Fővárosi Lapok 1882. május (100-123. szám)
1882-05-16 / 112. szám
Kedd, 1882. május 16. 112. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. X. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Férj és nő. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyúrtó Izabella. (Folytatás.) Nem voltak ezek közönséges cselédek, mindeniket egy sajátságos esemény fűzte hozzá. A szakácsnő férje évekig vitorlamester volt Ernő hajóján, mígnem egy hullám elseperte onnan; gyámoltalan özvegye menedéket lelt a jószivű kapitány házánál. Az inas matróz volt s egyszer az árboc hegyéről tengerbe zuhant; maga a kapitány ragadta ki őt a hullámok közül s mivel tengeri szolgálatra be nem vált többé, házához fogadta. A kis szobaleány atyja, mint hajóács a sárgaláz áldozatává lett, nejének e hírre megszakadt a szíve ; a kis árvát ismét Ernő vette pártfogásába, nevelőbe adta s most Gizela mellé vette szobaleánynak. Mind e részleteket még az első este megtudta Gizela a beszédes öreg Pranceskától, míg attól kimerült tagjait jótékony fürdőben üdité fel éji pihenés előtt. — Mily nemes, nagy szív! — gondolá — s én még a reményt is eljátsztam, hogy valaha együtt érezhessék vele! Másnap, midőn reggelinél találkoztak, Ernő szívélyes modorban kérdé, ha nem akar-e látogatást tenni itteni ismerőseinél ? — Azon pár nap alatt, melyet még itt töltendünk, nagyon sok teendő vár reám — mondá — kénytelen lennék önt sokat magára hagyni, a mi ez idegen környezetben kellemetlen hatással lehetne kedélyére. Ma azonban, mielőtt dolgaimhoz fognék, szívesen elkísérem önt egy pár látogatásra, ismerősei majd gondoskodni fognak szórakoztatásáról. — Amint ön jobbnak látja — feleli Gizela. — Ha úgy akarja, megyek, felöltözöm, hogy most mindjárt tegyük meg látogatásainkat, melyek úgy sem számosak. Egy óra múlva Ernő és Gizela bizalmas beszélgetés közben ültek az öreg Brioni grófnő szalonjában, kinek két kedves ifjú unokája és Gizela közt egy fürdői időzés alatt élénk barátság fejlődött volt ki. Mindnyájan örültek a viszontlátásnak s a kis Carlo, az öregnek fia, a lánykák nagybátyja, nem tudott hova lenni a feletti örömében, hogy a »bellaungharesa« Genua állandó lakójává lön. Mindjárt kísérőül szegődött az uj párnak Piccardi ügyvéd és nejénél teendő látogatásához, hol a kedélyes háziúr és vidor neje ünnepélyesen elhatározták, hogy az ifjú menyecskét nem fogják unatkozni hagyni s a társasélet minden kigondolható szórakozását igénybe veendik, hogy őt férje társaságának nélkülözéséért kárpótolják. S e szándékuknak, a mennyire csak lehetett, eleget is tettek, kirándulásokat rendeztek vele a vidék legszebb pontjaira, társas ebédeket, estélyeket adtak hol egyik, hol másik családnál, tiszteletére. De mindezeknek dacára voltak percek, midőn egyedül volt lakában, egyedül gondolataival, aggályaival. Ilyenkor nyugtalanul járt fel s alá a szobák során, hol nem tudta, nem akarta magát otthon találni. Minek is igyekezett volna megbarátkozni e szobákkal, melyekben ő csak átutazó vendég volt, hozzászokni e tárgyakhoz, melyektől úgyis előbb-utóbb meg kelle válnia, vagy minek avatkozzék e háztartás belügyeibe, midőn azt sem tudhatta, leendne-e ideje azokba beletanulni, mielőtt Ernő eljöttnek látná az időt, őt hazájába visszaküldeni. S e lealázó gondolat mély fájdalmat keltett szívében,s egész valójában lázadást idézett elő, hazaküldetni, eldobatni, mint hasznavehetetlen portéka! oh, mint sebzé ez büszke öntudatát! Pedig igy volt, nem volt mit tenni ellene, hisz ő maga adta önmaga ellen a fegyvert Ernő kezébe, midőn azt a levelet megírta, oh, bár ne tette volna! Hisz e végzetes levél nélkül még tán boldog is lehetett volna, megszerethette volna azt az embert, kiben, mióta közelebbről ismeri, annyi szép, anynyi nemes tulajdont fedezett fel, idővel összehozta volna szíveiket a bizalmas együttlét, míg igy! Ernőt csak percekre látta, magára nagyon ritkán. Ha dolgai engedték, olykor felkereste azt a kört, melyben neje mulatott, néha otthon együtt étkeztek s noha mindig figyelmes, előzékeny volt iránta, melegebb érzelmeknek egyetlen sugára sem hatott át a hideg külszínen s az a márvány arc annyira uralma alatt állott erős lelkének, hogy kifejezéséből a legmélyebb arcismerő sem következtethetett beléletére. De ez még hagyján, hanem mi lesz akkor, ha tervbe vett útjukra indulnak, ott fognak élni a hajón, minden társaság nélkül, egészen egymásra szorítkozva ? Oh, milyen élet lesz az, ha már ez is tűrhetetlen! S az indulás napja mind inkább közeledett. Még három, még két nap, még egy utolsó, midőn csomagolni s a jóbarátoknak »istenhozzád«-ot kelle mondani, aztán eljött az utolsó este, midőn a hajóra kellett szállani, a mely másnap kora hajnalban felszedte horgonyát s füstölgő kéménynyel, dagadt vitorlákkal indult a szép kikötőből ki a beláthatatlan sík tengerre. Azonban Gizela félelme, kivált az első napokban, alaptalannak bizonyult. Ernő, aki hajóján, parancsnoki teendői közepett elemében volt, az együttlét perceiben is nyíltabbnak, kedélyesebbnek mutatkozott, mintha a tenger, ez az ő hosszú éveken át hű, bizalmas barátja, könnyebbülést szerzett volna lelkének. Egy testvér jóságával gondoskodott neje kényelméről, egy jó barát szívélyességével figyelmeztető minden új jelenségre, s ak mennyi ilyen fordult elő ez érdekes út keretében! Ma Nápoly gyönyörű vidékén legelteték szemeiket, holnap Messina kikötője fogadta hajójukat. Utasok szálltak ki és be, a világ minden országából, mennyi alkalom a különböző népek fajának, szokásainak tanulmányozására! Majd három-négy nap a földközi tengeren, távol minden parttól, ég és víz között lebegve, mignem a Nílus földjének partjai bukkantak elő, pálmaerdeikkel s ezredéves emlékeikkel. Néhány nap az ezeregy éj meséinek földjén, elmerülve annak szemet, érzéket kápráztató világában, aztán tovább a szent föld partjain, mignem egy reggelen a hajót körülvevő ködlepel szétfoszlásakor egy kép tűnik elő, tele fénynyel, leírhatatlan szinpompával s a csodásnál csodásabb látványok ezerével; szóval, Konstantinápoly a maga büszkesége s páratlanságában, mint a teremtés remeke. — Nos, meg van-e ön elégedve ? — kérdé Ernő Gizelától, aki e felséges látvány által elragadtatva, reszketve állott a parancsnoki hid korlátja mellett. — El vagyok bűvölve — felelt ez, meleg tekintettel fordulva Ernőhöz s kezét nyújtva feléje — és hálával eltetve az iránt, kinek mindezt köszönhetem. — Hálára nincs oka — viszonzá Ernő, udvariasan megszorítva a feléje nyújtott kezet — engem bőven jutalmaz azon tudat, hogy amennyiben tehetem, segítségére vagyok vágyainak felélésében. Ezzel elfordult, nem volt ideje hosszabb beszélgetésre. A hajót kisebb, nagyobb bárkák vették körül, majd gőzösök siettek tova minden irányban mellette, nagy vitorlás bajok vonultak fáz »arany szarv« torkolata felé; e zajos tömkelegben nem volt csekély dolog, horgonyt vetni, a kapitánynak mindenre figyelni, számtalan parancsot osztogatni kelle. Gizela nemével a bámulatnak nézte azt a szilárd, férfias alakot, a mint ott állt távcsövével, higgadt nyugalommal osztogatva parancsait a hajósnépnek, melynek szeme annyi tisztelettel csüggött rajta s oly kész engedelmességgel teljesité minden intését. Szíve sebesen dobogott, úgy szerette volna, ha ez intések valamelyike ő neki szólott volna, ha ő is, ahelyett hogy csak egy számításon kívül eső lény legyen, részesévé lehetne a férje körül összpontosuló életnek. Úgy szeretett volna hozzá közeledni, odasimulni ama férfias kebelre s esdeklő pillantással azokba a sastekintetű szemekbe, halkan e szót súgni oda: »Bocsánat!« De ő oly szoborszerű, hideg merevséggel állott előtte, nem volt bátorsága ezt tenni, hisz bizonyos, hogy elutasítaná. Csak midőn a horgony egy intésére lezuhant s Ernő könnyűbten lélekzett fel, közeledett egy lépéssel hozzá s kérdé tőle félénk, remegő hangon: — Hát nekem nem parancsol valamit ? — De igen is, parancsolok, — felelt mosolyogva amaz, — siessen kabinjába, öltözzék fel is legyen készen, mert pár perc múlva csónakon a városba megyünk ; néhány napig fogunk itt mulatni és azalatt igyekezni fogok, önt a kiválóbb látnivalókkal megismertetni. (Folyt. köv.) To e r t. (Orosz elbeszélés.) irta gróf Tolsztoj Leó. (Folytatás.) V. Albert felállott s Deleszovnak a füléhez hajolt. — De mégsem, mért mondani meg a nevét, — mondá. — Ön bizonyosan ismeri, mindenki ismeri őt. Én csak hallgattam és néztem őt; tudtam, hogy én szegény művész vagyok, ő pedig magasrangú nő. Én igen jól tudtam ezt. Csak néztem őt és semmire sem gondoltam. Albert elmerült emlékeibe. — Hogy történt, magam sem tudom, egyszer elhívtak, hogy kísérjem őt hegedűn . . . Na, szegény művész! — mondá Albert, fejét csóválva és mosolyogva, — de nem, nem vagyok képes elbeszélni, nem vagyok képes ... — téve hozzá, megfogván fejét. — Bel boldog voltam ! — Hát aztán, gyakran volt nála ? — kérdé Deleszov. — Egyszer, egyetlen egyszer ... de én voltam a hibás, elment volt az eszem. Én szegény művész, ő magasrangú nő. Nem volt jogom semmit mondani neki. De elment volt az eszem, őrültséget követtem el. Attól fogva vége lett mindennek. Jól mondta Petrov, jobb lett volna csak a színházban látnom őt. — Hát mit tett ? — kérdé Deleszov. — Ah, hagyjon el, hagyjon el, nem vagyok képes elbeszélni. És elfödve kezeivel arcát, hallgatva ült egy darabig. — Későn mentem a zenekarba. Akkor este ittunk Petrovval, s én nem voltam egészen józan. Ő szokott helyén ült, beszélt egy tábornokkal. Nem tudom, ki volt ez a tábornok. Az első sorban ült, a párkányra tette a kezét, fehér ruha volt rajta s gyöngy a nyakában. A tábornokkal beszélt és rám nézett. Kétszer nézett rám, így volt fésülve, nézze, én nem játsztam, csak állottam és néztem őt. Először életemben akkor valami különös történt velem. Ő mosolygott a tábornoknak és rám nézett. Éreztem, hogy rólam beszél, s egyszerre csak azt veszem észre, hogy nem a helyemen vagyok, hanem ő mellette állok s kezét fogom. Minek lehet ezt nevezni ? — kérdé Albert elhallgatva. — Ez élénk képzelődés, — mondá Deleszov. — Oh, nem, nem; de nem bírom elbeszélni, — mondá Albert, összeráncolván homlokát. —Már akkor is nagyon szegény voltam, nem volt lakásom s mikor a színházba mentem, néha ott maradtam éjszakára. — Hogyan, a színházban ? a puszta, sötét teremben ? — Oh én nem félek azoktól a badarságoktól. Ah hagyja el. Mikor mindenki elment, oda men-