Fővárosi Lapok 1882. szeptember (200-224. szám)
1882-09-28 / 222. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 222. számához, nozza, s feketét, ha nem. Déryné nem válaszolt a levélre s nem is sejtette, hogy azt Katona írta, mert a kezdőbetűk más ismerősét is jelenthették. Mikor férjhez ment, kiderült a dolog, mert Katonával találkozva az utcán, ez főkötőjére célozva, igy szólott: »Ezért nem felelt hát levelemre? Sok szerencsét Déryhez.« úgy látszik, Déryné Katona szerelmét csak szeszélynek,tréfának hitte, mert Katona többé soha sem emlegette s viszszariadt minden udvarlástól, melyhez Déryné szokva volt, minden regényes fogásoktól, melyeket e félig ábrándos, félig kacér színésznő a szerelem csalhatatlan jeleinek tartott. Katona csakhamar kigyógyult mámorából, de a mint a mélyebb szívek szokása, bizonyos hajlamot, érdeklődést megőrzött Déryné iránt. Elítélte mint leánynak elhamarkodott férjhezmenetelét, mint nőnek kacérkodását és sajnálta. Midőn Pay Samut, akivel már Déryné a színfalak között megismerkedett, elviszi hozzá bemutatás végett s Déryné zavarba lő, Katona gyanúsan pillant mindkettőjükre , hiszen ezek már jól ismerik egymást, mégis általa akarnak megismerkedni, s gúnymosoly vonul el ajkain ; midőn Déryné összezördül férjével, s el akarja hagyni, Katona egy este zárt székéhez lopózik, a mint Déryné írja, félvállra vetett carbonari-köpenyében, s azt súgja fülébe: »Szerencsétlen!« — mindezt Déryné nem hajlama maradványainak veszi, hanem ellenséges indulatnak s ebből ítéli meg vígjátékát is. Pedig e vígjáték utolsó fejezete rövid szívregényének, melyben a hajlam visszatetszéssé, az érdeklődés gúnynyá vált. Gyulai Pál: Emlékezések. Az egyiptomi lefolyt háború, különösen annak alkalmából, hogy Alexandriából ennek ostroma elől néhány zsidó család Budapestre költözött, 1843-ból következő esemény jut eszembe. Tarnóczy Kázmér, Nyitramegyének azon év tavaszán választott alispánja, Bécsbe ment magát bemutatni, mint új alispánt, a főkancellárnak, egyszersmind rokonának, gróf Majláth Antalnak. A kancellár figyelmeztette vendégét: »Jó, hogy jöttél, mindjárt alkalmad lesz hivatalosan érintkezned Mehmed Ali egyiptomi alkirály itteni ügynökével.« Az ügynök azt kérdezte Tarnóczytól: »Ezelőtt tíz évvel csak két zsidó volt Nyitrából Egyptomban; most van háromszáz ; miután az ausztriai birodalombeli alattvalók Egyiptomban adómentesek, annyi vagyonos zsidó adómentessége az alkirály kincstárát érzékenyen csorbítja ; vájjon mi ok indíthatta a nyitrai zsidókat, hogy tíz év alatt immár háromszázan kiköltözzenek ?« A uj alispán utána járt a dolognak s nyomára jött, hogy előde, Vietorisz alispán osztogatá bőven, jó pénzért, a nyitrai honosságot az egyiptomi zsidóknak.Ugyanis két, eredetileg Nyitrából Alexandriába költözött zsidó elmondó Alexandriában és Kairóban a többinek: »Van Nyitrában egy Vietórisz nevű alispán, ki nektek jó pénzért bizonyítványt ad, hogy nyitraiak vagytok«, így vált aztán minden Egyptomba vándorolt magyar zsidó nyitrai zsidóvá. Az 1843-ki tisztujításnál Vietorisz belátta, hogy ő lehetetlenné vált, ennélfogva keresett s a hiú és gazdag Motesiczkyban talált is egy társat, a ki által a megyében ő tovább uralkodjék. Motesiczky a korteskedésre háromszázezer forintot költött, s mindenképen bele is bukott. E párttal, mely magát konzervativnek nevezte, tartott a főispán is, báró Mednyánszky Alajos, a jeles irodalmi férfiú, kir. kamarai alelnök. Az ellenzék, Tarnóczy Kázmért kérte föl: álljon, mint első alispán a tiszti kar élére s tisztítsa ki a Vietorisz Augiasz-istállóját. Mind a két párt előre megalakította a maga tiszti karát s a kortesköltségek viselésére előre leköté mind a három évi fizetését. Az értelmiség nagyobb része Tarnóczyval tartott, még gróf Eszterházy Károly is, a ki pedig, mint Tolna megye főispánja, Tolnában főpecsovics volt. A két kortestáborban szüntelen, szólt a zene, folyt a bor és pálinka. Itt ordították: »Éljen Tarnóczy!,« amott: »éljen Motesiczky és Vietorisz !« Egyszer a Tarnóczy táborában meglátták a kortesek, hogy gróf Eszterházy Károly szalonnát reggeliz s rá szilvoriumot iszik. Rárohantak ezeren: »Adjon nekem is, méltóságos uram !« Azonnal hozatott is ki Nyitra városából tiz mázsa szalonnát s néhány akó pálinkát, s megreggelizett a kortestömeg grófilag. A két párt szavazása hat napig tartott, hétfőtől szombatig. Százötven nemes özvegyasszony szavazott Tarnóczyra s a zászlót ez amazon-légió előtt özvegy Simon Ernőné, a hires Balogh János nővére vitte a szavazatszedő bizottság elé. Hogyne győzött volna hát Tarnóczy ? A hatodik napon a főispánt a huzamos idegfeszültség miatt, megütötte a guta. Vietórisz volt az első, ki az új alispánt üdvözölte : »Én, úgymond, összekevertem a kártyát: ti játszottatok , te nyertél, én gratulálok!« * Pár hét előtt lépett Kossuth életének nyolcvanadik évébe. Tisztelőinek nagy serege üdvözlő ez emlékezetes ünnepen az élő »legnagyobb magyart,« mely címmel negyven év előtt ő tisztelte meg és méltán, gróf Széchenyi Istvánt. Növelte e nap jelentőségét az ő levele, melyet a Petőfi-társulathoz a szépirodalom ízlés- és erkölcsnemesitő irányvétele végett intézett s mely levél végén elhárita magától a nagy- és művészszónok címét, mely érdeméért emelte őt a társulat a maga tiszteletbeli tagjai közé. Részemről Kossuthot a civilizált emberiség valaha élt legnagyobb szónokának tartom, mert igaz, hogy a hellén és római kor szónokai , Demosthenes és Cicero forma tekintetében rendkívüli mesterek; igaz, hogy az angol és francia parlamentek szónokai közt vannak példányszerű nagyságok, de mindezek csak a saját nemzetök nyelvén voltak hallgatóikra nagy hatással: míg Kossuth amely nemzet közt valahol járt, mindenütt saját nyelvükön szólva ragadta el hallgatóit. S ilyet, másodikat, nem mutathat fel a szónoklat történelme. A »Times« világlap, bár Kossuthnak politikáját nem helyeslé. 1852-ben, midőn Kossuthot London főváros népe és magistratusa, azután Britannia nagyobb városai egy királyt megillető pompával fogadták, midőn a következő évben az északamerikai unió nagy városai az angolokkal vetélkedtek az állam jeles vendégének fogadásában, s Washingtonban, a szenátus ülésében, az elnök mellett mutattak neki díszhelyet, mely tisztelet Lafayatte, a hős Washington fegyveres társa 1824-ki látogatása óta idegent Amerikában nem ért, a »Times«, mondom Kossuth beszédeinek hallatára arra fakadt: az apostolok óta senkinek sem adatott idegen népek nyelvén úgy szólani, mint Kossuthnak, ki nem csak a Tisza, de a Themse mellett is hallgatóit elragadni hatalmas. Ámde Kossuth elragadó szavaira nem csak a magyar ember kiáltott éljent, az angol »cheer«-t, a török Kiutaihiában »binjasa Kossuth«-ot, az olasz »erviva«-t,a francia »vive«-t, hanem a bécsi német is ugyancsak »hoch«-ozta, midőn 1848. március 15-én németül szólt hozzája. Hol volt szónok a világon, ki ennyire bírta volna annyi nemzet nyelvét ? * 1848. március közepén nagy fordulat állott elő Magyarország, sőt Európa történetében. A korszellem néhány nap alatt évszázadokat haladt s évszázadok alkotásait sodorta el. A francia köztársaság kikiáltása s Kossuthnak a pozsonyi országgyűlésen március 3-án tartott beszéde, melyben az absolut uralom alatti ausztriai örökös tartományok részére alkotmányt, Magyarországnak független kormányt sürgetett, megbuktatták Metternich 33 éves önhatalmú kormányát. Az országgyűlés argonautái Bécsből, két napi alkudozás után március 17-kén meghozták a magyar önálló kormány aranygyapját Pozsonyba. Másnap I. Lajos királynak ötszáz éves műve: az ősiség, a magyar nemesség ez úgy tekintett palládiuma, ledöntve, az urbér, papi tized (kártérítés mellett) megszűntetve, a közös teherviselés elve, mely alól magát a nemesség eddigelé kivonta, kimondva, a nemesség, polgárság s a pórosztály közti válaszfalak lerombolva, a honlakosok közti jogegyenlőség kihirdetve, szóval: a nyolcszáz éves alkotmánynak jótékonysága, mely eddigelé csak a nemes ember személyét s vagyonát biztosító, egyszerre tiz milló polgártársra kiterjesztve lettek. Mindezek, bár Léchenyi István és Kossuth az eszméket rólok széthinték és érlelték, mint rögtönzések, — miként Zeusz agyából előtermett fegyveres Pallas, — meglepték a népet s forrásba hozák az elméket és eszméket, a romba dűlt eddigi állapotok fölött, mihez kezdjenek. Március 20-kán, egy héttel Metternich s benne az abszolút uralom bukása és az imént elősorolt nagyszerű elvek és eszmék országgyűlésileg kimondása után, Pozsonyban, a szent Mihály kapunál, egy, amint az első pillanatra kivettem, díszküldöttséggel találkoztam, melynek tizenkét tagja közül ma már csak kettőre emlékezem : Kossuthra, ki akkor pörge kalapot és bőujjú zekét viselt, s a díszmagyarba öltözött anyai nagybátyámra, Udvardi Cserna Károlyra, Fehérmegye alispánjára és követére. Kérdem nagybátyámtól : hova mennek ? István főherceg nádorhoz, a Grassalkovics palotába. Ámbár nem volt a díszmenetbe illő »lakodalmi köntösöm,« lévén kabátom és köcsögkalapom,—de hát az éppen megnyílt szabadságegyenlőség világát fölhasználva, annak biztos reményében, hogy most valami szép dolognak lehetek tanúja , a küldöttséghez csatlakoztam., Kossuth volt természetesen a küldöttség szónoka. Ő, a Rendek nevében, megköszönte a nádor hathatós közbenjárását a királyi felségnél, mi az országos Rendek kérelmére, Magyarország részére az önálló kormányt eredményezte; eredményező egyszersmind amaz üdvös törvényjavaslatokat, melyeknél fogva az eddigi jobbágyok milliói az alkotmány sáncaiba fölvétetnek, telkeik az urbér terhei alól fölmentetnek, a terhek közös viselése s a törvény előtti egyenlőség az ország minden polgárára kiterjesztetnek. »Az urbér alól fölszabadult jobbágyok százezrei, — mondá Kossuth — kik már most saját szabad földjöket művelik, áldva fogják Eönséged nevét emlegetni, kinek a szabadság és szabad föld kieszközlésében főrésze van. E tettével Eönséged a magyar nép szívében magának örök emléket állított.« A főherceg nádor megköszönte a tiszteletet, s üdvözlő viszont a Rendeket, állítva, hogy a mit tett, 1379 mint hazafi tette s ezzel hazája iránti kötelességét teljesítette.* Fél év múlva István főherceg nádor, Magyarország utolsó nádora, kit előző évi körútjában az ország minden vidéke annyi örömmel, annyi reménynyel üdvözölt, másfél év múlva pedig Kossuth, miután meteorként ragyogott, számkivetve hagyták el a hazát, amaz, hogy bánatában elhaljon, ez utóbbi pedig, hogy előbb három világrészben hordozza meg a magyar nemzet és saját neve dicsőségét. Ez a dicsőség megmaradt ma is. Politikai nézetekben nagyon erősen eltérhetnek a magyarok, de abban az egyben meg kell egyezniük, hogy Kossuth mint szónoki nagyság nem csupán Magyarország, hanem általában a művelt emberiség dísze, büszkesége. Hőke Lajos: Fővárosi hírek. * A Kisfaludy-társaság tegnap tartotta a szünidő után első ülését és ennek érdekes tárgysorozata nagyszámú és díszes közönséget vonzott az akadémia heti üléstermébe. Az oszlopok mögötti részt az érdeklődő fiatalság zsúfolásig megtöltötte, mig a belső padsorokat a szép nem foglalta el. Az emelvény asztala körül Gyulai Pál mint elnök foglalt helyet, Beöthy Zsolt és Csiky Gergely titkárok között. Az elnök rövid üdvözlő szavai után Beöthy felolvasta a Kriza ünnepélyről s a társaságnak a szünidő alatt megjelent kiadványairól szóló jelentést. Ugyancsak Beöthy Zsolt olvasta fel a szerző távollétében Greguss Ágost »Búcsú Velencétől« című szép költeményét, mely bánatos alaphangon énekli meg az egykor négy világrésztől bámult, hatalmas város porladó márványpalotáit és satnyuló népét. A közönség élénken megtapsolta a hangulatteljes költeményt. Erre Gyulai Pál mutatta be essayjét Katona József ifjúkori műveiről. Egyike ez is ama tömören és mégis világosan irt, a legaprólékosabb részletekig kiterjeszkedő alapossággal és mégis érdekesen tárgyalt tanulmányoknak, melyeket »Vörösmarty életrajza« szerzőjétől megszoktunk, csaknem elvárunk. Előbb nagy vonásokban ismertette a Katona József fellépését megelőzőleg keletkezett és azzal összeeső drámairodalmat, jellemezte a reá hatással volt közízlést és színpadot, melyek befolyása alatt »Bánk bán« jövendőbeli megalkotója először német drámákat, leginkább Ziegler és Kotzebue műveit utánozza. Fordítja őket, majd eredetit is ír, de eredeti darabjaiban sem önállóbb. Utóbb hatottak rá Schiller és Shakespere is, kiknek műveiből igen sokat tanult, munkái azonban még ekkor iskeverékei az ellentétes ízlésnek, a fejlődő és a fejletlen tehetségnek.« Gyulai Katonának nyolc ifjúkori drámájáról szólt s közöttök azokról, melyek kéziratban fenmaradtak, hosszasabban, valamennyiről alaposan és érdekesen. Színművei főbb alakjainak és cselekvéseinek e kritikai fejtegetése mintegy bizonyító magyarázata volt annak, amit a szerző előbb Katona írói fejlődéséről általánosságban előre bocsátott. Katona különben maga sem tartott sokat ifjúkori műveiről, és »Bánk-bán« előtt írt darabjai közül egyet sem nyomatott ki. E kiváló becsű tanulmányt, mely méltán sorakozik Gyulainak »Bánk-bán«-ról irt régibb dolgozata mellé, a közönség mindvégig élénk figyelemmel hallgatta és végül hosszasan tapsolta. Különös érdekkel kisérte a »Rózsaharc «-ról és Katona szerelméről szóló részletet, mely mai tárcánkban olvasható ily cím alatt: »Katona és Déryné.« Szász Károly volt a harmadik felolvasó, ki öt lírai költeményét mutatta be, melyeket, mint a kitűnő költő röviden előrebocsátotta, összes költeményeinek megjelenendő gyűjteménye számára közelebb írt, vagy fejezett be. Igaz érzésből fakadó volt mind az öt, áthatva a természet bájainak gyönyörteljes bámulatától és eltelve a megállapodottságnak realisztikus irányú, de egésséges filozófiájával. »A ránki erdőben«, a »Nyári séta«, az »Őszi reggel«, a »Ne hidd!«, a »Szomorú fűz« egyébiránt különböző alaphangú dasrabok, melyek egyikében az emlékező szerelem, egy imádott alak dicsérete, másikában egy megható elégia akkordjai vagy egy életteljességével elragadó természeti vagy családi kép az uralkodó. Ami által egymásra hasonlítanak, az az egyaránt igaz hang s a formának művészi zengzetessége. A közönség élvezettel hallgatta Szász Károly »Összes költeményeinek« e kiadatlan darabjait és hosszasan tartó tapsokkal fejezte ki tetszését. Az idő előrehaladottsága miatt az ülés többi tárgyai elmaradtak. A felolvasásokat zárt ülés követte. * A redoute szobrainak mintáit a megbízott művészek maholnap már befejezik. A főváros képzőművészeti bizottsága a napokban kiküldte Vidéky János bizottsági tagot és Feszi Frigyes építészt, a redoute építőjét, hogy a szobrokat megtekintsék. A hat különböző művész által készített alakokat az egymással való összhang tekintetében előzetesen összehasonlítják s annak eredményéről jelentést tesznek a bizottságnak. A kiküldöttek eljártak az egyes művészekhez s azt tapasztalták, hogy a szobrok mintái már nagy részt készen vannak, vagy rövid idő alatt el