Fővárosi Lapok 1890. május (119-148. szám)

1890-05-04 / 122. szám

Vasárnap, 1890. május 4. 122. szám. Huszonhetedik évfolyam. .Félévre..................................8 frt Het­yedévre...........................4 firt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. íz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere. A­thenaeum-épület) küldendők. Földi élet. Temetésről esküvőre, Esküvőről temetésre! Ma a szegény gyászolókhoz, Holnap vidám ünnepélyre! Ilyen hát a földi élet! G­yász és öröm egymást váltja, Mindkettőből kijut részem, Szivem soha sincs magába. Könyerek a gyászolóval, És biztatom : sorsa fordul: Elhitetem a boldoggal, Még több jót is nyer a sorstól. A bubánat terhe könnyebb, Hogyha részt kérek belőle, És a remény sokkal zöldebb, Ha mosoly az éltetője. Érzéseim váltakoznak : Ma koporsó, holnap oltár ! És miért ne ? mennyivel jobb, Ki egyikkel se gondol már ? Zordon, fásult teremtés az, Magányosan, árván ballag, Sohse gyászol senki véle, És sohase vitad annak ! Dalmady Győző.---­ Az idealista. (Elbeszélés.) Vértesi Gyulától. (Vége.) XIV. Lehet, sőt remélem, hogy az utolsó sorokat írom e lapokra. Minek is élnék tovább ? Nem egy lányban csalódtam én, hanem eszméimben és eszmé­­nyeimben. Azt hittem, hogy az anyagi élet salakja nem hagy nyomot e földön mindenen. Hittem az em­ber nemesebb, jobb részében, és belláttam, hogy olyanban hittem, a­mi nincs. Tisztességesebbnek, nemesebb lelkűnek tartot­tam magamat, mint a többi emberek, pedig csak os­­tobább voltam. Végre pedig egy közönséges szerelmi viszony rapszodikus befejeztét jobban a szívemre veszem, mint azt itt szokták. Szóval nem ide való ember vagyok én! Minek jönne még egy rakás csalódás, mert tudom, hogy újra és újra hinnék mindenben, elég nekem ez az egy is. És bízom a Kázm­ér úr ügyességében. Úgyis azt mondta, mint hallom, hogy azért, amit neki mond­tam, megbocsátana, de azért, a­mit a leánynyal tet­tem, azért meg kell halnom. Szegény leány, igazán nem is érdemelte meg. Nem volt ő rosszabb a többinél. Holnapután tehát úgy lehet már pihenni fogok. A fekete kabát mellemen végig begombolva, hogy a seb ne lássák, a lábaim jó egyenesre kinyújtóztatva, hogy nehezemre ne essék a fekvés; szemeim pedig fénytelen üregükkel belebámulnak abba a kevés fe­kete levegőbe, mely a koporsóba beleszorul. A kollegák jönnek hazafelé a temetésről s ala­posan meghányják vetik maguk közt az én dolgomat. A hűtlen leányt, a mint­­ illik, csúful leszólják, az­után pár hónap múltával a mi jó Telesi bátyánk alighanem úgy fog vélekedni felőlem, mint egy ostoba bolondról, a­ki végre is maga kereste a bajt, mi­kor olyan dologba avatkozott, melyhez semmi köze sem volt. Hát tulajdonkép mi közöm is volt nekem Horgay Mariskához ? Hiszen én csak szerettem, hát hogy formálhattam volna jogot hozzá. Csak azt köve­telhetjük vissza mástól, a­mi a miénk volt. Mariska pedig nem volt az enyém __ __ Tökéletesen igazat fogsz beszélni, öreg komé­diás barátom. Csak attól félek, hogy mindjárt a te­metésnél elkezded. Vagy ott komoly, ünnepélyes mozdulatokkal fogod szemeidhez emelni zsebken­dődet ? A beszédet vájjon ki fogja mondani. »Lefordított fáklyám múzsa... ádáz előítélet áldozata.. .legalább úgy fárt meg, mint egy férfi.. . ne szavakkal gyászoljunk,de gondolatainkkal.« S gyászolnak gondoltaikkal. A hős-szerelmes arra gondol, hogy a holnap vendégszereplő művész könnyen tönkre teheti eddigi sikereit; a primadonna, hogy talán mégis csak kék és nem rózsaszínű haris­nyát fog felhúzni estére; a komikus alkalmi kuplék­­ról gondolkodik és szeretné valamelyikbe az én ese­temet is beleszorítani, de sehogysem sikerül. Én pedig fekszem, fekszem, s bámulok a néma sötétségbe. Estére megtelik a színház, páholyajtók csapód­nak, süteményárusok kiabálnak, diákok­ tapsolnak, kihívottak a lámpák elé jönnek mosolyogva, köszönő arccal, a primadonna csakugyan kék harisnyát hú­zott fel, s kecses pukkerliket vág benne az első sor huszártisztjeinek. Minden megy a maga rendjén. A kellékesek tologatják a színfalakat, az öreg díszletmester szidja őket, az ügyelő izgatottan csönget, az újságírók ott lábatlankodnak a színpadon s valami újabb botrány­ról fecsegnek, amin a kifestett arcú hölgyikék nagyo­kat nevetnek. Minden megy a maga rendjén. Senki sem veszi észre, hogy egy emberrel kevesebb. Csak az a gyász­ruhás özvegy asszony, a­ki még késő este is félájul­­tan zokog a fia sírján. Szegény anyám! Csak tégedet ne kellene itt hagynom, milyen könnyen, milyen szí­vesen mennék végső utamra. Hadd nézzelek meg még egyszer. Hadd csóko­lom meg még egyszer áldott kezedet, így. Jó éjt anyám,jó éjt! XV. Mintha nem is én írtam volna ezeket a többi lapokat. Hogy megváltozott csak négy hónap alatt. Jó,hogy tudok még írni. Mikor délelőtt a temető­ből, anyám sírjától visszajöttem, azt hittem leroska­dok a gyöngeségtől. Majd összeestem a ház előtt. Bolond golyó, nagyon rosszul talált, anyámat találta helyettem. Szegény jó anyám, ne félj, nem sokáig maradsz ott magadban. Hogy is mondta a doktor, mikor azt hitte, hogy alszom: »elélhet még négy-öt hónapig.« Mai azimk 10 oldalra terjed. A turistaságról.*) A turista név — tudvalevő — a francia »tour«­­tól vette eredetét. Jelentősége az, hogy »körutat tevő«. S valóban a turista egyik jellemvonása, hogy nem szeret ugyanazon utón visszaindulni, a melyen megindult. Ez által idejét lehetőleg intenzive hasz­nálja ki. Tulajdonképen mindannyian turistáknak szü­lettünk, mert hiszen földi létünk is vándorlásainknak csak egy fázisa, s midőn a »siralom völgyé«-nek ne­vezett állomáson pihenni térünk, egyikünk sem tudja, milyen lesz az a »mindenes«, ki az új »napfelkelés«­­hez ébreszteni fog. A paradicsombeli kígyó — a társas utazások rendezőinek őse — diadalmasan megküzdvén Ádám apánk kényelemszeretetével, Gábor arkangyal pedig megmutatván ős szüleinknek, hogy »merre van az ország útja«, kezdetét vette az emberiség látás­­futása, melynek nyomait az úgy nevezett világtörté­netben mindvégig kisérhetjük. A népvándorlások nagyobb szabású turista­­vállalkozásoknak tekinthetők, melyek alatt Attila, Ihun társaival, elkalandozott Franciaországig, hol a katalauni síkon goromba korcsmárosra akadt, mi azonban nem tartóztatta vissza, akár egy modern turistát, hogy a jövő évben (452. Kr. sz. u.), a keleti Alpokat meghágva, Olaszországba ne ránduljon. És Árpád ?! Egy ezred évvel előbb, mintsem Orell-Füsslinél Zürichben megjelent volna Siegmeth Károly barátunk ismertetése a Keleti-Kárpátok­ról« l) áthágta azokat turistatársaival s Munkács táján megpihenvén, »recamnt magnum áldomás«, mint azt itt-ott a mai turiták is cselekszik. Szóltak-e turista őseink: a kürtös Lehelről vagy Botondról, ki Konstatinápoly kapuit döngetve szállást kért. Szóljak-e Nagy Sándorról, a messze Indiákat bejárt világhadi turistáról, vagy Hanni­bálról, a történelem egik leghatalmasabb »Hoci­­tourist«-járól, ki (Kr. u. u 218) áthágva a Pyre­­neusokat, a Kis-Szent-Bernáthegy szoroson át tört Rómára ? Messze vezet­, mert ők mindnyájan, bár­mily büszkeséggel tekintünk rájuk, csak a szó tága­sabb értelmében turista, mint azok a felfedezők, kiknek a havasmászás rerész terveik kiviteléhez az előiskolát képezi. A szoros­ értelemen vett turista ugyanis csak a haladó kultúrának fenéke és nem ritkán ama ter­mészetes reakció szülője, mely a civilizáció túlhaj­­tásaival szemben, magáan a társadalomban, elemi erőként érvényesül. Bizonysága ennek az a tény, hogy a régi Rómá­ban csak a császárok alatt kezd érvényre lépni a turistaság és aztán kozatos fejlődésnek indul az Antoniusok uralkodásiak végéig. A örök­ város­iak azonban még nem voltak »alpinisták«. Az Alpi magasztos szépségei iránt érzéket nem tanusított. Ellenkezőleg azok hó- és jégtengerei rettegéssé töltötték el keblüket. Livius például a magas hetek borzalmának jelzésére a »foetidas Alpium« kitőzést használta. Róma turistái Délre és Keletre indtak előszeretettel, fölkeresve a már akkor klasszikusörögországban a kies Tempe­­völgyet, vagy a Phára csodás építkezéseit, hason­lóan a mostani »Tous’Eiffel-féle« turistákhoz. »Századok ültek el«, mielőtt a hegyi sport felkarolást talált vol. Salvian ugyan 80-ban Kr. sz. u.­ szól azok­ról, kik »laktalan heiket felkeresnek, átdatlan er­dőket bevándorolna’felhőkig tornyosuló Alpokat megmásznak, hóborította hegytorokba behatolnak,­ de tévedés volna e mondásából azt következtetni, hogy a zelóta író már a turistákat ostorozta, mert megjegyzései csak azokra vonatkoznak, kik az állat­viadalok számára a fenevadakat összeszerezték. Ez oly igazolatlan, vonatkozást keresni a turis­taságra Shakespeare II. Rikh­árdjában, hol is Mow­bray Tamás, norfolki herceg azt kiáltja oda Boling­­broke Henriknek: »Bár az alptetők rideg fagyára vagy bármely sivár helyre« indulna is, utána menne,’ hogy szemébe kiáltsa: »Szemtelenül hazudott, gaz­ember !« Nem, a modern turistaság ébredésének kora csak a mait század második felére vezethető vissza, midőn egyfelől Rousseau az ő »La nouvelle Héloise«­­ben (1761) a természetes egyszerűség ölébe való visszatérést prédikálta, másfelől a tudományos búvár­­lat felkereste a legmagasabb csúcsokat, hogy az ott szerzett tapasztalatokat az emberiségnek hasznot hajtóvá tegye. De Saussure is ily célból mászta meg a 4810 méter magas Mont-Blanct 1787-ben. Német­országban ellenben a tornász »Jahn apó« adta az első lökést a távolra való gyaloglások divatba hoza­talára. A szerény mustármagból ez esetben is tere­­bélyfa nőtt, mely ágait hazánk felé is kezdé kiter­jeszteni, hol lassan kint felismerik a dr. Téry Ödön által hangoztatott igazságnak helyességét, hogy »az okszerű turistaság edzi a testet, felfrissíti az elmét, öregbiti ismereteinket s megbecsülhetlen hasznot hajt közgazdasági szempontokból is. Ki merné tagadni, hogy a turistaság a testet edzi s az elmét felfrissíti ? Ki merné tagadni a mély értelmű latin mondás igaz voltát: »Mens sana in corpore sano.« De ki mondhatná, hogy a mostani idegbeteg korban testedzésre szükség nincsen, a lét nehéz küzdelmei közt az elme felfrissítése fölösleges volna ? A turistaság ily esetben eszköz, csak úgy. *) E dolgozat felolvasás volt s tisztelt szerzője most kü­lön kiadásban küldé meg nekünk, hogy a sz­­ évszak meg­nyíltával a nagyobb kirándulási kedv élesztésére használjuk. Szerk. :) K. Siegmeth: Europäische Wanderbilder. Zürich, 1889. Orell-Füssli u. Comp.

Next