Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)
1886-03-13 / 72. szám
— Nem, nem! — kiáltott föl — ez lehetetlenség ! Ő még mindig szeret engem. Atyja kényszeritette őt, hogy utazzék el, a nélkül, hogy tőlem elbúcsúzzék s elsikkasztotta a nekem irt levelet. De Károly nem feled el s én újra látni fogom őt. Ez a remény föl-földeritette arcát, de kételye újra jelentkezett. — Vajjon látom-e őt ismét?— töprengett magában. E bizonytalanságban élés megtámadta egésségét. Arcának a pirja eltűnt, halványság váltotta azt föl. Szépsége mélabús jelleget öltött, mi még inkább növelte arcának a báját, de ez nagy aggodalmat okozott atyjának. Néhány nap alatt a jó ember egészen megváltozott. Néma lelkesült búvárkodó volt ő többé, ki vagyonát sikertelen kísérletekre fecsérelte el, hanem a gyöngéd, figyelmes apa, ki egyedül leányának egésségi állapotára ügyelt. Folyvást vele foglalkozott. Csak a legnagyobb óvatossággal kérdezősködött tőle. Midőn látta, hogy leányának nehezen esik a hallgatás, így szólt hozzá: ‘ — Beszélj velem őszintén. Én nem csodálkozom, hogy megszeretted őt. Ő derék, kedves fiatal ember volt. Meg vagyok győződve, hogy még most is szeret téged. Ő akarata ellenére utazott el, az bizonyos. De vissza fog jönni s akkor tapasztalni fogod, hogy folyvást méltó hozzád. A leány mosolygott, hogy atyját ne busitsa, de lelkét a kétség kínozta. A napok lassan folytak. Yaubertnek a lakában nagy szomorúság ütött tanyát. Delphine, a saját gondolataival tépelődve, szótalanná vált. Atyja mellette töltötte napjait, de ép oly hallgatag volt, mint leánya s még inkább szenvedett. Nem levén egyéb vágya, mint az, hogy Delphine reményét újra föléleszsze és szórakoztassa, észre sem vette, hogy az ő életének a mécse is oly gyöngén pislog, hogy egy fuvallat is kiolthatja. A kapott sebet még kínosabban viselte, mint leánya. Egy éjjel, midőn Delphine lefeküdt, hiába igyekezett elaludni, az álom kerülte szemét; izgatott agya a Károly emlékével foglalkozott szüntelen s e közben atyjának a nyögése vonta magára a figyelmét. Fölkelt s befutott a szomszéd szobába, hol Vaubert Martial feküdt. gazótársak. Maguk előtt is tréfás színben tűnt föl, s hogy ez az egész társulat tulajdonképen semmit sem tett, ami említésre méltó lehetne. Talán erre célzott Lisznyai is, mikor azt indítványozta, hogy ha már feloszlanak, írja meg valaki a tizek történetét. »Megírta azt már Louis Blanc a Histoire de dix ans-ban *) felelte Pákh. Mint láttuk, nem volt miről írniok. A társulat semmi nyomot nem hagyott maga után. Jóformán csak azért van némi érdeke, mert e csoportból néhány kitűnő írónk került ki, akik később sem feledkeztek meg arról, hogy ifjú hevükben milyen meggondolatlanul csatlakoztak oly szövetséghez, amely sem az irodalomra, sem rájuk nem derített csak egy gyönge fénysugarat is. Eleve tetszett az eszme. Már egész önálló embereknek hitték magukat. De mikor meggyőződtek, hogy az ifjú lelkesedés, tűz s némi jóakarat magukban még nem vívják ki a sikert, nem volt mit várniok s ezer örömmel engedtek Frankenburg felszólításának. Ily formán tehát tért nyelvén a fiatal irók újra, annál jobb kedvvel folytatták működésüket, mivel sejtették, hogy irányuk mind mélyebb hatást tesz a közönségre. De amint megalakulásuk nem történt egyszerre, úgy a meghívást sem fogadta el az egész társulat. Obernyiket nem lehetett meggyőzni, hogy ha kölcsönösen visszaadják szavukat, megszűnik a fogadás. Ő, mint Jókai írja, puritán szigorral úgy fogta fel a dolgot, hogy egy évig saját lapjába kötelezte magát írni mindegyik, máshova nem; ha tehát ily lap nem jöhet létre, tartozik egy évig hallgatni. Az Életképek következő számában mindjárt megkezdte Jókai »Sonkolyi Gergely« című humoros beszélyét s egyszersmind azt az örvendetes hirt közlé Frankenburg, hogy Petőfi visszatérvén erdélyi utjából, lapjának kizárólagos dolgozótársa lett s reméli, hogy e zseniális írónk költeményeiből lesz alkalma legközelebb néhány igaz gyöngyöt közleni. így kezdte meg Petőfi is működését, »Mi van innen távol« című költeményével, amelyet csakhamar az »őrült« követett. Tompa a Honderűn könyörült meg, ideadván egyik legszebb költeményét, a »Levél Pogány Karabinához« A tanár a halál ellen küzdött. Elsoványodott kezeit görcsös idegességgel szorította kebléhez. Delphine kétségbeesetten jajveszékelve, segélyért kiáltozott. — Levegőt!elszorult a szivem! .. Mindjárt megfuladok! — nyöszörgő az öreg. Látta Delphine, amint atyja az élet végső harcát vívja, látta, amint tagjai lassan kint megmerednek. Egy kiáltás, aztán egy mély sóhaj lebbent el Yaubert Martial ajkáról s többé meg sem moccant. Az élet kiköltözött e megviselt borítékból. Delphine árva lett. Midőn első, rohamos fájdalma enyhült, a harag és düh vett rajta erőt. Miért kellett neki ily nagy megpróbáltatást kiáltania ? Mily vétket követhetett el, hogy ily kegyetlenül kell lakolnia ? Delphine magasra csigázta becsvágyát, gazdagságra sóvárgott, kényelmes életre vágyott. De hát oly nagy vétek-e ez ? Érdemelte-e ő ezért, hogy egymás után oly nagy csapások érjék, először kedvesének elvesztése, majd atyjának halála!... S mi lett most belőle? Atyjának a szekrényeit átkutatva, talált azokban néhány bankjegyet és aranyat s ez félévi élelmére elégnek látszott. De aztán, hová fordul ? Melyik ajtón kopogtasson ? Minő munkával keresse kenyerét ? Az öngyilkosság gondolata ébredt föl lelkében. A halálban, a megsemmisülésben ks vélte nyugalmát föllelni, megválva az élet szörnyű küzdelmeitől. — Nem, ez nem megsemmisülés! — susogta lelkében egy titkos hang. Egyszerre fölmerültek benne a hittan emlékei. Kedves látományként tűnt fel előtte vallásos áhítattól áthatott gyermekkora, az úrvacsora első fölvételének boldog órája. Egy fényes sugár hatotta át a lelkét. — A kolostor! — kiáltott föl Delphine. Az örökös imádkozás, a folytonos áldozatkészség, a rögös, de egyenes út, mely sok nehézség után égbe vezet, a mennyországba, hol anyja várakozik rá, istennek szemléletében. Már két hete múlt, mióta atyja meghalt. Gyászruhába öltözködve indult meg az árva leány Párisba, hogy a postautcában a Pantheon közelében fekvő karmelita kolostort fölkeresse. Egyszer már volt ő ott, mikor egyik gyermekkori barátnője felavatási ünnepét végignézte. E barátnője ellenállhatatlan hivatlást érzett az apácaéletre. Az emberszerető ház megnyílt Delphine előtt. Rögtön beszélni óhajtott a fejedelemasszonynyal. Egy nő jelent meg előtte, kinek nem láthatta arcát. Az árva leány letérdepelt s zokogással töredezett hangon szólt: — Anyám, anyám, én szenvedek. Egyedül, elhagyatva vagyok. Fogadjon be zárdájukba. Az imádkozásban akarom a feledést keresni. — Jöjjön, leánykám — szólt egy kedves, nyájas hang, miközben Delphine érezte, hogy anyai karok emelik föl. (Folyt, köv.) *) E francia éle abban áll, hogy a kimondás szerint a könyv cime: »Tiz év története« »tiz szamár történeteinek is érthető. (Ans — évek : anes — szamarak.) 521 cimet, amelyért a megörvendeztetett szerkesztő csillag alatt fejezte ki üdvözletét. Lassanként mindnyájan tért foglaltak s fokozott szorgalommal láttak munkához. De a mire Pákh célzott Frankenburgnak adott válaszában: soha nem teljesülhetett, pedig irodalmi viszonyaink sokat javultak. A forradalom magával temeri az eszme megpendítőjét, Petőfit s vele a társulási szellem szabadságát is. Mikor ez utóbbit visszanyertük közel húsz évi kínos vergődés után, a tizek száma ötre apadt, akik már nem voltak többé oly merész határozottságú, lobbanékony és szilaj szellemű ifjak, mint húsz évvel azelőtt. Íme negyven év múlva csak hárman vannak közülök. Várjon, ha fogadást tettek volna megalakulások alkalmával,hogy tíz év múlva valahol találkoznak, minő érzelmek közt szóltak volna Petőfiről, ki a csatasíkon halt meg, s Herényiről, a ki bánatában Éjszak-Amerikába bujdosott és ott szűnt meg élni ? Dr. Váczy János. „Az őszinték.“ (Vigjáték három felvonásban, írta Gabányi Árpád. Első előadás, a nemzeti színházban, március 12-én.) (P.) »Az őszinték« színlapján a szerző nem volt egészen őszinte. Elhallgatta, hogy vigjátékának alapgondolata egy elmés angol elbeszélésből van merítve. Vagy azt gondolta, hogy ez elbeszélés magyar nyelven is közkézen forogván, úgyis rá ismernek; vagy pedig azt tartja, hogy a gondolat, a tárgy, szépirodalmi művekben kevésbbé határoz, mint annak földolgozása. És ez igaz is. De ahol az alapgondolat körülbelől értékesb, mint annak művészi kifejtése: ott már nagyot számít a lelemény mérlegén. Egy fiatal özvegy: Párkányi Kamilla (G-né Csillag Teréz asszony) és egy agglegény, a dúsgazdag Baradlay Péter (Újházi) ez utóbbi falusi kastélyában beszélgetnek az őszinteségről. Az asszonyka szeretné, ha volna olyan szemüvege, melylyel belátna a vesékbe, mert akkor tudná, hogy az emberek úgy gondolkoznak e, amint beszélnek. Az öreg úr azt feleli erre, hogy azt a szemüveget csakhamar eldobná, mert különben rövid idő alatt össze kellene háborodnia az egész világgal. Ha — véli a tapasztalt öreg — csak egy napig is mindig kimondanék őszintén, amit gondolunk és érezünk: bolondnak tartanának bennünket és elfutnának tőlünk; a világ nem lehet el udvariasság, vagyis apró füllentések nélkül. Mivel a szeretetreméltó asszonyka másként gondolkozik -,fogadnak. Az öreg úr rögtön őszinteségen kezdi s elmondja, mennyire megbánta, hogy meg nem házasodott s most is kész volna, megnősülni, ha például Kamilla nőül menne hozzá. Igaz, hogy e nőcske 26 éves, ő pedig megfordítva 62, de hát még tud érezni, szeretni. Kamilla nevet, jól van! jön az alkalom, mely bebizonyítja, hogy melyiküknek van igaza, mert az öreg urnak itt a születésnapja s látogatóba jő a sok örökségváró rokon, kik mind csak pénzéért szeretik őt; ám legyen hozzájuk őszinte s ha ezzel boldogul, s Kamilla elveszti a fogadást, elmegy hozzá nőül; ha pedig megnyeri, akkor az öreg úr teljesítni fogja az asszonyka egy kívánatát. De maga Kamilla is nyomban nem őszinte, mert nem vallja be, mi az a kívánat. Az titkolnivaló, T. I. szereti az öreg úr egy fiatal unokaöcscsét, Pistát (Benedek), s azt fogja majd tőle kérni, hogy bocsásson meg e tékozló öcsnek, a ki már megjavult s fogadja szeretetébe, tegye örökösévé. Ebből indul ki a bonyodalom. Kamilla és az öreg ur a kitűzött egy nap alatt rendesen együtt vannak s halk köhentéssel figyelmeztetik egymást az őszinteség kötelességére, melyet Péter ur erősen is gyakorol érkező rokonaival szemben, kik nem tudják mire vélni, hogy ily bántólag rideg irántok. Zoltánnak (Hetényi), ki festőnek képzeli magát, legyalázza ajándékát, az arcképet, melyet neki ajándékul hozott; igy tesz sógora, Filkeházi pesti vendéglős borával (Vízvári) is, melyre pedig ez annyira büszke, s rá se hederit a kis Bella (Palotai Piroska k. a.) által hímzett papucsra s Bella anyjának, Filkeházinénak, őszintén eszébe juttatja, hogy valaha szakácsnő volt. Ezek mind felförmednek gorombaságai miatt, s az a gyanujuk támad, hogy tán elment az esze, mely esetben a nagy örökséget (kivált mert Kamillától is kezdik félteni) zár alá kellene helyeztetni. Zoltán el is tűnik, hogy a városból egy orvost hozzon, aki titkon megvizsgálja az öreget. Ennyi van az első felvonásban, mely nem csak elevenség dolgában ér legtöbbet, hanem azért is, mert jó nyomon indítja meg a bonyodalmat. Benne van még az is, hogy Péter úr a pártfogásába fogadja egy régi barátja fiát, Gerendi Ákost, (Mihályfi,aki önzetlen szerelemből Bellát szeretné nőül venni, de az önző prózai apa, Filkeházi forog, mint a szélkakas. Ha a gazdag sógortól remél, akkor rögtön a pártfogoltnak * Hazai irodalom, művészet. * S kamarazene-estély. A Heckmann-féle kölni vonósnégyes társulat, melyet külföldről nagy hír előzött meg, tegnap fővárosunkba is diadalmas bevonulást tartott. Öröm volt nézni, hogy az Andrássy-uti klubház fényes terme mily válogatott és díszes közönséggel telt meg és hogy kölni vendégeink a fővárosi társaság elitejének lelkes tapsai közt játszottak. A születés és vagyon arisztokráciája, a polgári és középosztály legkiválóbb képviselői foglalták el a sűrű széksorokat: valóban a pazar fényű terembe illő kép. És mindez a zenésztársaság művészete iránti érdeklődésből, melynek remek interpretációiról a külföld és Bécs elsőrangú zenesrói csak magasztalással tudtak szólni. És valóban, ha egy művészi szövetkezet a legmelegebb elismerést, a legszívélyesebb rokonszenvet megérdemli, úgy ez a kölni vonósnégyes az. Négy német zenész: Heckmann R. (hegedű), Forberg Ottó (másod-hegedű), Allekote T. (mély-hegedű) és Bellmann (gordonka) — megjelenésben is egyszerű, igénytelen emberek — álltak össze, hogy benső hivatásból a legnemesebb zenei műfajt műveljék. E társulat, mely közönségünk kegyét rohamosan megnyerte, Heckmann R. hangverseny-mesterben oly vezetőt bir, kinek zenészi lánglelke magával ragad s kinek minden izéből a művészet iránti odaadás sugárzik. Szép hangú hegedűjével nemcsak a termet, hanem a hallgatók szívét is betöltő. Forberer másodhegedűje diszkrét kísérője, míg Allekote T. mélyhegedűje, ha kellett önállóan is dominált. Mindezekhez járul Bellmann erőteljes gordonkája, mely a hang melegével és költészetével övezi körűl társait, velük együtt a legszebb harmóniába olvadva. Mert az összjáték netovábbja az, amivel annyira hatnak. És az az igazi művészi önmegtagadás, mely nem az egyes effektusok erőltetésére törekszik, hanem az illető zeneszerző mennél hivebb interpretálására.