Fővárosi Lapok 1884. május (103-128. szám)
1884-05-16 / 116. szám
Péntek, 1884. május 16. 116. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre...................... frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy leégett templomra. Villám ütött le, templomrád; Porban hever szent födeled; Egy áll: a nyilt ajtó csupán, Rajta át látni az eget. Nem szól most az ezüst harang, Némává lett az orgona, Tömjénnel nem száll a fohász, Galamb nem ül párkányba. A villám! H isten miíve ez : Saját lakát gyújtotta fel; Hogyan ? Miért ? Bálvány miatt ? Vagy a tömegnek lecke kell ? Villám ért, szívem temploma ! A porban szent oltáraid, Ott látni a villám nyomát, Hol a tört oszlop áll: a hit. Amaz fölépül újra majd, S szent lesz, mint volt, az épület, De ez örökké rom marad — Egy áll csak ott, a feszület. Hiador. ------*„»!›*-----Judit. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Szegény Judit, házassága első évében a boldogságot sóvár lélekkel kereste, utóbb kárpótolta volna tán a közérzületben nyilatkozó tisztelet, annak irányában, kinek hitvese, s férje egyiket sem nyújtotta neki, hanem féltékenységével gyötörte, sírt vagy panaszkodott, mint egy erőtlen asszony s hogy gyávaságát tetézze, aranyszőttes ruhákat, hermelin szőrű paripákat, hintót s drága ajándékokat vett neki. Erején felül költ s kiadásait csak úgy fedezheti, ha tisztátalan kezekkel üzérkedik. Eleinte Judit csak sejtette, hogy férje a közönségnek nem bírja osztatlan tiszteletét. De e homályos sejtelem csakhamar lesújtó és kétségtelen tudatúvá vált. Egy este ugyanis atyja, a tanár lépett be öltöző szobájába. Judit a tükör előtt piperézte magát, azzal a melancholiával, melyet olykor zajos ünnepélyekben szórakozást kereső nők arcán is szemlélünk. A bútorokon drága shawlok, arany s ezüst brokát-ruhák hevertek szanaszét. — A hiúság vására ez, vagy egy bolond aszszony szobája ? — kérdezte a tanár, szokott darabos modorában. — Hogy nem a boldogság csarnoka, csak azt tudom, — felelt Judit méla mosolylyal. — Pedig azt hihetné az ember, hogy az a nő, ki elég könnyelmű férjét pazar kiadásokra ösztönözni, aranyrostos tarka rongyokba szeretett bele s üres lelkét, üres szivét csak az elégíti ki! — Apám! — Tudod-e, mi az ára ennek a szalagnak, annak a rubintos ékszernek ? — folytatta szemrehányó hangon a tanár. — Tudod-e mit, adott cserébe Bálint e fényűzési cikkekért ? Tudod-e, mit adott azért, hogy mindig divatos s drága ruhákban jártasson ? Ügyvédi jó hírnevét s becsületét, mely förtelmes üzelmek kötése közben elhomályosult! — Ki mondta atyámnak, hogy Bálint aljas üzelmeket folytat ?’S ki mondta, hogy könnyelmű, kacér és szívtelen nő ösztönzi azokra ? — Az elsőt városszerte rebesgetik, s a másikat a férj, Bálint maga mondta nekem, ki siránkozva panaszkodott tegnap rólad. — Ah úgy ? — rebegte föllázadt büszkeséggel Judit. E följajdulásbanegész ítélet volt, lesújtó a férjre nézve. — Meguntam már a sok férfiatlan panaszt férjed ajkiról, — folytatta a tanár. — Értsétek meg egymást, vagy váljatok el. Te nem fogsz a bálba menni. Ő megkért, hogy atyai tekintélyemmel akadályozzalak meg. Engem szólit föl ilyesmikre! — tette hozzá haragosan a tanár s elhagyta a termet. A tanár megtiltotta leányának, hogy bálba menjen, megtiltotta volt a férj gyáva siránkozásai s a vádak következtében, melyekkel a nejét terhelte! Képzelhető-e mélyebben sértő a nőre s mélyebben lealázó a férjre nézve ? Judit fanyar nehezteléssel gondolt helyzetére s kérdezte, hogy ily törpék-e a férfiak általában, oly méltánytalanok s egyszersmind gyávák ? Oh! Judit ama veszélyes hangulatba jutott, midőn a képzelet csapongva szárnyal s keresi az ideált, mely veszteségeiért kárpótolja. E hangulat magába véve még nem a hűtlenség, tán nem is oly szigorúan megrovandó. Veszélyessége abban rejlik, hogy a nő párhuzamot s összehasonlítást von idegenek és a férje közt s az összehasonlítás a férjek legnagyobb veszedelme. Igaz ugyan, hogy az udvarlók sorában, kiket körében Judit megtűrt, egy sem magaslott ki annyira, hogy szivét meghódíthatta volna. De kénytelen bevallani, hogy azok közül, férje helyzetében, egy sem viselte volna magát oly férfiatlanul s útszéli panaszokra egy se fakadt volna atyja előtt. A férfiasság hiánya, ez volt a visszatetsző kép, melyre jelen hangulatában Judit fátyolt szeretett volna vonni. Hogy a csüggesztő benyomások elől meneküljön, ezért keresett szórakozást az ábrándvilágban Judit bájos pongyolával cserélte föl az aranyszőttes báli ruhát, melyet már magára öltött volt, midőn a mellékteremben léptek nesze hangzott s látogató érkezett. A látogató Cserni Oszkár, hadnagy. A nők érdeklődése az egyenruha iránt úgyszólván példabeszédessé vált már, a nélkül hogy még egy psycholog is meg tudta volna fejteni e probléma tulajdonképeni nyitját. Nem vélünk tévedni, ha jelen esetben s Judit jelen hangulatából kifolyólag bizonyos érdeklődését a fiatal nőnek annak tulajdonítjuk, hogy a katonában éppen ama tulajdonságokat kell e szükségkép föltételeznie, miket férjében oly fájón nélkülözött. S e föltevés indíthatta tán arra, hogy nyájasabban fogadja a hadnagyot, mint rendesen. Sajátságos hangulat s a körülmények összetalálkozása teremtik meg olykor azt az alkalmat, melyet gyakorlott udvarlók előnyükre kiaknáznak. Csermi Oszkár valóban nem amaz ember volt, ki erre hajlandó ne lett volna. Deli külsejű, élénk társalgó, a nélkül hogy éppen szellemesnek mondható volna. Birt mind ama tulajdonságokkal, melyek egyelőre elégségesek arra, hogy bizonyos érdeklődést ébreszszenek. A hadnagy csábosan tudott fecsegni s majdnem negyed óráig társalgótt a fiatal nővel. Midőn távozott, Judit nővére lépett be a terembe. Ez egy fiatalasszony, ki soha sem törekedett elpalástolni sem könnyelmű gondolkozását, sem engedékeny elnézését más nők hibái, illetőleg ama divatos szokást illetőleg, hogy udvarlók társaságában szórakozást keressenek. — Végre valahára neked is van udvarlód! — mond, a hadnagyra célozva. — Hogy udvarlóm lesz, ezt sejtem. De ha bír-e valóban mind ama tulajdonságokkal, amelyekért megszerethetném,, nem tudom. Talán hiba volt őt fogadnom. — Mily főbejáró bűn! — jegyezte meg Adél frivol modorában, egy fiatal hadnagy társaságát élvezhetőbbnek találni, mint a férjét, ki tehetetlen siránkozás közben több könyet fogyaszt, mint tolla napbosszant tintát replikái megírására. Mily nagy bűn lesz egy fiatal embert érdeklőnek tartani, ki daliás és szép s bálokba járni, ha már csak azért is, hogy vele táncold a keringőt. Nézetem szerint, keringés közben nyilatkozik a boldogság s a nő hivatása, hogy keringve kárpótolja magát a csüggesztő házi jelenetekért. — Nem, nem — viszonozta Judit mohón, — a nő hivatása nem az, hogy háza körén kívül keresse a szórakozást s ha ezt meg is teszi, komoly és mély sérelmek vezetik erre. Judit és Adél egészen különböző jellem. Adél ama nők közé tartozott, kik hibáiknak nem keresik mentségét! Judit talán magasztos szofizmákkal áltatta magát. Jogosultnak tekintette, ha egy szerencsétlen asszony férfiak társaságát keresi s alkalmat szolgáltat nekik, hogy nyilatkozzanak. Nem az a vágy indítaná erre, hogy beléjük szeretve, útszéli viszonyokat kössön, hanem ellenkezőleg, hogy fanyar észlelettel meggyőződjék, miként a férfi nem egyáltalában a nő lelkesült vonzalmára érdemetlen, hogy köznapias, törpe s hősies erélyre képtelen ! Az ilyen hangulat a nőt vezetheti a férfiak megvetésére, de vezethet a bukásra is. S ezért komolyabb fontosságot kell tulajdonítanunk a déli hadnagy udvarlásának, mint Judit maga tette. Oszkár elégülten távozott volt a bájos asszony köréből, de midőn a kapun kilépett, a férj, ki a szemben levő utcasoron éppen akkor sétálgatott, észrevette. Az ügyvéd nem szólt semmit hanem hazament s tudomásul véve a tényt, hogy a hadnagy házát látogatja, egy sóhajjal replikái írásához kezdett. (Folyt, köv.) Margit néni búja. (Angol elbeszélés.) Írta F. E. Trollope. (Folytatás.) — Nénémnek szüksége van rám. — Csak annyit válaszoljon nekem: szerethet-e engem ? — Oh, Horác, hát nem vette még észre ? — Nos, mondja, egyszer legalább .. . egyetlen egyszer . . . — S megígéri ön, hogy aztán szabadon enged távozni ? — Azt megígérem, édesem. Kiszabadítottam a kezeimet s rápillantva, megöleltem őt. Egy pillanat múlva aztán tova futottam és meg sem álltam a szalon ajtajáig, lángoló arccal s a futás közben megzilált hajjal. Ott bent nevetgéltek, csevegtek, mit sem törődve velem. Észrevétlenül lopózkodtam szobámba, hogy magamat rendbe hozzam. Mikor visszatértem a szalonba, a tea már az asztalon volt. Horác ott ült a néném mellett, hanyagul vetve hátra magát a karszékben. Anna a bátyámmal és Lee úrral csevegett. — Kerestük önt, kicsikém, — szólt hozzám Gughné néni. — Nem lenne-e szives a teát kitöltögetni s az urakat hideg sülttel megkínálni ? Nagyon kellemes sétakocsizást tettünk, de kissé kifáradtam. Ama foglalkozás, a melylyel megbiztak, igen alkalmas volt, zavaromnak elpalástolására. Horác a néném körül tanúsított kiváló figyelmet, oda vont egy ellenzőt a szeszláng és a néném közé, zsámolyt is tolt lába alá s szép fejével feléje fordulva, gyöngéd figyelemmel leste nénémnek minden óhaját. Oh, mennyire szerettem őt! Mily megható volt rám nézve az a tisztelet, melyet ez az ifjú az öregség iránt tanúsított!