Fővárosi Lapok, 1891. március (28. évfolyam, 59-88. szám)

1891-03-15 / 73. szám

volna, a sebész átölelte derekát s noha a leány minden erejét megfeszítette, hogy az otromba embertől szabadulhasson, ez több csókot nyomott a nyakára. Lucrece dühösen védekezett s mikor ennek az embernek az ajkát a nyakán érezte, utolsó erőfeszítéssel kiszabadította magát s közeledett az asztalhoz. A tisztek nevettek. Tetszett nekik a tréfa. Lucréce, a nélkül, hogy egy kiáltást tett volna, az asztalról fölkapott egy nagy kést, mely egy tál mellett hevert s azzal a sebészhez rohanva, kétszer egymás után a keblébe döfte azt. Senki sem gyanította a leánynak eme szörnyű szándékát. A tisztek még föl sem álltak, midőn Von der Graben már halva terült el a padolaton. * Másnap reggel egy porosz tisztekből állt hadi tanács gyűlt össze a kastély nagy termében, mely Lucréce kisasszonyt halálra ítélte, német tiszt ellen elkövetett gyilkosságban találta őt bűnösnek. A leány fölemelt fővel hallgatta meg az ítélet fölolvasását s egy pillanatig sem döbbenve meg a végzés fölött. A haditanács elnöke kérdéstintézett hozzá, hogy megbánta-e bűnét. — Hasonló esetben újra ismételném tettemet, — válaszolta bátran. Csak akkor érzékenyült el Lucréce, mikor atyját, az öreg marquist sírni látta. — Legyen erős, atyám, — szólt. — Írja meg Georgesnek, hogy az utolsó pillanatig rá gondoltam s eleget tettem kötelességemnek, midőn becsületemért s az ő becsületéért haltam meg. Az öreg Gervais a teremnek egyik sarkában zokogott. Lucréce mosolyogva fogta meg a vadász kezét, ki azt csókokkal halmozta el s könyeivel áztatta. Lurcrécet még aznap fogságba helyezték. La Roche Noire marquisnak megígérték, hogy másnap reggelig elhalasztják az ítélet végrehajtását. Ugyanakkor a hadi tanács elnöke megengedte a marquisnak, hogy táviratot intézhessen a porosz királyi herceg főhadiszállására. Reggeli öt órakor Lucréce kisaszony egész lelki nyugalommal várta az ítélet végrehajtásának óráját, midőn egy főtiszt lépett szobájába s a következő táviratot nyújtotta neki át: »A porosz kir. herceg főhadiszállásáról. Az éjjel érkezett távirat következtében utasíttatik a hadsereg parancsnoka, hogy La Roche Noire Lucréce kisasszonyt, ki halálra ítéltetett egy porosz sebészen elkövetett gyilkosságért, rögtön szabadon bocsáttassa. A királyi herceg ő felsége megparancsolja, hogy a hadi tanács által elitélt eme hölgyet senki többé se ne háborgassa, se semmiféle sértéssel ne illesse.« Lucréce kisasszony, ki elitéltetését minden megdöbbenés nélkül hallotta, megkegyelmezésekor sem mutatott legcsekélyebb örömet sem. Úgy látszott, nem remél többé semmit s a következő napokon is a legsötétebb gondolatok martaléka volt. Nem tette le többé gyászruháját s szobája ablakából egész éjjel világosság sugárzott ki. Virrasztott és imádkozott. December 31-én este Lucrece az ebédlőben volt atyjával, midőn az öreg Gervais belépve, egy levelet nyújtott át. — Lássuk csak, — szólt az öreg marquis, — mi jó hirt hozott a levélhordozó. Vájjon nem a francia hadsereg diadalának a hirére, újévi ajándékul. Lucréce csak mélabúsan mosolygott. A marquis, fölbontva gyorsan a levelet, olvasni kezdte azt, de egyszerre elsápadt s arca rossz hirt jósolt. — Mi történt ismét ? Szólj atyám! — csengett Lucréce aggódó pilllantással. — Bizonyosan újabb szerencsétlenségnek a hire érkezett, nemde ? Válasz helyett a marquis átnyújtotta a levelet Lucrécenek. Georges egyik barátjának a levele volt ez, ki vele egy zászlóaljnál szolgált. A levélben tudatta, hogy december 2-án Lucréce kisasszonynak a jegyese elesett, hősiesen harcolva a patay-i ütközetben ..Épp aznap esett el, december 2-án, a fiatal hős, mikor a porosz hadi tanács Lucrecet halálra ítélte. — Lássa, atyám, — szólt a leány, — jobb lett volna, ha ama végzetes napon én is meghalok, erélylyel szolgálva a nemzet ügyét a sajtóban, a parlamentben és mindenütt, hol ember kellett a gátra. Ma az egyetemi fiatalság egy igen hosszú és rideg tél múltán fogja megünnepelni ama szép tavaszi napot, mely egykor még sokkal hosszabb nemzeti pangás után köszöntött be élénk hajnali fénynyel. Lelkesen fogják szavalni a »Talpra magyar«-t hagyományosan s megkoszorúzzák költőjének ércszobrát. És noha más idők, más törekvések buzdítnak ma mindnyájunkat, ily emlékünnep szelleme most is elevenítő hatású, mert egy haladni kívánó nemzetnek mindig egy a jelszava: »előre!« Akkor fegyverrel kellett előre menni, most hála istennek, a béke ezerágú törekvéseiben kitartó munkával kell haladnunk — előre! Ahhoz is, ehhez is lélek kell! Tenyerébe hajtotta a fejét Lucréce és csöndesen sirt. Először történt, hogy eme fenkölt lelkű leányt a fájdalom lesújtotta s nemes, büszke szive megtört . Mihelyt a háborúnak vége lett, Lucréce kisasszony elhatározta, hogy a külvilágtól végkép elbúcsúzik s zárdába költözik. Ezt az eltökélt szándékát közölte atyjával, ki hasztalan igyekezett őt erről lebeszélni. Lucréce kisasszony fölvette a fátyolt s mai napság az irgalmas nővérek rendjében a szenvedő emberiségnek szolgál. Valahányszor az öreg Gervaisnak Lucréce kisasszony felől beszélnek, mindig igy kiált föl: »Ő megboszulta a mi hazaillesi halottainkat... Ő igazi hős leány!« Pestnek eszébe juthat Párist játszani, hogy diktáljon az országgyűlésnek; táblabirónak nyilvániták, pedig ez a tisztes szó vád volt akkor, midőn a fiatalság jelszavát tűzte ki, hogy nem kell táblabiró-politika! Később a szabadsági törekvések mozgalmaiban ez a futó kedvetlenség hamar eltűnt s csupán Petőfi nem tudta elfeledni. Ez a csupa láng költő, ki már egy évvel azelőtt, békeidő közepett, azt mondta Csengerynek: »istenemre, én már előre úgy érzem a forradalmat, mint a kutya a földindulást«, s a márciusi vértelen napokban is »véres időkről álmodott«, Kossuthot nem tartotta igazi demokratának. Tény, hogy a forradalom eme két lángalku szelleme, nem tudta szeretni egymást. Kossuth a negyvenes évek közepén nem érezte meg Petőfiben a rendkívüli lángelmét, s mikor Frankenburg Adolf fölkérte, hogy megnevezhesse őt is az »Életképek« dolgozó társai közt, Kossuth elkérte a megnevezendők névsorát s a Petőfi nevére kicsinylő megjegyzést tett. Petőfi pedig az egész forradalom alatt egy betűt sem írt a Kossuth dicséretére. Sőt nem is beszélt róla sem prózában, sem versben. Akkor pedig, midőn március 15-dikét, mely az ő »Talpra magyar«-jától kapott lángot, a nagy szónok az országgyűlésen kicsinylő, valóságos harag fogta el ellene, olyan harag, mely a szabadságharc zivatarában sem enyhült meg. így volt akkor! Ma, negyvenhárom év múltán, elmosódtak már a napi, izgalmas felfogásokból eredt ellentétek s helyükön összhangot látunk. Tudjuk, hogy ugyanaz a szellem táplálta az akkori idő legnagyobb ékesszólóját és leglángeszűbb nemzeti lírikusát. Ma a március 15-dike sem úgy tűnik föl, mint betolakodás az országgyűlés termébe, hanem mint a törvényhozás nagy törekvéseinek lelkes visszhangja. A szellemi erő telje duzzadozott ama tavaszi szép napon Pest utcáin, tevékenységre vágyó ifjúi lelkek áradoztak, hogy kinyilvánítsák gondolkozásukat és érzületüket s azok az igék, melyek akkor az ajkakról és a tollakból eredtek, ha szavak voltak is csupán, de egyszersmind későbbi tetteknek magvai. Nem sok idő múlva a tüntető egyetemi ifjak ott álltak az első zászlóaljak lobogói alatt; a márciusi fiatal vezérszónokok pedig vagy kardot kötöttek, némelyikök (mint Petőfi és Vasvári) elveszve a harcok viharában, vagy 531 mlióra, a tengerszem tündére.« — Szabados Károly balletje. — (—szk.) Az a nagy siker, melyet tegnap Szabados balletje elért, késő kárpótlás volt azért a mellőztetésért, melyben a mű és zeneszerzője eddig részesült. A zeneszerző belebetegedett a mellőztetésbe s első művét nem fogja követni második, mert a szerencsétlen ember élőhalottként fekszik a kórágyon és semmi kilátás sincs reá, hogy valaha visszanyerje szellemének épségét. Gróf Zichy Géza intendáns nem kezdhette meg méltóbban működését, mint hogy a sokáig mellőzöttnek az összes illetékes tényezők által előadásra ítélt művét színre hozatta. Ő maga látott minden után és egy hó leforgása alatt meg voltak festve az új díszletek, készen a fényes jelmezek, betanítva a szebbnél-szebb táncok s íme tegnap operánk egy nagy sikerrel lett gazdagabb. Mint már említettük, a ballet meséje Jókainak »A tengerszem tündére« című poétikus regéjéből van átalakítva. A Székelyföldön vagyunk. Midőn a függöny először felgördül, a Szent Anna tava tárul elénk regényes tájával. A vizi király (Pini) leányai, a sellők és vizi szörnyek ott mulatoznak a holdfényben. Az a zene, melyet Szabados szerzett a tündérek játékához, bájos, játszi, habkönnyű, mint maguk a táncoló alakok. De megcsendül a remetelak harangja, ijedelmére a szellemhadnak, mely egy ott alvó oláh pásztort (Kürti A.) aranynyal megveszteget, hogy hozza . Mahler Gusztáv nem igazgató többé az operaháznál. Tegnap délután fél kettőkor irta alá az iratot, mely szerint szerződését felbontottnak elismeri s a kapott kárpótlási összeggel magát teljesen kielégítettnek nyilvánítja. Elbocsáttatását ő, belátva tarthatlan helyzetét, már a múlt hó második felében kérte, kárpótlási összegül harmincezer forintot követelve. A belügyminiszter azonban február 24-diki átirata szerint, csak tízezer forintot volt hajlandó adni. Később gróf Zichy Géza intendánsra bízta a méltányos megegyezést. Ez tegnap délután, az említett időben — jutott teljesedésre, még pedig — nézetünk szerint a volt igazgatóra nézve szerfölött méltányosan. Kapott húszezer forintot, s ezenkívül befizetett nyugdíj illetékeit is megtérítik s július közepéig járó fizetését utalványozzák. Ez összesen 25.000 frt. Harmadfél évi fizetésében is ugyanannyit kapott, tehát szerencsétlen szerződtetése az operaháznak kerek ötvenezer forintjába került. A mostani kárpótlási összeggel az a negyvenezer forintnyi pénz, melyet a volt kormánybiztos megtakarított, igen jelentékenyen csorbul. De legalább az intézet megszabadult egy az igazgatói állásra teljességgel nem valós viszonyainkat nem ismerő embertől, ki csak nyűg volt az opera nyakán. Az operai személyzet legnagyobb része tegnap örvendezve lélegzett föl e jó hir hallatára. Megjegyezzük, hogy a távozó Mahler az intendánshoz köszönő levelet intézett. * Színházi újdonságok. »A kecskebanki fürdőn,« Dreyfuss és Váradi bohózatának, mely pénteken kerül színre először, a nemzeti színházban, el nekik a harangot. Midőn azonban a pásztor enged a csábnak, a haranggal együtt mennydörgés közt őt is leviszik a mélybe. A második képhez, mely szintén a Szent Anna tavat tárja elénk, gyönyörű közzene vezet át, a tündértánc motívumaiból. Hosszas, zajos taps hangzott fel utána, mint a legtöbb következő szám után is. Szabados zenéje olyan szabású, mint a „Sylviá«-é : nem üres tánczene, hanem hangulatot és helyzetet festő, eredeti (még kölcsönvételeiben is tudatos), a népies jelenetekben magyaros, egész szövésében finom és poétikus, a bájos rege romantikus színezetét híven tükröztető. Szóval olyan zene, milyen a legújabb ballet-irodalomban bárhol számot tenne. Egyes kiváló szépségeire még reflektálni fogunk. A Szent Anna tavát más oldalról látjuk most, a táj fölött elhaladó holdvilággal. Spanraft és Hirsch, az operaház festői, e két díszlettel remekeltek. A tündérkirály három leánya (D. Müller Kati, Sz. Ferenczi Paula asszonyok és Maruzzi k. a.), meg a tündérhad mulatoznak, a vízbe csalják az arra tévedt vándorokat. A csábtánc, de különösen a »bolygó tüzek tánca«, a ki-kigyuló, el-elalvó villamos hajókkel, nemcsak zeneileg, hanem coreográfiai szempontból is tetszős számok. De im megjelen Gergő vadász (Zsuzsanics E.) s elbűvölten áll Harmat, a tündérleány (D. Müller Kati) előtt. Ez is belé szeret, szeretne tőle menekülni, de az ifjú erős karral öleli át derekát. Kürtszavára előjönnek társai és viszik magukkal Harmatot, az előrohanó tündérhad legnagyobb rémületére. E jelenet zenéje és némajátéka oly kifejező, hogy utána vagy ötször hívták a lámpák elé a két ballerinát és Mazzantini balletmestert, ki finom érzékkel valósítá meg és öltöztette színgazdag képbe a szerző intencióit. Megjelent velük a szerző neje, Ferenczi Paula asszony is, ki visszaszerződött a halléthez, hogy magát és családját becsülettel eltarthassa. A második felvonás egy székely faluba vezet, hol kettős ünnepre készülnek: Gergő és a Vióra névre keresztelt tündérleány esküvőjére, meg az új harang szentelésére. Felvirágozzák a házakat, kosárban hoznak levelet és virágot, aztán jő a két menet. A nép mulat és ünnepel. Ez a felvonás a legmagyarosabb zenéjű. Szól a tilinkó, meg a duda. Székely és oláh néptáncok váltakoznak, a két székely legény: Péter Mózses és Tóth György eljárják a figurás borba. * Hazai irodalom, művészet.