Fővárosi Lapok, 1885. április (22. évfolyam, 75-100. szám)
1885-04-22 / 93. szám
Veronka, hasztalan rángatod a válladat, legközelebb te is ledobod magadról tanyai gúnyodat. . . Csóthi ma sokkal közlékenyebb volt, mint másszor. Beleivta feleségét a tiszta szobába s merész terveit, a Galilea tanácsai alapján kelt megállapodásokat, nyíltan fölfedte előtte. (Folyt, köv.) „Kölcsey Ferenc élete és művei." (Irta Jancsó Benedek, Budapest 1885. Aigner Lajosnál.) Kölcsey egyik legkiválóbb alakja jelenszázadi irodalmi és politikai életünknek. Mint ember olyan tulajdonokkal vált ki kortársai közül, hogy Wesselényi e szavakra fakadt halálakor: Nem közénk való volt! Az irodalomban Kazinczy tanítványa, a politikában az ellenzék vezérférfia, nevéhez fűződik a magyar kritika és szónoki próza megalapítása. Ám az okok, melyek miatt Kölcseynek egész irodalma van: emlékbeszédek, élet- és jellemrajzok szólnak működéséről, de életrajza és munkássága, egész terjedelmében még nem volt úgy méltatva, hogy minden oldalról kidomborodva állott volna előttünk. Ezért hiretett rá pályázatot az akadémia. Jancsó munkája e pályázatra készült, de nem nyert koszorút. Miért nem fogadták el, mennyit javított rajt a szerző, nem tudjuk; bizonyos, hogy mostani alakjában sem hibátlan munka, bár oly tulajdonai vannak, melyek számottevő irodalomtörténeti művé avatják. A Kölcsey-irodalom annyi kész anyagot nyújtott a szerzőnek, hogy nem kellett töretlen úton járnia. Ez egyfelől könnyíti a munkát, másfelől örvényül szolgál, mert az író hajlandó bírálat nélkül elfogadni a bizonyosnak látszó adatokat, s hősének azt az oldalát méltatni bővebben, amelyet mások is eléggé megvilágítottak. Ez örvényt Jancsónak sem sikerült elkerülnie, bár dicséretére kell följegyeznünk, hogy önállóan is kutatott, s Kölcsey iskolázását s megyei működését több új adattal jellemzi. Ezzel azonban még nincs kimerítve az adatgyűjtés. Igaz, hogy vidéken roppant nehéz munka a forrástanulmány, de nem lehetetlen, elég e részben Szilády Áron meglepő eredményeire utalnom. Jancsó még a nyomtatásban megjelent Kölcsey-vonatkozásokat sem gyűjtötte össze teljesen, azt pedig nem is sejti, hogy Kölcseynek önéletrajza is van, mely igen becses adatokat, sőt kulcsot szolgáltat Kölcsey szellemi fejlődése, lelki élete s rejtélyes szerelme történetéhez. Nézzünk csak néhány pontot belőle. Jancsó a Kölcsey ifjúságát a Kállay adatai s a főiskolai anyakönyvek alapján jellemzi, terjedelmesen, de bővebb adatok híján mégis hézagosan, többször csak föltevésekre építve. írói fejlődését csak a Kazinczyval kötött ismeretség után, az 1809-ből fennmaradt »Páva toll« óta ismeri; a korábbi évekről csak annyit tud, hogy »nem szerette a latin verscsinálást«, s hogy »igen korán kezdett verselni.« E mellett többször elmondja, hogy Kölcsey »költőnek született«, »eredetileg, — igazán költői kedély volt«,— »tehetségei már e korban teljesen kifejlettek«, de egyik állítását sem bizonyítja be. Mindezekre bőven felel az önéletrajz, mely szerint Kölcsey 1809-ben elérte fejlődése első fokát, kész tudós és író volt, aki a Kazinczy hatása alatt ugyan mássá lesz, de a kinek első kísérletein fölismerhetők a férfiú hajlamai és irányai. E szerint legelső versét 13 éves korában, a poésis tanulása előtt irta, s tárgya »haza és király iránti szeretet vala.« 1804-ben kerül a poétikai osztályba, hol a tanitó a legelső nap »Himfyből, Csokonaiból (Diétái M. Múzsa) és Mátyásiból olvas.« Ettől kezdve olvasgat latin és magyar írókat, de »jobban tud latinul mint magyarul. Magyar verseket csak két esztendővel később kezd csinálni, minekutána tanulótársai már előbb példával mentek előtte.« Csokonai versei megjelenvén, azok lettek bálványai. Ennek hatása meg is látszott első kísérletein ; erre maga a költő rámutat, midőn megjelöli ekkor készült verseinek tárgyát, irányát: 1806 és 1807. Sok verseket firkáltam, s ezek eleinte blumaueri paródiák voltak (egy bohóság Apoll és Daphne szerelméről stb.); vígjátékot is írtam, később szomorút és egy didacticum poémát a lélek halhatatlanságáról.« 1804-ben kezd franciául tanulni, a Henriadot olvassa Voltaire értekezésével az epikusokról; Boileau az első kritikus, akit ismer. A görögben nem Theokritost olvassa (mint Jancsó állítja), hanem Anakreont, s ennek később is van rá hatása. 1808- ban kezd philosophiát tanulni s igen megszereti; nagy hatással van rá Bayle, s ezt Jancsó is igen sikerülten fejtegeti. De abban alighanem csalódik, a mit a német olvasmányok hatásáról s a magyar régiségekről mond, most ez önéletrajz szerint németül »csak sok ösztönzés után 1809-ben kezd tanulni«, Révai könyveit csak Pesten ismerte meg, a német irodalomba pedig Szemere Pál vezette be. Érdekes az is, mily korán, még a Kazinczyval kötött ismeretség előtt nyilatkoznak kritikus hajlamai. »Ezen időszakban írtam — úgymond — egy magyar theraria históriát is, csak a költőkre terjeszkedvén ki. Mindenik költőről külön articulus volt, s mindeniknek műve kritikázva. Ezt minekelőtte Debrecent elhagyom, eltéptem,egyedül a Lilla és Himfy közt vont paralléja maradt meg. Akkortájban írtam kritikát valami Kalchberg nevű német írócska »Habsburgi Ágnes« nevű drámájára is. Boileau és Voltaire voltak mustráim.« Mikor Kazinczyval megismerkedik, korábban írt költeményeit mind megsemmisíti, s új irányban halad. A III. fejezetben is fordul elő néhány tévedés. Az csak téllhiba lesz, hogy Jancsó 1810-ben olvastatja fel Kölcseyvel az első románcot, melyet 1814-ben irt. Fontosabb, s egész költészetével összefügg Kölcsey szerelme, melyet életirói eddig hiába kutattak, Jancsó is kitér előle, azzal a könnyű indokolással, hogy költészete merő ábránd, Kölcsey tulajdonkép soha sem volt szerelmes. Az igaz, hogy nem úgy szeretett mint más, de hiszen az egész ember jelleme olyan szálakból van összeszőve, melyek nem közönségesek. Az életsrónak éppen e finom szerkezetet kell elemeznie, hogy ennek alapján az irót is megértesse. Az önéletrajz sem fejti meg a rejtélyt, de fontos nyomokra vezet. Mikor édes anyja meghal (1802.), egy papirosra írja nevét s melléje egy lánykáét, s e név férfikorában is »épp oly szent mint a 12 éves gyermeknek vala.« Midőn Pestről hazatérvén filmosdon lakik, »a magányos lak előbb, azután szerelmi helyezet elkedvetlenítették.« Szerelmem boldog volt volna — folytatja, — de én igyekeztem mindig másfelé szakasztani magamat. A név mellett, mit a 12 éves gyermek anyja neve mellé irt, minden más kötés hidegnek, bűnnek tetszett. Én kaptam az első alkalmon, hogy magamat elszakaszszam, é s Sámuel testvérem megházasodván, elhagytam Álmosdot (1814.)« » Mikor Pécelen, Tolcsván, Lasztócon jár, barátai faggatják, mert észreveszik, hogy szerelmes.« »Az szent igaz, szerelmes lenni kezdek. Azt dalaim bizonyítják.« Tehát nem csupa ábránd, a mit ír, való érzelmekből fakad költészete ! A lányka nevét azonban hiába találgatják, bár négyet is emlegetnek barátai. »A kettőről — úgymond a költő — nem szólok; a harmadik neve szent nekem, de mindent leírt, ami barátságot és becsülést ébreszt, semmit, éppen semmit, a mi szerelmet. (Ez lehetett Medicus kisasszony, kiről Jancsó is szól.) A negyedik első pillanatban komolyan kapott meg. Úgy hittem, hasonlít az ideálhoz, mi a gyermek szíve alatt egykor támadt, s azóta élni meg nem szűnt. De nem vala az. Aztán ki Álmosdról azért jött el, hogy tépve legyen a rózsalánc, az könnyelműleg magát újak alá nem adhatta, s éppen most nem !« Ez már harmadik szerelme tehát, s erre vonatkozhatnak a Kazinczyhoz irt homályos sorok, melyeket Jancsó is ismertet; de ez már nagyon lanyha az előbbiekhez képest. Úgy látszik az első, gyermekkori szerelem mellett, mely csak emlékképen élt, a második volt leghevesebb; bár bűnnek tartja ez új kötést, s magának is alig meri bevallani, mégis szerelmes, talán éppen Sámuel öcscse nejébe. Különben miért távozott volna el házasságuk után oly hirtelen ? Így téphette csak el végkép a »rózsaláncot.« Valószínű, hogy erről se öcscse se a lány nem tudtak semmit. Kölcseyt visszahúzódó természete, határtalan szemérmessége tilthatta el a vallomástól, annyival is inkább, mert anyagi helyzete is nagyon szerény volt. Úgy látszik egészen szivébe temette ez érzelmet, de a szeretet kiterjed még az imádottnak gyermekére is. Kölcsey Lenkát már akkor magához veszi, mikor még beszélni is alig tud, s midőn néhány év múlva visszaadja a gyermeket szüleinek, ez annyira fáj neki, hogy azt mondja: »életének egyik veszteménye sem volt ennél kínosabb.« További kutatás tisztába hozhatná e kérdést; bizonyos, hogy Kölcsey szeretett, s a maga kishitű habozása foszthatta meg a családi élet örömeitől. Szentimentális hajlamánál fogva kereste a szíváldozatokat __ s kéjelgett a fájdalomban, mint maga is mondja : »Én akart és keresett áldozatokkal s nélkülözésekkel gyötörtem magamat az élet legszebb szakaszán, s ez engem a hypochondria sötétségéhez siettetett.« Hogy Kölcsey minden zárkózottsága mellett tréfás is tudott lenni, ezt Jancsó sehogy sem tudja öszszeegyeztetni Kölcsey jellemében. Elbeszél egy álmosdi történetkét, midőn Kölcsey tréfás névnapi versezetet ir, melynek »humorán és tréfás ötletein nem győzött eleget nevetni« a társaság. (66. lp.) Néhány sorral lejebb elmondja, hogy Horvát és Vitkovics tréfáit is szívesen hallgatta, sőt »maga is igyekezett ötleteivel a társaságot felderíteni.« S a következő lapon magának tökéletesen ellentmondva igy K. K. mások tréfáit »megmosolyogta, de maga soha sem igyekezett ilyenekkel mulattatni a társaságot.« Ilyen jellemzésmód alig kerülheti el a felületesség vádját. Hadd álljon itt még egy pár — Jancsó ur által nem ismert — adat annak bizonyságára, hogy Kölcsey maga is részt vett a társaságok tréfáiban. Az álmosdi történetkét az önéletrajz e helye is valószínűvé teszi. »1811. kezdém derültebb mantra verseimet. Ez 1811—1813-ig tartott.« (a mig t. i. szerelmes volt.) Két évvel utóbb Szemerével meglátogatják Fáy Andrást Veresegyházán, ez kiviszi őket szőllejébe s éppen cseresnyeérés lévén mindhárman fölkapaszkodnak egy-egy fára s oly dévaj kedvre derülnek, hogy a még komolyabb kedélyű Kölcseynknél is fölnyiltak a vig szeszély erei. Egymást űzte köztünk az élő; literaturánknak akkori vitái (a Mondolat ügye) bő anyagot szolgáltattak a legmulattatóbb csipkedésekre és szatírai megjegyzésekre, mik ezen napot legderültebbjeink egyikének varázsolák.« Az András-napot ismét Fáynál töltik Gombán. Vígan mulatnak, de hajnal felé a cigányprímás hirtelen rosszul lett, azzal űzik tehát el a társaság unalmát, hogy körben ülve tréfás verseket írogatnak. Kölcsey a »Kínok ?« cím alá ezeket írta: »Unalomból verset írni, Lányt szeretni, de nem leírni, Vonó nélkül hegedülni, Tüzes gerebenen ülni.« Mindezeket Fáy részletesen leírja a Divatcsarnok 1853. évi 51. számában s ugyanott Kölcseynek egy másik versét is közli. Még egy-két tévedést kell helyreigazítanom. A 153 lapon ezt írja szerzőnk: »A Jegyváltó c. költemény első szakában már a szerelem közvetetlenebb kifejezésével találkozunk. Meglehet, hogy e költemény akkor fogant meg lelkében, mikor egyik vagy másik leány iránt némi szerelemhez hasonlítható vonzalomra gyulád,« stb. stb. Az egész lap okoskodása téves, mert a költeményt akkor irta Kölcsey, midőn Szemere Pál 1813. aug. 17-én eljegyezte első feleségét, Szemere Krisztinát. Az 1813. szept. 8-án kelt versben tehát Kölcsey a Szemere nevében szól az ifjú menyasszonyhoz. Ez levelezésük bizonyítja. A 158-dik lapon, Kölcsey bordalai méltatásánál így ír Jancsó : »Tudjuk, hogy K. ifjú korában még hazánkban is valóságos anacreoni láz uralkodott.« Igaz, csakhogy, ha tudjuk, hogy Kölcsey Anacreont olvassa ifjúkorában és Csokonai hatása alatt áll, akkor nem kell oly meszsze keresnünk az okot. A 246 lapon pedig ezt írja : »Kölcsey az akadémiáért soha egy percig sem lelkesült, sőt némi ellenszenvvel viseltetett iránta. Az akadémiában a francia akadémia magyar kiadásánál nem tudott egyebet látni.« Így odavetve azt hinné az ember, csupán Kölcsey nem lelkesedett az akadémiáét, holott szinte átment a történelmi köztudatba, hogy az akadémia már egy emberöltő óta legfőbb vágya íróinknak. Tudni kell azonban, hogy Kölcsey éppen nem állt egyedül véleményével. Nem említvén Fáy Andrást, kia hazában uralkodó vallási, politikai, tudományos és nyelvbeli szakadások tekintetei miatt« valóságos veszedelemnek tartja az akadémia felállítását, csak Kazinczyt hozom fel, ki 1824. okt. 23. igy ír Szemerének: »Túladuna arról gondolkozik, hogy ha diéta lesz, académie Hongroise-t fog alkotni. Azt az udvar nem ad, s minek volna az? Mihelyt azt a húrt megpendítik, én egyenesen vágok közzéjek. Azt hiszik-e ők, hogy az academie hongroise mellett is elhallgatnak a nyelvtörők ?« Apróbb tévedéseket könnyű volna Jancsó könyvéből kiírni, de nem akarok szőrszálhasogató lenni. Ez is elég annak igazolására, hogy az életíró nem elég szorgalmas az adatok lehető teljes felkutatásában, s elég óvatos azok feldolgozásában. Jancsó mindenesetre igyekszik teljes képet nyújtani úgy a kor irodalmi s politikai küzdelmeinek mint hőse törekvéseinek. Helyesen tájékoztat a kor mozgató eszméiről s jól előkészíti a talajt Kölcsey megértésére. Szinte sokat is foglalkozik a korfestéssel, mintha érezné, hogy ebben erősebb, mint a részletekben. Az általános jellemzések valóban sikerültek. Kölcsey működését azonban nem élezi kellőleg, úgy értvén a szót, hogy sokat beszél egyik-másik oldalról, de nem emeli ki a legjellemzőbb tulajdonait. A szentimentális költeményekkel aránytalanul sokat foglalkozik, a románcok jellemzésénél pedig oly kevés szavú, hogy azt sem ér rá megmondani, mikép nálunk Kölcsey volt e műfaj első művelője . »Dobozi«-jánál többre becsüli a Kisfaludy Sándorét, de nem indokolja állításait. A Mondolatra írt Feleletet, s általában Kölcsey kritikai pályáját helyesen fejtegeti, bár itt meg lehet jegyeznünk, hogy a Feleletben túlságos sokat tulajdonít Kölcseynek, pedig Szemerének is sok része volt benne; a comicumról írt értekezést nem bírálja tárgyilag, pedig már Szemere megrótta Kölcseyt, hogy Fáyról és Csokonairól nem szól; értekezései közül csak a vallási tárgyat bírálja, a többit csak ismerteti. Általában kevéssé méltatja Szemere hatását Kölcseyre, pedig helyesen jegyzi meg Pap Endre, hogy mint író Szemere gyámsága alatt állt. Való, hogy nemcsak aesthetikai elveire, de arra is befolyt, hogy Kölcsey a szónoki pályára lépett. Legteljesebb a Kölcsey megyei és országgyűlési szereplésének méltatása, melyekhez több új adattal járul. A mű szerkezeti hibái a szerzőnek azon tulajdonából folynak, hogy könnyen ír, s e miatt bőbeszédű, ítéleteiben néha meglepőleg éles, máskor felületes; nem csoportosítja a dolgokat, s e miatt a jellemzés mint a szerkesztés szétfolyó; kétszer-háromszor is beszél ugyanegy dologról, s ekkor kénytelen a beszéd fonalát igy fölvenni, mint már említettük, mint már tudjuk stb. Stílusának nincs különösebb erénye: könnyen, de pongyolán i; egyszer virágos (pl. a művészet, mely az aegei tenger azúrkékszinű habjaitól kö-Folytatás a mellékleten:- 600