Fővárosi Lapok 1893. május (119-148. szám)
1893-05-04 / 122. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési dij: * ,0, Csütörtök, 1893. május 4 XXX. évfolyam. 122. szám. 1 bóra.......................1 frt 40 kr. K^ytdévr. , Wlsvre .... 8 „ — , Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI lapok SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek terei. Hirdetéseket és apró hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. Mégis fakad . . . Mégis fakad, mégis cseng már a liget. Természet, még most vagyok csak a tied! Most vallom még csak fiadnak magamat, Mikor igy ver fülemile, pitypalatty. Járom az uj, a feltámadt világot, Gyönyörömben szinte fel-felkiáltok. Teli gyűl a szivem is uj erővel, Én vidor dalt, virágot ver a föld fel. Sohase hittem, hogy én legyek ily boldog, Mikor tegnap szemembül még könny omlott. Lám, aki fenn őrzi a jég lakóit, Igaz lelket előbb-utóbb meggyógyít. Süssetek csak fiatal szép sugarak, Hadd ifjodjam e lobogó láng alatt. Nem, nem is az egek boltja, mi ragyog, De a lelkem, hiszen oly boldog vagyok! . . . E. Kovács Gyula. Bohéme-világ. München, május 1. Ezek a száműzött magyar piktorok itt Münchenben Matyinak hívják a márkát s fittynek a pfenniget. Tovább nem igen terjed a fogalmuk, mert egy részük igen szegény ember, a másik fajta pedig bár tehetné, hogy nagyobb summákban beszéljen, nem várja be az esedékes időt, míg egyegy képe elkészül, hanem márkákban szedi fel a kép árát előlegekben a műkereskedőktől, akiknek itt is, mint a világ minden tájékán, úgy általában hiéna a nevük s akik itt is, mint a világ minden tájékán, többé kevésbbé rá is szolgálnak erre a nem nagyon megtisztelő címre. Van a művészeknek egy harmadik fajtája is, de ez nem bohémé. Lehetne már közülök egynéhány bázint is, ha épen házat akarna venni, de ha házuk nincs is, van családjuk, s úgy élnek, mint az egy becsületes, tisztességes polgáremberhez illik. Otthon ülnek, a gyermekek iskolába járnak, teljesen hozzászoktak a bajor konyhához s festenek megrendelésre vagy biztos pénzre, amennyiben nem igen történik meg velük, hogy a nyakukon maradna egyik vagy másik kompozíciójuk. Én felosztottam magamat közöttük. Ha okosan akarok beszélni okos, megállapodott, komoly emberekkel, akkor fölkeresek egy-kettőt az öreg urak közül s azok aztán türelmesen s csendes nyugodtsággal magyarázgatnak el nekem sok dolgot a maguk álláspontjáról abban a végtelen mezőben, a minek a neve: képzőművészet. A fiatalok közt ülve, nem szeretem, ha vitáznak. Az már túlságosan heves nekem s abból a sok nagy szóból, hatalmas, egetrengető igazságból, melyet csak úgy dobnak ki a szájukból, mint más ember a végigégett cigarettát, nem lehet tanulni semmit. Úgy nagyjában a hangulat emberei mindnyájan, nincs meg nézetükben a kellő nyugalom és átgondolás ; ha jó kedvük van, sok minden tetszik nekik, amit rossz kedvükben haszontalan puccolásnak kvalifikálnak. Itt a matyi és a fitty viszi a hangadó szerepet s e két fogalom köré csoportosul az életmód száz meg száz változata. Van vagy nincs, kevés vagy sok van, kölcsön-e vagy saját elvitázhatatlan tulajdon, ki kell-e adni okvetlenül vagy még lehet csörgetni egy pár napig a zsebben, az mind igen fontos a hangulatra nézve. Megbecsültei nem igen tudják, elverni azonban igen s ha egy szép napon a Srothschild-ház ahelyett, hogy a valutára alkuszik, a müncheni bohémé re íratná összes arany- és ezüst készletét, hamarabb elbánnának ezek a jókedvű emberek vele, mint egy kiéhezett megye. Az első igazi, szeretetreméltó bohéme-világgal itt találkoztam, ebben a művészvárosban, odahaza — bár közöttük éltem, nem találtam meg ezt a típust. Épen ezért azt hiszem, hogy sok minden, az ember lelkének kedves dolog kell hogy hiányozzék arra, hogy megteremjen az igazi bohémé. Ha mindaz megvan, amit az otthon, a mi nyelvünk, a mi szokásaink, a mi megszokott életmódunk nyújtanak az embernek, akkor az, még ha nagyon rátermett is, csak félbohémemé növi ki magát. Mikor azonban átjön a határon , talál magának egy másik négy-öt kóborlegényből álló társaságot és ezen a négy öt pajtáson kívül senkije sincsen, teljesen átalakul. Ilyenek ezek a fiatal emberek. Együtt ebédelünk egy Café-rrestaurantban,a mely nélkülünk már majdnem tönkremegy s ahova kivülünk csak néhány orosz és görög látogat el néha-néha; együtt vacsorázunk egy kis kocsmában, ahol minden olcsó és rossz; ez azonban nem zárja ki azt, hogy ha valamelyik atyánkfián egyik-másik koszivü nagybácsija segített egy pár forinttal, azt hamarosan el ne verjük valahol igen elegáns magyarsággal s urak ne legyünk a magunk módja szerint. Ilyenkor egyik másik hazafi a Rákóczy-indulót fütyüli s magyarul szidja össze azt a szegény békességes rendőrt, aki merészkedik arra figyelmeztetni, hogy az utcán tilos háborítani a csendet. Münchenben voltaképen a fiatal magyarok képezik a bohéme-világot, más nemzet fiainak alig van rá képességük. Próbálgatják, de nem megyen nekik s azt merem mondani, hogy az a kis élet, ami ebben a nagy, álmos városban mégis felfedezhető, jó részben a magyaroknak köszönhető. Szeretik is itt a magyarokat ; azt mondják, hogy jó kedvük van s ez nagy ajánlat a bajor német előtt, ki mindenben szinte kutatva keresi a komikust. A HARMADIK. (Lengyel elbeszélés.) Irta Sienkiewicz Henrik. (Folytatás.) Kis idő múlva egy komorna jelen meg, ama kijelentéssel, hogy a nagyságos asszony a mellékszobában öltözködik — s aztán eltűnik. — Jó reggelt! — Ilona, kiált be Éva. — Jó reggelt, Évácska! — válaszolja egy üde, csengő hang. — Rögtön! — egy,"pillanat alatt kész vagyok. — Ilona! Te nem tudod mi vár itt rád s kit fogsz látni . . . Egy hárfást hoztam hozzád, valóságos hárfás öreget, ki valaha Ukrajna síkjain járt. Örömujjongás hangzik ki a mellékszobából; az ajtó föltárul s berohan Ilona, öltözetlenül, füzörállban, fölbontott hajjal. — Vak hárfás ! Itt Varsóban! — Nem vak ő! Lát! — kiáltott föl hirtelen Éva, ki a tréfát nem akarta tulságba vinni. De már későn, mert ugyanabban a pillanatban Ilonának a lábai elé borulok s a legtisztább tájszólással kiáltok föl: — Isten angyala! S átölelem mind a két karommal a lábacskáit, miközben szememet ámulattal emelem föl hozzá. Emberek, térdepeljetek le ! Jörtek tömjéntartóval ide valamennyien! A miloi Vénusz, az igazi Vénusz! — Angyal! — ismételtem őszinte lelkesedéssel. Az én hárfás lelkesedésem azáltal látszik megmagyarázhatónak, hogy én, hosszas »vándorlásom« után, újra találkozom egy ukrajnai lélekkel. Mindamellett is visszavonja Ilona a lábacskáit és tova siet . . . Villámgyorsan vetettem szememet mezetlen vállaira és nyakára, melyek engem a nápolyi múzeumban lévő Psychére emlékeztettek. Aztán eltűnt az ajtó mögött, én azonban térdepelve maradok a szoba közepén. Éva megfenyeget engem a napernyőjével, nevet, miközben orrocskáját egy rezedabokrétában rejti el. Ezalatt, az ajtón át, a legszebb tájszólás szerint, beszélgetés kezdődik, úgy ahogy valaha Ukrajnában beszélgettek. Előre elkészültem minden lehető kérdésre s úgy hazudozom, mintha nyomtatásból olvasnám. Czberin vidékéről való vagyok ; a leányom bizonyos slackziz után jött Varsóba és én öreg ember, ki méhesemben egyedül busongtam, végre ide bujdostam utána. Jó emberek ittott, dalaimért pénzt nyomtak a markomba. És most? Most majd ismét meglátom az én kedves leányomat, megáldom, aztán hazatérek, mert vágyakozom vissza szülőföldemre Ukrajnába. Csakis ott, az én méhkasaim közt, akarok meghalni. Hiszen mindnyájunknak meg kell halni s az öreg Fülöp már régóta él. Milyen az igazi művész-természet! Évácska, noha tudja, ki vagyok, mégis annyira meghatott a szerepem, hogy mélabúsan hajtja meg bájos fejecskéjét s egész részvéttel néz rám. Ilonának a hangja, ott a mellékszobában, szintén remeg a fölindulástól. Az ajtó megnyillik kissé; gyönyörű fehér kar látszik a nyiláson keresztül s egészen váratlanul három rubelnek a birtokába jutok, melyet elfogadok, mert nem tehetek egyebet. Ugyanakkor, valamennyi szent nevében áldást rebegtem Ilonának a fejére. A komorna belépett, jelentve, hogy Ostrzynski úr lent van s kérdezteti: elfogadja-e a nagyságos asszony ? — Ne fogadd el, édesem! — kiáltott föl Éva ijedten. Ilona kinyilatkoztatja, hogy nem fogadhatja el a szerkesztő urat, sőt csudálkozását is kifejezi ily korai látogatása fölött. Magam sem tudom elképzelni, mint lehet az, hogy Ostrzynski, aki a formaságokat annyira ismeri és azokat szereti is megtartani, ily korai órában alkalmatlankodik. — Neki valamely különös okának kell lenni! — tűnődött Éva. De a további beszélgetésre nem marad időnk, mert abban a pillanatban belép Ilona teljesen fölöltözve s ugyanakkor jelentik, hogy kész a reggeli-A hölgyek bemennek a másik szobába. Ilona minden áron asztalhoz akar engem ültetni, de én vonogatózom s hárfám mellé leülök a küszöbre. Csakhamar egy tele tál ételt tesznek elébem, melynek tartalma elég volna hat ukrajnai hárfás gyomrának az elrontására is. Hozzá látok, először is mert megéheztem, meg azért, mert aközben Ilonát szemlélhetem. Valóban szebb fejet nem lehet látni a világnak egyetlenegy képtárában sem! Soha életemben oly átlátszó szemet nem láttam: látható ezen át minden lelki állapot, épúgy, mint egy tiszta folyónak a medre. Ennek a szemnek még az a sajátsága is megvan, hogy elébb nevet mint az ajk, mialatt az egész arc kiderül, mintha verőfény tűzne rá.