Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)
1890-04-22 / 110. szám
Kedd, 1890. ápril 22. 110. szám Huszonhetedik évfolyam. Félévre..................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A férj. (Elbeszélés.) Írta Abonyi Árpád. A mi félrevaló, csendes utcánkban néhány hét óta mindenki a Zádor Mihály dolgaival bajlódott. Mindenki tudni akart valamit arról, ami odabenn a barna házban történt. Mindenki elégedetlen arcokat vágott és magában dunnyogott. Történt valami, de mi? Ügyelték a házat és az embereket. Milyen a Zádor Mihály szeme, a hangja, a tartása, s hát a fiatal asszonyé, ki olyan halvány és épen olyan gyenge most is, mint amikor két évvel ezelőtt legelőször hozta férje a barna házba. Mit beszélnek a cselédek, a szomszédság, a rokonok ? Érdekes minden csepp dolog és következtetni lehet egy véletlenül elejtett szótagból is. Azonban hiábavaló mindez, mert senki sem tudott meg semmit. Az atyafiságos leskelődés eredménytelen, a titokban való vallatás, a cselédek kérdezgetése, a bácsi óvatos környékezése ok nélkül való munka, mert egy makula sem került ki a napvilágra abból, amit a mi jóindulatú utcánk tudni szeretettvolna. Zádor Mihályt hiába vigyázták, mert az olyan volt, mint mindig. Magába vonuló, jószívű, hallgatag úr, ki egyszerű, mint egy pap és látszólag egy cseppet sem törődik azzal, hogy a mióta régi pajtása Schérer Ottó, ki magas, intelligens kinézésű, merész tekintetű úriember, naponként való vendége a házának, azóta minden nyárspolgár az ő dolgaival eteti a fejét. Eljárogatott az irodájába, számítgatta a zsákjait, alkudozott, vett, eladott, mint eddig, és úgy látszik ma is az a legfőbb gondja, hogy nagy kiterjedésű gabonaüzletében minden a maga rendjén menjen. Ennek a merev arcú, kevés szavú búzakereskedőnek a vonásaiból ugyan édes-keveset tudott meg a naponként ingerlékenyebb kíváncsiság. Figyelemmel kisérték tehát a nejét és megegyeztek abban, hogy ezt a szép fiatal asszonyt valami bántja. Színtelen im az arca és szereti a csendet, íves kék szemeiből sohasem ragyog elé a fiatalság s egyetlen megvillanó mosoly se élénkíti a keskeny ajkat. Igy lesz az, hogy baj van valahol és s valami nehéz hiba esett ebben az alig két éves házasságban, amelyből már az egyszerű pompával megült lakodalom napján sem jövendöitek jót. Valahol el van hibázva ez a dolog, de hol ? Zádor Mihály, a szorgalmas munka e talpig becsületes embere valahogy elszámította magát tán, s most önmagának sem akarja megvallani, hogy bántja ez a tévedés és hogy elégedetlen. Minek is fárad ? Mire a fényes háza, a gazdagsága, a szerencséje ? Fogná bizony a könyveit inkább és vetné a tűzbe, csapná el embereit, adná el hajóit, magtárait, lökné ki pénzes zsákjait az ablakon és indulna inkább megkeresni azt a súlyos hibát, amely lelkére nehezedik és gonosz indulatokkal keríti titokban a szívét. Így tenne mindenki az utcánkban, — miért nem teszi ? Azt mondják különben, hogy ez a hallgatag ember nagyon szereti azt a szenvedő hölgyet. Olyan gyöngéden bánik vele, mint egy beteg gyermekkel szokás, és amikor az oldala mellett van, soha egyetlen hangos szó se lebben el az ajakáról. Az erős, nyugodt ember olyan a felesége mellett, mint egy szolga, aki parancsait várja és hálás azért a néhány köszönő szóért, amit elismerésül kap. Az emberek azonban találgatnak és meséket mondanak. Egyik bolondabb gyanú a másik után pattant ki a levegőbe és mindenki makacs volt abban, hogy az övé az igazi. Neki higgyen a második szomszéd és tőle kérdezősködjék a harmadik, mert ő már azt is kipuhatolta, hogy az a Schérer Ottó például egy álruhában bujkáló gazember, aki csak arra használja régi iskolatávendégszeretetét, hogy kikerülj© Anrenc Őrséget, „ .. braziliai milliós csalásért halálra keresi és készen tartogatják számára a jóféle csuklóvasat. Ez azonban csak az egyik »igazság.« A másik az, hogy ez a gyanús fráter utóbb még ezt a becsületes Zádor Mihályt is veszedelembe sodorja. No, meglátja majd a negyedik szomszéd is, hogy igy lesz. Ő nem a kisujjából szedi elé ezeket, hanem a Zádor tulajdon révmesterétől hallotta, ki messze földeken való jártából mindeneket jól tud és csak a tiszta igazságot mondja. A dolog pedig úgy áll, hogy Zádor Mihályt, s csakugyan nem lehetett kihozni a sodrából. Olyan jól benne volt ez az ember a maga rendes kerékvágásában, hogy a sok pusmogás még egy pillanatra sem zökkentette ki. Igazította a dolgait és nem hallott semmit. Némely kolomposok hiába mozgatták úgy a nádat, hogy ő is lássa, hiába rázogatták a a fejüket és hiába kerülgették szóval, mert nem látott és nem adott választ. Hagyjanak neki békét! — Tudni kell azonban, hogy a mi utcánk nem olyan utca volt, mint a többi utca. Itt igaz részvéttel voltak az emberek és finoman élezett ujjhegyekkel a mások titkai iránt. Itt nem igen lehetett kalap alá dugni az érdekes holmit, mert kipiszkáltatódott onnan és trakta alá vetetődött. Sőt itt zokon vették erősen, ha valaki titokban akarta tartani a maga baját, nem folyamodott a szomszédság jóakaratához és nem kívánta, hanem visszautasította közbenjárásukat. Zádor Mihály elkövette néhány nap előtt ezt a hálátlanságot, pedig maga a nyugalmazott őrnagy kérdezősködött résztvevő arccal a baja után, ki közvetlen szomszédja, általános tiszteletnek örvendő veterán és minden csillag utcai társaságnak elismert ékessége. E tisztes öreg úr jóindulattal volt, bizalmasan kérdezett, nagy jóakaratot mutatott,és Zádor mégis olyan érzéketlen volt, mint egy darab kő. Némelyek azt is beszélték, hogy kereken elutasította az öreg urat és kijelentette neki, hogy semmiféle oktalan mendemondát nem tűr. Adja tudtára mindeneknek, hogy kérdőre fogja vonni, ki rágalmakat terjeszt és szándékos rosszakarattal házának nyugalma ellen tör. Már ki hallott ilyen furcsa beszédet ? Hát rendes dolog az, ha valaki így beszél, s ha ez a valaki épen Zádor Mihály ? Most már bizonyos, hogy lappang valami a barna házban, s a nád magától is mozogni fog. Meglátja minden ember, hogy nemsokára épen olyan meglepetés fogja érni az utcát, mint négy évvel ezelőtt, amidőn januárban a dúsgazdagnak hitt Raucher bukott meg, februárban pedig a sógorát fogták el. Kitűnt, hogy Raucher közönséges szédelgő volt, a sógora pedig, az a szeplős, nyurga, rövidlátó gentle- Párisi tárca. (Mysteriumok és monokli. — High life. — Antiszemita és szemita jelölt. — Báró mint anarchista. — A Comédie Française szökevényei. — A nagyopera bajai.) Verőfényes tavaszi időjárásunk van, a nap sugarai újra melegítnek. Kihűltek a kályhák és szögre kerültek a nehezebb felöltők, így van ez minden évben. Mindszent napján begyújtatunk a mesterséges fűtőkbe, húsvét napján pedig az örök fényében visszatérő napra bízzuk, hogy fűtsön, melegítsen. Sokkal megtörténik ugyan, hogy még húsvét táján vagy tán pünkösd táján is nagyon hidegnek találják a légkört s mernék fogadni, hogy például Harancourt urnak és Sarah Bernhardt asszonynak hideg veríték gyöngyözött le homlokukról a Mysteriumok előadásán, pedig a közönség ugyancsak gondoskodott a fűtésről. Szegény Harancourt-t a modern fariezusok csaknem keresztre feszítették, mégpedig kevés kilátással arra, hogy újra föltámadhasson. Legalább nem oly miszterikus módon, mint az ő »Myster«-jeinek hősei. A francia íróknak valóban nincs szerencséjök az istenek színrehozatalával. Henri de Borniernek a török szultánnal gyűlt meg a baja, Harancourtnak pedig a francia közönséggel. Bajos dolog is a »század vége« idején a Megváltót Irakban léptetni föl és a szkepticizmust a naivitással akarni legyőzni. Nem csoda tehát, ha e kísérlet a téli cirkuszban (Cirque d’Hiver) hideg fogadtatásra talált. Máskép foly a dolog a nyári cirkuszban (Cirque d‘Eté) és a Hippodromban. Ott nincs ellenmondás, nincs ellenzékieskedés. Ép az nap nyíltak meg e cirkuszok újra, melyenHarancourt és Sarah Bernhard olyan pogány elbánásban részesültek, s mialatt a Harancourt szentjeit lehurrogatták, azalatt a nyári cirkusz lovait és lovarnőit valósággal égbe emelték. »Chacun a son gout«, (mindenkinek saját ízlése szerint,) mondja a francia közmondat. Például a német császár ellensége a monoklinak, az angolok meg barátjai a boy cottage-nak. Hogy miért nem szereti Vilmos császár a monoklit, azt bizony nem tudom, de mindenesetre jupiteri erőt érez magában, ha a cyklopsok ellen akar harcra kelni. Még jó, hogy a franciák nem alattvalói a német császárnak, mert különben a boulangista Mermeix egészen szemtelenné lenne s Leconte de Lisle nem tudná hová rejteni egy spanyol inquisitornak is becsületére való szatirikus tekintetét. Aurélien Scholl nem lenne többé igazi boulevardier és Alphonse Daudet-t sem perfekt szalonember. Pedig ez nagy baj lenne, mert ma, midőn a demokrácia állítólag annyira átment a népek vérébe, hogy a német császár pláne szociáldemokratává lett, kétszeres szükség van arra, hogy valaki külső megjelenésében is tökéletes szalonember legyen. Természetesen erre nem elégséges, hogy valaki a monoklit tudja hiresen hordani, vagy mint a párisiak mondják : »se le acher dans Voeil«, hanem ahhoz még sok más is kell. Hogy mi mindent kell tudnia, azt bizony csak kevesen tudják, de akik erre kiváncsiak, ám olvassák el Larmandie »Du Faubourg Saint-Germain en Fan de grace 1889« című könyvét és megsemmisülve fogják letenni e munkát s föl fognak jajdulni, mert e könyv szerint »szalonembernek születni kell!« Mint poétának, művésznek. A bourgeois, tanuljon bármennyit és érintkezzék akárhány évig az előkelőbb körökkel. Larmandie szerint mndig csak polgár marad, de soha sem válhatik nemessé Legalább nem a gesztusaiban és hanghordozásában A bourgeois, egy és ugyanazon hangon fog beszélni ügyvéddel, orvossal, újságíróval, pedig mennyi finom árnyalatot lehet és kell az ezekkel való társalgásban kifejezésre juttatni. És mennyi választékosság és mennyi elegancia nyilvánul az igazi szalonember öltözékében és viszont mennyi köznapiasság és póriasság a polgár emberében. Azt hihetnék, hogy elavult régi mondás az, hogy »ruha teszi az embert.« Larmandie azt bizonyítja, hogy az ember teszi a ruhát. »Az utcára lépve — úgymond — találkozunk két emberrel: lábbelijüket egy és ugyanaz a cipész varrta, ing és nyakravaló tulajdon egy üzletből kerültek ki, a kalap formája és színe azonos és mégis, ha a két ember, egyike a nagyvilágból, másik pedig a kisvilágból, viseli, a különbség olyan rikító, hogy azonnal tudjuk, kinek ereiben milyen vér foly.C íme a vérbe ment demokrácia! Hát még aztán amaz utánozhatatlan kalapemelés. Ezt polgárember fia még ha mathuzsálemi kort érne is el, soha meg nem tanulja. Az igazi mondain kalapemelését elsősorban az jellemzi, hogy csak ritkán emel kalapot, de ha teszi, ha leereszkedik annyira, akkor »nagyot és tüntetőleg, majdnem azt lehetne mondani, hogy affektációval köszönt.« A mozdulat elegáns és brusque; a magasba emelt kalap úgy kerül vissza a fejre, mint a kard a hüvelyébe. A mozdulatot néha protektori, néha baráti mosoly kíséri és végre mennél magasabbra emelkedik a kalap, annál mozdulatlanabb marad az arc kifejezése. Bizony nagyon tanulságos és érdekes dolgok ezek, de azt még sem értem, hogy mi módon szokta Larmandie a maga bices fejét magastetejű kalapja hüvelyéül használni. Az arisztokraták és demokraták egyébiránt egyben mégis hasonlítanak egymáshoz, hogy t. i. kinevetik mindazt, ami rigolo. No most erre is meg van a kellő alkalom. Két volt demokrata fölcsapott az arisztokrácia és a keresztény hit védelmére. Az egyiket bizonyára ismerik: Drumond a neve és Drumond, a francia Istóczy nevét ki ne ismerné. A másikét