Fővárosi Lapok 1884. május (103-128. szám)

1884-05-16 / 116. szám

Péntek, 1884. május 16. 116. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre......................­ frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­­indennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy leégett templomra. Villám ütött le, templom­­­rád; Porban hever szent födeled; Egy áll: a nyilt ajtó csupán, Rajta át látni az eget. Nem szól most az ezüst harang, Némává lett az orgona, Tömjénnel nem száll a fohász, Galamb nem ül párkányb­a. A villám! H isten miíve ez : Saját lakát gyújtotta fel; Hogyan ? Miért ? Bálvány miatt ? Vagy a tömegnek lecke kell ? Villám ért, szívem temploma ! A porban szent oltáraid, Ott látni a villám nyomát, Hol a tört oszlop áll: a hit. Amaz fölépül újra majd, S szent lesz, mint volt, az épület, De ez örökké rom marad — Egy áll csak ott, a feszület. Hiador. ------*„»!›*-----­Judit. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Szegény Judit, házassága első évében a boldog­ságot sóvár lélekkel kereste, utóbb kárpótolta volna tán a közérzületben nyilatkozó tisztelet, annak irá­nyában, kinek hitvese, s férje egyiket sem nyújtotta neki, hanem féltékenységével gyötörte, sírt vagy pa­naszkodott, mint egy erőtlen asszony s hogy gyávasá­gát tetézze, aranyszőttes ruhákat, hermelin szőrű pa­ripákat, hintót s drága ajándékokat vett neki. Erején felül költ s kiadásait csak úgy fedezheti, ha tisztáta­lan kezekkel üzérkedik. Eleinte Judit csak sejtette, hogy férje a közön­ségnek nem bírja osztatlan tiszteletét. De e homá­lyos sejtelem csakhamar lesújtó és kétségtelen tuda­túvá vált. Egy este ugyanis atyja, a tanár lépett be öltöző szobájába. Judit a tükör előtt piperézte magát, azzal a melancholiával, melyet olykor zajos ünnepélyekben szórakozást kereső nők arcán is szemlélünk. A bú­torokon drága shawlok, arany s ezüst brokát-ruhák he­vertek szana­szét. — A hiúság vására ez, vagy egy bolond asz­­szony szobája ? — kérdezte a tanár, szokott darabos modorában. — Hogy nem a boldogság csarnoka, csak azt tudom, — felelt Judit méla mosolylyal. — Pedig azt hihetné az ember, hogy az a nő, ki elég könnyelmű férjét pazar kiadásokra ösztönözni, aranyrostos tarka rongyokba szeretett bele s üres lelkét, üres szivét csak az elégíti ki! — Apám! — Tudod-e, mi az ára ennek a szalagnak, annak a rubintos ékszernek ? — folytatta szemrehányó hangon a tanár. — Tudod-e mit, adott cserébe Bálint e fényűzési cikkekért ? Tudod-e, mit adott azért, hogy mindig divatos s drága ruhákban jártasson ? Ügy­védi jó hírnevét s becsületét, mely förtelmes üzelmek kötése közben elhomályosult! — Ki mondta atyámnak, hogy Bálint aljas üzelmeket folytat ?’S ki mondta, hogy könnyelmű, kacér­­ és szívtelen nő ösztönzi azokra ? — Az elsőt városszerte rebesgetik, s a másikat a férj, Bálint maga mondta nekem, ki siránkozva pa­naszkodott tegnap rólad. — Ah úgy ? — rebegte föllázadt büszkeség­gel Judit. E följajdulásban­­egész ítélet volt, lesújtó a férjre nézve. — Meguntam már a sok férfiatlan panaszt fér­jed ajkiról, — folytatta a tanár. — Értsétek meg egy­mást, vagy váljatok el. Te nem fogsz a bálba menni. Ő megkért, hogy atyai tekintélyemmel akadályozza­lak meg. Engem szólit föl ilyesmikre! — tette hozzá haragosan a tanár s elhagyta a termet. A tanár megtiltotta leányának, hogy bálba menjen, megtiltotta volt a férj gyáva siránkozásai s a vádak következtében, melyekkel a nejét terhelte! Képzelhető-e mélyebben sértő a nőre s mélyebben le­alázó a férjre nézve ? Judit fanyar nehezteléssel gondolt helyzetére s kérdezte, hogy ily törpék-e a férfiak általában, oly méltánytalanok s egyszersmind gyávák ? Oh! Judit ama veszélyes hangulatba jutott, midőn a képzelet csapongva szárnyal s keresi az ideált, mely veszteségeiért kárpótolja. E hangulat magába véve még nem a hűtlenség, tán nem is oly szigorúan megrovandó. Veszélyessége abban rejlik, hogy a nő párhuzamot s összehasonlítást von idegenek és a férje közt s az összehasonlítás a fér­jek legnagyobb veszedelme. Igaz ugyan, hogy az udvarlók sorában, kiket körében Judit megtűrt, egy sem magaslott ki annyira, hogy szivét meghódíthatta volna. De kénytelen beval­lani, hogy azok közül, férje helyzetében, egy sem vi­selte volna magát oly férfiatlanul s útszéli panaszokra egy se fakadt volna atyja előtt. A férfiasság hiánya, ez volt a visszatetsző kép, melyre jelen hangulatában Judit fátyolt szeretett volna vonni. Hogy a csüggesztő benyomások elől me­neküljön, ezért keresett szórakozást az ábránd­világban Judit bájos pongyolával cserélte föl az arany­szőttes báli ruhát, melyet már magára öltött volt, midőn a mellékteremben léptek nesze hangzott s lá­togató érkezett. A látogató Cserni Oszkár, hadnagy. A nők érdeklődése az egyenruha iránt úgy­szól­ván példabeszédessé vált már, a nélkül hogy még egy psycholog is meg tudta volna fejteni e probléma tulaj­­donképeni nyitját. Nem vélünk tévedni, ha jelen esetben s Judit jelen hangulatából kifolyólag bizonyos érdeklődését a fiatal nőnek annak tulajdonítjuk, hogy a katoná­ban éppen ama tulajdonságokat kell e szükségkép föltételeznie, miket férjében oly fájón nélkülözött. S e föltevés indíthatta tán arra, hogy nyájasabban fo­gadja a hadnagyot, mint rendesen. Sajátságos hangulat s a körülmények összeta­lálkozása teremtik meg olykor azt az alkalmat, me­lyet gyakorlott udvarlók előnyükre kiaknáznak. Csermi Oszkár valóban nem amaz ember volt, ki erre hajlandó ne lett volna. Deli külsejű, élénk társalgó, a nélkül hogy éppen szellemesnek mondható volna. Birt mind ama tulajdonságokkal, melyek egyelőre elégségesek arra, hogy bizonyos érdeklődést ébreszszenek. A hadnagy csábosan tudott fecsegni s majd­nem negyed óráig társalgótt a fiatal nővel. Midőn távozott, Judit nővére lépett be a terem­be. Ez egy fiatalasszony, ki soha sem törekedett elpa­lástolni sem könnyelmű gondolkozását, sem engedé­keny elnézését más nők hibái, illetőleg ama divatos szokást illetőleg, hogy udvarlók társaságában szóra­kozást keressenek. — Végre valahára neked is van udvarlód! — mond, a hadnagyra célozva. — Hogy udvarlóm lesz, ezt sejtem. De ha bír-e valóban mind ama tulajdonságokkal, a­melyek­ért megszerethetném,, nem tudom. Talán hiba volt őt fogadnom. — Mily főbejáró bűn! — jegyezte meg Adél frivol modorában,­­ egy fiatal hadnagy társaságát élvezhetőbbnek találni, mint a férjét, ki tehetetlen si­ránkozás közben több könyet fogyaszt, mint tolla napbosszant tintát replikái megírására. Mily nagy bűn lesz egy fiatal embert érdeklőnek tartani, ki da­liás és szép s bálokba járni, ha már csak azért is, hogy vele táncold a keringőt. Nézetem szerint, kerin­gés közben nyilatkozik a boldogság s a nő hivatása, hogy keringve kárpótolja magát a csüggesztő házi jelenetekért. — Nem, nem — viszonozta Judit mohón, — a nő hivatása nem az, hogy háza körén kívül keresse a szórakozást s ha ezt meg is teszi, komoly és mély sérelmek vezetik erre. Judit és Adél egészen különböző jellem. Adél ama nők közé tartozott, kik hibáiknak nem keresik mentségét! Judit talán magasztos szofizmákkal ál­tatta magát. Jogosultnak tekintette, ha egy szerencsétlen asszony férfiak társaságát keresi s alkalmat szolgál­tat nekik, hogy nyilatkozzanak. Nem az a vágy indí­taná erre, hogy beléjük szeretve, útszéli viszonyokat kössön, hanem ellenkezőleg, hogy fanyar észlelettel meggyőződjék, miként a férfi­ nem egyáltalában a nő lelkesült vonzalmára érdemetlen, hogy köznapias, törpe s hősies erélyre képtelen ! Az ilyen hangulat a nőt vezetheti a férfiak megvetésére, de vezethet a bukásra is. S ezért komo­lyabb fontosságot kell tulajdonítanunk a déli had­nagy udvarlásának, mint Judit maga tette. Oszkár elégülten távozott volt a bájos asszony köréből, de midőn a kapun kilépett, a férj, ki a szem­ben levő utcasoron éppen akkor sétálgatott, észrevette. Az ügyvéd nem szólt semmit hanem hazament s tudomásul véve a tényt, hogy a hadnagy házát lá­togatja, egy sóhajjal replikái írásához kezdett. (Folyt, köv.) Margit néni búja. (Angol elbeszélés.) Írta F. E. Trollope. (Folytatás.) — Nénémnek szüksége van rám. — Csak annyit válaszoljon nekem: szerethet-e engem ? — Oh, Horác, hát nem vette még észre ? — Nos, mondja, egyszer legalább .. . egyet­len egyszer . . . — S megígéri ön, hogy aztán szabadon enged távozni ? — Azt megígérem, édesem. Kiszabadítottam a kezeimet s rápillantva, meg­öleltem őt. Egy pillanat múlva aztán tova futottam és meg sem álltam a szalon ajtajáig, lángoló arccal s a futás közben megzilált hajjal. Ott bent nevetgéltek, csevegtek, mit sem törődve velem. Észrevétlenül lo­­pózkodtam szobámba, hogy magamat rendbe hozzam. Mikor visszatértem a szalonba, a tea már az asztalon volt. Horác ott ült a néném mellett, hanya­gul vetve hátra magát a karszékben. Anna a bátyám­mal és Lee úrral csevegett. — Kerestük önt, kicsikém, — szólt hozzám Gughné néni. — Nem lenne-e szives a teát kitöltö­getni s az urakat hideg sülttel megkínálni ? Nagyon kellemes sétakocsizást tettünk, de kissé kifáradtam. Ama foglalkozás, a melylyel megbiztak, igen alkalmas volt, zavaromnak elpalástolására. Horác a néném körül tanúsított kiváló figyel­met, oda vont egy ellenzőt a szeszláng és a néném közé, zsámolyt is tolt lába alá s szép fejével feléje for­dulva, gyöngéd figyelemmel leste nénémnek minden óhaját. Oh, mennyire szerettem őt! Mily megható volt rám nézve az a tisztelet, melyet ez az ifjú az öregség iránt tanúsított!

Next