Fővárosi Lapok 1882. május (100-123. szám)
1882-05-04 / 102. szám
A francia dráma fejlődése századunk első félékén.. (Tanulmány.) V. Seribe és Musset. — Egy tekintet a múltra s egy pillantás a jövőbe. A romantizmus bukása után nem volt drámai iskola, mely annak helyét a kizárólagos uralomban elfoglalhatta volna. A finom izlésis Theophile Gautier előre látta ezt s már 1838-ban igy sóhajt fel: »Azt mertük hinni egy ideig, hogy lesz modern drámánk, de csalódtunk reményeinkben. A két vezért, kik vitézül előre mentek, egyik kezökben zászlóval, a másikban karddal, gyáván elhagyták csapataik; midőn visszafordultak tekintetökkel, azon vették magukat észre, hogy egyedül vannak.« Valójában, Hugo és Dumas utáni nyelv, szenvedély és drámai érdekesség tekintetében lehetetlen volt a haladás. Különösen Hugo a drámai erő azon sokáig s oly költői szépségekhez emelkedett, melyeket egyetlen korban sem múltak felül, s melyeket akkor, midőn a nagy iskolaalapító visszavonult a színpadtól, senki el nem érhetett. Ily körülmények közt csak a szőkébb értelemben vett drámában a hanyatlás , vagy pedig a műfaj változtatásának alternatívája volt lehetséges. Az utóbbi történt: a voltaképi dráma megszűnt uralkodó lenni. A most felülkerekedett nemzedék nem ragaszkodott egyik műfajhoz sem szigorúan, mindazonáltal határozott áttérést jelez a komoly genre-től a könnyebb genre-ekhez, a történeti színműtől a társadalmi színműhöz. A romantikus iskola romjain és részben már ennek életében, tehát mellette, (figyelmen kívül hagyva néhány különböző genre-i drámát s egykét megkésett hősi tragoediát,) két erősen megkülönböztethető, egyaránt érdekes és hatalmas drámai irány keletkezik: az egyik az, melyet Seribe, a másik az, melyet Alfred de Musset képvisel, mindegyik a maga iskolájával. Scribe-ben nem volt az a dicsvágy, hogy irodalmi iskolát akart volna alapítani és egyáltalában nem az volt a célja, hogy új drámai irányt teremtsen. Ő iparágnak, kereseti forrásnak tekinti az írást és meglepő cinizmusával nem restelli ezt nyíltan megvallani. Valóban, félre nem érthető szavakkal kijelenti a »Charlatanisme« előszavában: az ő művészete, mint azt mondja ,nem az, a mely a Racine-é és Moliére-é, hanem egy más, melyet azóta találtak ki s mely fürgébb természetű. Eszembe jutott ugyanis Gilbert, Malfilatre és társai példája, kik a kórházon keresztül jutottak a halhatatlanság templomába s igy szóltam magamhoz: Mért ne lehetne a szellem embereiben is üzleti szellem ? mért lenne a vagyon a korlátolt elméjüek és a műveletlenek kiváltsága? s hogy főkép, mért kelljen az írónak a hatalmasokra szorulni ? Nem, teringettél! van egy pártfogó, kinek pirulás nélkül lehet munkánkat ajánlani, egy nemes és bőkezű Mecaenás, ki alkuvás nélkül jutalmaz és dúsan fizeti azokat, kik mulattatni tudják; ez a Mecaenás, a-------nézőközönség.« Ő tehát elsősorban mulattatni akar, de miért is akarna mást ? »Az ember koldus marad a magas irodalom mellett, a csekélyebb igényű pedig meggazdagítja. Vajúdjék hát tíz évig egy remekművel az, aki akar! Magunk szabású ember három nap alatt hozza létre a magáét. Vannak esetek, midőn hárman is vagyunk hozzá s ilyenkor — egy déjeuer műve az egész. Tudom ugyan, hogy az igy készült remekművek körülbelül annyit érnek a mennyibe kerülnek, — de azért volt már rá eset, hogy egy hétig is éltek; némelyik két hétig is s ha valamelyik elélt egy hónapig, az elérte a halhatatlanságot s a szerzője kinyomathatja arcképét babérral koszorúzva.« A művészeti cél nála másodrendű; alig foglalkozik vele. Ő csak mulattatni akarja a közönséget és pénzt keresni mindenek felett. A pénz nem csak tollának, de darabjai cselekvényének is fő mozgató eszköze; személyeinek érdeke, rokonszenve és ellenszenve, sorsa és szenvedélye — örökön örökké anyagi érdekek körül forog. Az ő drámái a pénz költészete, s ezt jelenti ama kifejezés, mely éppen e költészetnek köszöni létét: a Scribie. »Mai napság — úgy mond Dulistel, a börzehőssé lett katona (a »Passion Secréte«-ben), — mi a nemesség ? Ki óhajt belőle ? — Senki. A pénz azonban, az egészen más, azt mindenki kívánja.« — Locard jegyzőnek anyja egy négyszázezer frankos menyaszszonyt alál: »Hogyan anyám, — igy kiált fel Locard, — púpos lányt kinálsz fiadnak?« S az anya igy felel szeretetteljes számítással: »Gondold meg, fiam, szükséged van a-------pénzre, hogy megfizethesd hivatalodat (»la Charge à payer«). »A Mariage d’Argent«ban Corbeval-Poligni barátjának egy kedves örökösnőt javai feleségül: »tudom, higy szól ez, ugye fut mint az éj ?« — »Dehogy — mond a másik —, ötszázezer frank hozománya van.« Seribe darabjainak, egyik főeszköze az 500,000 frankos összeg, melylyel épp oly könnyen megcsinálja a boldogságot mint akár egy házasságot. Ehhez képest azon osztálynál veszi tárgyait, melynek nemesi levele bankjegyekre van írva: a pénzarisztokráciához fordul és a polgári elemekhez általában, melyek különben is uralkodó eleme lettek a francia társadalomnak a júliusi forradalom óta. Elég sok érdekes alak áll ott rendelkezésére s a mi van, azt Kamillát azonban e modor nem ejtette csalódásba. A fiatalember szenvedélyes kitöréseiből csak azt magyarázta ki, hogy ez jónak látja őt biztatni, bátorítani, hogy majdan elviselhesse a sors csapását. A leány azt is észrevette, hogy Carlo arcán nem látható többé a bizonytalanság gyötrelme, hanem komoly elhatározás valamely már megállapított terv végrehajtására. Órákig vesztegelt Carlo egy fa árnyékában, elgondolkozva, homlokát tenyerébe hajtva; gyakran motyogott is magában valamit, hadonászott a kezével s néha, ha a Kamilla pillantásával találkozott, összerázkódott, mintha valamely borzasztó rémkép merült volna föl előtte. Reszketve kisérte Kamilla figyelemmel a fiatalembernek minden lépését, minden mozdulatát s alighogy ez hazulról távozott, ő is rögtön szobácskájába futott, hogy láthassa, nem történt-e abban változás, vagy pedig utánna futott, megfogta őt karjával s viszszatartotta az utca-ajtónál; ha pedig a fiatal ember elsietett, Kamilla utána futott s nevén kiáltá. — Mi felett töprengesz ? — kérdezte tízszer is egy órában. Carlo pedig mindannyiszor csak ezt felelte : — Semmi felett! így érkezett el a végzetes nap előestéje. Napkeltével Carlonak a sorozási bizottmányhoz kelle mennie a városba, hogy ott az orvosok megvizsgálhassák. Reggel kissé nyugtalanabb és halványabb volt, mint különben szokott lenni. Kiment hazulról, de csakhamar visszatért, aztán hangosan motyogott a szobájában s újra eltávozott. Kamilla be akart hozzá menni, de az ajtó zárva volt. Semmi kétség többé, ő az éjjel meg akart szökni s holmiját összecsomagolta. Néhány óra múlva látta őt Kamilla, amint egy rét közepén mozdulatlanul ácsorgott, keresztbe font karral; majd valamivel később ismét látta az utcán barátjával. Csak esti szürkületkor tért haza. (Folyt, köv.) az ő éles szeme okvetetlen megtalálja: talál kalandort, ki a szükséghez képest férfi vagy nő lehet; hatalmas bankárt, ki mintegy diplomatája darabjainak s a bonyodalom szálait kezében tartja ; jó házból való fiatal embert, kiben kevés szellem van, de sok egyszerűség s még több komoly igyekvés, mely minden körülmények közt célhoz vezeti, hogy aztán jó partit csináljon; jegyzőt és miniszteri hivatalnokát, hadjáratból hazatért katonát stb. íme alakjai: Felix l’Espérance, ki dohány és szivarárulás jogáért ostromolja a fináncminisztériumot (»les Solliciteur«) ; Cinglant úr, iskolamester (»les deux Precepteurs«) ; Stanislas, a hadfi (»Michel et Christine«); Soufflé, a szakács (le Secretaire et le Cuisinier«) ; Draguignard, polgármesteri ex hivatalnok és Belenfant a vértes huszár (»la Demoiselle et la Dame«) ; Bellemain, az írnok (»l’Intérieur d'un Bureau«) ; Alcibiade a fodrász és Poudret a parókás (»le Coiffeur et le Perruquier«) ; Raton Burkenstaff selyem kereskedő (»Bertramd et Raton«), Bernadet, az orvos, Morducar az író, Dutillet, a könyvkereskedő (»la Caméraderie«) — s még akárhány más typusa a katonatiszteknek, üzletektől visszavonult nyárspolgároknak, váltóügynököknek s kacér hajlamú csinos özvegyeknek. Ezt a társaságot vezette Seribe a színpadra. S ennek a társaságnak, tagadhatatlan, van egy kis politikai és társadalmi tendenciája is, mert ez a sok alak mind a vagyon és az egyenlőség kettős jelszavának él. S azok, valamint az egész költészeti irány, teljességgel megfelelnek a kornak, melyben divatban valának. A »Scribie« bourgeois uralom alatt nyert talajt, s Scribe par excellence a Louis Philippe költője, mint Hugo, pályája elején, a X. Károly és Béranger a Bonapartéé. És jellemző: amily hálátlan volt a bourgeoisie legbourgeoisbb fejedelme iránt, épp oly hálátlannak mutatta magát legbourgeoisbb szinműírója iránt is, ki egyszersmind társadalmának hisztoriográfja és egyik legbuzgóbb bámulója volt. De hisz ő maga kijelenté, hogy a hálával s az örök dicsőséggel nem törődik s hogy mitsem ad a halhatatlanságra; hogy megelégszik a mindennapi hírrel, amint megelégszenek a mindennapi sikerrel darabjai. Nos, ez a napról-napra való siker tarthatott egy ideig, tarthatott sokáig, de nem örökké: a hanyatlás nem volt elkerülhető. A Scribie kiment a divatból. Alapjában nincs okunk csodálkozni azon, hogy a közönség elfordult ezen épp oly jeles mint termékeny írótól; de tartozunk neki annak elismerésével hogy igen nagy érdemek árán szerzett igen jelentékeny helyett foglal el a francia dráma történetében. Igaz Folytatás a mellékleten. 614 — ■■Pi — A csábitó csöppen kint ereszté a mérget a másiknak a lelkébe, valahányszor az őt meglátogatta. Esténkint sétálni hívta őt a hegyek közé s közönyös, álmos hangon beszélt neki hosszú történeteket egymás után, a katonai szolgáknál előforduló kegyetlenségekről, erőszakoskodásokról, s ezekből eredő kétségbeesésről , közemberekről, a kik megtébolyodtak vagy öngyilkosokká lettek, mig csak meggyötrött áldozata a gyűlölség vagy düh fölkiáltását nem hallatá. — No, de nem mindennap fordul ilyesmi elő, — folytatá aztán vigasztaló hangon, így erősbült Carlo lelkében mind inkább az elhatározás, hogy minden áron kivonja magát a katonáskodás terhe alól; de ez elhatározástól vissza-viszszariadt, ha a szökésre gondolt s a bizonytalan jövő veszélyeire, bajaira. Egy este meg nem állhatta, hogy barátja előtt e pontra ne terelje a beszédet, miközben külsőleg nyugodtnak s szilárdnak mutatta magát szökési szándékában. Egy hegynek a lejtőjén sétáltak. A nap éppen akkor hanyatlott alá. Egyik sem szólt a másikhoz egy szót sem. Carlo a völgyet lábai alatt látta elterülni. A falu homályba merült; itt-ott a gyertyák kezdtek már fölcsillanni s fülébe gyermekek távoli, egybezavarodó kiáltásai hatottak. Ama gondolat, hogy a legközelebbi napokban talán örökre meg kell válnia e völgytől, ama házaktól, Kamillától s mindattól, mi családjára, gyermekkorára emlékeztet, gyötrelmesen szorította össze a szívét. Megállóit, kínos sóhaj szállt föl kebléből s tenyerét égő homlokára nyomta. — Távozni innen, — kiálta föl reszkető hangon, — mindenkit elhagyni . . . megszökni ... ki tudja merre ... ki tudja, mikor . . . egyedül bolyongva a világban . . . örökké üldöztetve! . . Oh, ez nagyon terhes élet, érzem, nagyon terhes ! . . Marco ránézett, de mit sem szólt. Csak midőn néhány lépésnyire tovább ballagtak, szólt halkan, szándékosan egykedvűleg, mintha valami nagyon is közömbös tárgyról beszélne. — Tulajdonképen nem is lenne szükséges, a világba elbujdosni. — Hogy lehetne honn maradnom ? — kérdé Carlo kiváncsi érdeklődéssel. Marco keményen a szeme közé nézett a fiatalembernek s a maga módja szerint kérdezte: — Férfi vagy-e te ? Carlo igenlően bólintott. — Jól van tehát, — mondá Marco s barátja füléhez hajolva, néhány szót súgott neki. — Egész életemen át! — kiálta föl Carlo, miközben hevesen visszaszökkent s az undor kifejezését mutatta. — A szó már ki lett mondva, — válaszolt nyugodtan Marco. — A dolog minden esetre megfontolandó. Egyébiránt nem egyenesen életkérdés az. Én azt hittem, baráti tanácscsal szolgálhatok neked s valóban, én is a legjobb módnak vélem azt, az ügy elintézésére nézve. Gondolkozzál fölötte kissé. Én, mint láthatod, mosom a kezemet, ártatlanságom érzetében. Te már kész vagy terveddel, én még nem. Némán haladtak egymás mellett, lefelé a faluba. Marco nyugodtan, Carlo heves izgatottságban. — És számíthatok-e rád ? - kérdezte utóbbi végre elfogult hangon, midőn egymástól búcsút vettek. — Mindent megteszek, amit igazi barát s becsület férfia megtehet — viszonzá Marco, kezét szívére helyezve. — ígérem, hogy éretted minden lehetőt elkövetek. Carlo hosszan, keményen nézett barátjára, aztán megszorította kezét és eltűnt. XII. Öt nap múlt el, Kamillára nézve örökös félelem és aggály közt, míg Carlo az idő legnagyobb részét barátja körében töltötte. Ő vele csak ritkán és keréséset beszélt, de ha találkozott vele, erősen megszorította a kezét s szokatlan nyájasan viselte magát iránta.