Fővárosi Lapok 1882. szeptember (200-224. szám)
1882-09-01 / 200. szám
Rögtön derékon öleltem Evans kisasszonyt, fölemeltem s a szekér saraglyájára ültettem, mely csak alig néhány hüvelyknyire nyúlt ki; aztán egyik kezemmel megkapaszkodva a szekéroldalban, a másikkal Evans kisasszonyt biztositottam a leesés ellen s igy kocogtam a fogat után. A hátul ült két utas eléggé félénk külsejű fiatalember volt, kik mit sem látszottak észre venni. Különben, föltettem magamban, hogy nem könnyen fogom e hirtelenében és szerencsésen hódított helyet átengedni. Nem mintha e hely valami pompás lett volna; isten tudja, mennyit szenvedett az én szerencsétlen útitársnőm a szekérnek gyakori zökkenése miatt, az átkozott rossz után. Igaz, hogy a többi utas szintén ki volt téve hasonló kellemetlenségnek. Ily sok viszontagság után is végre, jól-rosszul, megérkeztünk Sarcellesie, itt azonban újabb baj keletkezett. A kocsis megállította lovát, leszállásra kért föl mindenkit, kinyilatkoztatva, hogy tovább már nem mehet, ha Saint-Denisbe, a kapuk bezárása előtt viszsza akar érkezni. Erőltetés, könyörgés, sőt még pénzigéret sem tarthatta őt vissza, lerakta a málhákat s megfordítva gebéjét, megcsapkodta azt az ostorral s ügetve hagyta oda az útfélen maradt szerencsétlen utasokat. Pedig Sarcellestől Villiers-le-Belig jó két-három kilométernyi távolságot számíthatni s Villiers-le-Beltől a vasúti állomásig újra vagy másfél kilométernyit. Mig az utasok vigasztalanul tekintgettek szerte, Evans kisasszony gyorsan karon ragadt, magával vonva a villiers-le-beli után. Ama félórai nyugalom, — fájdalom, csak viszonylagos nyugalom, — melyet a szekérsaroglyán élvezett, elég volt arra nézve, hogy erélyét visszanyerhesse. A két jámbor képű fiatalember, majd a többi utas is, követte példánkat s utánunk siettek. Húsz perc múlva Villiers-le-Belhez értünk, két porosz őr elállta utunkat, mondván: — Sechs Uhr! — Nicht sechs Uhr ! Noch nicht! — viszonzom merészen, előmutatva órámat az őrök egyikének. Egy negyed múlt ugyan hat óra után, de már bealkonyodván, nem lehetett tisztán látni, mennyire jogosult az én vakmerő követelésem. A poroszok nem igen látszottak arról meggyőződve , azonban én nem engedtem nekik időt a meggondolásra s előre siettem Evans kisasszonynyal, mig a hátunk mögött maradt karaván ugyancsak iparkodott utánunk. Mint csaknem valamennyi falut Páris környékén, úgy Villiers-le-Belt is egész hosszában, egyetlenegy, többé-kevésbbé rendes utca metszi át. Ez az utca nagyon gyarlóan vagyis éppen nem volt világítva. Ama nagy tüzek vörhenyes világa nélkül, melyeket a poroszok raktak az illető hajlékok tűzhelyein, azt sem tudtuk volna, hová lépjünk. Különben is, mindenféle törmelék kő, cserép borttá a talajt, úgy hogy minden lépten-nyomon megbotlottunk, nem is szólva a gyalogjárók és lovas katonákról, kik untalan szembe találkoztak. Hogy bátran, fönnakadás nélkül haladhassunk, közvetlen a házak tövében kellett járnunk. Minden baj nélkül elértük a falu végét, ahonnan megláthattuk a sötétben, a távolból a vasúti állomás két vörös lámpáját. Ez utóbbi út mivel sem ígérkezett kellemesebbnek. Az éj tökéletesen beállt s oly sűrű sötétség lett, hogy csak alig láthattuk egymásnak a körvonalait. Csak úgy vaktában haladtunk előre a sárban és vízben, szemünket folyvást az állomás lámpáira szögezve, midőn hátunk mögött egyszerre kocsizörgést hallottunk, mely gyorsan közeledett. Alig volt időnk az út szélére menekülni, mikor a kocsi közvetlen közelünkben robogott el, úgy hogy csaknem elgázolt minket. Gépileg ragadtam Evans kisasszonyt karon s elébe álltam, hogy fedezzem őt. Egy vaskos asszonyság, ki a hat utas csoportjában volt, oly ijedten sikoltott föl, mikor a kocsi hozzánk érkezett, hogy azok, akik azon ültek, kétségkívül nem látván minket a sötétben, ösztönszerűleg megálljták a lovakat. — Jobb lenne bizony, ha helyet szorítanának ott fönn nekünk, semmint agyon gázolnának, — hiábta oda boldogtalan útitársaink egyike boszosan. — Zivei Personen nur, (csak két személyre) — kiáltott vissza egy hang. Ezek poroszok voltak! Becsületemre, a kisértés nagy volt. Feledve félelmet és haragot, siettünk felültetni a kocsiba Evans kisasszonyt, meg a vaskos aszzonyságot. Afféle málhás- vagy lőszerkocsi volt ez. Mindenki földobta még rá a podgyászát vagy táskáját ! s mindjárt könnyebben ballagtunk a kátyus, pocsolyás után előre. Végre, ime az állomásnál vagyunk! Derék! Vaj jon mit kívánhatunk még egyebet? Nem akarnak mindkét tovább ereszteni, újra amaz ürügy alatt, hogy már elmúlt hat óra. Szerencsére, kocsisaink pártunkat fogták s végtelen hosszúnak tetsző párbeszéd után mindannyiukat szabadon engedtek menni. Annyi bizonyos, hogy e málhás kocsi nélkül, mely csaknem elgázolt minket, mielőtt megmentett volna, még a paradicsom ajtaján is betörhetjük vala orrunkat, ha ugyan e nyomorult állomást, melyre eljutni oly nehéz, annak nevezhetjük. Segítettük a nőket a leszállásban s a váróterem felé siettünk, mely úgy látszott, légmentesen el van zárva. — Will quo glass Mer, please V — szólt a szekerészekhez egyik utitársunk, ki őket az után megszólította. A jó apostolok valószínűleg mit sem tudtak angolul, azonban ily körülmények közt van egy nemzetközi nyelv s mi láttuk, a mint ők, utitársunkkal az ivószoba felé haladtak. A mi minket illet, mind ama szívesség mellett, melyet a porosz katonák irántunk tanúsítottak, tartózkodtunk összekoccantani poharainkat az övékkel. Ehhez nem bírtunk elég önmegtagadással. A váróterem ajtaja be van zárva, de némi szemlélődés után sikerül egy kis ajtót fölfedeznem, mely nincs bezárva s én ama folyosóra jutok Evans kisasz- Iszonynyal, a melyben reggel voltunk, mielőtt ama kalandos útra indultunk, melyet már ismernek olvasóink. Több oly utast ismertem itt föl, a kiknek reggel szabályszerűleg kiállított útlevelét megirigyeltem. Az igaz, hogy nem sok hasznát vették eddig, mert még folyvást itt vesztegeltek. Mindamellett is, úgy látszott, rendbe hozták dolgaikat, mert nyugodtan helyezkedtek el a padokon, sőt a padolaton is, mintha ott szándékoztak volna éjen át maradni. Némelyek dohányoztak, némelyek pedig falatoztak egy-egy pislogó gyertyafénynél, melyet a szél minden négy-öt percben eloltott. Némelyek meg már nyugalomra is hajtották a fejeket, utazó-kendőrökbe burkolózva s istennek ajánlva lelküket. És mi, akik azt hittük, hogy az állomásra érkezve, csak át kell mennünk egy ajtón, hogy jegyet váltsunk s az első vonattal tovább utazzunk, szörnyen csalódtunk. Nem csak hogy vonatot nem vettünk észre az állomáson, de még a vasúti szolgálat sem volt tökéletesen szervezve, vagyis még sehogy sem volt, és senki sem tudott a felől fölvilágosítást adni, mikor utazhatunk tovább. (Folyt. köv.) A nemzeti színház átalakítása. — Felolvasás. — I. Valamely eszme vagy ügy körül legtöbb esetben csak feltűnő s életbe vágó események okozta nyomás alatt lehetséges gyökeres reformokat életbe léptetni. A közvélemény csakis ily pressziónak engedve helyesli azt, mitől különben mint fölöslegestől, túlzottól s szerfölött költségestől idegenkedett volna. Az ez éppen úgy a legnagyobb nemzeteket s államokat irányzó eszmékre, mint a körülöttünk mindennap előforduló eseményekre. Míg néhány ember el nem gázoltatik, senki sem gondol arra, hogy a kocsisok hajtására nézve is célszerű lenne rendszabályokat alkotni, míg valamely zsarnok, vagy valamely kormány nem él vissza a kezébe adott hatalommal, senki sem áhítozza a szabadságot. Pedig mennyi elhamarkodásnak s ballépésnek lehetne elejét venni, ha mindazt, ami célszerű és üdvös, fokonként léptetnék életbe. De hiábavaló ilyenkor a feljajdulás, olybá kell venni a társadalmat s az embereket, amilyenek valóban s a szerint kell legjobb belátásunk szerint cselekedni. A színházak ügye, pedig felfogásom szerint a színházaknak mind inkább közművelődési intézetekké kell válniok, sokáig parlagon hevert. Azok szellemi s műszaki fejlődése és haladása, legtöbbnyire az üzérkedésnek volt odavetve, mintha oly intézmény volna a színház, mely minden erkölcsi alapot nélkülözve, tisztán mulattatásnak s az érzékek ingerének volna szentelve. A legutóbbi évek alatt a nizzai színház borzasztó következményű leégése volt az első esemény, mely a közfigyelmet a színházak felé kezdette némileg terelni. De miután a nizzai katasztrófa a gázcső gondatlan kezeléséből származott s e gondatlan kezeléshez a külföldön hozzá vagyunk szokva, a gyászhír csak futólagos benyomást tett és semminemű fontosabb, a színházak ügyét előmozdító, maradandóbb következményeket nem idézett elő. A bécsi Ring-színház leégésének tavaly december 8-án történt iszonyú jelenetei voltak szükségesek arra, hogy a szimnazaa korai ereme léptetendp reformok közül a hatóságok végre állandóbb s kihatóbb rendszabályokhoz nyúljanak. Én részemről reményeimben ezúttal is csalódtam, mert amily üdvösnek tartom e rendszabályokat a színházak kezelésére, biztonságára s kényelmére nézve, éppen oly kevéssé teljesült eddigelé abbeli reményem, hogy ez esemény valódi okai oda fogják érlelni a színházak kérdését, hogy azokat illetőleg szerves reform lépne életbe. E szerves reform nézetem szerint abból állott volna, hogy egy részről követeljük ugyan meg mindama költséges javításokat, melyeket biztonság kedvéért kénytelenek színházaink végrehajtani, de másrészről nyújtsunk nekik biztosítékot az iránt, hogy valamely üzérkedő a verseny által ez úgyis költséges befektetések árán felül, végkép tönkre ne tehesse őket. Most nincs biztosítva egy színház sem az ellen, hogy ha majd meg van téve mindaz, amit tőle követeltek, másvalaki népszerű jelige alatt a szomszédságában ne építsen egy másik színházat, amely már csak az újdonság divatos ingerénél fogva is a régibb színházat hosszú időre megfosztja fáradozásai és költségei gyümölcsétől. Mi az a népszerű jelige? ezt fogják önök talán kérdezni. Uraim, erre válaszom az, hogy a jelen pillanatban is, Budapesten négy színház és egy cirkusz van nyitva és ez öt nyilvános mulatóhely közül, nem egészen kilenc hónappal a bécsi katasztrófa után, két színház és a cirkusz fából van építve. Az egyiket azért engedélyezték, »mert magyar«, a másikat azért tűrik, »mert német«, a harmadát meg azért engedélyezték, kivételesen, mert »nincsen nemzetisége.« Mennyire nem ismerik az emberek még most sem a színházak igazi baját, azt legjobban bizonyítják a mondottak; különösen mutatja ezt az a körülmény is, hogy a Ring-színház égése óta már Budán a fazekas téren is új színházról álmodoztak, még mielőtt a régieket kellően helyre bírták volna állítani. Pedig a Ring-színház égése óta nem pihent ám a fátum, azóta vagy nyolc színház égett le, magában Szentpétervárott kettő olyan, amilyen nálunk létezik szintén kettő. A »szabad verseny«, uraim, igen népszerű jelige ugyan, de kevés jót, annál több rosszat hozott ; a portéka talán olcsodd, de minden esetre roszszabb, mint volt azelőtt. Ez áll mindenre nézve, és sok tekintetben színházakra, illetőleg a művészetre is alkalmazható. A »verseny« spekulációra kényszerít, a spekuláció pedig mindazt, ami művészettel határos, tönkre teszi. A Ring-színház katasztrófájának oka a spekuláció és üzérkedés volt; a kiadások apasztása okozta a hiányos felügyeletet; a bevételek fokozása kedvéért tömték pedig tele azt a színházat éppen úgy, mint a többit, mintha nem is emberek, hanem birkák volnának azok a fizető nézők; rendeztek egy napon egy előadás helyett kettőt, s ha be nem következik a december 8-ka, talán megéljük, hogy találkozott volna igazgató, aki három előadást is rendezett volna egy napon. Szinte látom, hogy irigyelték volna mások s hogy dicsérték volna bizonyos lapok ez »életrevalóságot«, amint a terminus technicus hangzik. Ez általánosságok után legyen szabad áttérnem kitűzött tárgyamhoz, a nemzeti színházhoz s az ott történtekhez. Mindig ellensége voltam s vagyok most is a nagy nézőtereknek. A művészet mindenkor kis hajlékban lett nagygyá, s a nagyban rendesen törpülésnek indult. A színházban mindenek előtt a rendnek és csendnek kell meghonosodni, ha haladni akarunk; a rend vonatkozik a színpadra, a csend a nézőtérre. Mert ott hol pártokra szakadt, nyughatatlan, fészkelődő közönséggel szemben kell előadásokat rendeznünk, alig lehetséges a művészetnek nagy lendületet adni. A színpadi rendre nézve érvényesítettekről itt nem szólok, mert az ott történtek a gépésznek, tűzőreinknek, Szigeti bácsinak s a rendezőségnek róható fel érdemül, amennyiben Dorogi gondoskodik arról, hogy változásaink gyorsan és fennakadás nélkül menjenek végbe; tüzéreink folyton éber szemmel őrködnek már évek óta; Szigeti bácsi mint teljhatalmú biztos gondoskodott arról, hogy légvonat, a színészek, ez ősi ellensége, ne lehessen a színpadon; a rendezőség pedig folyton ügyel arra, hogy rendben és csendben teljesíttessenek mindezek. Folytatás a mellékletek: 1246