Fővárosi Lapok 1882. szeptember (200-224. szám)

1882-09-28 / 222. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 222. számához, nozza, s feketét, ha nem. Déryné nem válaszolt a levélre s nem is sejtette, hogy azt Katona írta, mert a kezdőbetűk más ismerősét is jelenthették. Mi­kor férjhez ment, kiderült a dolog, mert Katoná­val találkozva az utcán, ez főkötőjére célozva, igy szó­lott: »Ezért nem felelt hát levelemre? Sok szerencsét Déryhez.« úgy látszik, Déryné Katona szerelmét csak szeszélynek,tréfának hitte, mert Katona többé soha sem emlegette s viszszariadt minden udvarlástól, mely­hez Déryné szokva volt, minden regényes fogásoktól, melyeket e félig ábrándos, félig kacér színésznő a sze­relem csalhatatlan jeleinek tartott. Katona csakhamar kigyógyult mámorából, de a mint a mélyebb szívek szokása, bizonyos hajlamot, érdeklődést megőrzött Déryné iránt. Elítélte mint leánynak elhamarkodott férjhezmenetelét, mint nőnek kacérkodását és sajnálta. Midőn Pay Samut, a­kivel már Déryné a színfalak között megismerkedett, elviszi hozzá bemutatás végett s Déryné zavarba lő, Katona gyanúsan pillant mind­kettőjükre , hiszen ezek már jól ismerik egymást, mégis általa akarnak megismerkedni, s gúnymosoly vonul el ajkain ; midőn Déryné összezördül férjével, s el akarja hagyni, Katona egy este zárt székéhez lopó­­zik, a mint Déryné írja, félvállra vetett carbonari-köpe­­nyében, s azt súgja fülébe: »Szerencsétlen!« — mind­ezt Déryné nem hajlama maradványainak veszi, hanem ellenséges indulatnak s ebből ítéli meg vígjátékát is. Pedig e vígjáték utolsó fejezete rövid szívregényének, melyben a hajlam visszatetszéssé, az érdeklődés gúny­­nyá vált. Gyulai Pál: Emlékezések. Az egyiptomi lefolyt háború, különösen annak alkalmából, hogy Alexandriából ennek ostroma elől néhány zsidó család Budapestre költözött, 1843-ból következő esemény jut eszembe. Tarnóczy Kázmér, Nyitramegyének azon év ta­vaszán választott alispánja, Bécsbe ment magát be­mutatni, mint új alispánt, a főkancellárnak, egyszer­smind rokonának, gróf Majláth Antalnak. A kancel­lár figyelmeztette vendégét: »Jó, hogy jöttél, mind­járt alkalmad lesz hivatalosan érintkezned Mehmed Ali egyiptomi alkirály itteni ügynökével.« Az ügynök azt kérdezte Tarnóczytól: »Ezelőtt tíz évvel csak két zsidó volt Nyitrából Egyptomban; most van három­száz ; miután az ausztriai birodalombeli alattvalók Egyiptomban adómentesek, annyi vagyonos zsidó adó­­mentessége az alkirály kincstárát érzékenyen csor­bítja ; vájjon mi ok indíthatta a nyitrai zsidókat, hogy tíz év alatt immár háromszázan kiköltözzenek ?« A uj alispán utána járt a dolognak s nyomára jött, hogy előde, Vietorisz alispán osztogatá bőven, jó pénzért, a nyitrai honosságot az egyiptomi zsidóknak.Ugyanis két, eredetileg Nyitrából Alexandriába költözött zsidó el­mondó Alexandriában és Kairóban a többinek: »Van Nyitrában egy Vietórisz nevű alispán, ki nektek jó pénzért bizonyítványt ad, hogy nyitraiak vagytok«, így vált aztán minden Egyptomba vándorolt magyar zsidó nyitrai zsidóvá. Az 1843-ki tisztujításnál Vietorisz belátta, hogy ő lehetetlenné vált, ennélfogva keresett s a hiú és gaz­dag Motesiczkyban talált is egy társat, a ki által a megyében ő tovább uralkodjék. Motesiczky a kortes­kedésre háromszázezer forintot költött, s mindenképen bele is bukott. E párttal, mely magát konzervativnek nevezte, tartott a főispán is, báró Mednyánszky Ala­jos, a jeles irodalmi férfiú, kir. kamarai alelnök. Az ellenzék, Tarnóczy Kázmért kérte föl: álljon, mint első alispán a tiszti kar élére s tisztítsa ki a Vietorisz Augiasz-istállóját. Mind a két párt előre megalakí­totta a maga tiszti karát s a kortesköltségek viselé­sére előre leköté mind a három évi fizetését. Az értel­miség nagyobb része Tarnóczyval tartott, még gróf Eszterházy Károly is, a ki pedig, mint Tolna megye főispánja, Tolnában főpecsovics volt. A két kortestá­borban szüntelen, szólt a zene, folyt a bor és pálinka. Itt ordították: »Éljen Tarnóczy!,« amott: »éljen Mo­tesiczky és Vietorisz !« Egyszer a Tarnóczy táborában meglátták a kortesek, hogy gróf Eszterházy Károly szalonnát reggeliz s rá szilvoriumot iszik. Rárohantak ezeren: »Adjon nekem is, méltóságos uram !« Azonnal hozatott is ki Nyitra városából tiz mázsa szalonnát s néhány akó pálinkát, s megreggelizett a kortestömeg grófilag. A két párt szavazása hat napig tartott, hét­főtől szombatig. Százötven nemes özvegyasszony sza­vazott Tarnóczyra s a zászlót ez amazon-légió előtt özvegy Simon Ernőné, a hires Balogh János nővére vitte a szavazat­szedő bizottság elé. Hogyne győzött volna hát Tarnóczy ? A hatodik napon a főispánt a huzamos idegfeszültség miatt, megütötte a guta. Vie­tórisz volt az első, ki az új alispánt üdvözölte : »Én, úgy­mond, összekevertem a kártyát: ti játszottatok , te nyertél, én gratulálok!« * Pár hét előtt lépett Kossuth életének nyolcvana­dik évébe. Tisztelőinek nagy serege üdvözlő ez emlé­kezetes ünnepen az élő »legnagyobb magyart,« mely címmel negyven év előtt ő tisztelte meg és méltán, gróf Széchenyi Istvánt. Növelte e nap jelentőségét az ő levele, melyet a Petőfi-társulathoz a szépirodalom ízlés- és erkölcsnemesitő irányvétele végett intézett s mely levél végén elhárita magától a nagy- és művész­szónok címét, mely érdeméért emelte őt a társulat a maga tiszteletbeli tagjai közé. Részemről Kossuthot a civilizált emberiség valaha élt legnagyobb szónoká­nak tartom, mert igaz, hogy a­ hellén és római kor szó­nokai , Demosthenes és Cicero forma tekintetében rend­kívüli mesterek; igaz, hogy az angol és francia parla­mentek szónokai közt vannak példányszerű nagyságok, de mindezek csak a saját nemzetök nyelvén voltak hallgatóikra nagy hatással: míg Kossuth a­mely nem­zet közt valahol járt, mindenütt saját nyelvükön szól­va ragadta el hallgatóit. S ilyet, másodikat, nem mu­tathat fel a szónoklat történelme. A »Times« világlap, bár Kossuthnak politikáját nem helyeslé. 1852-ben, midőn Kossuthot London főváros népe és magistra­­tusa, azután Britannia nagyobb városai egy királyt megillető pompával fogadták, midőn a következő év­ben az északamerikai unió nagy városai az angolokkal vetélkedtek az állam jeles vendégének fogadásában, s Washingtonban, a szenátus ülésében, az elnök mel­lett mutattak neki díszhelyet, mely tisztelet Lafayatte, a hős Washington fegyveres társa 1824-ki látogatása óta idegent Amerikában nem ért, a »Times«, mondom Kossuth beszédeinek hallatára arra fakadt: az apos­tolok óta senkinek sem adatott idegen népek nyel­vén úgy szólani, mint Kossuthnak, ki nem csak a Ti­sza, de a Themse mellett is hallgatóit elragadni ha­talmas. Ámde Kossuth elragadó szavaira nem csak a magyar ember kiáltott éljent, az angol »cheer«-t, a török Kiutaihiában »bin­jasa Kossuth«-ot, az olasz »erviva«-t,a francia »vive«-t, hanem a bécsi német is ugyancsak »hoch«-ozta, midőn 1848. március 15-én németül szólt hozzája. Hol volt szónok a világon, ki ennyire bírta volna annyi nemzet nyelvét ? * 1848. március közepén nagy fordulat állott elő Magyarország, sőt Európa történetében. A korszellem néhány nap alatt évszázadokat haladt s évszázadok alkotásait sodorta el. A francia köztársaság kikiáltása s Kossuthnak a pozsonyi országgyűlésen március 3-án tartott beszéde, melyben az absolut uralom alatti ausztriai örökös tartományok részére alkotmányt, Ma­gyarországnak független kormányt sürgetett, megbuk­tatták Metternich 33 éves önhatalmú kormányát. Az országgyűlés argonautái Bécsből, két napi alkudozás után március 17-kén meghozták a magyar önálló kor­mány aranygyapját Pozsonyba. Másnap I. Lajos ki­rálynak ötszáz éves műve: az ősiség, a magyar nemes­ség ez úgy tekintett palládiuma, ledöntve, az urbér, papi tized (kártérítés mellett) megszűntetve, a közös teherviselés elve, mely alól magát a nemesség eddigelé kivonta, kimondva, a nemesség­, polgárság s a pórosz­tály közti válaszfalak lerombolva, a honlakosok közti jogegyenlőség kihirdetve, szóval: a nyolcszáz éves al­kotmánynak jótékonysága, mely eddigelé csak a nemes ember személyét s vagyonát biztosító, egyszerre tiz milló polgártársra kiterjesztve lettek. Mindezek, bár Léchenyi István és Kossuth az eszméket rólok szét­­hinték és érlelték, mint rögtönzések, — miként Zeusz agyából előtermett fegyveres Pallas, — meglepték a népet s forrásba hozák az elméket és eszméket, a romba dűlt eddigi állapotok fölött, mihez kezdjenek. Március 20-kán, egy héttel Metternich s benne az abszolút uralom bukása és az imént elősorolt nagy­szerű elvek és eszmék országgyűlésileg kimondása után, Pozsonyban, a szent Mihály kapunál, egy, a­mint az első pillanatra kivettem, díszküldöttséggel találkoztam, melynek tizenkét tagja közül ma már csak kettőre emlékezem : Kossuthra, ki akkor pörge kalapot és bőujjú zekét viselt, s a díszmagyarba öltö­zött anyai nagybátyámra, Udvardi Cserna Károlyra, Fehérmegye alispánjára és követére. Kérdem nagy­bátyámtól : hova mennek ? István főherceg nádorhoz, a G­rassalkovics palotába. Ámbár nem volt a díszme­netbe illő »lakodalmi köntösöm,« lévén kabátom és köcsögkalapom,—de hát az éppen megnyílt szabadság­egyenlőség világát fölhasználva, annak biztos remé­nyében, hogy most valami szép dolognak lehetek ta­núja , a küldöttséghez csatlakoztam., Kossuth volt ter­mészetesen a küldöttség szónoka. Ő, a Rendek nevé­ben, megköszönte a nádor hathatós közbenjárását a királyi felségnél, mi az országos Rendek kérelmére, Magyarország részére az önálló kormányt eredmé­nyezte; eredményező egyszersmind amaz üdvös tör­vényjavaslatokat, melyeknél fogva az eddigi jobbágyok milliói az alkotmány sáncaiba fölvétetnek, telkeik az urbér terhei alól fölmentetnek, a terhek közös viselése s a törvény előtti egyenlőség az ország minden polgá­rára kiterjesztetnek. »Az urbér alól fölszabadult job­bágyok százezrei, — mondá Kossuth — kik már most saját szabad földjöket művelik, áldva fogják Eönséged nevét emlegetni, kinek a szabadság és sza­bad föld kieszközlésében főrésze van. E tettével Eön­séged a magyar nép szívében magának örök emléket állított.« A főherceg nádor megköszönte a tiszteletet, s üdvözlő viszont a Rendeket, állítva, hogy a mit tett, 1379 mint hazafi tette s ezzel hazája iránti kötelességét teljesítette.* Fél év múlva István főherceg nádor, Magyaror­szág utolsó nádora, kit előző évi körútjában az ország minden vidéke annyi örömmel, annyi reménynyel üdvö­zölt, másfél év múlva pedig Kossuth, miután meteor­ként ragyogott, számkivetve hagyták el a hazát, amaz, hogy bánatában elhaljon, ez utóbbi pedig, hogy előbb három világrészben hordozza meg a magyar nemzet és saját neve dicsőségét. Ez a dicsőség megmaradt ma is. Politikai nézetekben nagyon erősen eltérhetnek a magyarok, de abban az egyben meg kell egyezniük, hogy Kossuth mint szónoki nagyság nem csupán Magyarország, hanem általában a művelt emberiség dísze, büszkesége. Hőke Lajos: Fővárosi h­írek. * A K­isfaludy-társaság tegnap tartotta a szün­idő után első ülését és ennek érdekes tárgysorozata nagyszámú és díszes közönséget vonzott az akadémia heti üléstermébe. Az oszlopok mögötti részt az érdek­lődő fiatalság zsúfolásig megtöltötte, mig a belső pad­sorokat a szép nem foglalta el. Az emelvény asztala körül Gyulai Pál mint elnök foglalt helyet, Beöthy Zsolt és Csiky Gergely titkárok között. Az elnök rö­vid üdvözlő szavai után Beöthy felolvasta a Kriza ünnepélyről s a társaságnak a szünidő alatt megjelent kiadványairól szóló jelentést. Ugyancsak Beöthy Zsolt olvasta fel a szerző távollétében Greguss Ágost »Búcsú Velencétől« című szép költeményét, mely bánatos alaphangon énekli meg az egykor négy világrésztől bámult, hatalmas város porladó márvány­palotáit és satnyuló népét. A közönség élénken meg­tapsolta a hangulatteljes költeményt. Erre Gyulai Pál mutatta be essayjét Katona József ifjúkori mű­veiről. Egyike ez is ama tömören és mégis világosan irt, a legaprólékosabb részletekig kiterjeszkedő ala­possággal és mégis érdekesen tárgyalt tanulmányok­nak, melyeket »Vörösmarty életrajza« szerzőjétől meg­szoktunk, csaknem elvárunk. Előbb nagy vonásokban ismertette a Katona József fellépését megelőzőleg keletkezett és azzal összeeső drámairodalmat, jelle­mezte a reá hatással volt közízlést és színpadot, me­lyek befolyása alatt »Bánk­ bán« jövendőbeli megal­kotója először német drámákat, leginkább Ziegler és Kotzebue műveit utánozza. Fordítja őket, majd erede­tit is ír, de eredeti darabjaiban sem önállóbb. Utóbb hatottak rá Schiller és Shakespere is, kiknek művei­ből igen sokat tanult, munkái azonban még ekkor is­­keverékei az ellentétes ízlésnek, a fejlődő és a fejlet­len tehetségnek.« Gyulai Katonának nyolc ifjúkori drámájáról szólt s közöttök azokról, melyek kéziratban fenmaradtak, hosszasabban, valamennyiről alaposan és érdekesen. Színművei főbb alakjainak és cselekvé­seinek e kritikai fejtegetése mintegy bizonyító magyarázata volt annak, a­mit a szerző előbb Katona írói fejlődéséről általánosságban előre bocsátott. Ka­tona különben maga sem tartott sokat ifjúkori mű­veiről, és »Bánk-bán« előtt írt darabjai közül egyet sem nyomatott ki. E kiváló becsű tanulmányt, mely méltán sorakozik Gyulainak »Bánk-bán«-ról irt ré­gibb dolgozata mellé, a közönség mindvégig élénk figyelemmel hallgatta és végül hosszasan tapsolta. Kü­lönös érdekkel kisérte a »Rózsaharc «-ról és Katona szerelméről szóló részletet, mely mai tárcánkban ol­vasható ily cím alatt: »Katona és Déryné.« Szász Károly volt a harmadik felolvasó, ki öt lírai költemé­nyét mutatta be, melyeket, mint a kitűnő költő rövi­den előrebocsátotta, összes költeményeinek megjele­nendő gyűjteménye számára közelebb írt, vagy fejezett be. Igaz érzésből fakadó volt mind az öt, áthatva a természet bájainak gyönyörteljes bámulatától és el­telve a megállapodottságnak realisztikus irányú, de egésséges filozófiájával. »A ránki erdőben«, a »Nyári séta«, az »Őszi reggel«, a »Ne hidd!«, a »Szo­morú fűz« egyébiránt különböző alaphangú das­rabok, melyek egyikében az emlékező szerelem, egy imádott alak dicsérete, másikában egy meg­ható elégia akkordjai vagy egy életteljességével elragadó természeti vagy családi kép az uralkodó. A­mi által egymásra hasonlítanak, az­­ az egyaránt igaz hang s a formának művészi zengzetessége. A kö­zönség élvezettel hallgatta Szász Károly »Összes költeményeinek« e kiadatlan darabjait és hosszasan tartó tapsokkal fejezte ki tetszését. Az idő előrehala­dottsága miatt az ülés többi tárgyai elmaradtak. A felolvasásokat zárt ülés követte. * A redoute szobrainak mintáit a megbízott művészek maholnap már befejezik. A főváros képző­­művészeti bizottsága a napokban kiküldte Vidéky Já­nos bizottsági tagot és Feszi Frigyes építészt, a re­doute építőjét, hogy a szobrokat megtekintsék. A hat különböző művész által készített alakokat az egymás­sal való összhang tekintetében előzetesen összehason­lítják s annak eredményéről jelentést tesznek a bi­zottságnak. A kiküldöttek eljártak az egyes művészek­hez s azt tapasztalták, hogy a szobrok mintái már nagy részt készen vannak, vagy rövid idő alatt el­

Next