Fővárosi Lapok 1882. június (124-147. szám)

1882-06-10 / 131. szám

Szombat, 1882. junius 10. 131. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre.............................8 frt. negyedévre...................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-terv. A­thenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy kitüntetett ember. (Elbeszélés.) irta Gyarmathy Zsigáné. Már akárhogyan, de jó dolog az, ha egy befolyá­sos uri ismeretségünk van. Hiszen, isten látja a lelke­­met, én soha sem voltam nagyravágyó, mindig meg­elégedtem egyszerű helyzetemmel és nagy tisztesség­nek vettem, hogy szegény jegyzői lakomból soha sem távozott úgy a szolgabíró, sőt még a megyei fő- és al­orvos sem, hogy valami ilyenformát ne mondjanak. — Már azt meg kell adni, sehol az egész me­gyében egy jegyzőnél sem tudják ilyen tisztességesen ellátni az embert. Különben az megtetszik a házi­gazda potrohán is, hogy máskor sem él ciberével. Tudom én azt jól és meg is mondom minden alkalommal, hogy a tisztességes vendéglátásért az asszonyé minden érdem, ő lót-fut szegény, legyen övé érette minden dicséret, dicsőség. Az asszony — ámbátor nem vetette meg a di­cséretet — mégis úgy vélekedett, hogy ha minden tisztviselő ily elismeréssel van az ő házatája és a férje becsületessége iránt,miért nem adják valami kitünte­tés által látható jelét elismerésüknek ? Legalább any­­nyit, hogy a járás körjegyzői között az ő ura — már­mint én — lenne az első ? És a­mit az asszony gon­dol, azt nem is szokta titokban tartani, azért egy alka­lommal így szóltam: — Feleség! az egyformák között hogy is kíván­hatsz elsőséget? — Hogy ? Nézz csak oda. Oda néztem. A jegyzői lak egy dombra futó kis udvar magas­latán áll, három szép vadgesztenyefa árnyában, a­mi egyébbiránt csak annyiban tartozik a dologra, hogy az egyik fa alatt van egy kis pad, arra szoktunk lete­lepedni az asszonynyal minden alkony táján, innen végig lehet látni a falu utcáin s azokon túl a mezőre, egész az erdő széléig, hol a nyáj legel. Mikor a széles, fehér vonal megmozdul és csendesen húzódik a hal­mon lefelé, már ide hallszik a mi címeres tehenünk­nek : a Virágnak kolompja; nem sokára kiválik ő maga, széles szarvával, kicsi, formás fejével, magas, karcsú termetével. (A borjai is mind, egytől egyig ilyen címeres jószágok.) A csorda már az utcán lép­delt végig, mikor az asszony azt mondta »Nézz oda« azután pedig igy folytatta: — A barom is mind csak barom és mégis mondja-e bár egy lélek a faluban, mintha nem a Virág lenne az első tehén ? Dehogy mondja, maguk a tehe­nek is elismerik ezt, persze nem mondják ki, mivel hogy nem tudnak beszélni, de azért mégis elismerik, ez világosan kitűnik abból is, mert mindig azt bocsát­ják elől, soha sem láttam — a legostobább mokány tehéntől sem láttam — hogy bár egy lépéssel meg­előzte volna a mi Virágunkat. Most már kérdem, miért ne lehetnél te egy ilyen tehén a jegyzők között? Életedben csak­ egyszer kellett volna hogy ebbeli vá­gyadat kimutasd Kolozsszegi előtt, tudom, azóta nem csak a potrohod, hanem a tekintélyed is nőtt volna! Ennek az úri­embernek csak szólani kell, mindenkit tisztességhez vagy hivatalhoz juttat, ha másokért megteszi, hát csak tegye meg éretted is, te sem vagy alább vala mint más! Persze, hogy addig nem tehet semmit, a­míg nem szólasz! — Ugyan mit szóljak, ha nem szomjazom sem­mi dicsőség után ? Hanem aztán a Virág tehenünknek többször felhozott példája végre meggyőzött arról, hogy nem megvetendő dolog az, ha valamiben kitüntetik az embert. Egy szó, mint száz, ilyeténképpen ért engem az a megtiszteltetés, hogy a megyétől kineveztettem ösz­­szeíró bizottsági tagot. A bizottság elnöke a fiatal Bikktelky úr, a­ki éppen úgy nem szokott házaskodni az ingyen hivataloktól, mint attól, hogy barátjait ki­segítse a hínárból; olyan régi jó erkölcsökkel diszel­­kedő fiatal úr, a­milyen már nem sok van és a­kinek a közelében még egy ilyen magamfajta egyszerű em­ber is jól találja magát. A bizottság más két tagja külön fogaton és különböző úton jött az előre kitű­zött helyekre. Tehát az elnök mellett, a díszes sárga kocsin, négy szép ló és bérruhás inas után ülve, jól találtam magam s kezdtem elismerni, hogy az asz­­szonynak mégis volt egy kis igaza, mikor azt állította, hogy tisztesség az, ha kitüntetik az embert hivatal­társai felett. S mi tagadás benne, az sem esik nehe­zünkre, mikor tapasztaljuk, hogy egyszerre csak mek­korát emelkedtünk hivataltársaink szemében. Ezt pe­dig rögtön észreveszszük egy köszöntésből, egy leülte­tésből; hát még mikor az ember mint »comissió« ér a saját falujába és úgy rendelkezik a bírónak! Szóval, tekintetbe véve mindeneket — természetesen azt is, hogy Kolozsszegi úr felajánlotta saját úri házát éjjeli tanyául, mikor a bizottság az ő laka közelében ír össze — meg lehettem elégedve. A négy szürke úgy röpí­tette a nagy kerekű, magas kis kocsit, hogy az útfélen nem lehetett megkülönböztetni egy bokrot sem, egy­másból folyó zöld szalagnak tetszett az egész. Az iga­zat megvallva, talán igen sebesen is rohanunk, gon­doltam, némi tekintettel kissé köszvényes csontjaimra. No, de az országút jó s estére éppen saját házamhoz­ té­rünk pihenőre, ott majd kinyugszom az első nap fára­dalmait , azután a mellékutakon tudom úgy sem fog a mék­sás ur így hajtatni. Azt gondolom, felesleges megjegyeznem, hogy az asszony már előre meghízta vacsorára a tiszteletes urat és két-három jegyzőtársa­mat és hogy a malacpecsenyéje sohasem volt ropogó­­sabb, a kenyere puhább s a tekintete boldogabb, mint ezen az estén. Különösen mikor a tiszteletes rám mint egy­ kitüntetett emberre emelte poharát, olyan ra­gyogó tekintettel nézett az asszony jegyzőtársaimra, mintha csak ezelőtt húsz évvel látnám a szeme villo­gását. Minden jól ment, úgy­hogy ha én felfuvalko­­dott megelégedettségemben kevesebbet szedek ma­gamhoz a jóból és nem jön elő szokásos gyomorgör­csöm, nagyon pompásan pihentem volna jó ágyamban. Mikor magunkra maradtunk, azaz mikor feleségem törülközőbe göngyölítve hozta az első mellfedőt, így szólt: No, öregem, ugy­e mindig mondtam, hogy jó az, ha az embernek befolyásos úri ismeretsége van ? Lásd, milyen tisztességhez jut az ember utánra! — Persze hogy jó — nyögtem. Másnap a bírók, jegyzők és esküdtek tisztelet­­teljes üdvözlései közben útra keltünk, hanem azt el nem tudom képzelni, miért rohantunk úgy azokra az átkozott vízmost a hegyi utakra ? Minden zökke­nésre mintha csak a fogamat húzták volna ki, úgy éreztem a csontjaimat. Én is szoktam ezeken az uta­kon járni, de úgy hogy a szekérbe süppedékes ülést rakatok jó puha szénából, azt beteríttetem négy, ötso­rosan pokróccal s a­hol nagyon rázós vagy dőlős az út, rákiáltok a kocsisra »lassabban hé, nem menyasz­­szonyt viszel«. És ha mégis megtörténik, hogy a sze­kér feltalál fordulni, meg sem érzi az ember a sok széna között. De bezzeg megérzi azt, a­mikor az az ördögi magas jármű felfordul, mintha csak az égből dobnának le, soha olyan kellemetlen érzés ! — No, jegyző úr, talán történt valami baj ? — kérdezte a mék­sás úr, mikor tapasztalta, hogy nem szököm úgy fel, mint a gumi­labda, vagy ő maga. — Már hiszen hogy éppen semmi se történt volna, azt nem állíthatom ... az ördög is látott ilyen hajtást ! Mikor észre vettem, hogy milyen szívességgel abajgat fölfelé a jó fiatal ur, megresteltem zsörtölőskö­­désemet s igy szóltam : — Ej, kérem alássan, nem tesz semmit, ennyit még csak kibírunk, hiszen nem azért voltunk negyven­­nyolcban honvédek s különösen nem azért vettem részt a piskii­i csatában, mert a­ki itt nem volt, az nem is tudhatja mi a sanyaruság! Aznap még párszor megemlékeztem Piskiről, este pedig, mikor egy oláh biró házánál lefekvésre került a sor, Bikitelky emlékeztetett rá: — Jegyző úr, hol fog ma aludni’? Tekintettel nem is annyira Piskire, mint inkább a poloskákra, ta­nácsolnám, hogy tartson velem: friss szénán a szabad ég alatt.. . — Jaj isten mentsen, — szóltam közbe, — még csak az kellene az én köszvényes csontjaimnak. És mégis hajnal felé ki kellett mennem, mert soha poloskák még úgy össze nem csíptek embert, mint en­­gemet akár csak paráz­zsal hintették volna be az egész testemet! Úgy­hogy másnap, midőn egy szakadó zápor bőrig áztatott, még jól esett, természetesen később ez a jó érzés is rosszra változott, mert ilyen havasos he­lyeken egy kevés eső után már olyan éles a levegő, hogy tudom a nem köszvényes csontokat is úgy haso­gatja. A mék­sás úr is vett valamicskét észre az álla­potomból, mert igy kezdett biztatgatni: — Az éjjel majd másként lesz, éppen a Kolozs­szegi kapuja előtt fogom letenni, hadd pihenje jól ki magát. Akármilyen eszeveszetten is rohant az a bo­lond négy szürke, mikor Kolozsszegiék elé értünk, le­hetett már úgy egy óra éjfél után (természetesen erre akkor egyikünk sem gondolt, pedig beh jó lett volna az órára nézni)! — No jegyző úr itt akar leszállni, vagy pedig hozzánk jő éjjelre ? Én nagyon szívesen látom. — Köszönöm, nagyon köszönöm, de leszállok. — Magamban pedig ezt gondoltam: no, nem ettem bolond gombát, hogy még egy óra hosszáig ragadtassam ma­gam azon az ördögi kis kocsin! Csak az isten arra se­­géljen, hogy le tudjak egyszer szedelődni belőle . . . jaj szegény csontjaim! — úgy hát holnap este lesz az én vendégem, jó éjt! Már régen elrobogott orrom előtt az az utála­tos rázós portéka, mikor én még mind­kettét görnyedve álltam s a milyen kedvem volt a megmozduláshoz, a derékfájásom miatt talán úgy állnék ott most is, ha a szomszédok kutyái meg nem sokalják ezt a szerintök leskelődő állást. Előbb csak a kapukból kezdtek rám ugatni, azután mind közelebb-közelebb és gyorsabb, apróbb ugatással vettek körbe. Megsokaltam a dol­got és nagy nehézséggel négy-öt lépést futottam a ka­puig. Itt rögtön észrevettem, hogy mégis késő lehet az idő, mert a kapu, az utcaajtó mind be voltak zárva. Teremtő szent isten, mit csináljak ? de nem volt idő a hosszas tanakodásra, mert már éppen a combom körül tapogatóztak azok a beste állatok. Ejh, hát miért voltál te a híres piskis csatában, ha még annyira való sem vagy, hogy egy kapucskát átmászsz ? Ugyan illik így össze­esni, mint a tót orgona ? Igaz, nem illik. Tehát előre, fel gyorsan! (Vége következik.) A mellszobor. (Francia elbeszélés.) Írta Edmond About. (Folytatás.) Elbeszélte kalandját anyjának, miközben föl­öltözködött. — Majd jobban folynak most már dolgaink, — jegyzé meg Feriné. — Azok a lejárandó váltók aludni sem hagytak már. Holnap majd elkészítek holmit a számodra, szemlét tartok ruháid fölött, kijavitgatom a harisnyáidat s mindenedet elcsomagolom a nagy bő­röndbe, tisztességesen kell megjelenned. Meglehet, ott is játszani szoktak esténkint, mint az Arbois kas­télyban , aztán borravalót is kell adnod a cselédségnek.

Next