Fővárosi Lapok 1883. június (126-151. szám)

1883-06-10 / 134. szám

Vasárnap, 1883. junius 10. 134. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ........................8 frt. Negyedéve.....................4 frt. Megjelenik mi ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések Mintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Tü­csökdalol”-ból. .. Mindenkinek ád az isten Egy zugot, egy kis tanyát, Megpihenni, megnyugodni Majd csak énnekem is ád. Ha úgy fordul, mint kívánom : Virág födi homlokom; S ha tán elébb jön halálom : Majd kivirít — stromon. 2. Volt egyszer egy madár, szegény vándormadár, Kit ezer zivatar vagdalt, üldözött; Ki zokogó szívvel tördelte énekét Odafenn a zajló fellegek között — Azután hirtelen aláhullt a mélybe, Sivatagba, melynek rémes csendje van S ragyogó szárnyával a sarat verdesve Halni készült immár búsan, nyugtalan. De jöttek jó szivek gyógyitó részvéttel, A megváltó, édes vigaszszal magával . . — Áldjon meg az isten téged is, leánykám, Amért szépen bántál a szegény madárral! 3. Mint víztükör a tűznapot: Ringatja arcodat szivem; Ott ragyog, reszket alakod Csodás rejtélyü mélyiben. Téged nem érhet hervadás, Porrá se bonthat a halál: Egy szirmod sem vesz el, virág ! Egy sugarad sem, ideál! Szállhat fölötted az idő, A vészek és a viharok : Minden viharon győzni fog Nyugodt, felséges alakod. Mint víztükör a tűznapot. Ringatja arcodat szivem, Büszkén, szerelem­ ittasan, Örökre fénylőn és híven. Endr­ődi Sándor: Az első vendégek. (Novellette.) Írta Hajnalka. (Vége.) Abba hagyom az etetést és rohanok a szalonba. Mint jó honleánynak, szalon-asztalkáim tele vannak díszkötési remek­ írókkal. Az egyiken ott hever Pe­tőfi, Arany, Vörösmarty stb. de a legtetején vala­mennyinek a »Szegedi szakácskönyv« díszeleg. Az igaz, hogy forgatom olykor valamennyit, de a legtöbbször mégis csak erre van szükségem. Ehhez rohanok most is, és felütöm a villás reggeliknél. »Hi­deg sült, sonka, vaj, apró pástétomok, vad hús, pogá­csa , italokul finom liqueurök, később ó­borok, pezs­gő, stb«. A pezsgő és az apró pástétomok nagyon elked­vetlenítenek, ezekkel nem rendelkezem, de a többi mind kikerül a háznál. Becsengetem Minát, a szobaleányt, s meghagyom neki a terítést, én meg Pannával hozzálátok a felszer­­deléshez. Pompásan sikerül! Csak úgy gyönyörködöm a gazdagon felszerelt asztalban. Semmi sem hiányzik, a borok, a liqueurök mind itt vannak. A vaj is felkerült a jégveremből és egy darab vaddisznó hús hidegen. Hogy üti majd a guta férjem uramat, ha látja, hogy így kitettem magamért. — Menjek-e már érttek, asszonyom ? — kérdi Mina, a szobaleány. — Mehet, — mondom és gyorsan besurranok a kis nappaliba, hogy kissé rendbe szedjem magamat, hát ha szükségük lesz rám. És nem is csalódom, néhány perc múlva férjem uram lép be és kérdi, elfogadhatom-e őket? — Hát be akarja mutatni ? — Úgy kívánják. Visszavonul, s csakhamar belép három fiatal emberrel. Mind a három vadász­ öltönyt visel, fiatal és csinos. Ennyi az egész, a­mit megjegyzek rajtuk. Kettő közülök szomszédaink, a fiatal grófok. Arzén már egész bizalmas lábon áll velük. A harma­dik egy jó barátjuk külföldről. Ez kissé tartózkodó és szótalan. Nekem bemutatja őket, az egyik karját nyújtja és kimegyünk reggelizni. Mikor az asztalhoz leültünk, én rám olyan ha­tást tesz, mintha öt fiatal gyermek ülne körben. Nem is tudom elgondolni, hogy mért tartózkodtam előttök, hisz még alig pelyhedzik az állok. Egyik sem okosabb Arzénnál, így hát egészen nyugodtan és jó étvágygyal neki­látok a borjú­szeletnek. — Mért nem eszik ? — mondom a mellettem ülő fiatal embernek és az éppen a szótalan és tartóz­kodó. — Hisz ha vadásztak, hát meg is éheztek. Apropos. Mire vadásztak ? — Sasokra. — mondja ő. — De egyet sem láttunk. — Ez különös, pedig van elég. A kis kecském mamáját épp tegnap falta fel­ az egyik. Ezt nem bántam volna, ha halálra ítélik. Pedig másként ki nem állhatom a gyilkolást és a vadászat is csak az. — így hát kegyed ma minket úgy vendégel itt meg, mint gyilkosokat. M­ert kisebb-nagyobb mérték­ben mindnyájan azok vagyunk. Avagy a férje még sohasem vadászott ? — De igen, vadászott, azonban még soha sem lőtt semmit. Azaz, hogy ő, állítása szerint, minden vadat meglő, a­mit lát, de úgy, hogy az elviszi a lö­vést Én nem tudom miként van ez. Önök vadászok, jobban tudhatják. A három fiatal ember felkacag, s mert már a bornál vagyunk, annak is a javánál, az egyik felemeli poharát és rám köszönti: »Téged is, te erdők szép virága, Üdvözölve tisztel­d­e pohár ! Én folytatom a verset, noha kissé elferdítve: »Éljen minden hőse a hazának Addig éljen, mig honának él!« És összeütöm poharamat, a nagyon komoly fiatal em­berével.­­És azután lassan tova tűnik az ő komolysága is. Elárad rajta is a rózsás hangulat. Jó kedvvel koc­­cintgat velem, sőt annyira megyünk, hogy egész bizal­masan beavatom egyik-másik kis titkomba. — A férjem uram féltékeny, — mondom, hozzá hajolva. — Nem látja, milyen szemeket vet ránk. Ugyan az isten áldja meg, udvaroljon nekem, csak azért is. — Nagyon szívesen, — mondja ő nevetve, — de hátha párbaj lesz belőle ? Félek, hogy meglő. — Hisz tudja milyen jó lövő, — mondom neki, — sohasem talált még . .. — Egy árva vadat sem ? Azt akarja mondani ?.. — Azt nem. De egyetlen egy célt sem... — Hátha én lövöm meg ? — Azt nem teszi. Hisz tudja, hogy csak tréfa. — Már úgy a mennnyire. De szó a mi szó, na­gyon bájos kis paradicsom ez itt maguknál. Gyö­nyörű vidék, pompás hegyek, erdők .... Igazán irigylem. — Oh igen,— mondom komolyan. —De van en­nek is árnyoldala, az erdőben kígyók és hernyók fész­kelnek és ez elveszi tőle minden kedvemet. — Mi az ? — szólt Arzén hozzám közeledve, mert már tovább ki nem állja. — Miről folyik itt a beszéd olyan komolyan? — Hát politizálunk, — mondom határozottan. — Hisz tudod, milyen erős oldalam a politika. — Mint minden asszonynak, — mondja ő. — Hisz minden nap elolvassa a vezércikkeket. — Nem is teszek úgy, mint maga, hogy rende­sen hátulról kezdi olvasni a lapokat. Én mindjárt elől kezdem, s rendesen igen jól mulatok rajta. Rop­pant szeretem, mikor a férfiak feleselnek. Olyan jól illik az nekünk, de ők ilyenkor mód nélkül nevetsége­sek. Nem találja? — Hát csak ennyiből érdekli ? — kérdi komoly szomszédom. — Azt hittem, hogy a hazai közügyek... Hisz olyan jó honleánynak látszik .. . — Az is vagyok; testestől, lelkestől magyar hölgy. És a­mint a költő már rég megmondta: »Magyar hölgynek születni Nagy és szép gondolat!« Noha az igazat megvallva, a születésem előtt én erre soha sem gondoltam. Komoly vendégem kénytelen nevetni. És azután mikor búcsút vesz, biztosit, hogy igen jól mulatott. Köszöni a szíves vendéglátást, sat. . . Én pedig rá mondom régi jó magyar szokásként: — Máskor is uram, máskor is! * Harmadnap roham­lépésekben jön felém Ar­zén. Éppen két kosár tojás közt ülök és válogatom őket. Arzén oda ront közébök és feldönti az egyiket. — Nem látja, hogy ezek tojások, — mondom haragosan. — Mi baja, hogy ilyen rohamot intéz el­lenem ? — Oh, én szerencsétlen, oh maga szerencsétlen, — kiáltja. — Mit nekem tojás, mit nekem tyúkok és az egész világ, tudja-e, ki volt a maga első vendége ? — Tudom hát — mondom, cseppet sem ijedve meg, mert ismerem Arzént s tudom, hogy neki szo­kása olykor kétségbeesni. — Hát a két gróf meg a ba­rátjuk. — Igen, igen barátjuk, de ki volt az a barát ? Tudja-e ki volt ? Hát a trónörökös ! — Ugyan menjen, ne tréfáljon. — De igen. Biztosítom. Itt az arcképe, melyet emlékül küldött. És a tenyerembe nyom egy kis gyémántos ke­retbe foglalt, pompás arcképet. Csak erős természe­temnek köszönhetem, hogy ott menten el nem ájultam. — De hát mért tette ezt velünk ? — Mert nem akart minket feszélyezni. A mint az egyik gróf irta, ismeretlen akart maradni, hogy jobban mulathasson és a mint hallom, jól is mulatott, a miért hálásan emlékszik reánk, az az hogy............ magára, — mondja Arzén kissé irigyen, mert hiában, csak nem tagadhatja meg magát. Én pedig visszaülök ismét a tojások közé, ke­zembe veszem a pompás arcképet s tartok magamhoz ilyen monológot: — Ez tehát a trónörökös és te ostoba liba még politizáltál vele. Hamis célzást tettél holmi vad lövé­sekre. Udvaroltattál magadnak általa, arra még fel is kérted és végül felköszöntötted: »Addig éljen mig honának él!« No ez tán nem is volt olyan nagy hiba, s kissé megvigasztalódva tovább ülök a tört tojások közt, mint Marius Karthago romjain. . . . -------------------­ Antónia házassága. (Francia elbeszélés.) Írta A. Dreyfus. (Folytatás.) — S ki tudja, ez a Praherneau úr lesz-e oly gyöngéd, finom ember, mint az,a kit érette elhagy ? — Azt mondják, imádja Antóniát. — Ez még mit sem bizonyít.

Next