Fővárosi Lapok 1883. október (230-255. szám)
1883-10-18 / 244. szám
Csütörtök, 1883. október 18. 244. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre 8 frt. Negyedévre...................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A régi tűzhely. (Szeged, 1883. okt. 14.) A régi tűzhely ime újra áll. Hívogató nyájas lángjainál Barátok, szeretők Ülnek mint azelőtt . . . S a hivek közt otthon van a király. Visszatért a régi mesék kora, Álmélkodva néz a világ oda : Tűzhely lángjaitól Föléled a mosoly, S király fején még szebb a korona. Tűzhely, melyet rakott a szeretet, A sötétség kimélje tüzedet! Viharnak ellenállj. A nép és a király Egymást nálad mindig ismerje meg. Dalmady Győzó. --------«*‡»------- A zokoli uraság két leánya. (Elbeszélés.) Írta Csiky Gergely. (Folytatás.) — Leányom.... — hebegett elhaló hangon, hörgő lélekzettel. — Kovács Lujza leánya és senki másé. — felelt az asszony felcsattanó hangon. — Ne gondolja, mintha azért árultam volna el önnek e titkot, hogy a névért kolduljak, melyet megtagadott tőlem. Nekem nincs atyám — nincs, nincs...! De mondtam, hogy egyszer még le fogok számolni önnel, — megjött a pillanat, — nyugodtan, fölemelt homlokkal állhatok ön elé és számon kérhetem anyám életét, számon kérhetem az én szenvedéseimet! — Ha én ezt tudtam, ha én azt sejtettem volna, — mormogott a szerencsétlen ember megtörve, s azután kezébe temetve arcát, görcsös zokogással roskadt a legközelebbiszékre. — Most is játszik, örökké csak játszik, — szólt leánya fájdalmas keserűséggel. — Ráismerek arra a játékra, mely elámította anyámat, mely először szerelmet, azután kétségbeesést tettetett, hogy először megrontsa, azután megszabaduljon tőle. Játék, tettetés minden! Midőn e szobába lépett, láttam betanult mozdulatain, csinált könyein, hogy szerepét jött eljátszani — és most, most, midőn maga előtt látja kegyetlensége áldozatát, — mily szerepet játszik most, kit akar ezzel elámizni ? Szegény Balázs úr most az egyszer nem játszott. Valóban sírt, meg volt törve, meg volt semmisülve. Minden baja, bánata elveszett az iszonyú emlékek közt, melyek fölébredtek lelkében. Nem tudott gondolkozni, nem tudott szólni; fölemelkedett szeme előtt az elhagyott, megcsalt nő szenvedő alakja,nyomorúságos halálágyán és fülét elsikentették a szörnyű átkok, melyeket annyi év távolságán keresztül is tisztán hallott. Föltekintett s maga előtt látta a kérlelhetetlen leányt, ki mint a boszú szép angyala állt vele szemben, szenvedélytől kipirult arcával, boszútól villogó szemeivel. Lehajolt a földre, hosszas tapogatózás után fölvette kalapját, s kába, szédült fővel, ingadozva megindult az ajtó felé, félénken vissza-visszanézve, mint a kit ijesztő rémek üldöznek. Leánya mozdulatlanul állt előbbi helyén s némán nézett a távozó után, s csak akkor roskadt a pamlagra heves zokogással, midőn apja kábultan, tántorogva kiosont az ajtón. VIII. De Balázs úr ezt már nem látta. Eszeveszetten nyargalt le a lépcsőn, ki a kapun s fölkapva az első bérkocsira, haza felé vágtatott. Még mindig abban a kábult állapotban volt, mintha tompa ütést kapott volna fejére. Riadtan nézegetett ki a kocsi ablakán, majd megijedten kapta vissza fejét; minden arc fenyegetőig nézett rá, minden szemből az elárult, megcsalt, elhagyott halott átkai villogtak feléje. Szerencséjére, nem tartott sokáig az út, mert megőrült volna; az utcai zaj, a kocsikerekek dübörgése fenyegető kiáltásokkal üldözte s átkot és átkot sikoltott fülébe. Ijedten riadt vissza minden szemtől, mely reá nézett, minden alaktól, mely feléje közelgett. Még a jámbor fogadói portás is, ki mély tisztelettel hajlongott az első emeleti vendég előtt, fenyegető kísértetnek tűnt föl előtte. Vakon rohant fel a lépcsőn s oly hirtelen esett be szobája ajtaján, hogy a derék Zboray Achilles ijedtében tótul kiáltott fel. — Bozse ! — mondá Achilles ur, összecsapva kezeit és felfogva karjaival tántorgó barátját, — talán tudod már ? — Zárd be az ajtót! — hörgött Balázs ur s bágyadtan a pamlagra esett. Zboray ur nagy készséggel engedelmeskedett s miután rejtélyesen bezárta a szoba mindkét ajtaját, azt is, mely Emma szobájába nyílt, oda járult Balázs ur elé és homlokára tette kezét. — Forró! — mondá, valódi orvosi tekintélylyel rázva fejét. — De honnan tudhattad meg oly hamar? Achilles ur most már másodszor téve e rejtélyes kérdést s mivel Balázs ur csakugyan megtudott valamit és ez a valami úgy eltölté lelkét, hogy kívüle nem tudott másra gondolni, nagyon természetes, hogy barátja kérdését is erre vonatkoztatta. Ijedten, bámulva nézett rá s az ő szeméből is hangos vádat és ítéletet olvasott. — Te is tudod ? — kérdé, lehajtva fejét. — Hogy tudom-e ? — kiáltott Achilles úr csodálkozva. — Hogyne tudnám, mikor jelen voltam ? — Hol ? Az istenért, hol voltál jelen ? — Ott, hol a föllépés, az affaire történt. — Micsoda föllépés, micsoda affaire ? — Hát nem tudod? — kérdé Achilles úr újabb bámulattal. — A muzeumkert előtt történt, — szerencsére senki sem látta, csak a bérkocsisok — és azok nem számítnak. — Muzeumkert! bérkocsisok! — kiáltott Balázs úr, egészen elszédülve e rejtélyes célzásoktól. — Az égre! beszélj már világosan, vagy megbolondulok ! — Hát akkor mért nem mondtad mindjárt kezdetben, hogy semmit sem tudsz ? — kérdé Zboray Achilles szemrehányólag. — No, no, ne légy türelmetlen, tüstént elmondom, hamar készen leszek vele. így történt a dolog: a múzeumban voltunk és kifelé jöttünk a kertből. — Ki volt ott ? Ki jött ki ? — kiáltott Balázs úr türelmetlenül. — Nem ismerek reád, Zokoli Balázs! — mondá Achilles úr nagy csodálkozással. — Hát — én voltam meg a te kisasszony lányod és Endre öcsém. Bár ne ott, mentünk volna oda, úgy sincs ott sok látni való. De hát csak megnéztük jobb hiányában és éppen kiléptünk a kertajtón, mikor egyszerre csak szemben állt velünk Moholyi Kálmán. — Még ez is! — sóhajtott mintegy magában Balázs úr. — Nem »ez is«, hanem csak ő maga — egyedül csak ő, senki más nem volt ott, kivéve a bérkocsisokat és ezek nem számítnak — téve hozzá megnyugtatóig Achilles úr. — Szemben állt velünk, olyan közel, hogy csaknem összeütöttük az orrainkat. Megijedtünk, ő is megijedt, még pedig nagyon, mert elsápadt s úgy kimeresztette a szemeit, hogy majd kiugrottak. Azt hiszem, szívesen elszaladt volna, de a te kisasszony leányod, aki először nagyon elsápadt, aztán nagyon elpirult, kitörő örömmel megragadta a kezét s olyan formán kiáltott fel, hogy: Kálmán, édes Kálmán, végre láthatlak, etcaetera. Persze, annyit hazudtunk össze-vissza a szegény leánynak, hogy nem is sejtette, milyen haszontalan fráter ez az ő édes Kálmánja. No de az édes Kálmán csakhamar észre térítette. Nagy zavarba jött, még jobban kimeresztette a szemeit s azt hebegte,hogy nem remélte ezt a szerencsét és hogy sietős dolga van. Emma ekkor nagy csodálkozással és megütődve nézett rá és elbocsátva kezét, azt kérdezte, hogy mit jelent ez ? A birkaszemű ifjú nagyon megörült, hogy már nem fogják a kezét, zavartan olyan formát mormogott, hogy ő már mindent lovagiasan elintézett Zokoli úrral és hogy most nincs ideje magyarázatokra, és ezzel ott akart hagyni mindnyájunkat a faképnél, mikor, — az öröm és szégyen vegyes érzésével kell megvallanom.— Endre öcsém néhány lépésre utána sietett, megragadta mellén a prémes téli kabátját és rá kiáltott : nyomorult, gyáva! — ami ugyan igaz, de mégsem kellett volna olyan fennhangon kimondani. Azután még történt köztük valami szóváltás, nekem úgy rémlett, mintha Endre öcsém kesztyűjével is oda vágott volna a kimeredt szemek közé, de biztosan nem mondhatom, mert hosszú praxisból ismervén az asszonyi természetet s nem akarván, hogy kisasszony leányod a hóba ájuljon, hirtelenében oda intettem egy bérkocsist, bele emeltem és haza vágtattam vele. Most oda át van szobájában s örömmel mondhatom, hogy meglepő nyugodtan és hidegen viseli balsorsát. Zboray Achilles festői elbeszélése váratlanul csekély hatást gyakorolt Balázs úrra. Csak a fejét hajtogatta és egyet-egyet sóhajtott, mintha megérdemelt büntetését fogadná, mely ellen nincs joga tiltakozni. Még leánya után sem tudakozódott ;ugy látszott fél vele találkozni s megelégedett annak tudatával, hogy itt van a szomszéd szobában s nincs baja. Achilles úr bámulva nézett barátja lecsüggesztett fejére s hiába várta, hogy valami érthető módon adjon véleményt a történt dolgokról. Talán nem hallotta jól, vagy nem értette ? Achilles ur nagybátyai érzelmeit rendkívül sérté, hogy a nyilvánvaló veszedelem, melyben öcscse forog Balázs úr leánya miatt, oly kevéssé látszott megindítni az apát. Bizonyosan nem jól hallotta, vagy talán meg van zavarodva, hiszen a szobába is úgy rohant be, mintha egy falka kopó elől szaladna. Vagy talán többet ivott a kelleténél — uram fia! délelőtt — ami azelőtt soha sem esett meg rajta, de hát a nagyvárosi romlottság néha szokatlan excessusokra ragadja a jámbor erkölcsű vidékieket. — Kedves barátom uram! — mondá Achilles úr, barátja vállára téve kezét s oly hangon, mintha mély álomból költené,— kedves barátom uram, ez borzasztó történet. Duellum lehet belőle, véres duellum, — sőt bizonyosan az lesz, — a kesztyű azt jelenti, — én jól ismerem Endre öcsémet, — ennek a dolognak kard vagy pisztoly lesz a vége .. . — Nagyon jól van... úgy kell lenni,— mormogott Balázs úr. Achilles úr megcsóválta fejét. Ez már nem normális állapot, Balázs úr józan fővel nem beszélne igy. Valami nagy baja lehet szegénynek, mely megfosztotta helyes gondolkozási képességétől. Nem is vette hát rossz néven tőle ezt a szokatlan érzéketlenséget; újra, nagy jelentőséggel megcsóválta fejét s nemes baráti érrzelemmel föltevé magában, hogy gondot fog viselni a boldogtalanra. Leült a pamlagra s többé egy szót sem szólva, folytonosan szemmel tartá merengő barátját, nehogy valami kárt tegyen magában. (Folyt. köv.) Az én diák fiam. (Olasz elbeszélés.) Írta Salvatore Farina. (Folytatás.) Haj! az a nagyszerű vélemény, melyet Gusztáv a pápa tudományosságáról alkotott, már nem tarthatott soká! Már Darius, Histaspes fia, megadta az első lökést az én hazug nagyságomnak. Ki tudja, hogy még estének előtte nem kel-e ki valami más híres személyt-