Fővárosi Lapok 1882. április (75-99. szám)
1882-04-22 / 92. szám
Szombat, 1882. ápril 22. 92. szám Tizenkilencedik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Kegyedésre.......................4 frt. Megjelenik ms ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatal!), küldendők. Bertalan eszménye. (Elbeszélés.) Írta ifj. Ábrányi Kornél. (Folytatás.) Itt vannak már Gócs Dani, Véka Abris, Pagonyi Dezső, mind huszár önkénytesek. Ragyog rajtuk az uniformis, minden leány szeme megakad majd rajtuk. Esti 8 órára már annyian vannak, hogy többen nem lehetnek. Csak maga Olga, akinek ez a sok is kevés, mert valaki még mindig hiányzik. Pályi Bertalan. Vagy el sem jön? Pedig megígérte. És e gongondolattal foglalkozva, Olga úgy érezte, hogy talán jobb is lenne, ha Bertalan ma nem jönne oda. Hadd jöjjön ő csak akkor, ha kevesen, vagy ha csak ketten vannak. Ennyi ember közt talán jól sem érezné magát. Nem neki való társaság ez. És ha el is jönne, a sok vendég miatt talán módját sem ejthetné, hogy Olgával foglalkozzék? A fiatalság már nem győzte várni a leányok öltözését. Minduntalan az ajtókhoz lopództak, s ha valamelyik szobaleány kijött onnan, bedugták a fejüket, s bekiabáltak, amit a leányok velőt hasító sikoltozással viszonoztak. Voltak, akik kívülről intézték a rohamot, s egymás hátán fölmásztak az ablakra s ott kocogtak, vagy ha lehetett, bekandikáltak. Málnás Zoltánnak útközben megsántult az ötödik lova; ezen Zoltán úgy fölgerjedt, hogy rögtön agyonlőtte a drága lovat, éppen az öltöző szoba ablaka alatt, nagy színpadi hatással. Olga volt az első, aki megjelent, hogy fékezze az ifjak türelmetlenségét. Szörnyű elragadtatást szült megjelenése. — Megőrülünk, nassám! orditá Zsiga és rögtön elkeseredett. Zoltán Vincére könyökölt s fölsóhajtott: — Milyen kondíció! Aztán az öreg uraknak kellett közbe lépni, hogy valahogy Olgát szét ne tépjék. Mindegyik azt kívánta, hogy vele táncoljon először. Végre is sorsot húztak, és a sors Bodroghy Gézára esett. A többi elkeseredve kiáltá: — Hamar, hamar, igyunk egy nagyot erre a marha szerencsére! Mikor végre a leányok is elkészültek és megjelentek a mamák is, összevegyült a társaság és megkezdődtek az ütközetek. Ekkor érkezett az utolsó vendég: Pályi Bertalan. V. Ha hatásra számított volna Bertalan azzal, hogy utolsónak érkezik, számítása nem csalta volna meg. Mint a csatatéren az uj segédcsapatokat, Bertalant is olyan örömriadás fogadta. Nem is csoda. A leánykák tréfás mulattatónak ismerték. A nemes ifjúság pedig rögtön tréfát űzött belőle. — Éljen az uj levente! A mamák lovagja! — Szervusz bortalan! (Szellemes szójáték Bertalanra, aki bort nem ivott). Ez az agglegények sorsa, ha gyerekek közé keverednek. Érezte ezt Bertalan is az első pillanattól kezdve. S érezte, hogy e modorral szemben tehetetlen. A társadalmi szokások, és a társaság jogai erősebbek, mint egyes ember. S a szellemes irónia mit használ a bunkósbot ellen ? Annyi mint a rapir a rinocéres bőrnek. Olga éppen egy sereg leány és ifjútól volt körülvéve, mikor Bertalan megérkezett. Hallotta, hogy ő jön, de nem futhatott eléje, mint máskor. Bertalanon is erőt vett az elfogultság, ő is ügyetlenebb volt. Sok hozzá intézett kérdésre szórakozottan felelt s kezében az ajándékul hozott csomagot tartva, szemeivel csak Olgát kereste. Végre megtalálta s felé sietett. Olga dobogó szívvel szorított vele kezet, aztán mély és sokat mondó tekintettel köszönte meg Bertalan megemlékezését. De Bertalan oly rosszul érezte magát, hogy az Olga zavarát is a saját felesleges voltára magyarázta. Az a sok nyalka bajusz és gyerekpofa mind úgy tűnt föl neki, mintha az mind az ő persifiagea lenne. A nemes ifjúság, mely nem hozott Olgának névnapi ajándékot, boszankodott, hogy Bertalan így túltett rajtuk. És ez egy okkal több volt, hogy Bertalan megemlékezésének értékét kisebbíteni törekedjenek. Mohó kíváncsisággal estek neki a hozott csomagnak, hogy kibontsák, s lássák, mi van benne. De Olga nem engedte kibontani senkinek, s maga bontotta ki. Fölül egy könyv volt. Gyönyörű kötésben, de még szebb tartalommal. Tennyson király idylljei. Olga gyönyörködve nyitotta fel e könyvet, de arca azonnal elkomolyodott. Tekintete éppen a Helén dalára esett, s e sorok oly végzetesen hangzottak neki: »Szerelem édes, viszonzatlan is ; Halál is édes, mert több kínja nincs. Melyk édesebb ? Ah ! nem választhatok ! Ha szerelem, úgy üröm a halál; Ha méreg az , úgy ez javunkra vár. Haljak meg ah ! ha a halál a jobb.« Mig Olga e sorokat olvasta, s végig szaladt lelkén a szegény Helén sorsa és bús története, azalatt a leányok és gavallérok nekiestek a kibontott csomag többi titkának s mig Zoltán az aranynyal ékített albumot vizsgálta, addig a leányok vékony sipitások közt csodálták a bámulatos szép kaméliákat. — Mi mindent hozott! Látják-e maguk, ez ám az igazi gavallér! Micu sértődve riposztirozott: — Hiszen ha még ilyet se hozna, hát akkor mit hozna? Ha mi jövünk, magában ez is elég ajándék. Vince ráduplázott: — Megálljon csak, Erzsike galambom, majd ha én megyek 18 év múlva a maga születendő leányának a névnapjára, majd meglátja, milyen prezentet vágok neki! Ezalatt Zoltán fölnyitotta az albumot. Világhírű férfiak és nők arcképei voltak abban. Fölnyitotta és fölbabotázott. — Ide gyertek, ezt a pofát nézzétek meg! Mind odadugta a fejét, Beaconsfield arcképe volt. — De hiszen ez zsidó. — Persze hogy zsidó. Zsidó majom! — Olga lelkem, magának zsidót hoztak. Tovább lapozott. Liszt Ferencre talált. — E meg már valami megborotválkozott vén oroszlán. — Egész mennyeire! És babotáztak, mialatt a leánykák vihogtak, Olga elpirult, s pillanatnyi merengéséből fölriadva, neheztelő arccal szedte össze ajándékait s szó nélkül sietett azokkal szobája felé, hogy biztos helyre tegye. Ezalatt széttekintett, hogy hallotta-e Bertalan e durva megjegyzéseket ? De Bertalan már akkor eltűnt. Az öreg urak közé ment a pipázó szobába. VI. Az öreg urak már akkor benne voltak a disputa javában. Hogy elpusztul az ország, hogy nincs akiben bízni lehetne, hogy a parlamentarizmus mind csupa szamárság, a vármegyének pedig már vége. Ezek voltak a főpontok, ezekben egyetértettek valamennyien. És mégis tele torokkal vitatkoztak, nekitüzesedtek, szemeik vérben forogtak, gutaütés fenyegette őket. Mindezt pedig apró eltérések okozták. Egyik azt állította, hogy a nemzet bajain csak a katholikus papi javak elkobzásával lehet segíteni; a másik azt, hogy csak az Istóczy politikájában van az egyedüli orvosság. Bertalan előre elhatározta, hogy nem fog belekeveredni semmiféle vitába, mert hisz számos tapasztalásból tudta, hogy az ő nézetei nem abból a világból valók. A modor is, melylyel vitatkoztak, nem felelt meg az ő ízlésének. Minden eddigi vita után, melybe akarata ellenére bele vegyült, új meg új elnevezést kapott. Elnevezték már németnek, külföld majmának, zsidóbarátnak. Ennyi elég volt neki. Kerülni akart hát minden beleszólást, de nem kerülhette ki. Mert amint belépett, ráhivatkoztak s birónak hívták fel. Az eredmény aztán az lett, hogy amint Bertalan a maga véleményét kimondta, a küzdő felek rögtön kibékültek egymással és egyesült erővel fordultak ellene. (Folyt. köv.) HZLa, ran. Illa. (Olasz elbeszélés.) irta Edmondo de Amicis. (Folytatás.) — Tudom, hogy meg kell halnom, — monda egy nap úrnőjének, — én el vagyok erre készülve; de az aggaszt, hogy itt kell meghalnom s önnek, ki oly jól bánt velem, azzal fájdalmat okozok, — shogy e házat gyászba hozom, — tévé utána körültekintve.. — Tegyen meg nekem egy szívességet, asszonyom, — kérte csengő hangon, — vitessen el engem a kórházba. Egy reggel nagy fáradtsággal és titkolózva, levelet irt. A házi kisasszony épp akkor lépett be s a levelet a postára akarta vitetni. De Kamilla nem akarta ezt s kérte, küldené el a kapus nejét, ki nem tud olvasni. Mikor ez belépett, Kamilla a zsebébe dugta a levelet, miközben fogadást tétetett vele, hogy azt bedobja a postaládába, a nélkül, hogy a címet valakinek megmutatná. Azalatt ereje mindinkább fogyni kezdett s az orvos csak néhány napot ígért még életének. Végre, egy este, midőn kimerülve az idegláz szokott rohamaitól, visszahanyatlott, heves görcsök közt meghalt, de teljesen eszméleténél volt. Utolsó szavait, melyekkel, nyilván valamit fölfedezni óhajtott volna, nem lehetett többé érteni. Ekkor újabban tudakozódtak családja után, hogy legalább a leány holmiját vissza lehessen küldeni, kivált mivel azt hitték, hogy hagyatéka kedves emlékül szolgálnak szüleinek. írtak, kérdezősködtek, puhatolóztak mindenfelé; de hasztalan lévén minden fáradtság, végre elhatározták bőröndjében valamely levelet,, avagy bármely tárgyat vagy jelt keresni, amelyből származását megtudhatják. A bőröndöt az orvos és az egész család jelenlétében bontották föl. A háziaszszonyság darabonkint lassankint minden darab ruhát és fehérneműt kiszedett. Végre, a bőrönd fenekén kétszer-háromszor összehajtott nyílt levél hevert. A háziasszony kibontotta és elolvasta. Csak néhány sor volt ez, Kamillának a kézirata, egy levél a közepén megszakítva, minden világosság nélkül. » . . . . Ama naptól fogva mindig beteg voltam ; elvesztettem erőmet s a mezei munkát nem bírtam többé. E miatt aztán otthon a legrosszabbul bántak velem s azt mondták, semmire sem használhatnak. Gyakran szememre vetették azt is, a mit te cselekedtél s úgy vettem észre, mintha azt gyanítanák, hogy én adtam volna neked abban tanácsot. Ez elbátortalanított s talán el is űznek vala a háztól, mivel hasznomat nem igen vehették, de én elhatároztam magam-