Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)
1890-04-01 / 90. szám
Kedd, 1890. ápril 1. 90. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: * Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 írt Negyedévre............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési fölhívását a 27-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn fél évén, nyújt válogatott szépirodalmi olvasmányokat, változatos tárcákat, bő hírrovatokat. Dolgozótársai régi jeles írók és fiatal tehetségek. Kiadója az Athenaeum társulat. Előfizetési ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok és pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának, Budapest.« Vallomás. Engem nem ront meg bájaid hatalma És nem igéz meg tűztekinteted; Kacér mosolyod szétszikráz fölöttem : Mint röppentyű önletlen víz felett. Szivem csöndes, sötét, hullámtalan tó, De mélységének vannak titkai, S ha e csodákból egy szemernyit látnál, Azonnal megszűnnél mosolygani. Hódítva jársz az ünnepek zajában, Szépséged jégvilága tündököl, — De szivem reszket s becsukott szemekkel Egy halvány alak kél ki mélyiből. Hiú teremtés, hogy’ zúzódol össze ! Mily semmiség vagy, mikor ő van itt! E bús jelenés glóriája mellett Hogy elenyésznek múló bájaid ! Roszus, ideges lesz és nem is sejted : Ki az, ki téged igy szivén talál ? — Közönynyel nézlek, — mellettem nyugodtan Porló nem diadalmas árnya áll. _____ Dánil..---------sSvort. • - Miserere. (Tanulmány. *) Irta Justh Zsigmond. Ezt a naplót kaptam a múltkor kezemhez. Egy barátom, egy hires orosz zongoraművész irta, ki a múlt telet itt ebben a szállóházban töltötte, s kinek *) Ajánlva gr. Sternberg Jaroslaw barátomnak. J. rus. vizionárius csodálatos álmait adják vissza e töredékes lapok, nyugtalan lélek nyugtalan álmait. Ma már megtalálta azt, a mit oly sokáig hiába keresett: a nyugalmat. »Giseh, 1888 február 4-én. A lybiai sivatag szélén, a pyramisok alján."Egyedül. Naplót irok neked. Te soha sem fogod olvasni, de én mégis megkönnyebbülök e sorok által. Szembe velem arcképed, szembe vagy velem, úgy mint mindig. Hallgatsz, s én hallgatagon nézlek. Hám hét választ el tőled . . . hány év fog még elválasztani ? De fog-e ? ki tudja. Lassan, biztosan mar a kó-,föleszi testem, lelkem, te pedig új álmok közepett álmodni fogsz, és felejteni. Helyesen cselekedtem-e,hdvőn örökre váltam tőled ? Hogy feláldoztam magamat hogy téged ne kelljen feláldoznom? Ki tudja? Ez lát a szerelem?. . . Látlak még utolsó együttlétünk datt, kéztördelve előttem, kérve mindenre, ami szent, hogy ne áldozzalak fel. Hát ő is áldozatnak vette ? Nem lehetett pedig teáskép cselekednem. Mint becsületes ember nem vehettem el. Most egyedül vagyok. A beteg ember magánya, tele önmagával. Tele azzal az »én«-nel, a melyet elvesztett, a melyet viszszanyerni többé soha sem fog, mert hiszen nem vagyok az az ember, a ki voltam. Hol, hol van az az ember,a ki élt ? Feledni,— feledni mindent. Csak a művész él már bennem, az ember halott, mert hiszen a külvilág met '' lépni. Teremt ••: 'J Februárb. en szállóház. LUT mgj \@k Inil ejtett -ZZ.T.~jtömegében. Közt zöny és többékevésbbé ostobaság, -------- . -ben, pedig a szállóház otthonos. Ellenzők a lámpákon, csendes, halk szolgálat. Csinos termében mintha csak otthon lennék. Otthon, de ugyan volt-e otthonom valaha ? Egy művésznek nincs. Az orosz piszták szelének zúgása bajgatott el gyermekkoromba, a Cosmos közönyös lelkesedése vett körül úgy nevzett diadalútjaim alatt.. " Száraz a babér, elhervadtak a virágok. Egy virág, egy árva virágnem. Hasonló volt hozzám... ő is üvegházi növény mint én, a hyperkultúra talajából fakadt ritka növény. Árnyékomban hervadt el az a sugár, amely elpusztított engem, elperzselte őt is. Mit csinálhat most ? Fog-e felejteni ? Megértette-e, hogy mit áldoztam föl benne ? Február 10-én. Csak egy emberem lenne, de nincs senkim, akinek szemeiben annak viszfényét találnám, amit éreztem. Egész nap zongorám mellett ülök. Ablakaim a pyramisokra nyílnak. Holdvilágban fürdik minden ... messze, messze a ködbe szalad a Delta zöld mezője, álmodozva otthon képzelem magamat. .. Ilyenkor a honvágy majd megesz. Pedig milyen soká neveztem a Cosmos-t hazámnak, otthonomnak. Most elhagyatottságomban megszáll a honvágy, egy rög után vágyom, egy rög után csak. .. De szemben velem az arckép s messze visz hazulról Párisba. Látom őt szülei oldalán, a lámpa bearanyozza fejét, halvány, sápadt arcát. Én játszom, de nem úgy, a mint a hangversenyekben szoktam. A tömeggel szemben lealacsonyítja magát a művész. Játszom... s a lelkemet adom vissza. Egy Chopinetude-be lehelem a lelkemet s ő megérti azt, amit én szóval kifejezni soha sem bírtam. A dallam elhal, a lámpa kialudt, a vízió eliramlott .... Hideg holdfényben a puszta, a pyramisok. Hideg, fehér, reménytelen az élet. Február 15-én. A szenvedés befelé szorítja tekintetünk. A külvilág megszűnt reám nézve létezni, s csak az ok és az okozat él. Pomo miníbár nélküle a mindenség üres. Ma azt hittem, levelet kapok tőle. Nem ír. De hogyan is írna mindezek után. Pedig azt hiszem, nem állom ki. Magamba fojtok mindent. Beleharapok a késbe, mely szivemet járja át. De hát minek ? A kés érzéktelen, szivem meg egy seb. Csak róla álmodom. Ma este negyven fokos lázzal feküdtem le ... s gyönyörű álmokra nyilt meg a mindenség. Felriadva, Íróasztalomhoz rohantam, s megírtam szenzációimat. Egy symphonia zúg mindig Az 1889-diki Karátsonyi-pályázatról. — Vadnai Károly bírálati jelentése. — (A m. tud. Akadémia március 31-dilsi összes ülésében.) A gróf Karátsonyi Guidó alapítványából múlt évre 200 arany jutalomdíj volt kitűzve vígjátékra, ide értvén a vígjáték valamennyi faját, ekkér az alsóbb fajtákat is. Ez tehát — sportnyelven szólva — nem »telivérek« versenye, megnyerheti a jutalmat bohózatos vígjáték is, csak a komikum egésséges vérkeringésével bírjon. Valamint ez alapítvány komoly drámai pályázatain is, nemcsak tiszta szomorújáték, hanem történeti, polgári, regényes színmű, erkölcsrajz, színpadilag úgynevezett középfajta dráma is részesülhet a jutalomdíjban, csak drámai, szini és nyelvtekintetben becse legyen s a kitüntetésre méltónak bizonyuljon. A műfaj meghatározásában tehát ez a pályázat általános, szabadelvűbb, mint a Teleki-verseny, mely mellékfajokat kizárja, s csak valódi tragédiát vagy tiszta vígjátékot követel, e szigort az alkalmazásban csappantva meg, mert a jutalmat a viszonylag legjobb műnek mindig ki kellvén adni, még pedig osztatlanul, megesketik, a mint meg is esik nem egyszer. I I vegyítés és tarkitás változási hatásaihoz szoktatták I a színházi Ízlést; de mert az Ízlés egyaránt ki van téve a romlás és javulás hullámzásainak, az akadémia egyszersminds fentartotta magának a jogot, hogy a Karátsonyi-jutalmat a szerint tűzze ki, amint színirodalmunk és színpadunk állapota szükségesnek, kívánatosnak mutatja. Lehet tehát, hogy az ízlés és írói erők magasb sárnyalásával ezen a pályázaton is egyszer csak a valódi tragédia és magas vígjáték várhatnak koszont. Ekkor a Karátsonyialapítvány föltételeinek fonnulázása egymagában is erős cáfolat ama föl-fölhagzó vád ellen, mintha az akadémiai működés szvesen szakitna az időszerű céljaival s nem szolgálná eléggé gyakorlati szükségeit is. Íme, legmagas' jutalma is és a színpad mai játékrendjen válfajaihoz alkalmazkodik, megkiválóen, hogy e válfajokban tartalmilagnyelvileg értékeset nyujtson, oly maradandóságot, de mindenest képviseljen, s a versenyművek rossz legyen — egyszemű ' nem magában véve is ér' A legközelebbi pé Sír-CTíl. SJr/QOrr K’’ A —hogy a kritika legkisebb szelére is összeomlanának Van azonban ezek közt is olyan, melyben ötletet, itt-ott gondos verselést, vagy pedig különbásra érdemes anyagot találunk. Mer' szánalmas tehetetlenség, kirivé ránykoztatja a bírálót hivatás nélküli kedvfogás fogyatéka, jellemző terrvr is