Fővárosi Lapok 1889. november (300-329. szám)
1889-11-01 / 300. szám
Ezután csak úgy lézengett előre-hátra. Ki-kinézett a terembe, majd visszajött. Maradnia nem volt kedve, elmenni rostért.* A szünóra elmúlt, a sokáig fujrázott szupercsárdás is véget ért valahára és Mariska,akinek nagy elégtételül szolgált, hogy Guszti, ha vele nem, mással sem táncolt, kezdett engesztelődni. Sőt mondjuk ki nyíltan, hogy (talán részben Lina néni rábeszélésére s közbenjárására) már meg is békült volna, csak a módját tudná! — Hiszen nem ő volt az oka. Csak nem jó szántából dőlt fel. Azután meg épen én végeztem nem indult előbb, avval a bokrétával akart meglepni. Talán kissé barátságosabb is lehettem volna szegény irányában. — De mikor mindenki úgy reám bámult, hogy ülök az első négyes alatt. Feldőlt szegény. Mily könnyen eshetett volna komoly baja s én reá sem néztem. No majd megbékítem, ha lesz alkalmam a cotillionban, — mondja, persze csak magában Mariska , mert nyíltan bevallani csak nem lehet, hogy az ember maga is hibás! — Hölgy választás! — jelzi a rendező. Ez épen kapóra jött s Mariska a melléktermekbe indul, hogy Gusztit felkeresse. — Szabad kérnem, Guszti? szólítja megmosolyogva. — Engedj meg, de teljes lehetetlen. Csak az imént vettem észre, hogy mégis meg kellett sérülnöm a ferdüléskor megsántultam bele. Nem is tudtam, eddig figyelemre sem méltattam Csak épen most kezdem érezni. — Noha úgy van, úgy igazán sajnállak. Tudod mit? Adok egy jó tanácsot, eredj haza, feküdj be az ágyba s legjobb lesz, ha türömfüvet raksz a lábadra, javasolta, átlátván a szitán, kenetteljes, szánalmas hangon Mariska. — Talán jó is lesz megfogadnom tanácsodat. Köszönet értte. — Úgy, úgy! Igyekezz csak az ágyba. Nem fog ártani, ha egy kis bodzavirág pelyvát is forráztatsz. Különben majd mindjárt ide küldöm Lina nénit, ő jobban ért az ilyen dologhoz. Jó éjszakát így váltak el ez este. * — De már így tovább nem lehetünk meg. Ez elviselhetetlen állapot. Vagy így, vagy úgy, de végre el kell dőlnie, — szavalta magában hazamenet Guszti. — Holnap lesz a napja, de holnap bizonyosan, mert ezt továbbra kiállni nem lehet, véget kell vetnem ennek a bizonytalan helyzetnek. — És ha? úgy sebaj, legalább megtudom, hányadán vagyok« »Hogy engem egy asszony Exechrozgasson, Olyan nincs a siffonérban.« * — Jéjünk haza, néni! — Már ?! mi bajod Mariska ? miért ? — Unatkozom, rosszul érzem magamat, nagyon felhevültem, — azaz hogy fázom. Ne kínozz, kérlek, gyerünk! — Öltötte szavát egymásba Mariska s minthogy eme következetes érvelés közben leértek kocsijukhoz, sírva borulta magát eddig rendkívüli erőlködéssel türtűztető leány a Lina néni kebelére. — Soha, kedves Lina néni, soha, soha! (Folyt, köv.) Ifjak, leányok csoportja közeledett s a vidám hangos szó sértőleg hatott rám s elvonultam, tovább, félrébb eső helyre. Elhagyatott helyen, magas bozót közt, pislogó tűz égett, kettősen domboruló picike sir fölött. Szegény, rongyokba öltözött asszony térdelt mellette és fújta a nedves rőzsét, mely süstörögve fogott mind nagyobb lángot. Magába motyogott valamit, miből csak azt értettem meg, hogy:rfáznak szegénykék, fáznak!« Most két éve még viruló asszony volt. Férjét katonának vitték s ő két iker gyermekével otthon maradt semmi nélkül. Tél jött, fáztak a gyermekek s mivel emberek könyörületére nem számíthatott, maga ment fáért az erdőre. Ott megfogták az erdőőrök s hiába könyörgött, hiába hivatkozott két szegény gyermekére, nem eresztették szabadon. Midőn pár napi ide-oda hurcolás után haza tért, gyermekeit hidegtől megvetten halva találta. Azóta szabadon járhatja az erdőket, nem bántja senki; tudják, hogy a száraz rőzsét oda hordja gyermekei sírjához, mert fáznak szegénykék, fáznak. — Ezt feleli az utcagyermekeknek is, kik szaladnak a rongyos asszony után, ki naphosszat csak a száraz rőzsét gyűjti gyermekei sírjára. — Fáznak, kérem, ezt felelte nekem is, midőn részvéttel álltam meg mellette. — Fáznak szegénykék, megveszi őket a hideg .. . És fázik a te lelked is, szerencsétlen asszony, kit ilyen semmivé tett az élet. És fázni kezd az én lelkem is, olyanokat gondolok. * Hogy fölmelegítsem lelkemet, az imádsághoz menekülök. Isten áldása lebegjen az örökalvók porain, kik akárhogy éltek, örültek vagy szenvedtek, most mind egyformán pihennek oda lenn, ahogy fogunk pihenni mi is mindnyájan, elébb vagy utóbb. Harmath Lujza: A I ida. (Amerikai elbeszélés). Irta Edwin P. Roe. (Folytatás.) — Mumpsonné asszony, — szólt a gazda, miközben fölkelt s távozni készült, — ha épen körülményesen tudni óhajtja, mit cselekedett Bridget a házamnál, kérdezze meg őt magát. És még egyszer megszemlélem a barmokat, aztán lefekszem, mert nagyon fáradt vagyok. — Nagyon helyesen! — kiáltott föl Mumpsonné. — »Az álom a természetnek kellemes vigasztalója,« azt mondja a költő, én nagyon tisztán elképzelem, hogy azok a durva cselédek — Holcroft már távozott. Mikor a »parler«-nak az ajtaját becsukta maga után, futólag észrevette a mint Jane lábujjhegyen a konyha felé lopózkodott. — Ez a gyermek hallgatózott, — gondolta magában a gazda. — holnap délután bemegyek a városba, veszek kemencét a hálószobámba s betömöm a kulcslyukat. Másnap gyönyörű tavaszi reggel volt. Holcrost korán fölkelt, tüzet gyújtott a konyhában s aztán kiült, házának a verandájára. — Ha jó idő lesz, — gondolta magában, — akkor korán érő burgonyát ültethetek s átalában napközben a szabadban tartózkodhatom. Este aztán beülök a hálószobámba s mivel oda uj gazdasszonyom ép úgy nem követhet, mint a mezőre, remélhetőleg nyugton maradhatok. Egyszerre megpillantotta Janet közelében. — A mama nemsokára lejön,— mondta a lányka. —Legyen szives ön nekem addig megmutatni, miképen kell a reggelit elkészíteni; én azt hiszem könnyen tanulok. — Én is azt hiszem, tanulékonyabb vagy, mint anyád, — válaszolta a gazda s a konyhába ment a kis leánynyal, megmutatta neki, mennyi kávét kell vennie s megőrölte azt. — A fődolog, — szólt nyájasan, hogy a kávéfőző edényt fris kútvizzel töltsük meg. Ha te kávét, vagy teát akarsz főzni, soha sem szabad olyan vizet használnod, mely már kétszer vagy háromszor forralva volt. Miután a gazda a kávés edényt gondosan megmosta s fris vízzel megtöltötte, oda tette azt a tűzhöz s igy szólt Janehoz : — Ugye, anyád ért valami keveset a főzéshez? — Azt hiszem — viszonzá a leányka. — Mikor az atyám még élt, cselédet tartottunk, a ki mindenről gondoskodott, mióta azonban atyám meghalt, rokonainknál tartózkodtunk. De, ha anyám a főzést nem tudja megtanulni, majd megtanulom én. — Itt a beszéddel nem sokra megyünk, gyermekem ! Ha a víz az edényben forr, akkor szólíts be engem... Jó reggelt Mumpsonné asszony. Épen most mutattam meg Janenak, miképen kell a kávét elkészíteni. Az, ami még szükséges a reggelihez, azt ön majd maga is el tudja intézni. A kávéhoz azonban ne nyúljon senki , ha a viz forr, hívjanak engem s én majd megmutatom, miképen óhajtom azt elkészíteni. — Természetesen! — szólt az özvegy — természetesen ; de — Holcros nem várta be a beszéd végét s kisietett a konyhából. — Gyámoltalan asszony ez, — gondolta magában . — e szerint nem bánok vele nyersen, de fecsegését nem hallgatom tovább! Pár óráig ha a tejes pincében foglalkozik, majd meglátom, ért-e egyébhez, mint a fecsegéshez. Mihelyt az anya a leányával egyedül maradt, így szólt Jane: — Most aztán te is láss dologhoz. Rokonainknál házi munkára nem szorítottak minket, legalább engem , azonban Holcrost úr megkívánja, hogy kötelességünknek megfeleljünk, mert ő fizet minket azért. Jövőre tehát kevesebbet beszélj és többet dolgozzál, ha azt nem akarod, hogy a gazda kiutasítson minket A dalnok és a táncosnő. — Hellén meseDrossinis Györgytől. *) — A falu szérűjébe, hová a parasztok mezei termékeiket cséplésre szokták behordani, behatolt nehány nagy hangya, feketék mint a szerecsenek, s berendezték ott a fészküket. Ezt nagy meggondolással tették, hogy mindig dús és jó eledelök legyen készletben, búza és árpakalászok s kukoricatorzsák, melyeket a parasztok akarva, nem akarva, nekik is szállítanak. Nagyon jól esett ez a hangyáknak, melyek oly annyira elszaporodtak, hogy már külön országot képeztek külön király alatt. Ez a király egy agg hangya ur vala, nemes szivű és jóakaratú, a mint ez egy királyhoz illik. S mint egy valóságos király, ő is arany koronát viselt a fején s arany pálcát tartott a kezében. A korona egy arany paszománt kis darabkájából állt, mely úgy volt meghasitva, hogy kitünőleg illett a fejére. Ezt a darabkát az ő katonái egy parasztasszony ruhaszekrényében találták s ajándékul vitték a királynak. A fejedelmi pálcát pedig ő maga találta valamikor egy szérűben s magával vitte. Nem volt ez egyéb, mint egy arany órakulcs, mely a falu birájának láncáról vált le. Ez azonban nem csökkentette értékét, mert mihelyt a király kezébe került, azonnal nagy jelentőségre vergődött. A királynak saját kocsija is volt, dióhéjból készítve, melyet két fekete bogár húzott, olyan gyorslábú és jól ápolt, mint akármely királyi lovak. Ezen a kocsin szokták őt sétára vinni, mert ő felsége már nagyon öreg s a vénségtől hófehér volt. A mint látjátok, nem volt ő a földi javak hijával s népe is nagyon szerette; mégsem érezte magát boldognak, mert gyakran unatkozott és akkor semmi sem tetszett neki. Egy napon nagy mozgalom keletkezett a hangyák országában. Katonacsapat, mely messzebbre cirkált vala, fényes győzelem után hazatért s bilincsbe vert négy foglyot hozott magával. A király, fején a koronával s kezében az arany pálcával, palotájának erkélyéről mondott köszönetet a csapatnak, mely előtte legszebb rendben vonult el, kiáltva: »éljen a király!« Erre megparancsolta,hogy vezessék elő a foglyokat, mert el akarja határozni, hogy mi történjék velük. Az első fogoly egy pók volt. — Mi a neved ? — kérdé a király. — Pók, — válaszoltamaz alázattal s hódolva hajtotta meg lábhegyét. — Hol születtél ? — kérdezte tovább a király. — Egy malomnak sötét pincéjében születtem. — Minő mesterséghez értesz ? — A szövéshez értek s ebben senki sem mérkőzhetik velem, mert én vagyok a világ legelső takácsa. — Jól van, — mondá a király, te fogod palotám számára a fehérneműt szőni s ha megelégszem munkáddal, szabadon bocsátlak; különben pedig a katonáim lekaszabolnak. Zárjátok börtönbe, hogy tüstént fogjon a munkához, mondás földre ütött a pálcájával. Erre előlépett egy kapitány tiz katonával, kik lábainál fogva megragadták a pókot, börtönbe zárták s aztán a második foglyot vezették a király elé. Ez a király kérdésére azt felelte, hogy méh a neve, egy kasban született, melyben egész méhraj lakik. A király ezt is kérdezte: — Értesz valamely mesterséghez ? — Mindenesetre, fölség! Én a legkitűnőbb édességeket tudom készíteni s ebben a művészetben senki sem múl engemet fölül. — Jól van, te fogod készíteni az összes édességeket, melyekre az ünnepnapokon szükségem lesz *) Ez a mese, húsz mással együtt, a szerző »Paramythia« című munkájában jelent meg. A mesék közül tizenöt szépprózában, hat pedig versben van írva. Az itt közölt játszóképzelmű mese a »Bonner Zeitung« szept. 23-diki számú tárcájában is megjelent, Bolcz Ágoston fordításában, ki a mai hellenirodalom kiválóbb termékeit ismertetni szokta Németországban.