Fővárosi Lapok, 1891. december (28. évfolyam, 330-359. szám)
1891-12-01 / 330. szám
b ban találnak éjjeli szállást, ahová aztán lefekteti a leányt, maga pedig kifekszik a kunyhó ajtaja elé, s úgy érzi ott reggelig. Te Micu, még csak meg se csókolja! És mit is mond: Jobban szeretem, mint az életemet, de a becsületemet még jobban szeretem .. . Leértem a fűzfák alá. Kikerestem egy kedves kis tiszta homokos helyet, a viz kimosta a partot, szép gömbölyűre, azután a mosás közepét megint telehordta finom fehér homokkal — egész királynői trónust kapartam magamnak össze, szépen ráültem s éppen az utolsó darab ruhát vetettem le magamról (amint benéztem a vizbe, olyan formás kis jószágnak láttam magamat, hogy hazudik ez a víz, ugye ?Amikor egyszerre csak két szemet látok villogni a bokrok között. Nagyot sikoltottam, mert azt hittem, hogy valaki. Pedig csak az a haszontalan Borosa volt. Tudod édes, valaki alatt ilyen helyzetben mégis csak férfit ért az ember, nem mintha mi csak valamik lennénk. Rögtön fel kellett öltöznöm, s öltözés közben hallgatni a prédikációját. Hiába csitítottam, hogy hallgasson , kijelentette, hogy minden inkább távolabb áll tőle, mint a hallgatási szándék, mert az Úr engemet ő rá bízott, s jaj lesz neki, ha egésségemmel hűtlenül sáfárkodik. Meg aztán ő is utánam veszítené magát, ha nekem valami bajom lenne. Mikor rá néztem, ráncos arcán mintha könycsepp perdült volna alá. Csak nem bánthattam tovább, hadd kerepeljen. Pedig bizony rászolgált volna. Az ő árulkodása miatt, piríthatom most magam két napig a konyhában, miután cselekményem bűnkisérletnek minősíttetvén, két napi főzéssel büntettetett. — Legalább megpirosodsz egy kicsit, te kis üvegházi virág — szóról-szóra így mondta a bácsi. Pedig tudhatná a csúnya bácsi, hogy haragszom érte, mikor ilyenféle címekkel titulál. És pláne Borcsa előtt. Hiszen így képtelen az ember tekintélyt tartani alárendeltjei előtt. Meg máskülönben is miért lennék én üvegházi virág, kis fehérség, kis lidérc, meg más ilyen kedves holmi — mikor a fő vágyam, hogy olyan rakoncátlan kis falusi vadvirágnak tartsanak, aki mindenkit bánt, mindenkinek borsót tör az orra alá, tudod mint Raymonde — a mi kedves regényünkben — míg el nem jön Yerdier úr, aki azután megjuhászítja a kis vadat. Yerdier, Yerdier — van e olyan férfi ezen a világon ? Olyan nemes, erős lelkű, egyenes szivü, s mégis gyöngéd, kedves ember. Dehogy van ? Különben, ha volna is, mit bánnám én ? Csak neked szeretnék egy olyant keríteni. És ezzel végzem levelemet — amint az intézetben szokta diktálni Auguszta kisasszony — anélkül, hogy tulajdonképen arról írtam volna, amiről akartam. Tudniillik a csontok szocietásról, a gavallérokról, a kisasszonyokról, a jó mamákról, meg a magyar ruhás, nagy pipájú papákról. Aztán meg arról, hogy mennyire haragszom rád te csúnya, rossz Izmud, hogy el nem jösz, amint elválásunkkor ígérted, holott ismerhetnéd azt a francia verset, az egyetlent, amit magánszorgalomból lefordítottam, s azt is csak refrénjéért, mely úgy szól, hogy nincs annál nagyobb gyönyörűség, mintha két iskolából kinőtt, végzett diák az iskolától távol, nagyon távol találkozik egymással. Csókos ezerszer a te intézetből kinőtt, végzett Piroskád. (Folyt, köv.) esztendő óta senki sem vett nagyobb részt. Fordította Platót és más klasszikusokat, bírált és irt tömérdek munkát, kiadta a »Reguly Antal hagyományait«, e nagy művében (melyért kétszáz arany nagyjutalmat is nyert) vett meg a finnugor rokonság tanának alapját, ami fölött azóta is foly az eszmeharc. Szerkesztette sok éven át a »Magyar Nyelvészet«és aztán a »Nyelvtudományi közlemények«-et, irt munkákat a finnekről, a vogul földről és népéről, a kondai vogul és az északi osztrák nyelvekről , tanításaival és buzdításaival egész iskolát nevelt, az összehasonlító nyelvészet terén nevezetes munkásságot fejtett ki, számos munkáját fordították le német és más nyelvekre, sok külföldi társaság választotta meg tagjának, szóval nemcsak nagy ereje, hanem nagy dísze is volt a hazai tudományosságnak. Számos külföldi útjából is adott ki műveket, így már fiatal korában a »Drezdai levelek«-et, 1871- ben az »Utazás a Balt-tenger vidékén« című könyvét, melyet németre is azonnal lefordítottak. A külföld számára ő indította meg a »Literarische Berichte« című akadémiai folyóiratot. Mély kritikai elméjének nevezetes bizonysága 1876-ból a »Magyar ethnográfia«, mely fajunk eredetéről és beköltözéséről sok újat, a történelmi hagyományoktól eltérőt mond. Folytonos igyekezete volt a valót kritikailag megtisztítani a meséktől. A székelyek és rumének eredetét is önálló kutatás alapján történelmi kritikával irta meg. A »Rumének történeté «-n folyvást dolgozott s azt az akadémia könyvkiadó vállalata fogja a jövő évben kiadni. Két kötetből áll s az elsőt ,már régebben befejezte, a második is, melyben az Árpád kor történetével foglalkozik, nagyobbára kész, bár még az utolsó nap is javítgatott rajta. Évtizedek óta az akadémia első osztályában, melynek 1883 óta szeretett és nagyrabecsült elnöke, továbbá az igazgató tanácsnak is tagja volt, a legbuzgóbb felolvasók közé tartozott. Csak az idén pihent, aszthmatikus baja miatt. Utolsó felolvasása tavaly volt »az aranyszéki-mohácsi nyelvemlékről.« De a bírálati s kiadási munkákban folyvást a leglelkiismeretesebben vett részt nemcsak az akadémiában, hanem a Kisfaludy-Társaságban is, melyhez szintén igen mély rokonszenv kapcsolta. Mindig szerette a költészetet, kivált a népek költését, mondáit, regéit, melyeket a tudomány számára is jól kiaknázott. A szép iránti fogékonyság sohasem csappant meg nála, s nem csak görög klasszikusait szerette olvasni, hanem szépirodalmunk új és jobb termékeit is, örvendve minden haladásnak. Átalában ez a tetőtől talpig komoly tudós egyszersmind a kedély és társas érintkezés szeretetreméltó embere is volt. Éveken át a téli időszakban rendes estély volt házánál, hol theára gyűltek össze öreg és fiatal írók s igen élénk eszmecsere folyt mindig. Neje (Rock Karolina) és a házi ur szívessége feledhetetlenné tették az estélyeket mindazok számára, a kik részt vettek azokban. Derültség jellemezte ez összejöveteleket, habár rendesen eszmék körül forgott a társalgás. Hunfalvy Pálnak nem lévén gyermeke, a tehetséges fiatal tudósokat szerette fiai gyanánt. Legerősb kapocs a nyelvtudományi működésben dr. Budenz Józsefhez kötötte. »Én is az ő fordítmánya vagyok«, — mondhatja e kitűnő tanár — németből magyarra. S az a nagy tudós egyszersmind tudott jó gazda is lenni tiszaföldvári birtokán, hol azonban csak a nyári hónapokban időzhetett. Szeretett továbbá érintkezni s nagy utazásai közben, többi közt északi Európa városaiban, hamar megnyerte a tudósok rokonszenvét és nagyrabecsülését. Pulszky Ferencen kívül senki sem állt nálunk európai tudósokkal oly sok személyes összeköttetésben, mint ő. S ezzel is sokat használt tudományosságunk ügyeinek. Nem rég egy nyári szünidőt arra fordított, hogy Erdélyt ethnográfiai tanulmányok végett utazza be s útjának eredményeiről igen értékes dolgozatot adott ki. Sokat látott, mindent észrevett s kevésből is — 2464 — A szép Alns ette. — Francia elbeszélés. — Irta Eugéne Chavette. (Vége.) — Megtaláltam a pénzemet, — gondolta, miközben megtapogatta kabátjának a gallérját, melyet Soufflardtól visszaszerzett. E pillanatban, a választófalon háromszor iszonyú orditás hangzott keresztül. Micaud ajkán egy mosoly vonult el a fájdalom eme kifejezésének a hallatára. — Úgy van, — ismételte, — megvan a pénzem s tökéletesen boszút álltam. A vérpad nagyon enyhe büntetés lett volna Soufflardnak, nem szenvedett volna eleget, így kissé tovább tart a halálküzdelme. A haldokló kiáltásai mindig a fülébe zúgtak Micaudnak, ki folyvást mosolygott. — Veszsz el, mint az eb, te gonosz nőrabló! — mormogta. S kezeit elégülten dörzsölve, folytatta: — Úgy van, te nyomorultul pusztulsz el s mig öt lábnyi mélyen a föld alatt fekszel, a te barátod Micaud pompásan él visszanyert pénzéből valamelyik kis zugban. Az áruló iránt oly undort éreztek bűntársai, hogy vonakodtak vele együtt vacsorálni, mikor este az étket nekik beadták. Micaudnak a börtön túlsó végén kellett a vacsoráját külön edényből elkölteni. Leviel, bármily súlyos büntetést szabtak rá, megőrizte kedélyességét a vacsora alatt. — Húsz évi gályarabság, — mondta társainak, — nem tréfa dolog. No de, úgy cselekszem, mint a gazdag emberek, a teleimet délvidéken fogom tölteni. — A touloni tartózkodás nem igen lesz üdvös az egésségemre, — jegyzi meg Lemeunier , — hamar elpusztulok én ott. — Bezzeg szerencsénk, hogy házat nem építettünk Párisban, mert nagyon nehezen tudnók behajtani a bérleteket, — szólt Levier. E pillanatban beszélgetésüket vad orditás szakította meg. Micaud fölugrott a szögletből s meredt szemmel, dúlt arccal rohant a vacsorálók felé. — A pénzemet! a pénzemet! — ordította. Egyik kezében a kabátját tartotta, melynek gallérja föl volt fejtve ; a másikban egy csomó durva papírt tartott, melyet a galérbán talált; egyedül lévén, az az ötlete támadt, hogy jó lesz kissé fölfejteni a rejteket, ahol a pénzét tartogatta. — A pénzemet !... Ki vette el a pénzemet ? — kérdezte kétségbeesve. — Ejh, hát neked kincstárad is volt? Neked, ki mindig szegénynek színlelted magadat! — kiáltott föl Lemeunier. —■ Ki az, aki engem megrabolt ? — ordítozott tovább Micaud, a kezében morzsolgatva a papírt. — Ki írta ezt ide: »Ha Micaud oly gonoszlelkű volt, hogy barátaival nem osztotta meg a pénzét, megérdemelte, hogy elvegyék azt tőle.« Mindnyájan kacagtak. Micaud pillanatig meredten nézett rájuk, aztán vad kacajba tört ki, mely meglepte a társait. — Megőrült ez ? — kérdezték egymástól. Igazuk volt; Micaud megtébolyult. Miután hiába orvosolták a nyomorultat, átvitték a Bicêtrebe, hol hat év múlva halt meg, soha egyebet nem mondva, mint: »a pénzemet!« Lehetetlenség, a bandának minden egyes tagjáról megemlékeznünk. Annyit azonban mondhatunk, hogy Vollardné és Leviel meghaltak, mielőtt büntetésük idejét kitölthették volna. Azt, hogy Alfréd, a kis kamasz, a Micaud pénzét hová tette s elkölthette-e, nem tudjuk. Mikor nagykorú lett, oda hagyta a Roquette-et s egy hónap múlva tolvajságért újra két esztendőre ítélték el. Alig töltött most öt napot a börtönben, midőn kisokat kibírt magyarázni. Esze mélyen járt a dolgok lényegében. A tudomány és az akadémia hű szolgálata mellett egyháza (az evangélikus hitfelekezet) vallási és iskolaügyeinek egyik vezérlő férfia volt évtizedeken át tartott nagy buzgósággal, kitartó erővel. A közoktatási tanácsnak serény tagja s a magyar ethnográfiai társaságnak alapítója és elnöke volt. Sokra ráért és sokat megbirt. A természet megáldotta erős, izmos testalkattal s öreg korában is érdekes alak maradt, komoly, erős, szép fej, nyájasan néző szemmel és lelket tükröző mosolylyal. Mert benső heve nem apadt, tudott öregen is lelkesedni és haragudni egyaránt. Különösen kikelt a politikai kockáztatások és a tudományos tévtanok vagy irányzatok ellen. Néha fel is szólalt a lapokban s heves röpiratot irt a görög nyelv kötelező tanítása mellett, midőn ennek megszüntetése került tárgyalásra. A politikai tevékenységtől már rég visszavonult, bár az alkotmány visszaszerzésének küzdelmei közepett még egyszer, mint képviselő, megjelent a parlamentben, mint Deák Ferenc szilárd hive , de aztán választási küzdelmekbe beleereszkedni többé nem kívánt. Csak a főrendiházban jelent meg újra, mint kinevezett tag s egy párszor beszédet is mondott. Utólszor a görög nyelv kötelező tanítása mellett tört pálcát. Attól félve, hogy a kötelező tanítás megszüntetése elszakítja a magyart a nyugati kultúrától, egész a kíméletlenségig harcolt e reform ellen szaktanácskozásban, röpiratban, főrendiházban s elkedvetlenült, midőn a reform törvénynyé vált. De egyébben nem veszté kedvét, bár az aszthmatikus baj gyakran elővette. Ez ellen olykor eljárt Emsbe, az utolsó nyár néhány hetét azonban Tátrafüreden tölté, kedves szülőföldje közelében, honnan derülten, noha már nem a régi erőben tért vissza. De a munkát bírta folyvást. Homloka is fényt sugárzott még, midőn az akadémia üdvözlő iratát nem rég átnyújtották a félszázados tagnak. Örömmel ment az ethnográfiai társaság ünneplő ülésére is, de már az »István főherceg«