Fővárosi Lapok 1893. május (119-148. szám)

1893-05-04 / 122. szám

Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési dij: * ,0,­ Csütörtök, 1893. május 4 XXX. évfolyam. 122. szám. 1 bóra.......................1 frt 40 kr. K^ytdévr. , Wlsvre .... 8 „ — , Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI lapok SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere­i. Hirdetéseket és apró hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. Mégis fakad . . . Mégis fakad, mégis cseng már a liget. Természet, még most vagyok csak a tied! Most vallom még csak fiadnak magamat, Mikor igy ver fülemile, pitypalatty. Járom az uj, a feltámadt világot, Gyönyörömben szinte fel-felkiáltok. Teli gyűl a szivem is uj erővel, Én vidor dalt, virágot ver a föld fel. Sohase hittem, hogy én legyek ily boldog, Mikor tegnap szemembül még könny omlott. Lám, a­ki fenn őrzi a jég lakóit, Igaz lelket előbb-utóbb meggyógyít. Süssetek csak fiatal szép sugarak, Hadd ifjodjam e lobogó láng alatt. Nem, nem is az egek boltja, mi ragyog, De a lelkem, hiszen oly boldog vagyok! . . . E. Kovács Gyula. Bohéme-világ. München, május 1. Ezek a száműzött magyar piktorok itt Mün­chenben Matyinak hívják a márkát s fittynek a pfenniget. Tovább nem igen terjed a fogalmuk, mert egy részük igen szegény ember, a másik fajta pedig bár tehetné, hogy nagyobb summákban be­széljen, nem várja be az esedékes időt, míg egy­­egy képe elkészül, hanem márkákban szedi fel a kép árát előlegekben a műkereskedőktől, a­kiknek itt is, mint a világ minden tájékán, úgy általában hiéna a nevük s a­kik itt is, mint a világ minden tájékán, többé kevésbbé rá is szolgálnak erre a nem nagyon megtisztelő címre. Van a művészek­nek egy harmadik fajtája is, de ez nem bohémé. Lehetne már közülök egynéhány bázint is, ha épen­­ házat akarna venni, de ha házuk nincs is, van családjuk, s úgy élnek, mint az egy becsületes, tisztességes polgáremberhez illik. Otthon ülnek, a gyermekek iskolába járnak, teljesen hozzászok­tak a bajor konyhához s festenek megrendelésre vagy biztos pénzre, a­mennyiben nem igen törté­nik meg velük, hogy a nyakukon maradna egyik vagy másik kompozíciójuk. Én felosztottam magamat közöttük. Ha okosan akarok beszélni okos, megál­lapodott, komoly emberekkel, akkor fölkeresek egy-kettőt az öreg urak közül s azok aztán türelmesen s csendes nyugodtsággal magyaráz­­gatnak el nekem sok dolgot a maguk álláspontjá­ról abban a végtelen mezőben, a minek a neve: képzőművészet. A fiatalok közt ülve, nem szere­tem, ha vitáznak. Az már túlságosan heves nekem s abból a sok nagy szóból, hatalmas, egetrengető igazságból, melyet csak úgy dobnak ki a szájuk­ból, mint más ember a végigégett cigarettát, nem lehet tanulni semmit. Úgy nagyjában a hangulat emberei mindnyájan, nincs meg nézetükben a kellő nyugalom és átgondolás ; ha jó kedvük van, sok minden tetszik nekik, a­mit rossz kedvükben haszontalan puccolásnak kvalifikálnak. Itt a matyi és a fitty viszi a hangadó szerepet s e két fogalom köré csoportosul az életmód száz meg száz változata. Van vagy nincs, kevés vagy sok van, kölcsön-e vagy saját elvitázhatat­­lan tulajdon, ki kell-e adni okvetlenül vagy még lehet csörgetni egy pár napig a zsebben, az mind igen fontos a hangulatra nézve. Megbe­­csültei nem igen tudják, elverni azonban igen s ha egy szép napon a Srothschild-ház a­helyett, hogy a valutára alkuszik, a müncheni bohémé­ re íratná összes arany- és ezüst készletét, hamarabb elbán­nának ezek a jókedvű emberek vele, mint egy ki­éhezett megye. Az első igazi, szeretetreméltó bohéme-vi­­lággal itt találkoztam, ebben a művészváros­­ban, odahaza — bár közöttük éltem, nem talál­tam meg ezt a típust. Épen ezért azt hiszem, hogy sok minden, az ember lelkének kedves dolog kell hogy hiányozzék arra, hogy megteremjen az igazi bohémé.­ Ha mindaz megvan, a­mit az otthon, a mi nyelvünk, a mi szokásaink, a mi megszokott életmódunk nyújtanak az embernek, akkor az, még ha nagyon rátermett is, csak félbohéme­mé növi ki magát. Mikor azonban átjön a határon , talál magának egy másik négy-öt kóborlegényből álló társaságot és ezen a négy öt pajtáson kívül senkije sincsen, teljesen átalakul. Ilyenek ezek a fiatal emberek. Együtt ebédelünk egy Café-rr­es­­taurantban,a mely nélkülünk már majdnem tönkre­megy s a­hova kivülünk csak néhány orosz és gö­rög látogat el néha-néha; együtt vacsorázunk egy kis kocsmában, a­hol minden olcsó és rossz; ez azonban nem zárja ki azt, hogy ha valamelyik atyánkfián egyik-másik koszivü nagybácsija segí­tett egy pár forinttal, azt hamarosan el ne verjük valahol igen elegáns magyarsággal s urak ne le­gyünk a magunk módja szerint. Ilyenkor egyik má­sik hazafi a Rákóczy-indulót fütyüli s magyarul szidja össze azt a szegény békességes rendőrt, a­ki merészkedik arra figyelmeztetni, hogy az utcán ti­los háborítani a csendet. Münchenben voltaképen a fiatal magyarok képezik a bohéme-világot, más nemzet fiainak alig van rá képességük. Próbálgat­ják, de nem megyen nekik s azt merem mondani, hogy az a kis élet, ami ebben a nagy, álmos város­ban mégis felfedezhető, jó részben a magyaroknak köszönhető. Szeretik is itt a magyarokat ; azt mondják, hogy jó kedvük van s ez nagy ajánlat a bajor német előtt, ki mindenben szinte kutatva ke­resi a komikust. A HARMADIK. (Lengyel elbeszélés.) Irta Sienkiewicz Henrik. (Folytatás.) Kis idő múlva egy komorna jelen meg, ama kijelentéssel, hogy a nagyságos asszony a mellék­szobában öltözködik — s aztán eltűnik. — Jó reggelt! — Ilona, kiált be Éva. — Jó reggelt, Évácska! — válaszolja egy üde, csengő hang. — Rögtön! — egy,"pillanat alatt kész vagyok. — Ilona! Te nem tudod mi vár itt rád s kit fogsz látni . . . Egy hárfást hoztam hozzád, való­ságos hárfás öreget, ki valaha Ukrajna síkjain járt. Örömujjongás hangzik ki a mellékszobából; az ajtó föltárul s berohan Ilona, öltözetlenül, füzö­­rállban, fölbontott hajjal. — Vak hárfás ! Itt Varsóban! — Nem vak ő! Lát! — kiáltott föl hirtelen Éva, ki a tréfát nem akarta tulságba vinni. De már későn, mert ugyanabban a pillanatban Ilonának a lábai elé borulok s a legtisztább táj­szólással kiáltok föl: — Isten angyala! S átölelem mind a két karommal a lábacs­káit, miközben szememet ámulattal emelem föl hozzá. Emberek, térdepeljetek le ! Jörtek tömjén­­tartóval ide valamennyien! A miloi Vénusz, az igazi Vénusz! — Angyal! — ismételtem őszinte lelkese­déssel. Az én hárfás­ lelkesedésem azáltal látszik megmagyarázhatónak, hogy én, hosszas »vándor­lásom« után, újra találkozom egy ukrajnai lélekkel. Mindamellett is visszavonja Ilona a lábacskáit és tova siet . . . Villámgyorsan vetettem szememet mezetlen vállaira és nyakára, melyek engem a ná­polyi múzeumban lévő Psychére emlékeztettek. Aztán eltűnt az ajtó mögött, én azonban tér­depelve maradok a szoba közepén. Éva megfenyeget engem a napernyőjével, nevet, miközben orrocskáját egy rezedabokrétában rejti el. Ezalatt, az ajtón át, a legszebb tájszólás sze­rint, beszélgetés kezdődik, úgy ahogy valaha Uk­­rajnában beszélgettek. Előre elkészültem minden lehető kérdésre s úgy hazudozom, mintha nyomta­tásból olvasnám. Czberin vidékéről való vagyok ; a leányom bizonyos slackziz után jött Varsóba és én öreg ember, ki méhesemben egyedül busong­­tam, végre ide bujdostam utána. Jó emberek itt­­ott, dalaimért pénzt nyomtak a markomba. És most? Most majd ismét meglátom az én kedves leányomat, megáldom, aztán haza­térek, mert vágyakozom vissza szülőföldemre Ukrajnába. Csa­kis ott, az én méhkasaim közt, akarok meghalni. Hiszen mindnyájunknak meg kell halni s az öreg Fülöp már régóta él. Milyen az igazi művész-természet! Évácska, noha tudja, ki vagyok, mégis annyira meghatott a szerepem, hogy mélabúsan hajtja meg bájos fejecs­kéjét s egész részvéttel néz rám. Ilonának a hangja, ott a mellékszobában, szintén remeg a fölindulástól. Az ajtó megnyillik kissé; gyönyörű fehér kar látszik a nyiláson keresztül s egészen várat­lanul három rubelnek a birtokába jutok, melyet elfogadok, mert nem tehetek egyebet. Ugyanak­kor, valamennyi szent nevében áldást rebegtem Ilonának a fejére. A komorna belépett, jelentve, hogy Ostrzyn­­ski úr lent van s kérdezteti: elfogadja-e a nagysá­gos asszony ? — Ne fogadd el, édesem! — kiáltott föl Éva ijedten. Ilona kinyilatkoztatja, hogy nem fogadhatja el a szerkesztő urat, sőt csudálkozását is kifejezi ily korai látogatása fölött. Magam sem tudom el­képzelni, mint lehet az, hogy Ostrzynski, a­ki a formaságokat annyira ismeri és azokat szereti is megtartani, ily korai órában alkalmatlankodik. — Neki valamely különös okának kell lenni! — tűnődött Éva. De a további beszélgetésre nem marad időnk, mert abban a pillanatban belép Ilona teljesen föl­öltözve s ugyanakkor jelentik, hogy kész a reg­­geli-A hölgyek bemennek a másik szobába. Ilona minden áron asztalhoz akar engem ül­tetni, de én vonogatózom s hárfám mellé leülök a küszöbre. Csakhamar egy tele tál ételt tesznek elébem, melynek tartalma elég volna hat ukrajnai hárfás gyomrának az elrontására is. Hozzá látok, először is mert megéheztem, meg azért, mert aközben Ilo­nát szemlélhetem. Valóban szebb fejet nem lehet látni a világ­nak egyetlenegy képtárában sem! Soha életemben oly átlátszó szemet nem láttam: látható ezen át minden lelki állapot, épúgy, mint egy tiszta folyó­­nak a medre. Ennek a szemnek még az a sajátsága is megvan, hogy elébb nevet mint az ajk, mialatt az egész arc kiderül, mintha verőfény tűzne rá.

Next