Fővárosi Lapok 1884. május (103-128. szám)
1884-05-04 / 106. szám
A haza, írta Juliette Lamber (Mme Adam). (Folytatás.) Hubert egyszerre összerezzen. Sajátszerű merevség van tekintetében. Szemei széttágult pilláin keresztül zavaros formákat igyekeznek kivenni a távoli tengeren. — Mit nézel? — kérdi Jeanne — ily különös kifejezéssel ? — úgy tetszik, mintha a hajórajt látnám a luáni öbölhöz közelíteni. — És ha az volna ? Ha Scevouole parancsnok visszatérne is, hogy ismét házába költözzék, vagy hogy azt velünk megoszsza, — igazolhatja-e ez az aggodalmat és ijedtséget, mely arcodban kifejeződik. — Nem értem a dolgot, — teszi hozzá Hubert. — Mit nem értesz ? — A hajóraj elindulásakor olvastam a miniszter instrukcióit. Azokban az a meghagyás volt, hogy négy hónapot fog a francia partoktól távol tölteni. Nem képzelhetek egyebet, minthogy hajóink személyzetében kárt ejtett valamely járvány, vagy hogy többen kegyvesztettekké lettek barátaim közül, vagy végre, hogy háború van kilátásban. Egy ágyulövés, mely az öbölben felhangzott, eloszlatta Valiin parancsnok minden kételyét. Csakugyan az öbölhöz közelítő hajóraj volt, amit a távolban látott. Csakhamar egy második ágyulövés következett és aztán egy harmadik. Az erdők és hegyek visszhangjai megszólaltak. A hajó, melyről a lövések hangzanak, — jegyzi meg Hubert élénken, — egyike azoknak, melyek parancsnokságom alatt voltak. A neve: Savoie. Jeanne, volna kedved sarkánkon a hajóraj elé jönni ? Végre is, ha már így fordult a dolog, hogy magányunkat megzavarják, jobb szeretek azért megválni egy pillanatra boldog álmainktól, hogy kezet szoríthassak egykori bajtársaimmal, mintsem, hogy viszontlássam a te egykori imádóidat kedves kicsikém, — tévé hozzá nevetve. — Siessünk Jeanne, mert különben Scévoude horgonyt vet és megelőz bennünket. — Szeretném, ha engem itt magamra hagynál, — válaszol Jeanne, mialatt rejteni igyekszik kedvetlenségét. — Kívánod, hogy itt maradjak veled? — kérdi Hubert nyugtalanul. — Nem, nem. Ez már a második szeszélyem volna, amelyet nem tudnék magamnak megbocsátani. Távozzál és siess vissza. Megcsókolja nejét, de látva zavarát, habozik. — E padon maradsz, Jeanne? Nem kisérsz le legalább a tengerig ? — Nem. Itt foglak várni. Siess, Adieu! — A viszontlátásra! Egy kanyargós ösvényen elsiet, majd lentebb megállva, visszafordul e szókkal: — Visszatérek azonnal és majd meglátod, hogy milyen örömmel. Hiszen egy percem sem volt még eddig, hogy összegezve elgondoljam minden boldogságomat. De mily mesébe való nagy boldogság is ez! Bármily sokáig maradnék, távol maradásom nem volna elég arra, hogy egész nagyságában összesitsem. — Megengedem, hogy ez alkalommal tovább maradhass, — jegyzi meg Jeanne duzzogva. Felállt a kőpadról s egy fához támaszkodott, melynek levelei kedves árnyékot vetettek homlokára és fehér ruhájára. — Nem vesztenél vele semmit, gonosz, — folytatja tovább Hubert, miközben távozik és csakhamar egy alléé második fordulatánál tűnik fel. — Minél tovább maradok, annál szerelmesebben fogok visszatérni. — Azt hiszed, hogy jutalommal jár a távozás s hogy a távollét kárpótolni fog? — válaszol Jeanne. — Hiszek a viszontlátásban és gyönyöreiben, drága kincsem, — kiált vissza a távolból a kapitány. Szolgát hív és sarkába száll. Alig távozott el férje, Jeannet kimondhatatlan levertség szállta meg. Szomorúság és aggodalom forrása lett számára minden. Hubert összerezzent, midőn a hajórajt megpillantotta és azonnal bajtársai viszontlátására kivánt sietni. Saját szépségének s a rokonszenvnek tudatában a melyet kelt, az ifjú nő nem gondolta ugyan, hogy Hubert most már kevésbbé szerelmes, de az a kérdés merült fel lelkében, hogy várjon a cselekvés emberét, mint az ő férje, nem hódítják-e viszsza egy adott pillanatban előbbi életének szenvedélyei. A nő, gondolja magában Madame Tallin, ki későn jelen meg egy férj vagy szerelmes életében, nincs-e az föltétlenül magára hagyva, legyőzve, ha harcra kél ennek hajlamaival és megrögzött szokásaival ? Az a közönyöség, melylyel Hubert ez első elválást viselni látszik, a gyönyör, melyet élvez midőn emlékeibe merül, ezek kétség kivül oly karakter jelei, melyet nem lehet átalakítani. A tengerész ki magányban és örökös várakozásban lévén, a türelmesség és elmélkedés oly vonásait vette magába, melyektől többé nem szabadulhat. Jeanne, ki teljes életében fenhangon gondolkozott, hozzá illő barátok szellemes társaságában, kik úgyszólván személyéhez voltak rendelve és kik legcsekélyebb kérdéseire válaszszal szolgáltak, nem igen érti, hogy mi szüksége lehet egyes személyeknek az idő távolságára ahhoz, hogy életök képéről ítéljenek. Kétségbe vonja, mert nem ismeri azon gyönyöröket, melyeket egyes gourmets-k a visszaemlékezésből merítenek, midőn egykori örömeiket lelkekbe visszaidézik. Az ő véleménye szerint, a legcsekélyebb valóság, egy szó,egy tekintet, egy mosoly, többet ér mint az emléknek minden képei és minden látszata. A távolság előtte csak fokozatos elidegenülést jelent, a teljes szakadásnak előzményét. Hubert hanyatt fekve a sarkában, szemeit az égnek fordítva, növekedni érzi lelkében háláját Jeanne iránt. Neje, egy helyen állva, szemeit a földre szegezve, lelkét bizonyos hidegség által hagyja megszállni, melynek előszeretettel engedi át magát. Hogyan! ily rövid eltávozás miatt ily felindulás! Minthogy Hubert kijelenté, hogy távolléte alatt nem fog szenvedni, Jeanne feltette magában, hogy ő sem fog szenvedni mialatt férje távol lesz. Mint a bókok által elkényeztetett asszonyokon általában, ideges érzékenység uralkodott rajta, melyet ő a justalionis kultusának nevezett. Minden áron igyekezett férjét kevésbbé szeretni és jelenlétének varázsát kicsinyíteni. S ez sikerült neki. Mit el nem érhet az ember paradoxok útján! Egész elbizakodva boszúságának sikerén, Madame Valiin nem habozott diadalnak tekinteni ez eredményt, melyet erős jellemének rótt fel érdemül. Egy óra elteltével, Hubert még mindig késvén, Jeanne elhagyja a kertet s a hegyek közé megy. Sokáig járt, hogy ne hallhassa meg férje hivó szavát ha visszatér s hogy ez nyugtalan legyen, hogy nem találja. A hold már-már befutotta pályáját. Nyugatra hajolva, türelmetlen arccal az erdőség felé siet. Most odaér, fényével a tölgyek gályái közé vegyül és eltűnik. Jeanne félve, hogy eltéveszti útját a homályos bozótban, visszatér. S Hubert a kőpadon van-e már? Nincs. Most már némi joga lehet az ifjú asszonynak a méltatlankodásra. Azonban egy váratlan fordulattal érzelmeiben, mely méltó volt hozzá, Jeanne azzal vádolja magát, hogy nem volt férje iránt eléggé gyöngéd, midőn az eltávozott. Felteszi magában, hogy a feledékenység színe alatt meg fogja kímélni a szigorú leckétől és szégyenkezve felhagy a duzzogással. (Vége köv.) Vernissage a »Salon «-han. (Párisi tárca.) — Április 30. — A Salon holnap, május elsején, nyílik meg hivatalosan, — a közszokás, hagyomány az év e legszebb napját tartotta fenn a nagy művészverseny kezdetének. Az iparpalota kapui azonban már ma megnyíltak s kora reggeltől fogva alig győzik befogadni a látogatók tömegét. Az idegen, ki nem tudja, mi van készülőben és véletlenül vetődik a kiállítási épület felé, ez ostrom alatt levő bejáratok, a százszámra előrobogó fogatok és java részben fényes toiületek láttára valami nagyot, nagyon nagyot gondol és mégsem gondolhat olyan nagyot, amilyen nagy esemény Párisban a vernissage, mely ez óriási közönséget a Salon épületébe vonzotta. És éppen ezért merészség volna föltenni, még a tegnap érkezett idegenről is, hogy erről az eseményről tudomása ne volna, mert hisz a lapok hosszú hetek óta foglalkoznak a kiállítással vezércikkben, entrefiletben és újdonságban s a közönség, mely az e nemű ünnepélyekben részt vesz, vagy részt szeretne venni, az utóbbiak hasonlíthatatlanul nagyobb számát is felvéve, vagy kétszázezer ember, napok óta lázban van miatta. Csak egy ehhez fogható évenkénti rendezvousja van még Párisnak: a Grand prix, a longchampsi gyepen. A vernissage napja, melyet épp úgy szentesített a hagyomány, mint május elsejét a megnyitás számára, voltakép arra való, hogy a kiállításra elfogadott képekre, melyek a bíráló bizottság munkálatai s a rendezés alatt beporozódnak, még egy lakkréteget vonjanak. Ez az olajfestményeknek utolsó toilletteje. A keretek előtt nagy, guruló lépcső-állványok vannak, melyekkel a lakkozást végző munkások sorra járják a termeket. Ez az operáció, mint elgondolhatni, korántsem elég érdekes arra, hogy az ember olyan nagyon törje magát utána. A látogató mindig ki van téve annak, hogy egy-egy vándorló állványnyal oldalba ütik, nem is szólva arról, hogy a nagy tolongásban alig lát valamit, arról pedig, hogy valamit megnézzen, szó sem lehet. De a vernissagehoz nem is azért megy az ember, hogy lásson, hanem hogy mutassa magát. Ez egy acte de presence, melyre a párisién kötelezve van, vagy kötelezve érzi magát. Midőn valaki azt mondja, hogy láttam a vernissaget, voltakép azt mondja vele, hogy látták a vernissagenál. S ez jelent valamit. Mert ha ott lenni nem is oly nagy szerencse, ott nem lenni, párisi fogalmak szerint, szerencsétlenség. Annál nagyobb, mert maga a Salon a legcsekélyebb szerepet játsza a vernissagenál a látogatók legnagyobb tömegére nézve, az csak az alkalmat szolgáltatja s a dicsőség nem a képeké, hanem a napé. Hogyan is várhatna egy korrekt párisi ember, aki tart a formákra, vagy egy elegáns párisi nő, ki a chic-hez alkalmazza életfilozófiáját — hogyan is várhatnának ezek másnapig, hogy ne mondjuk harmad vagy negyednapig, ami megbocsáthatatlan lenne, amidőn sokkal kényelmesebben és jobban megnézhetnék a kiállított műveket, mikor másnap már mindenki megláthatja, csakúgy mint ők, semmivel sem kevésbbé. Ez a mindenki a republikánus Párisban is egyértelmű a profanum vulgus-szal, melyben az igazi parisien és az igazi parisienne legkevésbbé szeretik magukat benne gondoltaim. A fő oka tehát annak, hogy a vernissagera szóló meghívók annyira keresettek, nem a művészet iránti érdeklődés, sőt még csak nem is a kíváncsiság, hanem az, hogy a többi nap csak olyan közönséges kiállítási nap, melyen a megfelelő belépti díjért mindenki bemehet a tárlatba, ilyen nap van negyvenöt, míg a vernissage napja olyan, amelyen nem mehet be mindenki és ilyen csak egy van. Minthogy e napon belépti díjat nem szednek és mindenki vagy kiállító, vagy meghívott vendég: azt lehetne hinni, hogy kizárólagos társaság gyűl össze az iparpalotában, Párisnak színe s hogy távol marad mindaz, ami »vegyes« és a ki »mindenki.« Ez a föltevés tévedéshez vezet, bár évről évre azt fogják kegyetek olvasni a párisi lapokban a vernissageról, hogy a tout-Paris hullámzott az iparpalota termeiben, ismét tout-Paris, mely ilyen alkalmakkor húsz, sőt harminc ezer embert számít és mondanunk sem kell, hogy ennyi »színe« egy két millió lakóval bíró városnak sincs, nem is lehet. Igen, ott van a tout Paris olyan értelemben, hogy Páris minden eleme, vagy csaknem mind képviselve van e kiváltságos publikumban. Lássuk csak egy kissé ezt a publikumot. Ott vannak a vernissagenál mindenek előtt e hivatalos egyéniségek, politikai vezérférfiak, miniszterek, képviselők, szenátorok, főhivatalnokok, stb. Ott szoktak lenni a francia akadémia s az Institut többi négy osztályának Párisban lakó tagjai, a theátre francais s a többi szubvencionált színházak művészei és művésznői s a nem szubvencionáltaké is az utolsó kardalnokig és ballerináig. Ott vannak az amateurök osztályában a mágnások, (kik itt a faubourg St. Germain dacára sem képeznek oly megkülönböztetett osztályt, mint otthon), financier-k és sportsmanek, igazi és hamis külföldi nábobok s az ezek által asszisztált félvilág gárdája, teljes számban; mellettök az amerikai lord és az angol yankee. Következnek a művészek, művésznők, mégpedig a Krisztus kép alkotójától le az utolsó kalarábé-csoport »élet képezője«-ig. Megfelelő számban a művészek és a művészet segédhada: modellek, balkézre kötözködő házasfelek, costumier-k és végre a Maecenások vagyis: cipészek, szabók, kalaposok, uzsorások és egyéb hitelező promótorai a világművészetnek. A felsoroltak mellé kell gondolni, természetesen, az illetők feleségeit, mert a nők általában igen nagy számmal jelennek meg, —ime, ez a vernissage tout Paris-je. Igazi művészeti érdeke a Salon e főpróbájának csak a kiállító művészekre lehet, akiknél az persze majdnem kivétel nélkül nagyon személyes jellegűvé válik. A művész úgyszólván e napon ismeri meg teljesen művét, előnyeit és hiányait. Látja, hogyan hat más alkotások mellett, legelső sorban pedig azt, honnan hat, vagyis hogy a kép hol van elhelyezve. Ez a hol a vernissagenál a kérdések kérdése a kiállítókra nézve. Mindenki azt szeretné, hogy a műve a pár- 688