Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)

1890-04-22 / 110. szám

Kedd, 1890. ápril 22. 110. szám Huszonhetedik évfolyam. Félévre..................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A férj. (Elbeszélés.) Írta Abonyi Árpád. A mi félrevaló, csendes utcánkban néhány hét óta mindenki a Zádor Mihály dolgaival bajlódott. Mindenki tudni akart valamit arról, a­mi odabenn a barna házban történt. Mindenki elégedetlen arco­kat vágott és magában dunnyogott. Történt valami, de mi? Ügyelték a házat és az embereket. Milyen a Zádor Mihály szeme, a hangja, a tartása, s hát a fiatal asszonyé, ki olyan halvány és épen olyan gyenge most is, mint a­mikor két évvel ezelőtt leg­először hozta férje a barna házba. Mit beszélnek a cselédek, a szomszédság, a rokonok ? Érdekes minden csepp dolog és következtetni lehet egy véletlenül el­ejtett szótagból is. Azonban hiábavaló mindez, mert senki sem tudott meg semmit. Az atyafiságos leskelődés ered­ménytelen, a titokban való vallatás, a cselédek kér­­dezgetése, a bácsi óvatos környékezése ok nélkül való munka, mert egy makula sem került ki a napvilágra abból, amit a mi jóindulatú utcánk tudni szeretett­­volna. Zádor Mihályt hiába vigyázták, mert az olyan volt, mint mindig. Magába vonuló, jószívű, hallgatag úr, ki egyszerű, mint egy pap és látszólag egy cseppet sem törődik azzal, hogy a mióta régi pajtása Schérer Ottó, ki magas, intelligens kinézésű, merész tekintetű úri­ember, naponként való vendége a házá­nak, azóta minden nyárspolgár az ő dolgaival eteti a fejét. Eljárogatott az irodájába, számítgatta a zsák­jait, alkudozott, vett, eladott, mint eddig, é­s úgy látszik ma is az a legfőbb gondja, hogy nagy kiter­jedésű gabonaüzletében minden a maga rendjén menjen. Ennek a merev arcú, kevés szavú búzakeres­­kedőnek a vonásaiból ugyan édes-keveset tudott meg a naponként ingerlékenyebb kíváncsiság. Figyelemmel kisérték tehát a nejét és meg­egyeztek abban, hogy ezt a szép fiatal asszonyt va­lami bántja. Színtelen im az arca és szereti a csen­det, íves kék szemeiből sohasem ragyog elé a fiatal­ság s egyetlen megvillanó mosoly se élénkíti a kes­keny ajkat. I­gy lesz az, hogy baj van valahol és s valami nehéz hiba esett ebben az alig két éves házas­ságban, a­melyből már az egyszerű pompával megült lakodalom napján sem jövendöitek jót. Valahol el van hibázva ez a dolog,­­ de hol ? Zádor Mihály, a szorgalmas munka e talpig becsületes embere vala­hogy elszámította magát tán, s most önmagának sem akarja megvallani, hogy bántja ez a tévedés és hogy elégedetlen. Minek is fárad ? Mire a fényes háza, a gazdagsága, a szerencséje ? Fogná bizony a könyveit inkább és vetné a tűzbe, csapná el embereit, adná el hajóit, magtárait, lökné ki pénzes zsákjait az ablakon és indulna inkább megkeresni azt a súlyos hibát, a­mely lelkére nehezedik és gonosz indulatokkal keríti titokban a szívét. Így tenne mindenki az utcánkban, — miért nem teszi ? Azt mondják különben, hogy ez a hallga­tag ember nagyon szereti azt a szenvedő hölgyet. Olyan gyöngéden bánik vele, mint egy beteg gyer­mekkel szokás, é­s amikor az oldala mellett van, soha egyetlen hangos szó se lebben el az ajakáról. Az erős, nyugodt ember olyan a felesége mellett, mint egy szolga, a­ki parancsait várja és hálás azért a néhány köszönő szóért, amit elismerésül kap. Az emberek azonban találgatnak és meséket mondanak. Egyik bolondabb gyanú a másik után pattant ki a levegőbe és mindenki makacs volt abban, hogy az övé az igazi. Neki higgyen a második szom­széd és tőle kérdezősködjék a harmadik, mert ő már azt is kipuhatolta, hogy az a Schérer Ottó például egy álruhában bujkáló­­ gazember, a­ki csak arra használja régi iskola­táv­endégszeretetét, hogy ki­kerülj© An­renc Őrséget, „ .. brazilia­i milliós csalásért halálra keresi és készen tartogatják szá­mára a jóféle csuklóvasat. Ez azonban csak az egyik »igazság.« A másik az, hogy ez a gyanús fráter utóbb még ezt a becsületes Zádor Mihályt is vesze­delembe sodorja. No, meglátja majd a negyedik szomszéd is, hogy igy lesz. Ő nem a kisujj­ából szedi elé ezeket, hanem a Zádor tulajdon révmesterétől hallotta, ki messze földeken való jártából mindeneket jól tud és csak a tiszta igazságot mondja. A dolog pedig úgy áll, hogy Zádor Mihályt, s csakugyan nem lehetett kihozni a sodrából. Olyan jól benne volt ez az ember a maga rendes kerék­vágásában, hogy a sok pusmogás még egy pillanatra sem zökkentette ki. Igazította a dolgait és nem hal­lott semmit. Némely kolomposok hiába mozgatták úgy a nádat, hogy ő is lássa, hiába rázogatták a a fejüket és hiába kerülgették szóval, mert nem látott és nem adott választ. Hagyjanak neki békét! — Tudni kell azonban, hogy a mi utcánk nem olyan utca volt, mint a többi utca. Itt igaz részvéttel vol­tak az emberek és finoman élezett ujjhegyekkel a mások titkai iránt. Itt nem igen lehetett kalap alá dugni az érdekes holmit, mert kipiszkáltatódott on­nan és trakta alá vetetődött. Sőt itt zokon vették erősen, ha valaki titokban akarta tartani a maga baját, nem folyamodott a szomszédság jóakaratá­hoz és nem kívánta, hanem visszautasította közben­járásukat. Zádor Mihály elkövette néhány nap előtt ezt a hálátlanságot, pedig maga a nyugalmazott őrnagy kérdezősködött résztvevő arccal a baja után, ki köz­vetlen szomszédja, általános tiszteletnek örvendő vete­rán és minden csillag­ utcai társaságnak elismert ékessége. E tisztes öreg úr jóindulattal volt, bizal­masan kérdezett, nagy jóakaratot mutatott,­­é­s Zá­dor mégis olyan érzéketlen volt, mint egy darab kő. Némelyek azt is beszélték, hogy kereken elutasította az öreg urat és kijelentette neki, hogy semmiféle oktalan mende­mondát nem tűr. Adja tudtára min­deneknek, hogy kérdőre fogja vonni, ki rágalmakat terjeszt és szándékos rosszakarattal házának nyu­galma ellen tör. Már ki hallott ilyen furcsa beszédet ? Hát ren­des dolog az, ha valaki így beszél, s ha ez a valaki épen Zádor Mihály ? Most már bizonyos, hogy lappang valami a barna házban, s a nád magától is mozogni fog. Meg­látja minden ember, hogy nemsokára épen olyan meglepetés fogja érni az utcát, mint négy évvel ez­előtt, a­midőn januárban a dúsgazdagnak hitt Rau­cher bukott meg, februárban pedig a sógorát fogták el. Kitűnt, hogy Raucher közönséges szédelgő volt, a sógora pedig, az a szeplős, nyurga, rövidlátó gentle- Párisi tárca. (Mysteriumok és monokli. — High life. — Antiszemita és sze­­mita jelölt. — Báró mint anarchista. — A Comédie Française szökevényei. — A nagyopera bajai.) Verőfényes tavaszi időjárásunk van, a nap su­garai újra melegítnek. Kihűltek a kályhák és szögre kerültek a nehezebb felöltők, így van ez minden évben. Mindszent napján begyújtatunk a mesterséges fű­tőkbe, húsvét napján pedig az örök fényében vissza­térő napra bízzuk, hogy fűtsön, melegítsen. Sokkal megtörténik ugyan, hogy még húsvét táján vagy tán pünkösd táján is nagyon hidegnek találják a légkört s mernék fogadni, hogy például Harancourt urnak és Sarah Bernhardt asszonynak hideg veríték gyöngyözött le homlokukról a Mysteriu­mok előadásán, pedig a közönség ugyancsak gondos­kodott a fűtésről. Szegény Harancourt-t a modern fariezusok csak­nem keresztre feszítették, még­pedig kevés kilátással arra, hogy újra föltámadhasson. Legalább nem oly miszterikus módon, mint az ő »Myster«-jeinek hősei. A francia íróknak valóban nincs szerencséjök az is­tenek színrehozatalával. Henri de Borniernek a tö­rök szultánnal gyűlt meg a baja, Harancourtnak pe­dig a francia közönséggel. Bajos dolog is a »század vége« idején a Megváltót Irakban léptetni föl és a szkepticizmust a naivitással akarni legyőzni. Nem csoda tehát, ha e kísérlet a téli cirkusz­ban (Cirque d’Hiver) hideg fogadtatásra talált. Máskép foly a dolog a nyári cirkuszban (Cirque d‘Eté) és a Hippodromban. Ott nincs ellenmondás, nincs ellenzékieskedés. Ép az nap nyíltak meg e cir­kuszok újra, melyen­­Harancourt és Sarah Bernhard olyan pogány elbánásban részesültek, s mialatt a Harancourt szentjeit lehurrogatták, azalatt a nyári cirkusz lovait és lovarnőit valósággal égbe emelték. »Chacun a son gout«, (mindenkinek saját ízlése sze­rint,) mondja a francia közmondat. Például a német császár ellensége a monoklinak, az angolok meg ba­­rátjai a boy cotta­ge-nak. Hogy miért nem szereti Vil­mos császár a monoklit, azt bizony nem tudom, de mindenesetre jupiteri erőt érez magában, ha a cyk­­lopsok ellen akar harcra kelni. Még jó, hogy a franciák nem alattvalói a német császárnak, mert különben a boulangista Mermeix egészen szemtelenné lenne s Leconte de Lisle nem tudná hová rejteni egy spanyol inquisitornak is be­csületére való szatirikus tekintetét. Aurélien Scholl nem lenne többé igazi boulevardier és Alphonse­ Daudet-t sem perfekt szalonember. Pedig ez nagy baj lenne, mert ma, midőn a de­mokrácia állítólag annyira át­ment a népek vérébe, hogy a német császár pláne szociáldemokratává lett, kétszeres szükség van arra, hogy valaki külső meg­jelenésében is tökéletes szalonember legyen. Termé­szetesen erre nem elégséges, hogy valaki a monoklit tudja h­iresen hordani, vagy mint a párisiak mond­ják : »se le acher dans Voeil«, hanem ahhoz még sok más is kell. Hogy mi mindent kell tudnia, azt bizony csak ke­vesen tudják, de a­kik erre kiváncsiak, ám olvassák el Larmandie »Du Faubourg Saint-Germain en Fan de grace 1889« című könyvét és megsemmisülve fogják letenni e munkát s föl fognak jajdulni, mert e könyv szerint »szalonembernek születni kell!« Mint poétá­nak, művésznek. A bourgeois, tanuljon bármennyit és érintkezzék akárhány évig az előkelőbb körökkel. Larmandie szerint mndig csak polgár marad, de soha sem válhatik nemessé Legalább nem a gesztusaiban és hanghordozásában A bourgeois, egy és ugyanazon hangon fog be­szélni ügyvéddel, orvossal, újságíróval, pedig mennyi finom árnyalatot lehet és kell az ezekkel való társal­gásban kifejezésre juttatni. És mennyi választékos­ság és mennyi elegancia nyilvánul az igazi szalon­ember öltözékében és viszont mennyi köznapiasság és póriasság a polgár emberében. Azt hihetnék, hogy elavult régi mondás az, hogy »ruha teszi az embert.« Larmandie azt bizo­nyítja, hogy az ember teszi a ruhát. »Az utcára lépve — úgy­mond — találkozunk két emberrel: lábbelijüket egy és ugyanaz a cipész varrta, ing és nyakravaló tulajdon egy üzletből kerül­tek ki, a kalap formája és színe azonos és mégis, ha a két ember, egyike a nagyvilágból, másik pedig a kis­­világból, viseli, a különbség olyan rikító, hogy azon­nal tudjuk, kinek ereiben milyen vér foly.C íme a vérbe ment demokrácia! Hát még aztán amaz utánoz­hatatlan kalapemelés. Ezt polgárember fia még ha mathuzsálem­i kort érne is el, soha meg nem tanulja. Az igazi mondain kalapemelését első­sorban az jel­lemzi, hogy csak ritkán emel kalapot, de ha teszi, ha leereszkedik annyira, akkor »nagyot és tüntető­leg, majdnem azt lehetne mondani, hogy affektációval köszönt.« A mozdulat elegáns és brusque; a ma­gasba emelt kalap úgy kerül vissza a fejre, mint a kard a hüvelyébe. A mozdulatot néha protektori, néha baráti mosoly kíséri és végre mennél maga­sabbra emelkedik a kalap, annál mozdulatlanabb marad az arc kifejezése. Bizony nagyon tanulságos és érdekes dolgok ezek, de azt még sem értem, hogy mi módon szokta Larmandie a maga b­ices fejét ma­­gastetejű kalapja hüvelyéül használni. Az arisztokraták és demokraták egyébiránt egyben mégis hasonlítanak egymáshoz, hogy t. i. kine­vetik mind­azt, a­mi rigolo. No most erre is meg van a kellő alkalom. Két volt­ demokrata fölcsapott az arisztokrácia és a keresztény hit védelmére. Az egyi­ket bizonyára ismerik: Drumond a neve és Drumond, a francia Istóczy nevét ki ne ismerné. A másikét

Next