Fővárosi Lapok 1884. május (103-128. szám)

1884-05-04 / 106. szám

A haza, írta Juliette Lamber (Mme Adam). (Folytatás.) Hubert egyszerre összerezzen. Sajátszerű merev­ség van tekintetében. Szemei széttágult pilláin keresz­tül zavaros formákat igyekeznek kivenni a távoli ten­geren. — Mit nézel? — kérdi Jeanne — ily különös kifejezéssel ? — úgy tetszik, mintha a hajórajt látnám a luáni öbölhöz közelíteni. — És ha az volna ? Ha Scevouole parancs­nok visszatérne is, hogy ismét házába költözzék, vagy hogy azt velünk megoszsza, — igazolhatja-e ez az aggodalmat és ijedtséget, mely arcodban kifejeződik. — Nem értem a dolgot, — teszi hozzá Hubert. — Mit nem értesz ? — A hajóraj elindulásakor olvastam a minisz­ter instrukcióit. Azokban az a meghagyás volt, hogy négy hónapot fog a francia partoktól távol tölteni. Nem képzelhetek egyebet, minthogy hajóink személy­zetében kárt ejtett valamely járvány, vagy hogy töb­ben kegyvesztettekké lettek barátaim közül, vagy végre, hogy háború van kilátásban. Egy ágyulövés, mely az öbölben felhangzott, el­oszlatta Valiin parancsnok minden kételyét. Csak­ugyan az öbölhöz közelítő hajóraj volt, a­mit a távol­ban látott. Csakhamar egy második ágyulövés követ­kezett és aztán egy harmadik. Az erdők és hegyek visszhangjai megszólaltak. A hajó, melyről a lövések hangzanak, — jegyzi meg Hubert élénken, — egyike azoknak, melyek pa­rancsnokságom alatt voltak. A neve: Savoie. Jeanne, volna kedved sarkánkon a hajóraj elé jönni ? Végre is, ha már így fordult a dolog, hogy magányunkat megza­varják, jobb szeretek azért megválni egy pillanatra boldog álmainktól, hogy kezet szoríthassak egykori bajtársaimmal, mintsem, hogy viszontlássam a te egy­kori imádóidat kedves kicsikém, — tévé hozzá nevetve. — Siessünk Jeanne, mert különben Scévoud­e hor­gonyt vet és megelőz bennünket. — Szeretném, ha engem itt magamra hagynál, — válaszol Jeanne, mialatt rejteni igyekszik kedvet­lenségét. — Kívánod, hogy itt maradjak veled? — kérdi Hubert nyugtalanul. — Nem, nem. Ez már a második szeszélyem volna, a­melyet nem tudnék magamnak megbocsátani. Távozzál és siess vissza. Megcsókolja nejét, de látva zavarát, habozik. — E padon maradsz, Jeanne? Nem kisérsz le legalább a tengerig ? — Nem. Itt foglak várni. Siess, Adieu! — A viszontlátásra! Egy kanyargós ösvényen elsiet, majd lentebb megállva, visszafordul e szókkal: — Visszatérek azonnal és majd meglátod, hogy milyen örömmel. Hiszen egy percem sem volt még eddig, hogy összegezve elgondoljam minden boldogságomat. De mily mesébe való nagy boldogság is ez! Bármily sokáig maradnék, távol maradásom nem volna elég arra, hogy egész nagyságában összesitsem. — Megengedem, hogy ez alkalommal tovább maradhass, — jegyzi meg Jeanne duzzogva. Felállt a kőpadról s egy fához támaszkodott, melynek levelei kedves árnyékot vetettek homlokára és fehér ruhájára. — Nem vesztenél vele semmit, gonosz, — folytatja tovább Hubert, miközben távozik és csakhamar egy alléé második fordulatánál tűnik fel. — Minél tovább maradok, annál szerelmesebben fogok visszatérni. — Azt hiszed, hogy jutalommal jár a távozás s hogy a távollét kárpótolni fog? — válaszol Jeanne. — Hiszek a viszontlátásban és gyönyöreiben, drága kincsem, — kiált vissza a távolból a kapitány. Szolgát hív és sarkába száll. Alig távozott el férje, Jeannet kimondhatatlan levertség szállta meg. Szomorúság és aggodalom for­rása lett számára minden. Hubert összerezzent, midőn a hajórajt megpillantotta és azonnal bajtársai viszont­látására kivánt sietni. Saját szépségének s a rokon­­szenvnek tudatában a melyet kelt, az ifjú nő nem gon­dolta ugyan, hogy Hubert most már kevésbbé szerel­mes, de az a kérdés merült fel lelkében, hogy várjon a cselekvés emberét, mint az ő férje, nem hódítják-e visz­­sza egy adott pillanatban előbbi életének szenvedélyei. A nő, gondolja magában Madame Tallin, ki későn jelen meg egy férj vagy szerelmes életében, nincs-e az föltétlenül magára hagyva, legyőzve, ha harcra kél ennek hajlamaival és megrögzött szokásaival ? Az a kö­zönyöség, melylyel Hubert ez első elválást viselni lát­szik, a gyönyör, melyet élvez midőn emlékeibe merül, ezek kétség kivül oly karakter jelei, melyet nem lehet átalakítani. A tengerész ki magányban és örökös vára­kozásban lévén, a türelmesség és elmélkedés oly voná­sait vette magába, melyektől többé nem szabadulhat.­­ Jeanne, ki teljes életében fenhangon gondolkozott, hoz­zá illő barátok szellemes társaságában, kik úgy­szólván­­ személyéhez voltak rendelve és kik legcsekélyebb kér­déseire válaszszal szolgáltak, nem igen érti, hogy mi szüksége lehet egyes személyeknek az idő távolságára ahhoz, hogy éle­tök képéről ítéljenek. Kétségbe vonja, mert nem ismeri azon gyönyöröket, melyeket egyes gourmets-k a visszaemlékezésből merítenek, midőn egy­kori örömeiket lelkekbe visszaidézik. Az ő véleménye szerint, a legcsekélyebb valóság, egy szó,­egy tekintet, egy mosoly, többet ér mint az emléknek minden ké­pei és minden látszata. A távolság előtte csak fokoza­tos elidegenülést jelent, a teljes szakadásnak előz­ményét. Hubert hanyatt fekve a sarkában, szemeit az égnek fordítva, növekedni érzi lelkében háláját Jeanne iránt. Neje, egy helyen állva, szemeit a földre szegezve, lelkét bizonyos hidegség által hagyja megszállni, melynek előszeretettel engedi át magát. Hogyan! ily rövid eltávozás miatt ily felindulás! Minthogy Hubert kijelenté, hogy távolléte alatt nem fog szenvedni, Jeanne feltette magában, hogy ő sem fog szenvedni mialatt férje távol lesz. Mint a bó­kok által elkényeztetett asszonyokon általában, ideges érzékenység uralkodott rajta, melyet ő a jus­talionis kultusának nevezett. Minden áron igyekezett férjét ke­vésbbé szeretni és jelenlétének varázsát kicsinyíteni. S ez sikerült neki. Mit el nem érhet az ember paradoxok útján! Egész elbizakodva boszúságának sikerén, Madame Valiin nem habozott diadalnak te­kinteni ez eredményt, melyet erős jellemének rótt fel érdemül. Egy óra elteltével, Hubert még mindig késvén, Jeanne elhagyja a kertet s a hegyek közé megy. So­káig járt, hogy ne hallhassa meg férje hivó szavát ha visszatér s hogy ez nyugtalan legyen, hogy nem találja. A hold már-már befutotta pályáját. Nyugatra hajolva, türelmetlen arccal az erdőség felé siet. Most odaér, fényével a tölgyek gályái közé vegyül és eltűnik. Jeanne félve, hogy eltéveszti útját a homályos bozót­ban, visszatér. S Hubert a kőpadon van-e már? Nincs. Most már némi joga lehet az ifjú asszonynak a mél­tatlankodásra. Azonban egy váratlan fordulattal ér­zelmeiben, mely méltó volt hozzá, Jeanne azzal vá­dolja magát, hogy nem volt férje iránt eléggé gyöngéd, midőn az eltávozott. Felteszi magában, hogy a feledé­­kenység színe alatt meg fogja kímélni a szigorú lec­kétől és szégyenkezve felhagy a duzzogással. (Vége köv.) Vernissage a »Salon «-han. (Párisi tárca.) — Április 30. — A Salon holnap, május elsején, nyílik meg hiva­talosan, — a közszokás, hagyomány az év e legszebb napját tartotta fenn a nagy művészverseny kezdetének. Az iparpalota kapui azonban már ma megnyíltak s kora reggeltől fogva alig győzik befogadni a látoga­tók tömegét. Az idegen, ki nem tudja, mi van készü­lőben és véletlenül vetődik a kiállítási épület felé, ez ostrom alatt levő bejáratok, a százszámra előrobogó fogatok és java részben fényes toiületek láttára valami nagyot, nagyon nagyot gondol és mégsem gondolhat olyan nagyot, a­milyen nagy esemény Párisban a ver­nissage, mely ez óriási közönséget a Salon épüle­tébe vonzotta. És éppen ezért merészség volna föl­tenni, még a tegnap érkezett idegenről is, hogy erről az eseményről tudomása ne volna, mert hisz a lapok hosszú hetek óta foglalkoznak a kiállítással vezércikk­ben, entrefiletben és újdonságban s a közönség, mely az e nemű ünnepélyekben részt vesz, vagy részt sze­retne venni, az utóbbiak hasonlíthatatlanul nagyobb számát is felvéve, vagy kétszázezer ember, napok óta lázban van miatta. Csak egy ehhez fogható évenkénti rendez­vousja van még Párisnak: a Grand­ prix, a longchampsi gyepen. A vernissage napja, melyet épp úgy szentesí­tett a hagyomány, mint május elsejét a megnyitás számára, voltakép arra való, hogy a kiállításra elfoga­dott képekre, melyek a bíráló bizottság munkálatai s a rendezés alatt beporozódnak, még egy lakkréteget vonjanak. Ez az olajfestményeknek utolsó toilletteje. A keretek előtt nagy, guruló lépcső-állványok vannak, melyekkel a lakkozást végző munkások sorra járják a termeket. Ez az operáció, mint elgondolhatni, koránt­sem elég érdekes arra, hogy az ember olyan nagyon törje magát utána. A látogató mindig ki van téve annak, hogy egy-egy vándorló állványnyal oldalba ütik, nem is szólva arról, hogy a nagy tolongásban alig lát valamit, arról pedig, hogy valamit megnézzen, szó sem lehet. De a vernissagehoz nem is azért megy az ember, hogy lásson, hanem hogy mutassa magát. Ez egy acte de presence, melyre a párisién kötelezve van, vagy kötelezve érzi magát. Midőn valaki azt mondja, hogy láttam a vernissaget, voltakép azt mondja vele, hogy látták a vernissagenál. S ez jelent valamit. Mert ha ott lenni nem is oly nagy szerencse, ott nem lenni, párisi fogalmak szerint, szerencsétlenség. Annál na­gyobb, mert maga a Salon a legcsekélyebb szerepet ját­­sza a ver­nissagenál a látogatók legnagyobb tömegére nézve, az csak az alkalmat szolgáltatja s a dicsőség nem a képeké, hanem a napé. Hogyan is várhatna egy korrekt párisi ember, a­ki tart a formákra, vagy egy elegáns párisi nő, ki a chic-hez alkalmazza élet­filozófiáját — hogyan is várhatnának ezek másnapig, hogy ne mondjuk harmad vagy negyednapig, a­mi megbocsáthatatlan lenne, a­midőn sokkal kényelmeseb­ben és jobban megnézhetnék a kiállított műveket, mikor másnap már mindenki megláthatja, csakúgy mint ők, semmivel sem kevésbbé. Ez a mindenki a republikánus Párisban is egyértelmű a profanum vul­­gus-szal, melyben az igazi parisien és az igazi pari­­sienne legkevésbbé szeretik magukat benne gon­doltaim. A fő oka tehát annak, hogy a vernissagera szóló meghívók annyira keresettek, nem a művészet iránti érdeklődés, sőt még csak nem is a kíváncsiság, hanem az, hogy a többi nap csak olyan közönséges kiállítási nap, melyen a megfelelő belépti díjért min­denki bemehet a tárlatba, ilyen nap van negyvenöt, míg a vernissage napja olyan, a­melyen nem mehet be mindenki és ilyen csak egy van. Minthogy e napon belépti díjat nem szednek és mindenki vagy kiállító, vagy meghívott vendég: azt lehetne hinni, hogy ki­zárólagos társaság gyűl össze az iparpalotában, Páris­nak színe s hogy távol marad mind­az, a­mi »vegyes« és a ki »mindenki.« Ez a föltevés tévedéshez vezet, bár évről évre azt fogják kegyetek olvasni a párisi lapokban a vernissageról, hogy a tout-Paris hullám­­zott az iparpalota termeiben, ismét tout-Paris, mely ilyen alkalmakkor húsz, sőt harminc ezer embert számít és mondanunk sem kell, hogy ennyi »színe« egy két millió lakóval bíró városnak sincs, nem is lehet. Igen, ott van a tout Paris olyan értelemben, hogy Páris minden eleme, vagy csaknem mind képvi­selve van e kiváltságos publikumban. Lássuk csak egy kissé ezt a publikumot. Ott vannak a vernissagenál mindenek előtt e hivatalos egyéniségek, politikai vezérférfiak, miniszterek, kép­viselők, szenátorok, főhivatalnokok, stb. Ott szoktak lenni a francia akadémia s az Institut többi négy osztályának Párisban lakó tagjai, a theátre francais s a többi szubvencionált színházak művészei és művész­női s a nem szubvencionáltaké is az utolsó kardalno­kig és ballerináig. Ott vannak az amateurök osztá­lyában a mágnások, (kik itt a faubourg St. Germain dacára sem képeznek oly megkülönböztetett osztályt, mint otthon), financier-k és sportsmanek, igazi és ha­mis külföldi nábobok s az ezek által asszisztált félvilág gárdája, teljes számban; mellettök az amerikai lord és az angol yankee. Következnek a művészek, művész­nők, még­pedig a Krisztus kép alkotójától le az utolsó kalarábé-csoport »élet képezője«-ig. Megfelelő szám­ban a művészek és a művészet segédhada: modellek, balkézre kötözködő házasfelek, costumier-k és végre a Maecenások vagyis: cipészek, szabók, kalaposok, uzso­rások és egyéb hitelező promótorai a világművészet­­nek. A felsoroltak mellé kell gondolni, természetesen, az illetők feleségeit, mert a nők általában igen nagy számmal jelennek meg, —­ime, ez a vernissage tout­ Paris-je. Igazi művészeti érdeke a Salon e főpróbájának c­sak a kiállító művészekre lehet, a­kiknél az persze majdnem kivétel nélkül nagyon személyes jellegűvé válik. A művész úgy­szólván e napon ismeri meg tel­jesen művét, előnyeit és hiányait. Látja, hogyan hat más alkotások mellett, legelső sorban pedig azt, hon­nan hat, vagyis hogy a kép hol van elhelyezve. Ez a hol a vernissagenál a kérdések kérdése a kiállítókra nézve. Mindenki azt szeretné, hogy a műve a pár- 688

Next