Fővárosi Lapok 1890. május (119-148. szám)
1890-05-04 / 122. szám
Vasárnap, 1890. május 4. 122. szám. Huszonhetedik évfolyam. .Félévre..................................8 frt Hetyedévre...........................4 firt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. íz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere. Athenaeum-épület) küldendők. Földi élet. Temetésről esküvőre, Esküvőről temetésre! Ma a szegény gyászolókhoz, Holnap vidám ünnepélyre! Ilyen hát a földi élet! Gyász és öröm egymást váltja, Mindkettőből kijut részem, Szivem soha sincs magába. Könyerek a gyászolóval, És biztatom : sorsa fordul: Elhitetem a boldoggal, Még több jót is nyer a sorstól. A bubánat terhe könnyebb, Hogyha részt kérek belőle, És a remény sokkal zöldebb, Ha mosoly az éltetője. Érzéseim váltakoznak : Ma koporsó, holnap oltár ! És miért ne ? mennyivel jobb, Ki egyikkel se gondol már ? Zordon, fásult teremtés az, Magányosan, árván ballag, Sohse gyászol senki véle, És sohase vitad annak ! Dalmady Győző.--- Az idealista. (Elbeszélés.) Vértesi Gyulától. (Vége.) XIV. Lehet, sőt remélem, hogy az utolsó sorokat írom e lapokra. Minek is élnék tovább ? Nem egy lányban csalódtam én, hanem eszméimben és eszményeimben. Azt hittem, hogy az anyagi élet salakja nem hagy nyomot e földön mindenen. Hittem az ember nemesebb, jobb részében, és belláttam, hogy olyanban hittem, ami nincs. Tisztességesebbnek, nemesebb lelkűnek tartottam magamat, mint a többi emberek, pedig csak ostobább voltam. Végre pedig egy közönséges szerelmi viszony rapszodikus befejeztét jobban a szívemre veszem, mint azt itt szokták. Szóval nem ide való ember vagyok én! Minek jönne még egy rakás csalódás, mert tudom, hogy újra és újra hinnék mindenben, elég nekem ez az egy is. És bízom a Kázmér úr ügyességében. Úgyis azt mondta, mint hallom, hogy azért, amit neki mondtam, megbocsátana, de azért, amit a leánynyal tettem, azért meg kell halnom. Szegény leány, igazán nem is érdemelte meg. Nem volt ő rosszabb a többinél. Holnapután tehát úgy lehet már pihenni fogok. A fekete kabát mellemen végig begombolva, hogy a seb ne lássák, a lábaim jó egyenesre kinyújtóztatva, hogy nehezemre ne essék a fekvés; szemeim pedig fénytelen üregükkel belebámulnak abba a kevés fekete levegőbe, mely a koporsóba beleszorul. A kollegák jönnek hazafelé a temetésről s alaposan meghányják vetik maguk közt az én dolgomat. A hűtlen leányt, a mint illik, csúful leszólják, azután pár hónap múltával a mi jó Telesi bátyánk alighanem úgy fog vélekedni felőlem, mint egy ostoba bolondról, aki végre is maga kereste a bajt, mikor olyan dologba avatkozott, melyhez semmi köze sem volt. Hát tulajdonkép mi közöm is volt nekem Horgay Mariskához ? Hiszen én csak szerettem, hát hogy formálhattam volna jogot hozzá. Csak azt követelhetjük vissza mástól, ami a miénk volt. Mariska pedig nem volt az enyém __ __ Tökéletesen igazat fogsz beszélni, öreg komédiás barátom. Csak attól félek, hogy mindjárt a temetésnél elkezded. Vagy ott komoly, ünnepélyes mozdulatokkal fogod szemeidhez emelni zsebkendődet ? A beszédet vájjon ki fogja mondani. »Lefordított fáklyám múzsa... ádáz előítélet áldozata.. .legalább úgy fárt meg, mint egy férfi.. . ne szavakkal gyászoljunk,de gondolatainkkal.« S gyászolnak gondoltaikkal. A hős-szerelmes arra gondol, hogy a holnap vendégszereplő művész könnyen tönkre teheti eddigi sikereit; a primadonna, hogy talán mégis csak kék és nem rózsaszínű harisnyát fog felhúzni estére; a komikus alkalmi kuplékról gondolkodik és szeretné valamelyikbe az én esetemet is beleszorítani, de sehogysem sikerül. Én pedig fekszem, fekszem, s bámulok a néma sötétségbe. Estére megtelik a színház, páholyajtók csapódnak, süteményárusok kiabálnak, diákok tapsolnak, kihívottak a lámpák elé jönnek mosolyogva, köszönő arccal, a primadonna csakugyan kék harisnyát húzott fel, s kecses pukkerliket vág benne az első sor huszártisztjeinek. Minden megy a maga rendjén. A kellékesek tologatják a színfalakat, az öreg díszletmester szidja őket, az ügyelő izgatottan csönget, az újságírók ott lábatlankodnak a színpadon s valami újabb botrányról fecsegnek, amin a kifestett arcú hölgyikék nagyokat nevetnek. Minden megy a maga rendjén. Senki sem veszi észre, hogy egy emberrel kevesebb. Csak az a gyászruhás özvegy asszony, aki még késő este is félájultan zokog a fia sírján. Szegény anyám! Csak tégedet ne kellene itt hagynom, milyen könnyen, milyen szívesen mennék végső utamra. Hadd nézzelek meg még egyszer. Hadd csókolom meg még egyszer áldott kezedet, így. Jó éjt anyám,jó éjt! XV. Mintha nem is én írtam volna ezeket a többi lapokat. Hogy megváltozott csak négy hónap alatt. Jó,hogy tudok még írni. Mikor délelőtt a temetőből, anyám sírjától visszajöttem, azt hittem leroskadok a gyöngeségtől. Majd összeestem a ház előtt. Bolond golyó, nagyon rosszul talált, anyámat találta helyettem. Szegény jó anyám, ne félj, nem sokáig maradsz ott magadban. Hogy is mondta a doktor, mikor azt hitte, hogy alszom: »elélhet még négy-öt hónapig.« Mai azimk 10 oldalra terjed. A turistaságról.*) A turista név — tudvalevő — a francia »tour«tól vette eredetét. Jelentősége az, hogy »körutat tevő«. S valóban a turista egyik jellemvonása, hogy nem szeret ugyanazon utón visszaindulni, a melyen megindult. Ez által idejét lehetőleg intenzive használja ki. Tulajdonképen mindannyian turistáknak születtünk, mert hiszen földi létünk is vándorlásainknak csak egy fázisa, s midőn a »siralom völgyé«-nek nevezett állomáson pihenni térünk, egyikünk sem tudja, milyen lesz az a »mindenes«, ki az új »napfelkelés«hez ébreszteni fog. A paradicsombeli kígyó — a társas utazások rendezőinek őse — diadalmasan megküzdvén Ádám apánk kényelemszeretetével, Gábor arkangyal pedig megmutatván ős szüleinknek, hogy »merre van az ország útja«, kezdetét vette az emberiség látásfutása, melynek nyomait az úgy nevezett világtörténetben mindvégig kisérhetjük. A népvándorlások nagyobb szabású turistavállalkozásoknak tekinthetők, melyek alatt Attila, Ihun társaival, elkalandozott Franciaországig, hol a katalauni síkon goromba korcsmárosra akadt, mi azonban nem tartóztatta vissza, akár egy modern turistát, hogy a jövő évben (452. Kr. sz. u.), a keleti Alpokat meghágva, Olaszországba ne ránduljon. És Árpád ?! Egy ezred évvel előbb, mintsem Orell-Füsslinél Zürichben megjelent volna Siegmeth Károly barátunk ismertetése a Keleti-Kárpátokról« l) áthágta azokat turistatársaival s Munkács táján megpihenvén, »recamnt magnum áldomás«, mint azt itt-ott a mai turiták is cselekszik. Szóltak-e turista őseink: a kürtös Lehelről vagy Botondról, ki Konstatinápoly kapuit döngetve szállást kért. Szóljak-e Nagy Sándorról, a messze Indiákat bejárt világhadi turistáról, vagy Hannibálról, a történelem egik leghatalmasabb »Hocitourist«-járól, ki (Kr. u. u 218) áthágva a Pyreneusokat, a Kis-Szent-Bernáthegy szoroson át tört Rómára ? Messze vezet, mert ők mindnyájan, bármily büszkeséggel tekintünk rájuk, csak a szó tágasabb értelmében turista, mint azok a felfedezők, kiknek a havasmászás rerész terveik kiviteléhez az előiskolát képezi. A szoros értelemen vett turista ugyanis csak a haladó kultúrának fenéke és nem ritkán ama természetes reakció szülője, mely a civilizáció túlhajtásaival szemben, magáan a társadalomban, elemi erőként érvényesül. Bizonysága ennek az a tény, hogy a régi Rómában csak a császárok alatt kezd érvényre lépni a turistaság és aztán kozatos fejlődésnek indul az Antoniusok uralkodásiak végéig. A örök városiak azonban még nem voltak »alpinisták«. Az Alpi magasztos szépségei iránt érzéket nem tanusított. Ellenkezőleg azok hó- és jégtengerei rettegéssé töltötték el keblüket. Livius például a magas hetek borzalmának jelzésére a »foetidas Alpium« kitőzést használta. Róma turistái Délre és Keletre indtak előszeretettel, fölkeresve a már akkor klasszikusörögországban a kies Tempevölgyet, vagy a Phára csodás építkezéseit, hasonlóan a mostani »Tous’Eiffel-féle« turistákhoz. »Századok ültek el«, mielőtt a hegyi sport felkarolást talált vol. Salvian ugyan 80-ban Kr. sz. u. szól azokról, kik »laktalan heiket felkeresnek, átdatlan erdőket bevándorolna’felhőkig tornyosuló Alpokat megmásznak, hóborította hegytorokba behatolnak, de tévedés volna e mondásából azt következtetni, hogy a zelóta író már a turistákat ostorozta, mert megjegyzései csak azokra vonatkoznak, kik az állatviadalok számára a fenevadakat összeszerezték. Ez oly igazolatlan, vonatkozást keresni a turistaságra Shakespeare II. Rikhárdjában, hol is Mowbray Tamás, norfolki herceg azt kiáltja oda Bolingbroke Henriknek: »Bár az alptetők rideg fagyára vagy bármely sivár helyre« indulna is, utána menne,’ hogy szemébe kiáltsa: »Szemtelenül hazudott, gazember !« Nem, a modern turistaság ébredésének kora csak a mait század második felére vezethető vissza, midőn egyfelől Rousseau az ő »La nouvelle Héloise«ben (1761) a természetes egyszerűség ölébe való visszatérést prédikálta, másfelől a tudományos búvárlat felkereste a legmagasabb csúcsokat, hogy az ott szerzett tapasztalatokat az emberiségnek hasznot hajtóvá tegye. De Saussure is ily célból mászta meg a 4810 méter magas Mont-Blanct 1787-ben. Németországban ellenben a tornász »Jahn apó« adta az első lökést a távolra való gyaloglások divatba hozatalára. A szerény mustármagból ez esetben is terebélyfa nőtt, mely ágait hazánk felé is kezdé kiterjeszteni, hol lassan kint felismerik a dr. Téry Ödön által hangoztatott igazságnak helyességét, hogy »az okszerű turistaság edzi a testet, felfrissíti az elmét, öregbiti ismereteinket s megbecsülhetlen hasznot hajt közgazdasági szempontokból is. Ki merné tagadni, hogy a turistaság a testet edzi s az elmét felfrissíti ? Ki merné tagadni a mély értelmű latin mondás igaz voltát: »Mens sana in corpore sano.« De ki mondhatná, hogy a mostani idegbeteg korban testedzésre szükség nincsen, a lét nehéz küzdelmei közt az elme felfrissítése fölösleges volna ? A turistaság ily esetben eszköz, csak úgy. *) E dolgozat felolvasás volt s tisztelt szerzője most külön kiadásban küldé meg nekünk, hogy a sz évszak megnyíltával a nagyobb kirándulási kedv élesztésére használjuk. Szerk. :) K. Siegmeth: Europäische Wanderbilder. Zürich, 1889. Orell-Füssli u. Comp.