Fővárosi Lapok, 1887. május (24. évfolyam, 119-148. szám)
1887-05-04 / 122. szám
Szerda, 1887. május 4. 122. szám. Huszonnegyedik évfolyam szerkesztői iroda rr w ___ Előfizetések Budapest, ferenciek-tere 3. sz. § A ■■■ szintúgy mint FŐVÁROSI LAPOK . .............................. Hi V HS db IBI VP ^b^^ BBB bAbBM lUHldbl cAiHH ■ (Budapest, ferenciek-tere. Negyedévre...................... . ( frt. . . . .... Athenaeum-épület) Megelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI MAPI KÖZLÖNY. küldendők. A világ árvái. (Észt népdal.) A világon öten vannak Gyermekei a nyomornak : Egy a fiú, ha atyátlan, Másik a lány, ha anyátlan, Harmadik a szegény szolga, Kinek rosszul megy a dolga, Negyedik jár koldusboton, Az ötödik özvegyasszony. Hol atyátlan árva zokog, Ama helyen forrás buzog ; Hol anyátlan ontja könnyét, Ottan lápos lesz a környék; Hol az ínség hullajt könnyet, Tó lepi ott el a földet; S szegény özvegy könnye árja Egyre hull, folyammá válva ! Gyöngyösi János. ------------------A szende lélek. (Életkép.) Írta Baranyai Barna. (Folytatás.) — Édes Árpádocskám, légy oly szives, hozd ki a varrásomat, olyan nagy kedvem jött most varrni. Az asztalfiókok vagy a munkakosarak egyikében megtalálod. Hogy ne hozta volna, mikor úgy szereti nézni azokat az apró, rózsaszirommal bélelt, hattyúpehely lágyságú, szorgos kezecskéket. — Köszönöm édes Árpádocskám, de hát a gyűszű ? Hahaha! Nem szabad megharagudnod, ha kinevetlek , de hát ki látta gyűszű nélkül varrni! Hahaha. Árpád megszégyenülten elrohant. De mikor a gyüszűvel viszatért, mindjárt megkerült az elégtétele, mert Celeszta szintén egészen megszégyenülten rebegte: — Most rajtad a sor nevetni, édes Árpádocskám. Elfelejtettem megmondani az ollót. Elismerem, én vagyok a hibás. Te nem tudhattad, hogy nyírni is akarok. Árpád nagyot nevetett és futott az ollóért és buzgón fölforgatta érte az asztalfiókok és kosarak mindegyikét. De, Celeszta szerint, ez volt a legforróbb délután a világ teremtése óta , varrni teljes lehetetlenség. Be kellett látnia, hogy minden igyekezete haszontalan. Ölébe lankasztott kezekkel sóhajtott: — Bár kértem volna inkább a legyezőmet, Árpád vádolta magát, hogy ez neki már előbb eszébe nem jutott, és sietett hibáját jóvá tenni, sietett vissza a házba, hol a rendzavarást és fölforgatást átvitte a nagyobb fiókokra és szekrényekre is. A nagy fáradsággal fölkutatott legyező nem volt az, amelyet Celeszta gondolt, de ezt gyöngéd kíméletből elhallgatta. Bár meg volt győződve, hogy Árpád szívesen menne másikat keresni, bár tudta, hogy milyen jót tesz annak a mozgás, mely a szabad levegő mellett egyik hathatós tényezője az egészségnek, a finom tapintat ezúttal hallgatást parancsolt. Csendes merengéssel ültek a padocskán, midőn Celeszta egyszerre fölriadt: — Te köhögsz ? — Én? — Árpád, te köhögsz! — Áz ám, khühüm! Csakugyan khöhöm! A füst.... — Igen, a füst! — A szivar. — Igen, a szivar. Mit mondtam én neked mindig, édes Árpádocskám? Végre tehát magad is belátod. Oh, hogy ennyire kellett jutnod, hogy szemeid fölnyilsantak. Az én figyelmeztetésem süket fülekre talált nálad, édes Árpádocskám, csak most eszmélsz, mikor már az örvény legszélsőbb szélére eljutottál. De talán még van menekvés. Az örök irgalom forrása kiapadhatatlan. Árpád, amíg talán nem késő, mondj le a dohányzásról. Fordulj vissza sírod széléről, ahová kárhozatos szenvedélyed által sodortatni engedted magadat. Ugye, megteszed ? Ugye, megígéred ? — Azt nem ígérem. Celeszta meglepetve nézett Árpádra. Milyen hidegen, kurtán, határozottan hangzott ez ? Most , először történt, hogy Árpád vele szemben ezt a hangot használta. Mintha egy egészen idegen, ismeretlen ember, egy egészen más Árpád beszélt volna. — Ha a dohányzás ártalmas volna, akkor az ember már rég elpusztult volna a föld színéről, — tette hozzá Árpád, annyi meggyőződéssel és határozottsággal, a minővel még apostol nem hirdette a maga tanát. — Ne áltasd magadat, az égre kérlek, ne! Ismerd meg már egyszer a veszélyt a maga nagyságában. Oh szörnyű vakság! Szörnyű botorság! Igazán nevetséges volna, ha nem volna annyira siralmas. Az emberek összesodornak valami szántott gazt, egyik végén meggyújtják és aztán a szájukban tartják, míg el nem ég. Komoly emberek, okos emberek, tudósok, világintéző nagyságok hordják ezt a szárított gazt a szájokban és nem nevet senki. Nem, mert a szivarnak a másik végén ott van a tragikum, a rettentő tragikum. — Ne légy gyerek ! —kiáltott Árpád haragosan és feddőleg. Celeszta egy percig megint csak bámult, de a másik percben már harag, bősz harag viharozta be szelíd, szende lelkét. Szikrázó szemekkel nézett Árpádra, de látva ennek mély haloványsággal borított arcát, erősen zárt ajkait, baljóslatúan összevont szemöldjeit, hirtelen arra a következtetésre jutott, hogy haragudni ez a másik alighanem jobban tud. Ő tehát nem haragudott. Az ő homlokredői mindjárt elsimultak, szemei visszavették ábrándos kifejezéseket és ajkáról lágy, halk panasz megindító zenéje szólt. — Oh egek! Micsoda élet, micsoda jövő áll előttem. Borzalom rá gondolni. Szakadatlan félelem, szüntelen aggodalom, folytonos rettegés, örökös gyötrődés. A halál iszonyata folyton a szem előtt. A Kazán.*) i. Plavisevicánál még folytonosan szerpentin-kúpok erdővel födött láncolata kisér bennünket, azonban e falutól harmadfél kilométerrel alább egyszerre más jellegű hegyek lépnek föl. Roppant tömegű, magas, meredek sziklák emelkednek előttünk, melyek hatalmas csoportozatban, fokozatosan vannak mintegy egymásra rakva. A fenséges csoportozat fölött egy sziklaóriás nyúlik az ég felé, társait magasságban felülhaladva ; csúcsa jobb felé rézsútosan ereszkedik le, bal felé azonban mint meredek fal ereszkedik alá. A sok sziklatorony szürkefehér színe lényegesen kiválik a mellettünk levő, erdővel koszorúzott szerpentin-hegység színétől. A Duna folyam ez iszonyú sziklatömegben nyomtalanul eltűnik előlünk. Szemünk lebilincselve, mereven nézi e fenséges természeti tüneményt. Az Al-Dunának legszebb szakasza, a Kazán ál előttünk. Azt a benyomást, melyet a Kazán arra tesz, ki először hajózik rajta végig, leírni lehetetlen. A nagyszerű panoráma-sorozat, melynek egy rövid nap alatt Belgrádtól Turn-Szeverinig tanúi vagyunk, itt éri el tetőfokát, itt válik valóban fenségessé. De a gyakori látogatás sem csökkenti bennünk a hatást. Ha tízszer-húszszor láttuk is, épúgy elragad, elbűvöl bennünket, mint az első szemlélés alkalmával. Világlátott utazók époly naiv elragadtatással bámulják ezt, mint a természet egyszerű gyermekei. Az úti rajzok, melyeket az Al-Dunáról írtak, egyhangúlag kiemelik, magasztalják a Kazánt s egyhangúlag tanúskodnak az exaltációról, melyben íróik az átutazás alkalmával voltak. A Kazán keskeny hasadék-völgy, melynek hossza *) Egy fejezet a szerző »Utazás a Dunán Pancsovától Turn-Szeverinig« című művéből, melyet a királyné ő felsége herkulesfürdői tartózkodása alkalmával húsvétkor, elismerésének kifejezése mellett, elfogadni kegyeskedett. 1 90 kilométer. Sok tekintetben hasonlít a galamboci szorulathoz, csakhogy ennél keskenyebb és hosszabb. A Kazánnál a parti hegyek mindkét oldalon, de különösen a Szerbiáin, jóval magasabbra emelkednek; ezzel szemben a Duna medre felényivel keskenyebb, mint a galambóci szorosnál. Galambóc és Ali bég közt 284—350 méter közt váltakozik a folyam szélessége, a Kazánnál átlag 190 méter a szélesség, sőt egy helyen csak 157 méter, tehát 58 méterrel kevesebb, mint a Grébennél alacsony vízálláskor szokott lenni. És e keskeny csatornán 8914 négyszög mértföldnyi vízkörnyék víztömegének kell lefolynia, míg például Bécsnél 1784 négyszög mértföldnyi vízkörnyék vize 845 méter széles mederben folyik; tehát a Kazánnál hatodfélszer keskenyebb útja van a Dunának, mint Bécsnél, ámbár vízkörnyéke ötször nagyobb, mint a bécsi Dunáé. A Kazán parti hegységének alkata azonos a galambóci szoroséval, t. i. felső-kréta-mészkő, azonban maga a völgy más módon származott. A galambóci szorulat kimosás által jött létre, míg a Kazán, a geologok véleménye szerint, szakadék völgy. A roppant hegytömegek sokáig eltorlaszolták a Dunát, míg végre valamely hatalmas rázkódás következtében ketté szakadtak, miáltal keskeny völgy származott, melyen a folyam lefolyhatott. Hogy nem pusztán a víz mosása, hanem erőszakos rázkódás hozta létre e nyitást, abból is kitűnik, hogy bár a Dunának itteni medre nem lehet régibb, mint a rajta felül levő galambóci meder, mégis míg ennél kis vízálláskor csak 379—5 05 méter a középmélység, addig a Kazánnál 19—57 méter mélysége van a víznek. Egyébiránt egyetlenegy pillantás a Kazán szikláira eléggé felvilágosít bennünket az itt lefolyt geológiai forradalom felől. Hol az egyik parton kiugró sziklák vannak, ott a másik parton ezeknek teljesen megfelelő mélyedések észlelhetők, mintha a szétválás csak tegnap történt volna, s mintha a víz folyása csak tegnap kezdődött volna el a hasadékon. A Kazán réteges mészköve vetődésekkel van tele, melyek a meredek oldalakon hol egyenes, hol görbe vonalakban mutatkoznak. A jobbparti tömegek a vetődés alkalmával magasabbra jutottak, mint a balpartiak. A rétegek egyenlőtlenül szakadtak el folytatásaiktól s sok helyen erkélyek gyanánt állnak ki a falakból, leomlással fenyegetve. A sziklafalak több helyen egészen függélyesek, több helyen meg épen a folyam felé hajlanak ; a legtöbb fal azonban elhajlik a Dunától, de nagy szög alatt, meredeken. Az itteni parthegyek sokkal magasabbak, mint az eddigi helyeken. Bal felől a Szretinye nyúlványai 228—454 méternyire emelkednek, a jobb oldali hegyek pedig 293—778 méter magassággal bírnak a tenger szine fölött s minthogy itt a Duna felszínének tenger fölötti magassága csak 42 méter, tehát a hegyek viszonylagos emelkedése tekintélyes: a falszerű meredekség még nagyobbnak tünteti fel a magasságot. A rajongó Duna a cikkes kőmederben óriási kígyó gyanánt kanyarog jobbra-balra , néhol oly keskeny, hogy azt véljük, egy ugrással bármelyik partra átjuthatnánk a hajóról. Fölöttünk a bal parton a falba metszett Széchenyi-út keskeny, fehér szalagot képez. Itt van ez útnak legnehezebben létesített, de egyszersmind legérdekesebb szakasza. A táviró sodronya a mészkőfalba vésett vasrudakhoz van erősítve. Ezzel szemben Traján-útjának maradványai szépen láthatók. Itt maradtak fel azok még aránylag a legépebb állapotban. A római út nem volt egészen a sziklába vésve, hanem csak felerészben; a víz felőli oldalt gerendázat pótolta. A kivésett párkány alá négyszögű lyukakat fúrtak a sziklába, melyekbe vízszintesen gerendákat illesztettek; e főgerendák külső végei támoszlopokra nehezedtek, melyek a sziklába vésett lyukakból rézsútosan, felső végükkel a víz felé nyúlva emelkedtek föl. Ezekre a gerendákra építették a járóutat. A római út tehát valódi erkélyut volt. A barbár népek betörése ezt az utat is megsemmisítette, ami talán megmaradt, azt elpusztította az elemek százados hatása ; azonban a kőpárkány s az alatta húzódó kéz .