Fővárosi Lapok 1882. április (75-99. szám)
1882-04-01 / 75. szám
Szombat, 1882. ápril. 75. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre.................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések , szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ tizenkilencedik évfolyamának második negyedére nyitva áll az előfizetés. Szépirodalmunk ez egyetlenegy napi közlönye, jeles írók közreműködésével, folyvást arra törekszik, hogy változatos és értékes közlemények, élénk hírrovatok és a jó ízlés szolgálata által a hazai művelt közönség kedvelt közlönye maradjon. Az „Athenaeum“, mint a lap kiadója, kéri a lejárt előfizetések megújítását. Előfizetési ár: évnegyedre 8 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A postautalványok és pénzes levelek igy címezendők : „A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapest.“ A 63 sz. 1—gy. p. (Novella.) Pálffy Alberttel. I. Igazán szép szoba, sőt valóságos könyvtár. Legalább a két ajtón és két ablakon kívül a fal mellett mindenütt fényezett és üveggel elzárt szekrények állnak, megrakva könyvsorokkal s ha valaki kivett onnan egy kötetet, azon kellemes meglepetésben részesült, hogy a régi s a legújabb irodalmi termékek példányai még fel is vannak vágva, tehát ezen szentélybe olyan ember jár, aki mindent elolvas, amit a könyvárus időközönként ide küld. Az olvasó asztal fölött gázlámpa ég, de csak homályosan, mert még félig le van csavarva. Már az éjfél órája is közelgett, míg végre zörrent az ajtó s belépett egy férfi, akiről mindjárt meglátszott, hogy itthon van. Kezében szokatlan nagy könyvet hozott, pompás vörös marokinba kötve, melynek sarkán aranyos betűkkel volt megjelölve: »I. kötet«. A férfi kényelmes házi öltönyt viselt. Legelőször is a gázlámpa csavarát nyitá meg, s az erre támadt nappali fény világítása mellett nyitá meg könyvét. Lehetett legalább 500 tiszta lap benne, mind a legfinomabb miniszter-papírból. Csak Posner Károly Alajos gyárából kerülhetett ki ily remekmű. Most már várhatná az olvasó, hogy ily drága könyvbe, ily gyönyörű hófehér papírra, az előre oda nyomatott lapszámok alá, e férfi nagyszerű dolgokat szándékozik irogatni. Bizonyára tisztán szemenszedett életbölcsességi szabályokat, európai színvonalra emelkedett politikát, vagy ami az íróra s a közönségre nézve legfenyegetőbb, tán verseket, például óriási époszt, melynek ez lesz első kötete. Nem. A legértéktelenebb s leghálátlanabb munkára határozta magát. Naplót fog írni, feljegyez mindent, ami vele történik, ami eszébe jut, ami képzeletében felmerül. Ki tudná megjósolni, mily irtóztató lomtára lesz egykor e könyv a minden szigorú bírálat nélkül feljegyzett ötleteknek, állításoknak és ellenmondásoknak. Rögtön munkához látott. Uj acéltollat vett elé, tintába márta és csodálatos gyorsasággal irni kezdett, mint következik. »1880 jul. 1-én kezdtem e siralmakkal teli lapok megírásához, hogy tanúbizonysága legyen nyomorú életemnek s ha meghalok, szolgáljon embertásaimnak elrettentő például, miként küzdött eredménytelenül egy célját eltévesztett ínséges élet! íme már vénülök és semmi teendőm többé. Tudatlan maradtam, semmit sem tanultam, az olvasásból hasznavehető gondolat nem ragadt rám. Pénzem sincs, hogy kedvem szerinti vállalatba kezdhetnék. Semmi hivatásom, semmi foglalkozásom. Csak mások sikerét és dicsőségét bámulom, irigylem, miként haladnak, miként törnek utat a világon, én pedig nyomtalanul enyészek el s akkor lesz először nevem nyomtatva, ha a rendőri hírek rovatában benne lesz, hogy egy viharos éjjel főbe lőttem magamat. Pedig mindig csak arról gondolkodtam, hogy tegyek valamit, ami méltó hozzám és a korszakhoz, melyben élünk. De annyira elkéstem, hogy már minden hézag be van töltve. íme, mások bankokat alapítottak. A részvényesek ugyan, kezdeményezésemre, nekem is összehordanák a milliókat, de honnan találjak pénzintézetem számára új és hangzatos nevet, meghatározott célt, eddig ki nem aknázott specialitást ? Ezen mezőn nincs többé parlag, itt minden tért üzleti ággal borítottak be. Kérjek engedélyt vasútra? Semmi sem könnyebb. De hová ? hol van még város, hol van még új irány, melyet sínek ne hasítanának ? Kutassak részvényeseimmel alagutat? Igen szívesen, csak volna hozzá hegy is a magyar vidékeken. Házasodjam meg? Kit vegyek el, ha régen vége van a szerelmi regényeknek ? Hol van ma már a meghalt uzsorásnak 39 éves fiatal özvegye, aki ily korhadt karóhoz, mint én vagyok, nőül jőne? Fiatal leány pedig, mióta élek, még nyájasan rám nem tekintett. Egész éven át csak a pincértől hallok szívből fakadó köszönetet, ha kifizetvén vacsorámat, egy hatost adok neki borravalóul. Utazni menjek? De hová, ha már mindenütt jártam? Mennék én akár Turkesztánba sakálokat vadászni, ha nem találnék e fajból többet itthon a Király utcában! Mennék Felső-Egyptomba krokodilust nézni, ha nem volna több ilyen Párisban, a boulevard aszfaltján. Oh, az az örökös és stereotyp table d’ hote a vendéglőkben! Egyszer egy szomszédomnak (valami hollandus lehetett,) jó étvágyat kívántam, s aztán egész ebéd alatt oldalzsebét tapogatta, hogy nem tűnt el még onnan pénztárcája? Máskor három leányos mama került mellém s miután merészkedtem poharát megtölteni, fülem hallatára suttogta: ez bizonyosan defraudáns pénztárnok, a ki bankját félmillióig meglopta s most szökik Amerikába. Avagy másként vagyok itthon? Múltkor a Margitszigeten szép társasággal fagylaltoztam s azt hitték rólam, szerkesztő, novellairó, vagy valami ennél is rosszabb vagyok.« Szerencsére, ütött az éjfél órája s miután a napló írója rendszeritő ember volt, eloltotta a világot, nyugodni ment és aludt reggel nyolc óráig. Másnap fölhörpentvén kávéját még az ágyban, felkelt, magára hányta pongyoláját s mint éhes vadállat rohant naplóját folytatni. Mert a hosszú éjen át megint megtelt lelke magasztos gondolatokkal és eszméi felduzzadtak, mint a tenger dagálya. A szép uj könyv most is zárva-nyitva feküdt asztalán, amint ott hagyta s a férfi gyönyörködve nézi, hogy a legelső lap már tele van írva. Első rohamában át akarta olvasni tegnapi firkálmányait, de vagy borzalmat érzett az ott lerakott sötét eszmék iránt, vagy félt, hogy sűrű vérének éjjeli szüleményeit most napvilág mellett igen ízlésteleneknek találja. Fordított tehát s mintha a villám sújtotta volna, úgy megdermedt. — Hogyan! — kiáltá — mily rettentő szentségtörés ! Rabló tört be házamba és vakmerősködött az én naplómba folytatást irni! De még is nem. A könyvnek bekötött lapját nem bántotta senki, hanem csak egy belrt félivet mellékelt oda. Azonnal ráismert, ki járt itt korán reggel? Ki más, mint Margit néni, az ő elhunyt édesanyjának testvére, aki özvegységre jutván, itt unokaöcscsénél keresett és talált állandó tanyát, hűséget, szeretetet és nagyrabecsülést. — Ah, értem, most mindjárt feleletet kapok világfájdalmaimra! Annál jobb, hadd surlódjanak össze az ellentétes vélemények és derüljön ki az örök meghamisítatlan igazság. Amit pedig olvasott, így hangzott : »Minden szavad szent és igaz, egyetlenegy kedves fiam, Gábor. Vénülsz, fájdalom, gyorsan vénülsz, mert már csak még egyszer kell annyit élned, mint eddig éltél s tökéletesen 52 esztendős agglegény leszesz. Aztán nem csoda, ha még nem őszültél meg s nem vagy hófehér, mint a galamb. Még igazabb, hogy semmit sem tanultál. Mert mit ér az, átúszni a jogakadémiát és szerezni hozzá az egyetemen doktor címet, ha semmi hasznát sem veszed? Látogató jegyeden ma is ez áll: d. Csereghy Gábor, nem pedig: dr. Csereghy. Mert hát bárónak születtél, doktornak pedig csak graduáltak. Nincs pénzed? Sajnos, hogy igazán nincs, mert akinek 30.000 ft jövedelme van s a felénél többet nem tud elkölteni, akkor épen annyit ér a maradék mint a fölösleges tudori cím, ha senkit sem tanít az ember, önmagát pedig legkevésbbé. Nincs többé 39 éves fiatal özvegy ? De ha van is, semmi gondod rájuk ? A leányok nem mosolyognak szemedbe ? Bizony nem, sem most, sem ezután, mindaddig, mig ki nem választasz egyet közülök s te kezded meg velök a szembeszédet. Vagy tán német regényhős akarsz lenni, a ki addig hallgat, hátrálgat, szerénykedik, ügyetlenkedik, mig végre a leánynak akad több esze s egy szép vasárnap reggel azt mondja neki: ha ön szeret és én sem gyűlölöm, vegye botját, kalapját és keztyűjét s vigyen engem a paphoz. Nem akarsz utazni? Elég is volt az eddigi sétácska Hongkongból San Franciscoig. Ennél sokkal okosabban tennéd, ha ma délután az 5 órai gyorsvonattal elmennél Székesfehérvárra s meglátogatnád nagyanyád testvérét, özvegy Hammer Károlynét, a kit még nem ismersz, de ígérem neked, hogy jobb kedvvel eltölthetnél ott vagy három napot, mint itt e nagy cifra könyv mellett, ami, remélem, örökre tiszta fehér papír marad.« Ebből állott a válasz, melyre Gábor báró kétkedőleg rázta a fejét és mondá: — Én pedig az ellenkezőre fogadok. Micsoda? Félbe hagyjam a naplóirást, életemnek egyedüli gyönyörűségét ? Inkább ma megrendelem, hogy mához hat hétre készen legyen a »II. kötet«. A mi azonban Hammerné nénit, meg a székesfehérvári látogatást illeti, megvallom, nem rossz tanács. Ki van mondva a szó: megyek. Tulajdonkép, mert semmire sem volt hajlandóbb a kóborlásnál. Mindig jött, ment, mint az Orbán lelke. (Folytatása következik.) Teréz férjei. (Francia elbeszélés.) Írta Paul Perret. Grantot Edulphit, Champvansból, nagy kópénak tartották. Mellékneve »a fickó« volt. A Loue partján, a bourgognei régi grófságban, ezt a melléknevet azok az emberek szokták kapni, kik a jókedvet magukkal hordják, főleg pedig a zenészek, kik a fiatalságot táncra perdítik. Az öreg Edulphi sohasem nősült meg, mint maga mondá, sokkal több baja lévén a mások szerelmének összekalapácsolásával, semhogy házasságra szánja a fejét. Szíve mindamellett is két ízben szólalt meg, s két női szív választ is adott rá. Ily párbeszédből, melynél, kétségkívül, csupán a csillagok, az ég, meg az erdő vén tölgyfái voltak a tanúk, két élő emléke maradt, egy leány és egy fiú. íme, ezért tartották Grantot Edulphit nagy kópénak. Ő, ahelyett, hogy elhagyva gyermekeit, arra bízta volna őket, aki a madarak kicsinyeiről is gondolkozik, magához vette mindeniket, s gyámolaivá, társaivá képezte őket. Edulphi hegedűn játszott; fia, József, ki már tizenöt éves volt, minden erejét összeszedte, hogyfölfújt arccal hangokat csaljon ki egy, csengetyűkkel is