Fővárosi Lapok 1893. szeptember (241-270. szám)
1893-09-01 / 241. szám
laszolok legalább, ha már veszni hagyom az asszonyt ?«... Hát nem bolond ez a firma ? — Te Pista, bizonyosan másnak szólnak ezek a táviratok ! Lesz más Kiss Pista is ott a házban. — Dehogy van, végig néztem a szállodai vendégtáblát, nincs ott, sőt a szomszédban sincs ily nevű. Kiss Pista valahogy belenyugodott a maga — és a kikapó »feleség« — sorsába, de azért máig se tudja, ki, miért ingerkedett vele. Pista elutazván, többször magányosan őgyelegtem s egy ilyen sétámon egyszer hirtelen támadt, de annál tovább tartó felhőszakadás lepett meg, mely elöl szerencsésen bemenekültem egy útszéli csárda eresze alá, majd, mikor oda is becsapkodott a bőséges istenáldása, behúzódtam az ivóba. Voltam vagy tizedmagammal, tehát jóval többen, mint az egy szál asztalnál elfértünk. E kellemességet s a kis szoba forró levegőjét növelte még az az élvezet, hogy két apró lábú, de erős torkú gyermek is volt a beszorultak között, kik aztán minden villámlásra olyan rémsikoltást követtek el, hogy kívánatosabbá vált inkább csűrön vízzé lenni odakint, mint dobhártyáinkat tönkre tétetni idebent. A csaplárosné leolvasta arcainkról a sikoltozások fölötti öröm hiányát, mert megkínálta a férfiakat, hogy, ha jobban tetszik, menjünk a pincegádorba. Rögtön megindultunk hárman, az egyiket azonban visszakiáltotta a felesége, nyilván attól tartván, hogy ott közel lesz a borhoz, melyhez itt, az ő jelenlétében, csak úgy lopva mert nyúlni. Én azonban másodmagammal lesétáltam a gazdához. Társam egy sápadt, vézna, beteges emberke volt, akinek siralmas külsejéből bizony nem mertem volna kiolvasni, hogy tüdeje még olyan erősen bírja a hangot. Folyton beszélt, s örömében, hogy egy honfitársra talált, megnyílt nemcsak az ajka, de a szive is. — Ki nem állhatom a gyereklármát. — kezdé — a fürdőről is azért költöztem ki a kültelekre, mert az egyik fogadóban csupa köhögős ember, a másikban csupa síró gyermek volt a szomszédom. Aztán beszélt folyton, s mivel sem ő a szóba, sem az eső a csurgásba bele nem fáradott, két óra hosszat üldögéltem mellette, hallgatva rossz vicceit, s még rosszabb élettörténetét. A hosszas beszéd közben ugyanis rájött a sor az asszonyokra is, s mert a bor közlékenynyé teszi az embert, elmondta életének nevezetesebb mozzanatait. Az első felesége egy kicsit megcsalta, azt ott hagyta; a másodiknál ugyan nem jött rá valami »bizonyosra«, de azért a kétkedés és féltékenység örökös kínjai közt élt eddig. — De csak eddig! — tette hozzá, kissé földerülve , — most már nyugodt vagyok, mert megnyugvást szereztem magamnak az asszonyt illetőleg. Gyanúm volt ugyanis egy emberre s mivel nagy gyöngélkedésem miatt el kellett utaznom ide, megkértem titokban az öcsémet, hogy tartsa szemmel óvatosan az asszonyt is, az udvarlót is és ha valami baj készülődik, rögtön és pedig táviratilag adjon hírt nekem! Nos, uram, itt vagyok már harmadik hete és nem jött távirat ! Látszik, hogy ártatlanul gyanusítom azt a szegény teremtést! . . . No, de meg is hálálom neki a hűségét, olyan szép ékszert választottam ki a Curplatzon az ékszerésznél, hogy no! — Apropos ! kihez is van szerencsém ? — kérdem ekkor a figyelmes férjet. — Kis István vagyok kérem, Budapestről. Kis István! — Ah, Kis István úr! Örülök a szerencsének. A számon volt valami, de nem szóltam. Nekem is ékszerész üzletem van otthon, tudom, hogy mily nehéz macevőt fogni, minek rontanám hát kollegámnak , a fürdői ékszerésznek üzletét ?! Futó Ferenc. — Hozott isten! — Lehetek valamivel szolgálatodra ? Bizalmasan karjába ölti karját, hogy a kanapéhoz vezesse. — Ah, milyen pompás színben vagy ! — Gratulálok .. . Éppen tegnap emlegettünk Káryval, az őfölsége személye körüli minisztérium vezetőjével. — Pompás fiúnak tart — »A dzsentri oszlopa ; kereskedelmi zseni, aki a mi véreink hatalmas támasza . .. « — Annyi sok szépet mondott felőled, hogy — azt hiszem, — csak éppen akarnod kell s ebből a gomblyukból .. . — Oh, kérlek, kérlek! — No, no! — Tudom, hogy nem futsz utána, mint uj földesuraink a kutyabőr után — de ha mégis adják . . . Apropó! Zsebeit kezdte tapogatni. — Hova az ördögbe is tettem csak ? .. Egy bizonyos Kohárossy barátunk szolgál intézetednél... Egy bizonyos, a mieink közül való .. . Leányágon némi rokonságban is áll Káryval. . . Eh, eh, eh, hová is tettem ? . . Élénken érdeklődnek érte az illetékes helyen .. . Megígértem Kárynak, hogy hozzád juttatom a folyamodványát arra a bizonyos vezértitkári állásra és .... Eh, eh, eh . . . Csakugyan itt van. Átadta a kérvényt az igazgatónak. Ez figyelmesen szembe nézte a közbenjárót. — Közelebbről érdekel ez az úr ? — Hogyne. Mondom hogy Káry . .. Keve mosolyogva intett. — Jó, akinek Krisztus a barátja, nem kárhozik el. — Bizd rám. Baranovich egyetértőleg hunyorított az igazgató szemei közé, aztán fiatalos pajtáskodással pattintott a vállára. — De milyen pompás színben vagy ! — Szerencsés fickó, tele élettel, meg Wertheim-szekrénnyel. Temérdek pénz meg — meg — Nem jutott hirtelen eszébe a keresett szó, mert az a gondolat villant át az agyán, hogy milyen pompás dolog volna, ilyen ember ipájának lenni. Miután a keresett szó nem jutott eszébe, egyet fordított a társalgás fonalán. Bizalmasan ráhunyorízott a »szerencsés fickóra.« — Hanem mégis hiányzik valami, mi ? — Ugyan mi ? — Egy kis gömbölyű, piros szájú, kacagó szemű feleség. S hogy nagyobb kedvet csináljon hozzá, három ujjával pár csókot dobott a levegőbe. — Feleség? Baranovich komoly poziturába vágta magát s mint egy, a ki a dologhoz ért, öblös hangon kezdte magyarázni: — Ne vond össze a szemöldeidet! — Mit tudjátok ti, agglegények, mi jelentősége van e szónak : család ? — Ti csak a teherre gondoltok: de hát a gyöngéd nő ? — a csevegő gyerekek ? — Mindenki azon van, hogy még ki nem mondott vágyaid is teljesüljenek .. . Gyönyörű? — A ti erkölcstelen gyönyöreitek ! melytől kimerülve tértek haza rideg otthonaitokba ... oh a család, — a család! Nagyot sóhajtva, lecsüggesztette fejét, mintha egyenesen állva nem is lehetne elviselni a boldogságott, mely abból a szóból ered. Keve kissé kedvetlenül billentette meg a vállát. — Család! — Nekem is van. — Ah ! — A nővéred ? — Les az ablaknál, hogy mikor jösz ? — Kiszalad eléd, hogy ajtót nyisson ? — Nem, de . . . Valld meg, hogy te eléd se fut az ördög se. — Elém? ! — hökkent vissza Baranovich, mintha hirtelen nem jutna eszébe, hogy ő is a családos emberek közé tartozik, de csakhamar rendbeszedi magát. — Oh, az én megboldogult nőm ... Itt van helyette az én Marcsám, az én aranyos hamupipőkém. — Igaz, hisz leányod is van! — Nem vénültél meg haszontalanul.. . Leányod vezeti háztartásodat ? Szeret ? Baranovich komoly pillantást vet az igazgatóra, mintha föl akarna kiáltani. — Még kérdheted ? ! Keve nem engedi szóhoz; erőltetett nevetéssel folytatja: — Hagyd el. — Érd be vele, ha neked van, aki eléd szalad. — Nekem sohase volt, tehát nem érzem a hiányát . .. — Tőled függ. Ilyen gazdag és jóerőben levő embernek csak a kisujját kell kinyújtania. — Gondolod ? — Olyan töméntelen pénz! — Úgy ? ! . . Nagy is jó .. . Van ám nekünk is, ahol szívesen fogadnak. Nyájas arcú szép szemek titkos pillantása; parányi kacsók véletlen érintése. Baranovich mosolyogva dörzsölgette kezét. — Eh, eh, vén javíthatatlan. (Folyt. köv.) * 1961 ÚJDONSÁGOK. Budapest, 1893. augusztus 31. * Napirend, 1893. szeptember 1-én . A horvát miniszter fogad d. e. 10—1-ig. — A főváros középitési bizottságának ülése délután 5 órakor az uj városházán. — Nemzeti múzeu: régiségtár, nyitva délelőtt 9—1-ig. Többi tárai megtekinthetők 50 krajcár belépő dij mellett. — Az 1848/49-diki szabadságharc ereklyéinek kiállítása (Károlykörut 3. sz.), reggeli 91-ig látható. Kreutzer úr kilépett. Kreutzer Jakab biztosítási hivatalnok volt és szenvedélyes sportsman. Önök már tudják, hogy ez körülbelül ennyit jelent: Kreutzer úr lenézi a biztosítási összes üzletágakat, s tehetségeinek teljességével a turf ruganyos izmú, karcsú, ideges lábú hősei sokféle formájának pontos tanulmányozására adja magát. Ez a pohos, lágy hasú, vastag, nedves ajkú férfiú, aki nem volt magasabb száznegyvenöt centiméternél, de szinte rengett széles vállán gazdag bősége az elzsírosodott húslebbentyűknek, s táguló orrcimpáin nem is fútta, hanem egy hippopotámus öblös szuszogásával ömlesztette a forró párát — csodálatos szenvedélylyel áldozott a lóverseny-sport gyönyöreinek, melyeket mindenek fölött való boldogságnak ítélt. Széles, meleg, jó indulatú arcát kicsit butának nevezte az V-ik kerület szellemes találékonysága, — ezen a rosz hirbe kevert arcon azonban millió indulat cikázott össze-vissza, ha a Tűzosztály (ebben dolgozott a jeles ember) szűk hivatalszobáiban valamelyik pelyhes ajkú gólya, bolondot talált mondani, s ezt Kreutzer ur történetesen meghallotta. Szemöldöke felrohant ilyenkor a homlokára, njaka összeszorult, gyapjas sörénye szinte berzengett, mint villámütés után a macska szőre, s jöhetett volna száz dringend aktával ilyenkor maga a mindenható vezérigazgató . Kreutzer ur előbb okvetlen a hamis információt igazítja izgatott szavakkal helyre, s csak azután vág akkora bókot a hivatalbeli nagy urnak, hogy majdnem orrára zuhan. Igazi, szenvedélyes sportsman, mint ő, fájdalmas kínokat áll ki, ha téves dolgokat hall, s azokat rögtön nem igazíthatja helyre. Múltkoriban például tőle kért felvilágosításokat egy nagyon előkelő részvényes, valami fontos, húszezer forintos kár dolgában, s ugyanekkor azt hallja, hogy a harmadik asztalnál Klein kolléga odaszólt Prcsenkó kollegának : — Indul Tulipán is ? — Nem, törölték. — Kár, igen jó kanca, apja Hinaut, anyja Pinpinella . .. Tavaly 512 kiló súly alatt másodiknak futott be. Kreutzer úrnak vörösödni kezdett az arca. Azt se hallotta jóformán, hogy mit kérdez tőle az oszlopos részvényes. Felháborította ez a helytelen beszéd. Ideges ujjakkal turkált az irományok között. Pupillája úgy kitágult, hogy feketének látszott vizes, szürke szeme, s izgatottan szívta erős, lapát fogait is. Nem birt magával. Benyúlt kabátja zsebébe, elővonszolta onnan finom zsebkendőjét, s nem törülte le homlokáról a felszivárgó vizet, hanem csak gyűrte, szorongatta nyirkos tenyerében, míg olyan lett az egész, mint egy viseltes portörlő rongy. — Az oszlopos részvényes türelmetlenlenkedni kezdett. — Kérem, Kreutzer ur . . . — Apja nem Hinaut, hanem Soliman, horn’s mal Lie kolléga — Soliman, s tavaly nem is futott. — De Kreutzer úr — — Menjen az úr a pokolba! — mordult rá dühösen a szenvedélyes sportsman, s ott hagyta faképnél az oszlopos részvényest, ki sértődve sietett át a vezér