Fővárosi Lapok, 1887. május (24. évfolyam, 119-148. szám)

1887-05-04 / 122. szám

Szerda, 1887. május 4. 122. szám. Huszonnegyedik évfolyam s­zer­kesztői iroda rr w ___ Előfizetések Budapest, ferenciek-tere 3. sz. § A ■■■ szintúgy mint FŐVÁROSI LAPOK . .............................. Hi V HS db IBI VP ^b^^ BBB bAbBM lUHldbl cAiHH ■ (Budapest, ferenciek-tere. Negyedévre...................... . ( frt. . . . .... Athenaeum-épület) Meg­elenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI MAPI KÖZLÖNY. küldendők. A világ árvái. (Észt népdal.) A világon öten vannak Gyermekei a nyomornak : Egy a fiú, ha atyátlan, Másik a lány, ha anyátlan, Harmadik a szegény szolga, Kinek rosszul megy a dolga, Negyedik jár koldus­boton, Az ötödik özvegyasszony. Hol atyátlan árva zokog, Ama helyen forrás buzog ; Hol anyátlan ontja könnyét, Ottan lápos lesz a környék; Hol az ínség hullajt könnyet, Tó lepi ott el a földet; S szegény özvegy könnye árja Egyre hull, folyammá válva ! Gyöngyösi János. ------------------­A szende lélek. (Életkép.) Írta Baranyai Barna. (Folytatás.) — Édes Árpádocskám, légy oly szives, hozd ki a varrásomat, olyan nagy kedvem jött most varrni. Az asztalfiókok vagy a munka­kosarak egyikében megtalálod. Hogy ne hozta volna, mikor úgy szereti nézni azokat az apró, rózsaszirommal bélelt, hattyúpehely lágyságú, szorgos kezecskéket. — Köszönöm édes Árpádocskám, de hát a gyű­szű ? Hahaha! Nem szabad megharagudnod, ha kine­vetlek , de hát ki látta gyűszű nélkül varrni! Hahaha. Árpád megszégyenülten elrohant. De mikor a gyüszűvel viszatért, mindjárt megkerült az elégtétele, mert Celeszta szintén egészen megszégyenülten rebegte: — Most rajtad a sor nevetni, édes Árpádocskám. Elfelejtettem megmondani az ollót. Elismerem, én vagyok a hibás. Te nem tudhattad, hogy nyírni is akarok. Árpád nagyot nevetett és futott az ollóért és buzgón fölforgatta érte az asztalfiókok és kosarak mindegyikét. De, Celeszta szerint, ez volt a legforróbb délután a világ teremtése óta , varrni teljes lehetet­­­­lenség. Be kellett látnia, hogy minden igyekezete haszontalan. Ölébe lankasztott kezekkel sóhajtott: — Bár kértem volna inkább a legyezőmet, Árpád vádolta magát, hogy ez neki már előbb eszébe nem jutott, és sietett hibáját jóvá tenni, sietett vissza a házba, hol a rendzavarást és fölforgatást átvitte a nagyobb fiókokra és szekrényekre is. A nagy fáradsággal fölkutatott legyező nem volt az, a­melyet Celeszta gondolt, de ezt gyöngéd kímé­letből elhallgatta. Bár meg volt győződve, hogy Árpád szívesen menne másikat keresni, bár tudta, hogy milyen jót tesz annak a mozgás, mely a szabad levegő mellett egyik hathatós tényezője az egészségnek, a finom tapintat ezúttal hallgatást parancsolt. Csendes merengéssel ültek a padocskán, midőn Celeszta egyszerre fölriadt: — Te köhögsz ? — Én? — Árpád, te köhögsz! — Áz ám, khühüm! Csakugyan khöhöm! A füst.... — Igen, a füst! — A szivar. — Igen, a szivar. Mit mondtam én neked mindig, édes Árpádocskám? Végre tehát magad is belátod. Oh, hogy ennyire kellett jutnod, hogy szemeid fölnyilsa­ntak. Az én figyelmeztetésem süket fülekre talált nálad, édes Árpádocskám, csak most eszmélsz, mikor már az örvény legszélsőbb szélére eljutottál. De talán még van menekvés. Az örök irgalom forrása kiapadha­tatlan. Árpád, a­míg talán nem késő, mondj le a dohány­zásról. Fordulj vissza sírod széléről, a­hová kárhozatos szenvedélyed által sodortatni engedted magadat. Ugy­e, megteszed ? Ugy­e, megígéred ? — Azt nem ígérem. Celeszta meglepetve nézett Árpádra. Milyen hidegen, kurtán, határozottan hangzott ez ? Most , először történt, hogy Árpád vele szemben ezt a hangot­­ használta. Mintha egy egészen idegen, ismeretlen­­ ember, egy egészen más Árpád beszélt volna. — Ha a dohányzás ártalmas volna, akkor az ember már rég elpusztult volna a föld színéről, — tette hozzá Árpád, annyi meggyőződéssel és határo­zottsággal, a minővel még apostol nem hirdette a maga tanát. — Ne áltasd magadat, az égre kérlek, ne! Ismerd­­ meg már egyszer a veszélyt a maga nagyságában. Oh szörnyű vakság! Szörnyű botorság! Igazán nevetséges volna, ha nem volna annyira siralmas. Az emberek össze­sodornak valami szántott gazt, egyik végén meggyújtják és aztán a szájukban tartják, míg el nem ég. Komoly emberek, okos emberek, tudósok, világ­intéző nagyságok hordják ezt a szárított gazt a szá­jokban és nem nevet senki. Nem, mert a szivarnak a másik végén ott van a tragikum, a rettentő tragikum. — Ne légy gyerek ! —kiáltott Árpád haragosan és feddőleg. Celeszta egy percig megint csak bámult, de a másik percben már harag, bősz harag viharozta be szelíd, szende lelkét. Szikrázó szemekkel nézett Ár­pádra, de látva ennek mély haloványsággal borított arcát, erősen zárt ajkait, baljóslatúan összevont szem­­­öldjeit, hirtelen arra a következtetésre jutott, hogy haragudni ez a másik alighanem jobban tud. Ő tehát nem haragudott. Az ő homlokredői mindjárt elsi­multak, szemei visszavették ábrándos kifejezéseket és­ ajkáról lágy, halk panasz megindító zenéje szólt. — Oh egek! Micsoda élet, micsoda jövő áll előttem. Borzalom rá gondolni. Szakadatlan félelem, szüntelen aggodalom, folytonos rettegés, örökös gyöt­rődés. A halál iszonyata folyton a szem előtt. A Kazán.*) i. Plavisevicánál még folytonosan szerpentin-kú­pok erdővel födött láncolata kisér bennünket, azonban e falutól harmadfél kilométerrel alább egyszerre más jellegű hegyek lépnek föl. Roppant tömegű, magas, meredek sziklák emelkednek előttünk, melyek hatal­mas csoportozatban, fokozatosan vannak mintegy egy­másra rakva. A fenséges csoportozat fölött egy szikla­óriás nyúlik az ég felé, társait magasságban felülha­ladva ; csúcsa jobb felé rézsútosan ereszkedik le, bal felé azonban mint meredek fal ereszkedik alá. A sok sziklatorony szürkefehér színe lényegesen kiválik a mellettünk levő, erdővel koszorúzott szerpentin-hegy­ség színétől. A Duna folyam ez iszonyú sziklatömeg­ben nyomtalanul eltűnik előlünk. Szemünk lebilin­cselve, mereven nézi e fenséges természeti tüneményt. Az Al-Dunának legszebb szakasza, a Kazán ál előt­tünk. Azt a benyomást, melyet a Kazán arra tesz, ki először hajózik rajta végig, leírni lehetetlen. A nagy­szerű panoráma-sorozat, melynek egy rövid nap alatt Belgrádtól Turn-Szeverinig tanúi vagyunk, itt éri el tetőfokát, itt válik valóban fenségessé. De a gya­kori látogatás sem csökkenti bennünk a hatást. Ha tízszer-húszszor láttuk is, épúgy elragad, elbűvöl ben­nünket, mint az első szemlélés alkalmával. Világlátott utazók époly naiv elragadtatással bámulják ezt, mint a természet egyszerű gyermekei. Az úti rajzok, melyeket az Al-Dunáról írtak, egyhan­gúlag kiemelik, magasztalják a Kazánt s egyhangú­lag tanúskodnak az exaltációról, melyben íróik az át­utazás alkalmával voltak. A Kazán keskeny hasadék-völgy, melynek hossza *) Egy fejezet a szerző »Utazás a Dunán Pancsová­­tól Turn-Szeverinig« című­ művéből, melyet a királyné ő felsége herkulesfürdői tartózkodása alkalmával húsvétkor, elismerésének kifejezése mellett, elfogadni kegyeskedett. 1 90 kilométer. Sok tekintetben hasonlít a galamboci szorulathoz, csakhogy ennél keskenyebb és hosszabb. A Kazánnál a parti hegyek mindkét oldalon, de kü­lönösen a Szerbiáin, jóval magasabbra emelkednek; ezzel szemben a Duna medre felényivel keskenyebb, mint a galambóci szorosnál. Galambóc és Ali­ bég közt 284—350 méter közt váltakozik a folyam szélessége, a Kazánnál átlag 190 méter a szélesség, sőt egy he­lyen csak 15­7 méter, tehát 58 méterrel kevesebb, mint a Grébennél alacsony vízálláskor szokott lenni. És e keskeny csatornán 8914 négyszög mértföldnyi vízkörnyék víztömegének kell lefolynia, míg például Bécsnél 1784 négyszög mértföldnyi vízkörnyék vize 845 méter széles mederben folyik; tehát a Kazánnál hatodfélszer keskenyebb útja van a Dunának, mint Bécsnél, ámbár vízkörnyéke ötször nagyobb, mint a bécsi Dunáé. A Kazán parti hegységének alkata azonos a galambóci szoroséval, t. i. fels­ő-kréta-mészkő, azon­ban maga a völgy más módon származott. A galam­bóci szorulat kimosás által jött létre, míg a Kazán, a geologok véleménye szerint, szakadék völgy. A roppant hegytömegek sokáig eltorlaszolták a Dunát, míg végre valamely hatalmas rázkódás következtében ketté sza­kadtak, mi­által keskeny völgy származott, melyen a folyam lefolyhatott. Hogy nem pusztán a víz mosása, hanem erőszakos rázkódás hozta létre e nyitást, abból is kitűnik, hogy bár a Dunának itteni medre nem le­het régibb, mint a rajta felül levő galambóci meder, mégis míg ennél kis vízálláskor csak 3­79—5­ 05 mé­ter a középmélység, addig a Kazánnál 19—57 méter mélysége van a víznek. Egyébiránt egyetlenegy pillan­tás a Kazán szikláira eléggé felvilágosít bennünket az itt lefolyt geológiai forradalom felől. Hol az egyik parton kiugró sziklák vannak, ott a másik parton ezeknek teljesen megfelelő mélyedések észlelhetők, mintha a szétválás csak tegnap történt volna, s mintha a víz folyása csak tegnap kezdődött volna el a hasa­­dékon. A Kazán réteges mészköve vetődésekkel van tele, melyek a meredek oldalakon hol egyenes, hol görbe vonalakban mutatkoznak. A jobbparti tömegek a vetődés alkalmával magasabbra jutottak, mint a balpartiak. A rétegek egyenlőtlenül szakadtak el folytatásaiktól s sok helyen erkélyek gyanánt állnak ki a falakból, leomlással fenyegetve. A sziklafalak több helyen egészen függélyesek, több helyen meg épen a folyam felé hajlanak ; a legtöbb fal azonban el­hajlik a Dunától, de nagy szög alatt, meredeken. Az itteni parthegyek sokkal magasabbak, mint az eddigi helyeken. Bal felől a Szretinye nyúlványai 228—454 méternyire emelkednek, a jobb oldali he­gyek pedig 293—778 méter magassággal bírnak a tenger szine fölött s minthogy itt a Duna felszínének tenger fölötti magassága csak 42 méter, tehát a he­gyek viszonylagos emelkedése tekintélyes: a fal­­szerű meredekség még nagyobbnak tünteti fel a ma­gasságot. A rajongó Duna a cikkes kőmederben óriási kígyó gyanánt kanyarog jobbra-balra , néhol oly kes­keny, hogy azt véljük, egy ugrással bármelyik partra átjuthatnánk a hajóról. Fölöttünk a bal parton a falba metszett Széchenyi-út keskeny, fehér szalagot képez. Itt van ez útnak legnehezebben létesített, de egyszer­smind legérdekesebb szakasza. A táviró sodronya a mészkőfalba vésett vasrudakhoz van erősítve. Ezzel szemben Traján-útjának maradványai szépen látha­tók. Itt maradtak fel azok még aránylag a legépebb állapotban. A római út nem volt egészen a sziklába vésve, hanem csak felerészben; a víz felőli oldalt ge­­rendázat pótolta. A kivésett párkány alá négyszögű­ lyukakat fúrtak a sziklába, melyekbe vízszintesen ge­rendákat illesztettek; e főgerendák külső végei támosz­­lopokra nehezedtek, melyek a sziklába vésett lyukak­ból rézsútosan, felső végükkel a víz felé nyúlva emel­kedtek föl. Ezekre a gerendákra építették a járóutat. A római út tehát valódi erkélyut volt. A barbár népek betörése ezt az utat is megsemmisítette, a­mi talán megmaradt, azt elpusztította az elemek százados ha­tása ; azonban a kőpárkány s az alatta húzódó kéz .

Next