Fővárosi Lapok 1883. április (76-100. szám)

1883-04-22 / 94. szám

Vasárnap, 1883. ápril 22. 94. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4.­­*. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................8 ft , Negyedévre......................4 ft. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintú­g­y mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Margitnak. (Esküvője napján.) Ha e percek üdve álom, Merengő egy ideálon, Uj meg uj bájt nyerve tőle, Soh se ébredj föl belőle. Ha nem álom, de valóság, Égi malaszt, földi jóság, Egyebet ad ! mit kívánnék , Mint V­álom­má sohse váljék! Lévay József: Késő hallgatni már... Késő hallgatni már és hasztalan ! Fölcsap a láng s elárul az egeknek. Halld bűnömet, s habár végső szavam Ez volna is, kimondom, hogy szeretlek ! Nem kérlek, hogy viszonzd, mint hazug ajk, Mely vallomással esdeklést köt össze: Szived kicsalni nem küldök sóhajt: Sebem tépem föl, titkom felfedözve. Szerettek-e már téged igazán, És a szerelmet te is érezed-e ? Hogy én mit érzek, úgy mért mondanám ? Lángnyelvü a szerelmes szív beszéde ! A menny valál te, melynek sugara Ad éltet, — ám okozta híve vesztét: Elhamvadok, villámsujtotta fa, Szivem felgyujtád és ketté repesztéd! Oh, fényes ég! gyújtasz, de hasztalan Oltod az égi láng gyötörte keblet. Halld bűnömet, s habár végső szavam Ez volna is, kimondom, hogy szeretlek ! Bartók Lajos: Az élet. Hossz köpönyeg az embernek élte, Mit sem adott — mikor kapta — értte, Isten tudja : ki szabta, ki varrta ? Ő nem kérte és nem is akarta. Ingyen kapta csakúgy azt a sorstól, Ettől a vén kancsal zsibárostól. S éjjel-nappal a nyakában hordja, A mig ifjú, dísz­palástnak tartja, Pedig oly rossz, hogy bármint is őrzi, Reménységgel bélelni nem győzi. Néha rövid, majd szűk, s fázik benne: Majd meg izzad, mintha bunda lenne, S nincs mód benne, akármint akarja . Minden tagját hogy jól betakarja, S bár a­mig él, mindig foltozgatja, Mégis egyre több-több a lyuk rajta. És az ember, a mily gyarló, bőre. — Föltehetjük könnyen ám felőle. — Hogy viselni tovább is kész volna. Ha a halál le nem venné róla. Temérdek. -----■«•»¦«›*-----­Nádszü­l és cserág. (Elbeszélés.) Írta Sziklay János. (Folytatás.) Tormáék beköltöztek a városba. A hegyben lakók már jóval előbb ráfordították a kulcsot kétszer a pincékre. . . Néptelen volt az egész völgy. A tó is, mintha haragudnék, hogy így ott hagyták a faképnél, egész nap dugott-búgott, morgott, tombolt dühében, haragos tajtékot dobálva a partra .. . Senkit sem bo­­szantott vele. Senki sem nézett utána. Ködös, esős napok álltak be. A ködben még a levélhordót sem láthatta Gizela, a­mint Vödrösékhez megy. Valahányszor megpillantotta, öt perc múlva már oda át termett a boltban (csak tizedik szomszéd volt hozzájuk,­ mindig volt valamire szüksége, majd­­ cukorra, majd kávéra, másnap meg makkávéra, s mi­kor már mindenből kifogyott,­­ édes gyökérre is. Tudta, hogy mindig hall hitt Paliról. Nem kellett kér­dezősködnie, az öreg maga beszélt. De most, hogy nem látta a levélhordót a köd miatt, fél órával később ment a boltba. Addig odaér­hetett Merkur epigonja, a nagy köd uián is. — Azt hittem, már nem is jön, — kezdő az öreg. — Egy nap sem maradok el — felelt a leány zavarodottan. — Miért jött ma olyan későn ? Gizela lesütötte szemét. Nem mert megfelelni a kérdésre. — Pedig jó hírek vannak . . . kitűnő hírek . . . Megbecsülhetetlen hírek . . . Nem is képzeli örö­mömet. Dehogy nem képzelheti. Jobban érzi, mint maga­­t­ apa. — Itt? — Nem . . . Nem irt. De nem is szükséges. Itt van az újság . . . Nézze. És az öreg oda tartá a kövér betűs távira­tokat. — Jön. A tartalékosokat mind haza bocsátják. Egy hét múlva itt lesz. A feleségem majd meghalt örömében . . . Pedig most él még igazán .. . Szegény fiú, milyen lehet! Tudom. Egy hétig én is voltam negyvennyolcban nemzetőr. Nem bírtam ki. Megbete­gedtem. Azaz, mi tagadás benne, beteggé tetettem ma­gamat. Csak nem leszek bolond, hogy . . . No, de jól van. Mondtam Palinak is, hogy ássa ki magát vala­hogyan. Egy kis svindli nem árt. Elég bambaság, hogy az észszel dolgozó embereket is mészárszékre hajtják. . — De mikor ott is kell az okos ember, — mon­­dá Gizela bátorodottan. Bezzeg nem így gondolkodott egy héttel, csak egy nappal is előbb. — Kell, kell, jól van. Egyébiránt mit bánom már most ? Csakhogy megérkezett. — Csak meg fog érkezni. — Annyi, mintha itthon lenne. Oh, kedves galam­­bocskám, mennyire örülök, ki sem mondhatom. Már­is magam előtt látom a lelkemet. Mintha csak maga volna .. . S mielőtt Gizela észrevette volna, derékon kapta s össze-vissza csókolta a boltban, a vevők előtt a leányt. Gizela kibontakozott az öreg karjaiból. Egy ne­heztelő pillantást vetett az öregre. Pedig lelke mélyé­ben oly boldognak érezte magát. Hiszen az ő apja csókolta meg! — Ne haragudjék, szívem kisasszony. .. A nagy öröm, lássa . . . isten bizony, elvesztem az eszemet. — Hogy haragudnám értte ?... Mikor jön meg ? — kérdé aztán izgatottan. — Ha tudnám!. . . De megtudjuk. Hiszem, hogy ünnepélyesen fogadják őket Pozsonyban. Mert oda megy az ezred. Itt áll a hivatalos rendeletben. Elutazom értte. Ezt az utat nem sajnálom. És elviszem magát is. — Engem ? — kiáltá Gizela meghökkenve. — Igen, igen, magát. És megmondom neki, hogy maga volt az egyetlen, a­ki nap nap mellett kérdezős­ködött róla . . . — Ne, ne mondja meg. Inkább el sem megyek... Ne szóljon neki... ne! A leány megragadta az öreg fűszeres kezét, mely tele volt cukor- és szerecsenvirág-porral, hévvel össze­vissza csókolta s egy pillanat alatt künn termett az ajtón. Úgy suhant el, mint a fecske. Az öreg bámulva nézett utána. S mikor fel akarta emelni kezét, hogy félre simítsa megkuszált gyér haját, látta, hogy egy könycsepp rezeg rajta. VI. A város házai fel vannak lobogózva. Az ablakok­ból virágos szőnyegek csüngnek; a nemzeti színek gyönyörűen párosulnak a tetőket borító hó fehér ra­gyogásával. Száraz, hideg reggel van , a sétatér fáit becuk­rozta gyönyörűen a d­r. De a nőket nem tartja vissza a hideg, hogy ne siessenek a vasúti állomásra. Mind­egyiknek virágbokréta van a kezében. A hős viseletű ezred tisztjeinek mellére van szánva. Szebben fog ott illeni, mint a bronz-medaillon. A váróterem asztalán babérkoszorú fekszik nemzeti szalaggal. Az ezred zászlóját fogja ékesíteni. Magyar hölgyek kötik rája, a magyar fiúk védette lobogóra. A hosszú épületen számtalan kis zászló lobog. Két sarki pavillonján nemzeti, középső kupoláján sárga-fekete, a katonaság zászlójának színe, a tető mentén végig nemzeti meg kék-fehér. A nagy váróterem tele van díszes közönséggel. Csak egy félénk leányka húzódott meg egy szögletben. Egy öregúr áll előtte, annak a prémes bundája megöl pislog ki a csevegő csoportra. Mennyi előkelő úr, meg úri nő, mennyi fényes ruha, hogy el fog veszni köztük. De mit neki az egész világ ? Csak egyet keres. Ez az egy meg fogja látni. Ha eddig nem látta, most meg kell őt ismernie. Ha feltűzte ő is a koszorúját mellére, nem fogja semmi többé elválasztani tőle. (Vége köv.) A fösvény végrendelete. (Francia elbeszélés.) irta Hippolyte Lucas. Jól ismertem Grippart egykori közjegyzőt, ki Páris környékén nagyon rozzant házban lakott, bizo­nyos Dóra kisasszonynyal, ez aggleánynyal, ki gazd­asszonya és egyszersmind szakácsnője volt. Dóra kisasszonynak eme rokonával való tartós barátsága régenten elég tárgyat szolgáltatott a pletyka nyelveknek a rágalomra; de hát nyugodt öntudatuk­ban ők azzal nem sokat törődtek. Grippart úr, noha rendkívül fukar volt, kertészt is tartott, mivelhogy örökség gyanánt kert is jutott rá, melyből hasznot akart vonni, de bérét e becsüle­tes embernek soha sem fizette ki s táplálékkal is csak nagyon szűken látta el. Ő igen jó módot talált ki, hogy Antal kertész irányában való kötelezettségét ne kelljen lerónia. Az ő erszényének oly érzékeny termé­szete volt, hogy zsinórja még összébb szorult, mihelyt azt érinteni akarták. Az a nagy szó, mely Grippart ur ajkáról oly bűvösen hangzott, ez volt: »Végren­deletem !« — Majd ott lesz a végrendeletem! — szokta mondani azoknak, a kiknek tartozott s mivelhogy gaz­dag ember volt, mindenki remélhette, hogy Grippart tartozásán kívűl, még vagyonából is részesítheti ha­lála után. Grippartnak csak egyetlenegy unokaöcscse volt, Julien, ki azonban nem sokáig lakhatott nagybátyjá­nál, mert ez örökké panaszkodott, hogy ez a gyermek neki tömérdek pénzébe kerül. Noha Grippart nagyon szerette Juliennek az anyját, de fiát ki nem állhatta. Senki sem tudta ezt az ellenszenvét megmagyarázni, de sokan örültek annak. Iparkodtak is Grippartnak a kedvében járni, sőt még olykor némi ajándékkal is ör­vendeztették meg. Destouches, az adóhivatali pénztár­nok és Robichon, a békebiró, nem voltak az utolsók azok közt, kik Grippart jóindulatát számukra biztosí­tani törekedtek, Dóra kisasszonynak nem csekély bo­­szúságára, ki ama hitben élt, hogy neki több joga van mint bárki másnak, az említett végrendelethez. Grippart, (hiába, mindenki halandó!) érezte kö­zeledni életének természetes végét s elhatározta, hogy ügyeit rendbe hozza. Gyakran bezárkózott a szobá­jába, írogatva. Utolsó akaratának papírra tételével

Next