Fővárosi Lapok, 1886. április (23. évfolyam, 91-119. szám)

1886-04-22 / 112. szám

1. emelet. || ■ ( |%| fi Ll | | I I A SJ B 1 g# Hirdetések Előfizetési dij: U W I ’ll». If I lg I fi jf W%­ a kiadóhivatalba ................... mm V ■■■iVV Ivdl bUmBIH V dkHl (Budapest, Negyedévre..........................4 frt. Csütörtök, 1886. ápril 22. 112. szám. Huszonh­armadik évfolyam. Szerkesztői iroda:­m Előfizetések Budapest, ferenciek-tere­gg­el Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Az első fecske-pár. Jer édesem te, nézzük : Fészkét a fecske rakja. Csevegve jön, csacsogva száll, Jókedvű kis dolgos madár Ám ez a fecske fajta. Csak boltoz, épít sárból A tiszta kis madárka. Ott lesznek majd a kicsinyek, Ott szerető­ gond, hű szivek, Az én vágyam világa. Hallod ? Most azt csicsergi — Körül repesve fészkét, Ha megkíméli fergeteg, Ne dúljátok föl emberek, A fészek házi szentség, Jékey Aladár. E t m g r a d. (Beszély.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.)­­ Miben egyeztek meg ? — kérdé a grófnő. — Hogy ő elveszi Hannaht, én pedig kifizetem összes adósságát, s évenként kap tőlem huszezer fo­rintot és Magyarországon fekvő azon birtokomat, mely teljesen felszerelve, berendezve csak arra vár, hogy ő ott nejével letelepedjék. — Szegény Hannah!­­ Ön nem bízik fiamban, grófné ? — Hát ön bízik benne ? — Másnak másként felelnék, de kegyednek úgy is hiába állítanám az ellenkezőt, mert épen úgy ismeri Ottót, mint én magam. Az igazat megvallva, nem sok reményt kötök a jövőhöz, — viszontó fejét le­­csü­ggesztve Szerémy. — És mégis meg akarja házasítani ? — Ez az egyedüli mód, hogy lehessen belőle valami. — És ha én ehhez a kétségbeesett és nyaktörő kísérlethez nem nyújtanék segédkezet. Nem adnám Hannaht oly emberhez,kiről még saját atyja is így nyi­latkozik. Nem kockáztatnám leányom jövőjét, s kere­ken azt mondanám : keressen magának más eszközt fia gyógyítására.. . mit mondana ehhez, kedves Perer ? — Azt, hogy ez lehetetlen. — Mért ? — Mert Hannah nem állna rá, s mert ő úgy szereti Ottót, hogy nélküle nem kívánna élni. A grófné sóhajtott. — Ebben igaza van,­­ mondá; — az a szeren­csétlen leány. — Ej grófné, ne essünk egészen kétségbe ! És most hallja, miért kértem, hogy Bécsbe fáradjon, s miért nem mentem én Elmgradra; mert ma este hat óráig kell határoznunk a fölött, a mit én tegnap vé­­letlenségből tudtam meg. —­n — Mi az ? —■ Hogy Ottó titokban akart megnősülni. — Meg-nő-sül-ni, titokban ? — És velem csak akkor tudatni, midőn a do­log már ténynyé vált, s változhatatlan lett volna. — De hisz ez borzasztó. És ki a menyasz­­szonya ? — A Carl-szinház egyik kóristánéja. — És ön azt akarja Perei, hogy én ennek az embernek adjam leányomat ? — kiáltá a grófné. — Soha! — Csendesüljön, kedves barátnőm. Hát nem­­ voltunk-e mi is fiatalok. Nem tévedeztü­nk-e gyakran meneteles lejtőn, s végre mégis csak a felszínen ma­radtunk. Az ifjúságnak ki kell tombolni magát. Meg­lássa, Ottó a legjobb férj lesz. Én nyugodt szívvel ké­rem számára leánya kezét. — Azt elhiszem, mert ön az egyedüli révnek tekinti e házasságot s tudja, hogy ha az megsem­misül, fia menthetetlenül elveszett az árban. Az meglehet, de gondolja meg, hogy Ottó nem megvetendő partidé, s leszámítva könnyelmű­ségét, minden tekintetben megüti a mértékét. — Ezt nem vonom kétségbe, de... . — Hallgasson meg grófné ! — vágott szavába Szerémy. — Fiammal már kiegyeztünk. A Carl-szín­ház művésznőjéről lemond. Én kifizetem adósságait, s ő holnap velem együtt jön Elmgradra, hogy ünne­pélyesen megkérjük Hannah kezét. — Nem tudom, mit feleljek. — Egyezzék bele. Ez a legjobb, a­mit tehet. Leánya el lesz ragadtatva, én boldog, kegyed pedig nyugodt lehet a fölött, hogy bárkinek adná is leá­nyát a mai ifjúság közül, biztosabb reménynyel nem tekinthetné a jövőt, s én mindig oldalánál leszek. — Gyönyörű remény, fényes kilátás! A férj he­lyett az ip gyöngédsége! — Tud egy második kérőt, ki jobb volna Ottónál ? E percben nem, de ez nem zárja ki, hogy a legközelebbi időben.. . — Ne ámítsa magát, kedves grófné, adjon kezet, s ma délután menjen szépen vissza Elmgradra, tudassa Hannahval holnapi érkezésünket. — De hát miért kellett nekem e miatt Bécsbe jönnöm ? — kérdé bosszúsan Ehnvaldné, a sok kelle­metlenségtől, a­mit hallott. Mert ma délután hat órakor a kis Pepihez megyek, és elvégzem vele a lélekvásárlás dolgát, le­számítván asztalára kerek tiz­ezer forintot, mely ösz­­szeg fejében ő levelet ad át nekem, melyben kijelenti: A tol az irt­ik. A farsang zaja, víg kacaja közepette jelent meg egy szép tollú írónő teljes fegyverzetben a »Fővárosi Lapok« hasábjain, és élesen, de szellemesen ránk ron­tott, szegény férfiakra, hogy mi volnánk az oka annak, amiért nincsenek többé naivak, hanem elfoglalták a helyeket a dili-lányok. Nem állok espritjének sújtó kopjai elé — érzem, hogy a rövidebbet húznám, de még kénytelen is vagyok neki igazat adni több tekin­tetben. Sok a mi bűnünk, bizony, ki merné tagadni, s főképen a naivát ma már legföljebb a színpadon látjuk szívesen, de ott szintén csak ama vigasztaló tudat fejében, hogy a színpadi naiva az életben min­den inkább, mint naiv. Hiába, a naiva ma már nem chic, s ezért alakul át oly rohamosan chic-lánynyá. A poéták által oly sokszor és oly szépen megénekelt naiv egyszerűségnek nincsen is helye a fővárosi par­ketten, a korzón és a Stefánia-úton. Ez az átalános fölfogás , ez ellen hiába szállunk síkra, a kor szelleme, a divat, az ízlés, vagy mit tudom én mi, nem akcep­tálja a naivitást, s erre is nem sokára fájó szívvel fogunk visszagondolni, mint a régi, elmúlt, patriar­­khális idők egyik szép vonására, mely elmosódott korunk izgalmai és küzdelmei között. De ha a chic-lány pompás jelenség, ki divatos és szellemes, ki vervvel gondolkozik, energiával cse­lekszik, s bátran föltalálja magát bárhol — s a mel­lett lehet odahaza jó lány, kiből derék háziasszony fog válni és fényt, zománcot, elevenséget kölcsönöz a farsangnak, — épen annyira gyászos csapat a blazilt­uracsok csapata. Ha a ciic-lány saisonja a farsang, úgy ezeket a szomorú lovagokat hozzájuk méltóan csak a legszomorúbb héten vihetjük a közönség elé. A »dilc-lány« lehet kinövés, nem vitatkozom fölötte, de mindenesetre a kor kinövése. De a divatos blazirtság az már fenyegető betegsége az ízléstelen divatnak. És mikor önök, hölgyeim, a farsang alatt azzal vádolnak bennünket, hogy a naivságot mi öljük ki, a nagyhéten jogosan csinálhatunk önöknek egy keserű percet azzal a váddal, hogy a blazirtságot meg önöknek köszönhetjük. Nem akarok oly udvariatlan lenni, hogy fölvessem a kérdést: ki a bűnösebb ? Mindenesetre bennünket illet a nagyobb kereszt — de mégis szívesebben látok egy dili­ lányt, mint egy blazirt gavallért. A blazirt uracsok számára csak egy méltó hivatást tudnék találni: elhelyezném őket a passzió-héten a templomokban, hogy fölkeltsék a templomlátogató hölgyekben a szánalom és a ma­­gábaszállás keresztényi erényeit. Kétségtelen, a tapasztalás bizonyítja, hogy höl­gyeink kiváló kitüntetésben részesítik a blazirtakat. De hát mi a kedves, mi a szeretetreméltó, mi a vonzó raj­tuk? Vegyünk csak szemügyre egy tipikus blazirtát. A toiletteje kifogástalan. A­ki nem öltözik a divat-journal szerint, annak nincsen joga ahhoz, hogy blazirt legyen. Ugyan micsoda lehetetlen idea, elkép­zelni egy blazirt embert, ki kopott cylinderben, ron­gyos sárga paraplival, gyűrt gallérral és manchette­­ral, divatját múlt nyakkendővel, viseltes kabátban, félretaposott sarkú lyukas­ cipőben mutatja magát ? A blazirtság a gavallérok betegsége, valamint a sport a gavallérok mulatsága; azért a blazirták mindig a quatre épingre jelennek meg — de kénytelenek is vele, mert enélkül nem eresztenék be őket a szalo­nokba és kárba veszne egész blazirtságuk. Tehát a toilette-jök kifogástalan. Ez igaz s ez mindenesetre ajánló levél. De azután ? Beesett szemek, ólomszürke lesoványodott arc, meggörbedt derék, vontatott járás, az álmosság, az unalom, a kimerültség megtestesülése. Ilyen kivülről egy perfekten blazirt gentleman , irigység tárgya a kezdők előtt, szívesen fogadott ven­dég a hölgyek között. Hát még belülről! Minden szavával megértetni igyekszik, hogy a beszélés terhére van, rendesen leül és hallgat, legfölebb kegyesen megengedi, hogy a hölgyek mulattassák, a­mi meg is történik elég gyak­ran. De miről is beszéljen ? Őt nem érdekli semmi, ő nem törődik semmivel, ő előtte nincsen semmi uj, neki minden mindegy. Mennél hivebben tudja má­solni az élőhalottat, annál tökéletesebb. Neki sifli az egész világ, ha valaki elég könnyelmű azzal komo­l promittálni magát, hogy az élet komoly céljairól, boldogságról, szerelemről beszél előtte, s arra gúnyo­san mosolyog. Ha női hűséget vagy erényt említ valaki, azt meg épen hangosan kikacagja. Tudja jól, hogy mindez nem létezik, csak tapasztalatlan, korlá­tolt elméjű emberek agyréme! ilyenek ők belülről. Üresek, affektáltak, nevet­ségesek ; megjelenésükkel a testi bankrott, beszé­deikkel s megjegyzéseikkel a szellemi bankrott pro­­totypjei gyanánt igyekeznek bemutatni magukat. What a pity ! * S lehet-e tagadni, hogy a blaziriak — az itt lefotografírozott külső és belső formában — megnyer­ték tetszését hölgyeinknek ? Lányok és asszonyok ér­dekesnek tartják őket; úgy gondolják, hogy ezek már kipróbálták az életet s hizeleg nekik, ha olyan embe­rek által vétethetik körül magukat, kik úgy néznek ki, mint ha viharos múlt feküdnék mögöttük. És por­tálják őket. Hogy hány évesek, nem kérdezik. Husz­­huszonegy éves gyerekek feszengenek a blazirtság álarca alatt, csakhogy észrevétessenek s érdeket kelt­senek , pedig még arra sem értek rá, hogy tisztába jöjjenek azzal, mi teheti az embert valóban blazirttá. De persze, mikor fiatal kezdők feljönnek a fővárosba és látják, minőnek kell lennie az embernek, hogy a hölgyek szívesen fogadják b­ri­gavallérul - nem ismernek komolyabb föladatot, mint hogy mentül gyor­sabban blazirtakká képezzék ki magukat. És igy terjed a kór, mely eleintén nevetséges, később szomorú. Mert a gondolkozás, melyet kezdet­ben affektál a tehetséges tanítvány, lassanként való­sággá lesz ; a fiatal ember léha, fölületes, üres fejűvé változik — elernyed testileg-lelkileg, csak azért, mert pályája kezdetén úgy látta, hogy ezt mutatni divat, diic, elegáns dolog. Hagynák csak faképnél hölgyeink ezeket a ne­vetséges gyászlovagokat; ne találnák érdekesnek, hanem egyszerűen komikusnak, mikor tejfeles szájú gyerekek blazirtságról, életuntságról makognak, s gúnyolnak mindent, a­mi egy nő előtt legszentebb és legdrágább — bizony hamar kiveszne a blazirtak gyászos csapata. S a nyereség nagy volna társadalmunkra nézve. Mert ha a »ciic-lány« gyakran jó lány odahaza,a tel­jesen elkészült blazirt­uracs nagyon ritkán válik derék, használható férfiúvá. A fővárosi társaság lányai és asszonyai a nagy heti lel­kiismeret-vizsgálatnál elmélkedjenek a fölött, milyen részük van a divatos blazirtság terjesztésében. Szokolay Kornél.

Next