Fővárosi Lapok 1883. október (230-255. szám)
1883-10-02 / 230. szám
Kedd, 1883. október 2. 230. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: félévre . .....................8 frt. «•«yedévre...................................4 fit. megjelentik «* Ünnep utáni napokat kivért mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések mintúgy mint előfizetésik (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az októberdecemberi évnegyedre ajánljuk a szépirodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők : »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Fogy a dal. Ah ! veszem észre, fogy a dal! Gyengül is hangja minden nappal. Szegen függő lantom nem zendül újra, Legfölebb ha lepattan egy-egy húrja. Zsibbaszt, lehúz e sűrű légkör; Benne lelkem nem ég felé tör, És mint akit megrónna némi bűbáj, Szívem örökké csak a múlt felé fáj. Rám gyújtó szikráit nem ontja Versenyző szellemek csoportja, Nem villan át rám tőlök a hevülés, A munkakedv, a dicsvágy s lelkesülés. Utalgattok a fülmiséhez, Mely kora hajnalban felérez, Zeng énekétől a mezők csalitja S a néma éjfélt is dalra tanítja. Elnézem őt, jó ismerősöm ; De vigaszt ad ! nem adhat ő sem : Nyár derekán, ha Szent Iván közelget, Bokrába ül s többé nem énekelget. A nyár hevén hajha túlhaladtam, Ősz derét is fürtömre kaptam . Jön a komor tél, már hallik zúgása, Kihűl a szív, elfagy a dal forrása. Lévay József. -----— A zokoli uraság két leánya. (Elbeszélés.) irta Csiky Gergely. I. A zokoli kastély kapuja soha sem volt becsukva, mert egyik szárnyát emberi erő képtelen volt kiemelni a rászáradt sárból és oda fagyott szemétből, a másik szárnyát pedig elhordta tüzelő fának András, a mindenes. Annak a kétlovas bricskának, mely éppen most fordult be az országutról s nagy csengéssel hajtott végig a falu egyetlen utcáján, nem kellett a kapunyitásra várakoznia s a házbeliek minden támogatása nélkül beroboghatott az udvarra. Zokoli Balázs e nagysága az oszlopos tornácon ült, antik karszékében, mely régészeti szempontból igen értékes bútordarab volt, de kényelem tekintetében némi kivánni valókat hagyott hátra, amennyiben csak jobb oldala felé lehetett rá könyökölni. A baloldali lábak olyan ingatag természettel bírtak, hogy aki testének súlypontját erre az oldalra veti, okvetetlenül fűfordul karszékestül együtt. Zokoli Balázs úr sok évi gyakorlat utján alaposan kiismervén kedvelt bútorának sajátságos szeszélyeit, a legnagyobb biztossággal tudott benne ülni, s ha el is aludt — ami mindennap megtörtént egynéhányszor — soha sem nehézkedett arra az oldalra, mely biztos bukása lett volna. Most is délutáni álmát aludta, neki vetve fejét a fehér falnak, melyen terjedelmes barna folt tett bizonyságot Balázs úr koponyájának térfogatáról. A fenékig szívott öblös tajtékpipa mellette hevert a földön, ahova leesett, mikor gazdája lankadtan leresztette jobb karját, hátra vetette fejét s szelíd hortyogással átlépett az álom tündérországának határán. Körülötte vidám legyek repdestek, le-leszálltak lelóggó kezére, kopasz homlokára, húsos orrára, s aztán jóllakott zümmögéssel repültek tovább, ha az alvó ember egyet-egyet legyintett kezével vagy egy nagyott csavarintott orrán. Egyszerre rémes sikoltás hangzott végig a tornácon. — Vendég! A szakácsné a kocsizörgésre kipillantott a konyhaajtón, meglátta az érkező bricskát, elkiáltotta a jelszót, azután ismét visszavonult tűzhelye mellé s a háziúrra bízta a többit. Meglehet, hogy Balázs urat a mennydörgés sem riasztotta volna fel mély álmából, de annyi bizonyos, hogy erre az egy szóra rögtön felugrott, hirtelen agyoncsapott egy elkésett vén legyet, melynek nem volt ideje számba venni a megváltozott körülményeket, s azután gyorsan lesietett a széles falépcsőn, mely előtt éppen e percben állott meg a kocsi. — Isten hozta ! isten hozta! kiáltott messziről a kocsin ülő fiatal arra, akit nem ismert ugyan, de azt az első tekintettel meglátta, hogy a lovak délcegek és tüzesek, s a kocsisnak újdonatúj sujtásos libériája van. Isten hozta! méltóztassék leszállni — nagyon megtisztelő szerencse — el vagyok ragadtatva. . . . Az utolsó szavaknál a lépcső legalsó fokára ért, s mintha ekkor jutna eszébe, hirtelen a ház felé fordult, harsány parancsoló hangon kiáltva: — Hej! András! Louis! Gyurka! gyorsan, előre! Hol jártok ? Gyurka! Locis! András! A házban senki sem mozdult, csak a szakácsné pillantott ki félszemmel a konyhaajtón, s aztán ismét visszahúzódott érthetetlen dünnyögéssel. Balázs úr rendületlenül osztogatá harsány parancsait : — András! Louis! Gyurka ! Előre ! Vendég érkezett ! Ide gyorsan, segíteni, málhát leszedni, szobát, istállót készitni! Gyurka! Louis! András! Hol bujkáltok ? Azért tartok annyi cselédet, hogy egy se legyen kéznél, mikor szükség van rá? A vendég úr ezalatt leugrott a bricskáról és a lépcső aljához járulva, illendően bemutatá magát a házi úrnak. — Moholyi Kálmán vagyok, kívántam — De nem fejezhette be a szentesített formulát, mert Balázs úr erősen magához ölelte s mind a két orcáján hangos csókkal üdvözölte. — Isten hozta kedves öcsémuram ! — Moholyi Kálmán — ismerem híréből — a nagy sztupkai urajdalom birtokosa — hej! Louis! Gyurka ! András! — rég óhajtottam a szerencsét — úgyis csaknem szomszédok vagyunk . . . András! Louis! Gyurka! hol vagytok? Bocsásson meg kedves öcsémuram, hogy nem fogadhattam méltó szolgálattal — huszár, ko , mornyik, inas — három legényt tartok és egy sincs itt a parancsszóra — ilyenek a mai cselédek. . .. Kedves drága öcsémuram, isten hozta! Most az egyszer legyünk hát a magunk szolgái, hahaha! S ezzel harsány kedélyes kacagással újra összeölelgette kedves vendégét, mialatt a kocsis levette a bricskáról az útitáskát s a lépcső egalsó fokára tette. — Az istálló és kocsiszín a hátulsó udvarban van — szól Balázs úr a kocsishoz fordúlva — hajts oda — kocsisom gondoskodni fog, hogy te is, lovaid is soha el ne felejtsétek a zokolyi kastélyt. . . . Gyönyörű lovak — igazi race — kivált az a per — ezelőtt két héttel szakasztott ilyen két lovat adtam el a kassai vásáron — meg is bántam. ... No hát csak hajts a hátulsó udvarra. . . Hej! András! Louis ! Gyurka! Megfoghatatlan! Már csak legyünk most az egyszer a magunk szolgái, hahaha! Ezzel karon fogta a vendégét, másik kezével felkapta az útitáskát s fürge lépésekkel fölfelé indult a lépcsőn. Útközben Balázs úr ismét kikelt cselédjeinek hallatlan hanyagsága ellen, kifejezve egyszersmind ama szigorú elhatározását, hogy valamennyit el fogja csapni. Azután elárulta, hogy a sztupkai uradalom terjedelmét és minőségét olyan jól ismeri, mintha kataszteri becslőbiztos lett volna a kerületben. Nagyapjának ajánlatot is tettek valaha, hogy a zokoli uradalmat adja oda cserében értté, s Balázs úr mai napig sajnálja, hogy az istenben boldogult öreg úr nem állott rá a cserére, mert annyit bizalmasan megvallhat kedves vendégének, hogy e két uradalom legjobb az egész megyében, de a sztupkai egy hajszállal mégis jobb. Ezalatt pedig vitte magával karonfogva vendégét, a tornácon végig és egynéhány szobán keresztül, melyeknek hiányos és rozzant bútorzatát alapos történeti magyarázatokkal tette értékesebbé. — Ebben a teremben — mondá ünnepélyesen Balázs úr, a mint a négyszögű nagy ebédlőbe léptek — ebben a teremben fogták el Rákóczyt, a mikor még mézes heteinek élvezetébe volt merülve. A megyében még nyolc más kastély dicsekszik ugyan azzal, hogy benne fogták el Rákóczyt, de az mind csupa svihákság. Ez az egyetlen és igazi színtér, melyen ama nagy történeti momentum végbement — hiteles okmányaim vannak róla a családi archívumban. Itt ült Rákóczy, ennél az asztalnál, ezen a széken — nem is adnám ezeket a bútorokat a világ minden kincséért — pedig nagy pénzt ígértek érttök — tavaly egy akadémikus le is rajzolta és kiadta valami újságban — ezt megengedtem, de a bútorokat oda nem adnám, ha színaranynyal mérnék fel — több nekem a család dicsősége és a hazafias kegyelet. E nemes érzelmek valóban nagy tömegben buzoghattak Balázs úr lelkében, mert a rozzant faasztal és a töredezett székek, fölfestett bőrpárnáikkal és kifityegő töltelékekkel, önmagukban véve éppen nem indokolták a rajongó ragaszkodást, melylyel irántuk viseltetett. A vendégnek ezalatt alig jutott arra ideje, hogy egy-két szót szúrjon közbe a gazdasági, történeti és régészeti magyarázatok közé, melyekkel a házi úr ellátta. De nem is volt szükséges, hogy jövetelének okát adja. Itt van — vendég — ennyi elég volt — a vendégszerető házigazda nem kívánta tudni, miért jött; már pedig a vendégszeretet — mint Balázs úr még a tornácon megjegyző — Aba Sámuel ideje óta ismertető vonása volt a nemes zokoli családnak. A Rákóczy-teremben kissé hosszabb időt vettek igénybe a történeti reminiscentiák. Balázs úr sokat és hangosan beszélt, egyik karjával vendégét, másik kezével az utazó táskát fogva. Azután kinyitotta a hátulsó ajtót s hosszú keskeny folyosóra lépett, melynek végén két ajtó állt szemközt egymással. Balázs úr kinyitotta az egyiket, bevonta vendégét, s miután újra megölelte, tudtára adta, hogy szobájában van. (Folyt, köv.) A communard neje. (Francia elbeszélés.) Irta Adolphe Badin. I. Én istenem, hiszen nagyon jól tudom én, hogy hibázott ő! A helyett, hogy úgy cselekedett volna, mint a többi, nyugodtan maradt. Ha valaki valamely dologba ártja magát, a nélkül, hogy arra kényszerült volna, nincs többé joga panaszra, bármily baj érte is. Csupán azt akarom önöknek mondani, hogy ha hibázott is, nem ő a legbűnösebb. Tudni kell azt, hogy történt a dolog. Senki sem tudja azt jobban, mint én, mivelhogy neje voltam s úgyszólván el sem hagytam őt. A háború alatt az én szegény Bretonom a nemzetőrségnél szolgált, mint mindenki. Mint hajdani katonát s közkedveltségben állt embert hadnagynak nevezték ki. A fegyverszünet után, ahelyett, hogy mindenki visszatért volna tűzhelyéhez, folytatta, úgy ahogy szolgálatát, mert hát a napi díjat, a harminc fillért megkapta mindenki rendesen s a tisztek is aránylagos fizetésüket, mi tagadás! Szívesen fölvet-