Fővárosi Lapok, 1891. május (28. évfolyam, 119-148. szám)
1891-05-01 / 119. szám
tíz perc múlva hirtelen fölkiáltott csodálkozó hangon , a többiekhez oda szólt: — Ez különös! Majdnem lehetetlen! Andorról van, halljátok csak! Kíváncsian figyeltek, míg a báró izgatott hangon olvasott föl egy cikket: »Amerikai örökség. A leghitelesebb forrásból kaptuk a következő érdekes hírt. Sokan fognak még arra emlékezni, hogy ezelőtt tizenöt évvel Badacsonyi István az új világrészbe utazott. Jól ismert egyén volt egykor, előkelő magyarországi birtokos. Később Bécsbe ment lakni, hol a lovaregylet tagja lett, és verseny-istállót is tartott. Járatos volt külföldi szalonokban, hol az előkelő születésű urat mindég szívesen látták. A fáma egyszer azt hirdette róla, hogy minden vagyonát elvesztő s ő e hirt maga is igazolta, midőn kivándorolt Amerikába. Ott csakhamar egy nagy bányatársaság jól fizetett ügynöke lett, mert ama cégnek éppen hasznos volt a több nyelvet beszélő és szeretetreméltó modorú ur működése. Pompásan élt kis palotájában New-Yorkban (5. Avenue) mígnem pár évvel ezelőtt betegeskedni kezdett s igy életmódját nem folytatta. Midőn közelebb váratlanul elhalálozott, csinos vagyont hagyott hátra, mintegy százezer dollár értékben. Az ottani hatóság most nálunk kutatta és fölfedezte az örököst, az elhunyt egyetlenegy fiában, aki badacsonyi Badacsonyi Andor huszárfőhadnagy. E nagytehetségű, a szakirodalommal is jelesen foglalkozó ifjú tisztet, nagybátyja, Reh Albert báró nagybirtokos nevelte fel, még pedig a mint bebizonyult, kitűnő sikerrel. A csodálkozás mindenféle kifejezését hangoztatták a társaság tagjai s aztán mindenki sietett a maga megjegyzését elmondani. — Képzelem, hogy meg lesz lepetve ő maga is, — szólt Rehné, elgondolkozva. — De vájjon igaz-e? — kockáztatta meg e föltevést a társalkodónő, — mit gondol báróné aszszonyom ? — Ő nem sokat fog törődni e vagyonnal, — jegyzé meg halkan Henriette. — Neki egy láda kincs kevesebb, mint egy megérdemelt kitüntetés. — És búsan gondolt ismét Andorra. — Mit mond Etty ? Hogy nem örül a vagyonnak? Hisz, az balgaság lenne! —szólt elszörnyűködve a herceg, jó adag irigységet érezve e bolond szerencséért. Hamarjában tán abba is beleegyezett volna, hogy az ő atyja is váltót hamisított legyen, csakhogy ily váratlan lepné meg aztán ennyi pénzzel. A báró leült és gondolkozott, aztán ő kezdett beszélni: — Rögtön megírom a tanácsaimat Andornak. Leghelyesebb lenne azonnal Budapestre utaznia, s ott a családjának okmányait összeszednie. Hiszem, hogy a Badacsonyiak segíteni fogják s örvendenek szerencséjének. Aztán az egész dolgot bízza egy híres ügyvéd kezére, ki helyette mindent eligazít. Teendői őt úgy sem engednék több időre eltávozni. Kérni fogom, hogy visszajövet szálljon ki nálunk, hiszen beszélnünk kell a fiúval, úgy-e Klára? — Hogyne. Tudnia kell, mennyire részt veszünk örömében, — s a báróné helyeslőleg bólintgatott fejével. — Nekem is dolgaim lesznek a napokban Budapesten. Míg a báró beszélt, Ravierában hatalmasan ébredt föl a vágy, hogy ő is Budapestre ránduljon, hol tavaly farsangon néhány feledhetlenül átdorbézolt napot töltött. — Igen, — folytató, — egy barátommal van találkozásom s mellékesen két orosz ügető lovat is ajánlott megvételre. Ha megfelelnek, úgy nekik jut , majd a szerencse, hogy a legbájosabb Raviera hercegnőt jövő tavaszszal a freidenaui versenyekre röpítsék. (Folyt, köv.) Nézzük miféle jelszavak azok? Az első egy olyan kívánat, melynek betöltése nagy szerepet játszott sok állam életében és megadása fölött nagy küzdelmek folytak már Európának majdnem valamennyi országában. Ez az általános szavazatjog. Nyilvánvaló, hogy ezzel a munkásosztály erkölcsi súlyát, politikai befolyását akarják biztosítani. Bizony szép és nagy szónak tűnik is az elő első tekintetre. Mert hát mi is ez a kívánat voltaképen ? Az, hogy míg ma az állam dolgaira való befolyás csak aránylag keveseknek van biztosítva (s ennek következtében a népképviselet szerintük meg van hamisítva,), addig a kívánt nagy reform mellett minden felnőtt, rendelkezési képességgel bíró férfi bír a szavazás jogával. A cenzus, mely a vagyon vagy jövedelem bizonyos fokán alapul, szerintük: kiáltó igazságtalanság a vagyontalannal szemben. Mindenki alá van vetve, mondjuk, az állam akaratának, rendelkező hatalmának; illő tehát, hogy az állam érdekének, akaratának meghatározásából senkit se zárjanak ki. Tehát ugyanaz a kívánat, melyet(természetesen a maga szűk érdekkörére vonatkoztatva) hazánk nemesi osztálya a rendi világban vallott: »nihil de nobis sine nobis« semmit rólunk, nélkülünk! De minden intézményhez az arra jogosultak érettsége kell, s kétszeresen áll ez a politikai intézményekről, kivált olyan sokféle nemzetiségű államban, mint a mienk. Ezért ha helyén lehet is ez a nagyszabású intézmény olyan államokban, hol a politikai fölvilágosodás már elég magas fokú, nem következés, hogy hatásaiban áldásos lenne ott is, hol a népet eszközként lehet fölhasználni, néha saját igazi érdeke ellen is. Látható az újabb történelemből is, mily ártó hatásai voltak például az általános szavazatjognak Franciaországban. Napóleon kormánya hozta be azt 1848-ban s pár évvel később egyszerű eszközévé lett e család céljainak, mert a nép a legutolsó községig gyámság alá került. Csak arra volt jó, hogy a hatalmasak koronkint tetszésük szerint alakítsák meg a parlamentet és vigyék keresztül önző terveiket. Ahelyett tehát, hogy a nagy néptömegek irányozták volna az államot, ellenkezőleg a népet vezette orránál fogva a hivatalnoksereg. És mikor már nem bíztak benne még így sem, oly rendszabályokhoz folyamodtak, melyek nagy részt illuzóriussá tették az intézményt. Mindez csak azt bizonyítja, hogy a legnagyszerűbb politikai intézmény mellett is lehetnek csupán képzelt jogok, a népnek képzelt hatalma és befolyása a közügyek vitelében. A politikai természetes fejlődés különben erőszakolás nélkül is e behatásnak mind nagyobb körökre való kiterjesztése felé halad. Ma már nálunk is annyi ezer ember bír a közdolgokra való befolyás jogával, ahány száz brit félszázaddal ezelőtt. Azok, kik azt hangoztatják, hogy civilizációnk az emberi jogok elrablása, a szegényebb s ezek közt különösen a munkáselem színvonalának sülyesztése felé halad, bizonyára tévesen gondolkoznak, s vagy nem képesek, vagy (ami valószínűbb) nem hajlandók belátni tanításaik tarthatatlanságát. Mert ha igaza van a francia publicisták egyik jelesének, Laboulaye-nek, hogy »az egyén semmi a szabadság nélkül,« igaza van viszont a másik híres államfilozófnak, Jules Simon-nak is, ki azt mondja, hogy »az embernek elméletben joga van a lehető legnagyobb szabadságra, de tényleg csak annyival kell beérnie, amennyire képes. S ki tagadhatja, hogy ma tényleg az általános szabadságnak oly foka van meg mindenütt, minő nem volt még soha ? Ki adhat igazat ama tanításnak, mely az államot az atyákhoz, a gyámokhoz hasonlítja, kiknek szemében mindig kiskorúságban tartandó gyermekek maradnak azok, kiket fölneveltek. A munkások általános meggyőződése továbbá, hogy bajukon a munkaidő leszállítása igen jelentékenyen segítene. Most a munka egyre olcsóbbá lesz, mert a folyton fejlődő technika mindenütt szűkebb körre szorítja a munkás kezeket, gépekkel helyettesítvén azokat. Ezen — úgy tartják — a munkaidő leszállítása segíthetne, mert akkor a gyárosok kénytelenek lennének több munkást foglalkoztatni és, nem maradván oly sok munkás kereset nélkül, föl kellene emelni a bért is, amint ez például Angliában már bekövetkezett. Tényleg Angliában történtek az első intézkedések a munkaidő leszállítására nézve, különböző gyári törvények útján. Tíz órában állapították meg a munkaidőt. De ez a munkásoknak még mindig sok, mert — amint panaszolják — túlságosan igénybeveszi, kizsákmányolja erejöket, megrontja egésségeket. Azért a jelszó: nyolc órai munkaidő! Pedig arra, hogy nem épp ellenkezője fog-e bekövetkezni az általuk remélt eredménynek, munkabér csökkentés az emelés helyett, semmi biztosítékuk sincsen. Kívonatuk az ipari termelés mai állapotában ki sem vihető. És bizony az a tíz órai munkaidő nem is rontja úgy meg a munkás szervezetét, nem satnyítja őket úgy el, mint a szeszes italok, melyekkel tudvalevőleg sok helyen igen nagy mértékben élnek, mégpedig az igazi életerőt adó, fentartó tápszerek rovására. A leghangosabban követelt reformok egyike: a jó munkástörvények hozatala. De azt a társadalmat újjágyúrni akarók leghevesebbikének is el kell ismernie, hogy ezen a téren sok is történt Európának majdnem minden államában épp a legközelebbi időben. Elsősorban Angliában, hol az állam a munkások anyagi helyzetének megjavítására sokat tett. Ilyen volt az, hogy megtiltották a munkásoknak árakban való kifizetését s a munkások közt a takarékosság növelésére s a munkások egésségügyének ápolására különféle intézkedéseket léptettek életbe. Franciaországban igen fontos a »caisse de retraite« behozott intézménye, mely által a munkások maguknak aggkorukra bizonyos életjáradékot biztosíthatnak. A betegség és munkaképtelenség esetére való segélyezésről pedig ma már majdnem minden nagyobb állam törvényhozása gondoskodott, így a mi hazánk is a legutóbb megalkotott törvénynyel, mert elismerték, hogy a munkásnak betegség esetére való segélyezése a társadalomnak nagy érdekében fekszik. Legközelebb nálunk is életbe lép továbbá a vasárnapi munkaszünet törvénye, mely szintén egy szemet képez a munkások helyzetének javítására irányuló intézkedések láncolatában. 876 A táncosnő, André Theuriet beszélje. (Folytatás.) • Egy alikánt palackot vett elő szekrényéből, szívélyes ajándékát az egyik ájtatos nővérnek, aztán két poharat és süteményt rakott az asztalra, melyet maga és a fiatal pap közé tett, teletöltvén a poharakat, az abbé fölemelte a magáét és meleg hangon, fanatikus rajongással kiáltá: — Viva Carlos quinto! viva la religion! (Éljen ötödik Karlos és a vallásnak üdv.) Fanyar mosolylyal válaszolt reá senior Ramon Olavide; megizlette nyelve hegyével hazája borát és ismét letette poharát, nagyot sóhajtván. — Látom, — folytatá don Palomino, kezét honfitársa karjára téve, — látom, hogy te is az én véleményemet osztottad. Te is beláttad azt, hogy egy igaz és hű andalusiának be kell váltania kötelességét, bármibe kerüljön is az. A papi öltöny nem szolgálhat akadályul a szent ügy védelmében. — Fájdalom! — válaszolta a másik elpirulva, — a ruha nem az enyém... Csak azért vettem magamra, hogy kikerüljem az üldöztetést és biztosan átjuthassak a határon. .. Én nem vagyok pap senior Palacios... csak nyomorult bűnös.. . — Ave Maria purissima! (szentséges szűz Mária) — kiáltá az abbé, kezeit összekulcsolva, — mi történt? ... Mikor utoljára elhagytalak, már diakónusnak akartak fölszentelni... Micsoda rossz szellem vezette tévútra tanítványomat, a szeminárium virágát, azt, a kit el santonak hívtak ?... Micsoda megvetésre méltó csák térítette le őt az isten útjáról ? — Nő volt, don Palomino, — felelte a fiatal ember, szemeit lesütve. — Caramba! — kiáltott föl az agg Guerillero, öklével nagyot ütve az asztalra, — hát mindig ugyanazon történet?. .. Hát a közmondásnak mindig igazzat kell adni: »El hombre es stopa, la muyer es fuego; vienne el demonio y sopla.« (Az ember csepüből, a nő tűzből áll; eljő az ördög, ki reájuk lehet.).. És hol találkoztál te azzal az ördögi teremtéssel, ki elveszített ? Meséld el történetedet, fiam, gyónj meg öreg barátodnak... Annyira meg voltak indulva, hogy nem látszottak észre venni egy harmadiknak jelenlétét, átadták magukat mindketten a távoli szülőföld élénk emlékeinek ; én az ablakmélyedésbe elrejtőzve, a hátamra hulló kreton függöny által teljesen eltakartatva, könyvemet térdemre fektetve, némán füleltem és csendesen maradtam helyemen, nehogy észre vegyenek. Egyetlen egy szót sem szalasztottam el beszélgetésükből. Jóllehet ma már nagy jártassággal bírok a spanyol nyelv terén, abban a korban, melyben akkor valók, nem igen értettem meg néha megjegyzéseiket, mégis ezek annyira bevésődtek emlékembe, hogy még most is, mikor már noricius vagyok, a két menekültnek beszélgetése élénken támad föl bennem drámai színezetével, a legcsekélyebb részleteivel. Még most is oda képzelem magam a négyszögletes, friss levegővel telt árnyékos szobába; a két spanyolt a fekete áztal választotta el egymástól, melyen a félig megtöltött poharakban a nap vékony sugárkévéje megtörve, ragyogóvá tette a spanyol bor topáz-szinét; don Palomino az asztalra könyökölve, állát bársonypuha kezeire nyugtatta, szemeit dán Ramonra szegezte ; ez meg poharát gépiesen tartogatta sovány ujjai között, mig nyúlánk termete a karosszék hátpárnájára dőlt; a vörös damaszkból készült burkolat kiemelte sápadt arcszinét, fekete, hosszú haj