Fővárosi Lapok, 1886. május (23. évfolyam, 120-150. szám)
1886-05-04 / 123. szám
Kedd, 1886. május 4.___________________123. szám._____________Huszonharmadik évfolyam, Szerkesztői iroda: w — Előfizetések Budapest, JB I. emelet. ■ § I II fi U f 1^ I I fl UI 1 Eif Hirdetések * vVAliUöI JjürUik. Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. (met) Kinevetve, megsiratva. (Beszély.) Vértesi Gyulától. I. Halmosyné e nagyságának pazarul bútorozott lakása volt az első emeleten, az a szegény, fakó arcú, beteges kinézésű, sánta fiatal ember pedig ugyanabban a házban lakott a negyedik emelet legkisebb s legsötétebb szobájában. Az igaz, hogy Bartos úr ritkán volt abban a rongyos, sötét odúban, mert legtöbbnyire, mikor a dolgát elvégezte s haza jött, egyenesen benyitott Halmosynéhoz. A lakók nem is győztek rajta eleget csodálkozni, hogy mit kereshet ez a »sánta skribler« annál a szép asszonynál. Nem hogy kiutasítaná. Legalább ez volt a véleménye annak a fiatal uracsnak is, a ki a numéra egyben lakott a földszinten, s a kinek már egy tucat szerelmes levelét küldte vissza felbontatlanul a szép özvegy. Romlott egy gusztusa van, már az igaz ! S büszkén bodrozta föl ujjaival felsütött fürtéit, a tükör előtt állva, s önelégült mosolylyal gyönyörködve gesztenyeszínü barkójában. Vak vagy te, szép asszony. Hanem azután újra mérgesen összeráncolja a szemöldeit, ha arra a rongyos sántára gondol. De mivel boszuját máskép nem töltheti ki rajta, valahányszor csak találkozik vele, gúnyos mosolylyal méregeti végig, kifeszíti mellét s ruganyos léptekkel halad el mellette, mintha mondaná: no, feszítsd ki, ha tudod, azt a horpadt melledet — no, egyenesítsd ki azt a sánta lábadat. S még azután is, mikor már elhaladt mellette, vissza-vissza néz rá, gúnyosan mosolygva, lenéző pillantással. Gyönyörű udvarló! Az pedig talán észre sem veszi a dandy szemtelen viseletét, csak szépen lassan betipeg a kapun. Oh, ha a lábai oly gyorsan tudnák vinni, mint amilyen gyorsan a lelke oda repül, ahhoz a szép asszonyhoz. Alig várja, hogy kiszabadulhasson a szerkesztőségből, repülni, szállni szeretne — és ezekkel a rongyos lábaival alig bir vánszorogni. Pedig a szép aszszony is nehezen várja. S mikor megérkezik, ragyogó arccal, szívélyesen nyújtja oda kezét: — Isten hozta! A fiatalember elbeszéli a napi újdonságokat, egyet-mást, amit a szerkesztőségben hallott, színházi híreket, irodalmi, művészeti dolgokat, szóval mindent, amire kiváncsi a szép asszony, s a mit mind megtalálhatna akármelyik lapban, de a mit könnyebb és mulatságosabb így végighallgatni, az olvasás fáradalmától megkímélve magát. Azután jó a regényfelolvasás. A fiatalember kikeresi Daudet valamelyik regényében, hogy hol hagyták el az előtte való napon s aztán elkezdi az olvasást. A szép asszony a balzacon hátradőlve, nagy, sötét szemeivel az illatos szivarkájából felszálló, kék füstgomolyt nézve, figyelmesen, áhítattal hallgatja a felolvasót. csak néha, néha szakítja félbe egy-egy felkiáltással. — Be szép, de gyönyörű! A fiatalember pedig csak mindig újabb lelkesültséget merít a szép ajkak dicséretéből. Bűbájos, szép hangja tisztán cseng a néma csöndben s majd lágyan, szelíd, epedő suttogással olvas el egy-egy szerelmi vallomást, majd a szenvedélyesebb helyeken újra megércesedik hangja s végül mikor a lemondás fájó gyönyöréről olvasott egy helyen, hangja reszketett a megindulástól, mintha csak vele történt volna az meg. Mikor ránézett a szép asszonyra, látta, hogy annak szemében egy könycsepp rezeg. — Ön oly szépen olvas, hogy igazán megrnkatja az embert.No, ne piruljon. Nem dicsérem már. S a könyök helyén már a mosoly ragyog a szép asszony szemében. A szobaleány bejön, leereszti a függönyöket, meggyújtja a lámpákat. A fiatalember kalapját keresi, menni akar. — Ej, ej, édes Bartos, ez nem szép, hogy így szökik tőlem. Mintha csak kötelessége lenne az a felolvasás, elvégezte s azután szökik. Igazán, ez nem szép öntől. Hát nem vagyunk mi jó barátok, kik között ilyen feszességnek semmi helye sincs. — S olyan édes marasztalással tapad az a két ragyogó szem — a fiatal emberre. — Lássa, most azt is hihetem, hogy puszta udvariasságból marad. Oh, ha el merné mondani ez a szegény fiatal ember azt a vallomást, mely ott lebeg félig nyitott ajkain, ha elmondhatná, hogy egyedüli vágya, boldogsága itt élni ő mellette, itt halni meg lábainál. De nem, még nem lehet. Majd később. Nemsokára. S a jövő édes reményében elhal ajkain a vallomás. * ner: — Ugyan miről gondolkozott el olyan nagyon ? Alighanem arról, hogy ahelyett, hogy a darabja írását folytathatná — itt kell unatkoznia e mellett az unalmas, fecsegő asszony mellett. No, csak ne is akarja magát mentegetni. Apropos, a darabja mikor készül már el ? — Még egy felvonás van hátra. S a fiatalember aztán lázas rajongással beszél arról a dicsőségről, mely reá vár, ha előadják a darabját. Ez lesz az első lépés a dicsőség útján. S szemében a lelkesültség lángjával, kipirult arccal beszél a költői dicsőségről, a halhatatlanságról s azokról a többi ragyogó álmokról, melyek úgy hasonlítanak a délibáb tündéri képeihez, s őrült hajszával fut utána a gyermek s szerencséje, hogy sohse bírja elérni, mert igy lábai gyöngeségét okolhatja s nem kell neki megtudnia, hogy az a tündéri kép rezgő pára. A fiatal ember csak beszél, beszél s a szép aszszony gondolatai az övéivel együtt csapongnak az ábrándok világában, hosszú selymes pillái félig reáborulnak ragyogó szemeire s elmerengve, álmodozva, lehunyt szemmel hallgat, mintha nem akarná látni azt, aki beszél, csak hallani azt, amit beszél. Tovább, tovább. S a fiatal ember beszél tovább. Oly jól esik azokat a kápráztató fényű, szép álmokat elmondani valakinek, a ki elhiszi, bízik bennök s a józan valóság könyörtelen igazságával nem mutatja ki valódi értékeket. Mikor azután késő este távozik, a szép asszony mindig megigérteti vele, hogy holnap újra eljön. Hogyne jönne ? Még akkor is, te szegény ember, ha látnád azt a mosolyt, mely ott lebeg a szép asszony ajkán, valahányszor eljössz tőle ? Igaz ugyan, hogy a következő pillanatban mindég megbánja a szép asszony azt a mosolyt. De hát édes istenem, olyan furcsa az a kis sánta emberke, mikor végigbiceg a puha szőnyegen, az ajtónál viszszafordul s olyan esetlenül meghajtja magát. II. De Bartos sohsem látta meg azt a mosolyt a szép asszony ajkán. Csak azt látta, hogy Halmosyné áhitattal figyel minden szavára, jövetelét óhajtja, várja — s mikor megjön, öröm ragyog az arcán. A lóversenyek. ii. A versenyben való futás nagy erőfeszítést igényel, azért erre elő szokták a lovakat készíteni, mit idomitásnak (training) neveznek. Az idomitás célja a lovakról a fölösleges zsírtömeget eltávolítani, s az izmokat és inakat erőssé, ruganyossá tenni, mintegy megacélosítani. Ha valaki, ki sohasem szokott szaladni, például 400 élet egyhuzamban sebesen befut, a kimerültségtől alig fog bírni lábain állni, s el fog fuladni; de ha ezen távolságra magát több héten át előkészíti, naponként nagyobb és nagyobb tért futva be, oly könyedséggel fogja végül a négyszáz ölet befutni, mintha csak átsétálta volna. Ugyanez történik a lovak idomításánál. Alaptalan tehát az a vád, mintha a versenylovakat a gyors futás által kínoznák. Igenis, kínzás az, ha oly lovat kényszerítünk sebes futásra, mely arra előkészítve nem volt. A zsírtömeg eltávolításának célja tehát a lovat a fölösleges tehertől megszabadítani, az izmok és inak, de különösen a tüdő mozgását szabaddá tenni. Eszközük ezt izzasztás, phisic és koncentrált takarmányok által, melyek kevés szénvizegyeket (carb. hydrat), de annál több proteinanyagot (szervképzőket) tartalmaznak. Az emésztés előmozdítását pedig naponkint ismétlődő több órai sétáltatás által eszközük. A gyorsaságot és kitartást pedig lépést, ügetve és vágtában lassan kint fokozódó gyakorlatok által érik el. A tulajdonképeni idomítás tartama legalább is tíz hét, s a trainerek ugyancsak aggódnak, ha a tavasz oly későn nyílik, mint a jelen évben, hogy nem fogják tudni lovaikat a tavaszi versenyekre készen (fit) kiállítani. Némely tulajdonos ez okból Angliába küldi lovait idomlás végett, hol az enyhe tél miatt hamarább kezdhetik meg a munkát, mint nálunk. A csikó már két éves korában kezdi pályafutását, de megjegyzendő, hogy csak kurta távolságra, s igen kis teherrel futnak, aztán az ily kétéves annyira ki van fejlődve, hogy a nem szakember előtt legalább is öt évesnek látszik. A szereplés tart 5—6 éves korig a síkversenypályán, ezután vagy nyugalomba vonul s babérain pihenve, tenyésztésre használják, vagy pedig, ha arra alkalmas, akadálypályára kerül. Idomitás alatt a lovak tágas rekeszekben vannak elhelyezve, térdigalomban állanak, s a gyakorlat, abrakolás és tisztítás idejét kivéve, teljes nyugalomban részesülnek, annyira, hogy némely pedáns trainer, a nyugalom óráiban, még a tulajdonosnak sem hagyja saját lovát megszemlélni. Az idomitók (trainer) tapasztaltabb lovasokból kerülnek ki. Ezekre van bízva a lovak idomitása. Éles ítélő és megfigyelő tehetséggel kell bírniok. Ssmerniök kell a lovak tehetségét, hogy melyiktől mennyit lehet követelni, hogy azokat legteljesebb készültséggel állítsák ki az induló pontra. A magántulajdonosoknál lévők rendes évi fizetést húznak, azonkívül a nyereményekből is bizonyos százalékot kapnak. A nyilvános idomítót, kihez bárki is beadhatja lovát, hónapszámra fizetik, ha ugyan egyéb szerződése nincs, s ezek a versenyidény végével beadják a számlát az illető uraságoknak, mely néha meglehetős borsos szokott lenni. Az üzleti lovasok (jockey) lovagolják a versenyekben a lovakat, szintén vagy szerződve vannak valamely magán- vagy nyilvános idomító intézetnél, vagy pedig minden egyes versenyre külön szegődtetik őket. A lovaglási díj a versenyszabályokban szűkre van szabva, de ezt a tulajdonosok többnyire megpótolják, úgy hogy ezek is félretehetnének valamit öreg napjaikra, ha jobban tudnának gazdálkodni. A jockey-nak kellékei az ügyesség, éles megfigyelő tehetség, körültekintés, becsületesség, továbbá lélekjelenlét, bátorság, nyugalom és hidegvér. Ismernie kell valamely versenyben futó összes lovak tehetségeit, gyöngéit s magát azokhoz kell alkalmaznia. Ki kell tudni kerülni az ezernyi apró cselfogásokat, melyek egy verseny alkalmával fölmerülnek, s ne engedje magát meglepetni. A döntő ütközetre, azaz a verseny végére, mindig tartogasson valamit lova erejéből, de aztán vegyen is ki mindent lovából, ami kivehető. Ha hidegvére nincs, el van veszve, mert e nélkül bajosan vezetheti lovát győzelemre. Titoktartásra is nagy szüksége van, hogy lovainak gyöngéit ki ne kürtölje, nehogy azt ellenfelei az ő kárára fölhasználhassák. Mennél kisebb sulylyal bir, annál több versenyben lovagolhat, azért a hízás meggátlása végett izzasztásnak és bizonyos előírt életmódnak kell magát alávetnie. Ezeken kívül minden lóhoz van egy istálófiú adva (studyroom), ki a lovat gondozza, s a gyakorlótéren az idomító felügyelete alatt lovagolja. Fájdalommal kell e téren elismernünk, hogy ama közmondás »a magyar lóra született,« nem igazolja magát, mert a magyar fiuk, leginkább heves természetüknél fogva (néhány kivétellel), sem lovasoknak, sem istállófiuknak nem alkalmasak. A futtatásoknál, mint az előbb is említve volt, nagy szerepet játszik a teher, melyet a lónak vinni kell, minthogy a nagyobb vagy kisebb teher, a sebességet lényegesen módosítja. Szokásban van a lovak tehetségét fontokban kifejezni, pl. valamely ló 20