Fővárosi Lapok, 1886. május (23. évfolyam, 120-150. szám)

1886-05-04 / 123. szám

Kedd, 1886. május 4.___________________123. szám._____________Huszonharmadik évfolyam, Szerkesztői iroda: w — Előfizetések Budapest, JB I. emelet. ■ § I II fi U f 1^ I I fl UI 1 Eif Hirdetések * vVAliUöI JjürUik. Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. (m­et) Kinevetve, megsiratva. (Beszély.) Vértesi Gyulától. I. Halmosyné e nagyságának pazarul bútorozott lakása volt az első emeleten, az a szegény, fakó arcú, beteges kinézésű, sánta fiatal ember pedig ugyanab­ban a házban lakott a negyedik emelet legkisebb s legsötétebb szobájában. Az igaz, hogy Bartos úr rit­kán volt abban a rongyos, sötét odúban, mert leg­­többnyire, mikor a dolgát elvégezte s haza jött, egye­nesen benyitott Halmosynéhoz. A lakók nem is győz­tek rajta eleget csodálkozni, hogy mit kereshet ez a »sánta skribler« annál a szép asszonynál. Nem hogy kiutasítaná. Legalább ez volt a véleménye annak a fiatal uracsnak is, a ki a numéra egyben lakott a földszinten, s a kinek már egy tucat szerelmes­ levelét küldte vissza felbontatlanul a szép özvegy. Romlott egy gusztusa van, már az igaz ! S büszkén bodrozta föl ujjaival felsütött fürtéit, a tükör előtt állva, s ön­elégült mosolylyal gyönyörködve gesztenyeszínü bar­kójában. Vak vagy te, szép asszony. Hanem azután újra mérgesen összeráncolja a szemöldeit, ha arra a rongyos sántára gondol. De mivel boszuját más­kép nem töltheti ki rajta, valahányszor csak talál­kozik vele, gúnyos mosolylyal méregeti végig, kife­­szíti mellét s ruganyos léptekkel halad el mellette, mintha mondaná: no, feszítsd ki, ha tudod, azt a hor­padt melledet — no, egyenesítsd ki azt a sánta lába­dat. S még azután is, mikor már elhaladt mellette, vissza-vissza néz rá, gúnyosan mosolygva, lenéző pil­lantással. Gyönyörű udvarló! Az pedig talán észre sem veszi a dandy szemte­len viseletét, csak szépen lassan betipeg a kapun. Oh, ha a lábai oly gyorsan tudnák vinni, mint a­milyen gyorsan a lelke oda repül, ahhoz a szép asszonyhoz. Alig várja, hogy kiszabadulhasson a szerkesztőségből, repülni, szállni szeretne — és ezekkel a ron­gyos lábaival alig bir vánszorogni. Pedig a szép asz­­szony is nehezen várja. S mikor megérkezik, ragyogó arccal, szívélyesen nyújtja oda kezét: — Isten hozta! A fiatal­ember elbeszéli a napi újdonságokat, egyet-mást, a­mit a szerkesztőségben hallott, színházi híreket, irodalmi, művészeti dolgokat, szóval mindent, a­mire kiváncsi a szép asszony, s a mit mind megta­lálhatna akármelyik lapban, de a mit könnyebb és mulatságosabb így végighallgatni, az olvasás fáradal­mától megkímélve magát. Azután jó a regényfelolva­sás. A fiatal­ember kikeresi Daudet valamelyik regé­nyében, hogy hol hagyták el az előtte való napon s aztán elkezdi az olvasást. A szép asszony a balzacon hátradőlve, nagy, sötét szemeivel az illatos szivarkájából felszálló, kék füstgomolyt nézve, figyelmesen, áhítattal hallgatja a felolvasót.­­ csak néha, néha szakítja félbe egy-egy felkiáltással. — Be szép, de gyönyörű! A fiatal­ember pedig csak mindig újabb lelke­­sültséget merít a szép ajkak dicséretéből. Bűbájos, szép hangja tisztán cseng a néma csöndben s majd lágyan, szelíd, epedő suttogással olvas el egy-egy szerelmi vallomást, majd a szenvedélyesebb helyeken újra megércesedik hangja s végül mikor a lemondás fájó gyönyöréről olvasott egy helyen, hangja reszke­tett a megindulástól, mintha csak vele történt volna az meg. Mikor ránézett a szép asszonyra, látta, hogy an­nak szemében egy könycsepp rezeg. — Ön oly szépen olvas, hogy igazán meg­­rnkatja az embert.No, ne piruljon. Nem dicsérem már. S a könyök helyén már a mosoly ragyog a szép asszony szemében. A szobaleány bejön, leereszti a függönyöket, meggyújtja a lámpákat. A fiatal­em­ber kalapját keresi, menni akar. — Ej, ej, édes Bartos, ez nem szép, hogy így szökik tőlem. Mintha csak kötelessége lenne az a fel­olvasás, elvégezte s azután szökik. Igazán, ez nem szép öntől. Hát nem vagyunk mi jó barátok, kik kö­zött ilyen feszességnek semmi helye sincs. — S olyan édes marasztalással tapad az a két ragyogó szem — a fiatal emberre. — Lássa, most azt is hihetem, hogy puszta udvariasságból marad. Oh, ha el merné mondani ez a szegény fiatal ember azt a vallomást, mely ott lebeg félig nyitott ajkain, ha elmondhatná, hogy egyedüli vágya, bol­dogsága itt élni ő mellette, itt halni meg lábainál. De nem, még nem lehet. Majd később. Nemsokára. S a jövő édes reményében elhal ajkain a vallomás. * ner: — Ugyan miről gondolkozott el olyan nagyon ? Alighanem arról, hogy a­helyett, hogy a darabja írá­sát folytathatná — itt kell unatkoznia e mellett az unalmas, fecsegő asszony mellett. No, csak ne is akarja magát mentegetni. Apropos, a darabja mikor készül már el ? — Még egy felvonás van hátra. S a fiatal­ember aztán lázas rajongással beszél arról a dicsőségről, mely reá vár, ha előadják a da­rabját. Ez lesz az első lépés a dicsőség útján. S sze­mében a lelkesültség lángjával, kipirult arccal beszél a költői dicsőségről, a halhatatlanságról s azokról a többi ragyogó álmokról, melyek úgy hasonlítanak a délibáb tü­ndéri képeihez, s őrült hajszával fut utána a gyermek s szerencséje, hogy sohse bírja elérni, mert igy lábai gyöngeségét okolhatja s nem kell neki meg­tudnia, hogy az a tündéri kép rezgő pára. A fiatal ember csak beszél, beszél s a szép asz­­szony gondolatai az övéivel együtt csapongnak az ábrándok világában, hosszú selymes pillái félig reá­borulnak ragyogó szemeire s elmerengve, álmodozva, lehunyt szemmel hallgat, mintha nem akarná látni azt, a­ki beszél, csak hallani azt, a­mit beszél. Tovább, tovább. S a fiatal ember beszél tovább. Oly jól esik azo­kat a kápráztató fényű, szép álmokat elmondani vala­kinek, a ki elhiszi, bízik bennök s a józan valóság könyörtelen igazságával nem mutatja ki valódi ér­­tékeket. Mikor azután késő este távozik, a szép asszony mindig megigérteti vele, hogy holnap újra eljön. Hogyne jönne ? Még akkor is, te szegény ember, ha látnád azt a mosolyt, mely ott lebeg a szép asszony ajkán, vala­hányszor eljössz tőle ? Igaz ugyan, hogy a következő pillanatban min­dég megbánja a szép asszony azt a mosolyt. De hát édes istenem, olyan furcsa az a kis sánta emberke, mikor végigbiceg a puha szőnyegen, az ajtónál visz­­szafordul s olyan esetlenül meghajtja magát. II. De Bartos sohsem látta meg azt a mosolyt a szép asszony ajkán. Csak azt látta, hogy Halmosyné áhitattal figyel minden szavára, jövetelét óhajtja, várja — s mikor megjön, öröm ragyog az arcán. A lóversenyek. ii. A versenyben való futás nagy erőfeszítést igé­nyel, azért erre elő szokták a lovakat készíteni, mit idomitásnak (training) neveznek. Az idomitás célja a lovakról a fölösleges zsír­­tömeget eltávolítani, s az izmokat és inakat erőssé, ruganyossá tenni, mintegy megacélosítani. Ha valaki, ki sohasem szokott szaladni, például 400 élet egy­huzamban sebesen befut, a kimerültség­től alig fog bírni lábain állni, s el fog fuladni; de ha ezen távolságra magát több héten át előkészíti, na­ponként nagyobb és nagyobb tért futva be, oly könyedséggel fogja végül a négyszáz ölet befutni, mintha csak átsétálta volna. Ugyanez történik a lovak idomításánál. Alaptalan tehát az a vád, mintha a ver­senylovakat a gyors futás által kínoznák. Igenis, kínzás az, ha oly lovat kényszerítünk sebes futásra, mely arra előkészítve nem volt. A zsírtömeg eltávolításának célja tehát a lovat a fölösleges tehertől megszabadítani, az izmok és inak, de különösen a tüdő mozgását szabaddá tenni. Eszközük ezt izzasztás, phisic és koncentrált takarmányok által, melyek kevés szénvizegyeket (carb. hydrat), de annál több proteinanyagot (szerv­képzőket) tartalmaznak. Az emésztés előmozdítását pedig naponkint is­métlődő több órai sétáltatás által eszközük. A gyorsaságot és kitartást pedig lépést, ügetve és vágtában lassan kint fokozódó gyakorlatok által érik el. A tulajdonképeni idomítás tartama legalább is tíz hét, s a trainerek ugyancsak aggódnak, ha a tavasz oly későn nyílik, mint a jelen évben, hogy nem fog­ják tudni lovaikat a tavaszi versenyekre készen (fit) kiállítani. Némely tulajdonos ez okból Angliába küldi lovait idoml­ás végett, hol az enyhe tél miatt hama­rább kezdhetik meg a munkát, mint nálunk. A csikó már két éves korában kezdi pályafutá­sát, de megjegyzendő, hogy csak kurta távolságra, s igen kis teherrel futnak, aztán az ily kétéves annyira ki van fejlődve, hogy a nem szakember előtt legalább is öt évesnek látszik. A szereplés tart 5—6 éves ko­rig a síkversenypályán, ezután vagy nyugalomba vonul s babérain pihenve, tenyésztésre használják, vagy pedig, ha arra alkalmas, akadálypályára kerül. Idomitás alatt a lovak tágas rekeszekben van­nak elhelyezve, térdig­alomban állanak, s a gyakorlat, abrakolás és tisztítás idejét kivéve, teljes nyugalom­ban részesülnek, annyira, hogy némely pedáns trai­ner, a nyugalom óráiban, még a tulajdonosnak sem hagyja saját lovát megszemlélni. Az idomitók (trainer) tapasztaltabb lovasokból kerülnek ki. Ezekre van bízva a lovak idomitása. Éles ítélő és megfigyelő tehetséggel kell bírniok. Ss­­merniök kell a lovak tehetségét, hogy melyiktől mennyit lehet követelni, hogy azokat legteljesebb készültséggel állítsák ki az induló pontra. A magán­­tulajdonosoknál lévők rendes évi fizetést húznak, azonkívül a nyereményekből is bizonyos százalékot kapnak. A nyilvános idomítót, kihez bárki is bead­hatja lovát, hónapszámra fizetik, ha ugyan egyéb szerződése nincs, s ezek a versenyidény végével bead­ják a számlát az illető uraságoknak, mely néha meg­lehetős borsos szokott lenni. Az üzleti lovasok (jockey) lovagolják a verse­nyekben a lovakat, szintén vagy szerződve vannak valamely magán- vagy nyilvános idomító intézetnél, vagy pedig minden egyes versenyre külön szegődte­tik őket. A lovaglási díj a versenyszabályokban szűkre van szabva, de ezt a tulajdonosok többnyire megpó­tolják, úgy hogy ezek is félretehetnének valamit öreg napjaikra, ha jobban tudnának gazdálkodni. A jockey-nak kellékei az ügyesség, éles meg­figyelő tehetség, körültekintés, becsületesség, továbbá lélekjelenlét, bátorság, nyugalom és hidegvér. Ismer­nie kell valamely versenyben futó összes lovak tehet­ségeit, gyöngéit s magát azokhoz kell alkalmaznia. Ki kell tudni kerülni az ezernyi apró­ cselfogásokat, melyek egy verseny alkalmával fölmerülnek, s ne engedje magát meglepetni. A döntő ütközetre, azaz a verseny végére, mindig tartogasson valamit lova ere­jéből, de aztán vegyen is ki mindent lovából, a­mi kivehető. Ha hidegvére nincs, el van veszve, mert e nélkül bajosan vezetheti lovát győzelemre. Titoktar­tásra is nagy szüksége van, hogy lovainak gyöngéit ki ne kürtölje, nehogy azt ellenfelei az ő kárára föl­használhassák. Mennél kisebb sulylyal bir, annál több versenyben lovagolhat, azért a hízás meggátlása vé­gett izzasztásnak és bizonyos előírt életmódnak kell magát alávetnie. Ezeken kívül minden lóhoz van egy istálófiú adva (studyroom), ki a lovat gondozza, s a gyakorló­téren az idomító felügyelete alatt lovagolja. Fájda­lommal kell e téren elismernünk, hogy ama közmon­dás »a magyar lóra született,« nem igazolja magát, mert a magyar fiuk, leginkább heves természetüknél fogva (néhány kivétellel), sem lovasoknak, sem is­­tállófiuknak nem alkalmasak. A futtatásoknál, mint az előbb is említve volt, nagy szerepet játszik a teher, melyet a lónak vinni kell, minthogy a nagyobb vagy kisebb teher, a sebes­séget lényegesen módosítja. Szokásban van a lovak tehetségét fontokban kifejezni, pl. valamely ló 20

Next