Fővárosi Lapok 1894. július (180-210. szám)

1894-07-11 / 190. szám

­ Temes megye a milleniumi kiállításon Temes­várról írják lapunknak, hogy az ezredéves kiállítás elnökének megbízásából dr. Kovács Gyula kereske­delmi múzeumi aligazgató, Fittler Kamill műépítész és dr. Jankó János ethnográfus beutazták a temes­­megyei bolgár telepeket, hogy a megye által a kiál­lítási faluban építendő bolgár háznak típusát, a nép­viseleteket és házberendezést megválasszák. A megye részéről Mayer Károly főjegyző és Kabdebó Gergely főszolgabíró kiséri a bizottságot, mely Vingán és Károlyfalván eszközölt felvételeket. * A rákosi rendező pályaudvart, a­hol másfél év óta fosztogatott két alkalmazott, a m. á. vasutak igazgatósága a nyugoti pályaudvar állomási főnöksé­gének hatásköréből kivonta s mint külön állomást önállósította, felhatalmazván egyúttal önkezelési kül­demények fel és kiadására, valamint elszámolására. * Testvérgyilkosság véletlenségből. Pomáz pest­megyei község közelében a Breckner-család két fiatal tagja künn volt a földeken fü­vet kaszálni. Az idősebb 15 éves fiú kaszált s a fiatalabb gyűjtötte utána a sarját. A munka szépen haladt, hanem egy ízben a kisebbik gyerek nagyon előre talált haladni — és megtörtént a nagy szerencsétlenség : a hátrafelé su­hanó kasza a mellébe fúródott s elvágta a boldog­talan gyermek szivének ütőerét. A kétségbeesett idő­sebb testvér nem segíthetett; ott vérzett el az öcscse a szeme láttára. * Magyarnyelvű tiszti akadémia. Szentes város képviselőtestülete körlevelet intézett a főváros taná­csához, egy Budapesten létesítendő magyar tannyelvű tiszti akadémia felállításának előmozdítása érdeké­ben alapítvány tétel s a törvényhozáshoz való felirat előterjesztése tárgyában. A főváros tanácsa utolsó ülésében határozott ez ügyben, még­pedig a követke­zőkben. »A tanács egy magyar tannyelvű tiszti aka­démiának mielőbbi felállításában egy nagyhorderejű nemzeti kívánalomnak megvalósulását látván, és azért ennek előmozdítását hazafias kötelességének tekinti, s ennélfogva a tárgyat azzal terjeszti a köz­gyűlés elé, hogy a körlevél értelmében a törvényho­záshoz a székesfőváros közönsége részéről is felirat intéztessék ama kijelentéssel, hogy egy magyar tan­nyelvű tiszti akadémia Budapesten való felállításá­nak elhatározása esetén a közgyűlés hazafias köteles­ségének fogja ismerni annak felállítását a főváros ál­lásához és hazafias érzületéhez méltó anyagi áldoza­tokkal elősegíteni.« * Embertelen férj, Hippert Ferenc solymári lakos és a felesége tegnapelőtt gyalogosan indultak Budapestről hazafelé. A házaspár, a­mely különben is örökös civódásban élt, útközben valami miatt ösz­­szekapott; a szóváltást csakhamar tettlegesség kö­vette, ami azzal végződött, hogy a brutális sváb em­ber a szegény gyönge asszonyt összevissza verte, a földre teperte s csizmája sarkával a fejét és a mellét annyira szétzúzta, hogy az asszony meghalt. A tettén megrémült sváb paraszt egy utána érkező kocsira tette a holttestet s aztán önként jelentkezett az elöl­járóságnál. Kontra Kálmán pomázi főszolgabíró azonnal megtette a szükséges intézkedéseket s ennek folytán a pestvidéki törvényszéktől Bucz vizsgálóbíró és Szikszay törvényszéki orvos leutazott. A szeren­csétlen asszony holttestét fölboncolták s az erősza­kosan történt elhalálozás megállapítása után Hip­pert ellen a bűnvádi eljárást megindították. * Azt a szenvedélyes kéziratgyű­jtő urat, a­ki immáron nem épen szokatlan úton és módon a Magyarok Bejövetele előcsarnokában kitett tíz kiló nehéz emlékkönyvet beleegyezé­sünk megkérdezése nélkül és tudtunkon kívül emelni méltóz­­tatott, felkérjük, adja vissza a könyvet cserébe más kézirato­kért, a­melyek a könyvben foglalt kiválóságoktól származnak. Adhatunk kéziratot József főhercegtől, Wekerle-től, az összes miniszterektől, Jókai-tól, Mikszálth-tól, Margitay-tól, Károlyi­­Gábortól, Apponyi-tól, Tisza Kálmántól, Apnfi-tól, szóval mindazoktól, a kiknek a neve a könyvbe be van jegyezve. A csere módjára nézve szívesen fogadjuk ajánlatát, vagy teszünk mi ajánlatot. A Magyar Körképtársaság titkári hivatala. * Kassán nincs kolera. A »Pesti Hírlap« mai­­számában — írja a félhivatalos Bud. Corr. — meg­jelent s egy Kassán állítólag előfordult koleraesetre vonatkozó közleményre nézve legilletékesebb helyről vett értesülésünk alapján közölhetjük a következő­ket : A vádak, melyekkel ez alkalomból a hatóságo­kat különösen a központi kormány­hatóságai illetik, mintha a kolera behurcolása ellen, a határvédelmet célzó óvintézkedések nem tétettek volna meg, teljesen alaptalanok, mert tudvalevőleg Trencsén-,Máramaros-, Beszterce-Naszód megyékben stb. már hetekkel ezelőtt létesítettek vizsgáló állomásokat, és a szük­séges óvintézkedéseket a lehető legnagyobb mérvben megtették. Ami pedig a kassai esetet illeti, az, mint a vizsgálat kiderítette, nem volt kolera-eset. * Verekedés a Gellérthegyen. A Gellérthegyi *»Újvilág«-hoz címzett korcsmában az éjjel katonák és civilek összevesztek. Utóbb verekedésre került a dolog, miközben Sperling Lipót vártüzért és Berták Gusztáv cipészsegédet úgy összeszurkálták, hogy mind akettőt súlyos betegen vitték be a Szt.­János­­kórházba. * Rövid hírek. A Kossuth-szoborra a bizott­ság 64-dik sz. kimutatása szerint eddig 143.074 forint folyt be-----Alapítványi bucsujárat. A Szt-Rókusról cím­zett egyházban 1871-ben alapítványozott bucsujárat julius 22-dikán indul a fővárosból Mária-Besnyőre. A második alapítványi bucsujárat julius 29-én lesz.­­ A budapesti Császárfürdőben 1894. január 1-től junius 30-ig 567 személy lakott és 181,372 személy fürdött. — Szerencsét­­lenség. A budaörsi úton levő Novák-féle kavicsbányában Naszler János 39 éves munkás kavicsot lapátolt, miközben egy földréteg lecsúszott és eltemette. Hamar segítségére mentek, de hiába, mert mire kihúzták a kavics alól halva volt. — Kifogott holttest. Ma délelőtt a Ferenc-József rakparton a Vigadónál egy ismeretlen 30 év körüli munkás osztályhoz tartozó női holttestet fogtak ki a Dunából. — Razzia. Tegnap éjjel a rendőrség a Krisztinaváros kültel­kein, a Zugligetben és a Svábhegyen razziát tartott s ez alkalommal 5 közveszélyes embert letartóztatott. — Difte­­ritisz Ó-Becsén. A difteritisz és a vörheny nagy mérték­ben pusztít Ó-Becsén, de különösen a körülötte levő szállá­sokon. A ragályos betegségnek majd mindennap áldozatul esik öt-hat gyermek. — Szerencsétlenség a lembergi kiállításon. Az éjszaka borzasztó robbanás történt a lem­bergi kiállításban. A park főútján egy fotografikus automa­tával kísérleteztek és a közben egy berlini fiatal fényképező segéd égő szivarral közeledett a kollodiumos és aetheres pa­lackokhoz. A robbanó­anyagok explodáltak és a fiatal­em­bert halálosan megsebesítették. — Tűz egy gyárban. A külső soroksári­ úti Berg-féle kőolaj­gyár lakatosműhelyében tegnap este tűz támadt, a­mely egy szerszámszekrényt és egy esztergapadot elhamvasztott. A tűz színhelyére három tűzőrség vonult ki, de dolguk nem akadt, mert a gyár mun­kásai maguk oltották el a tüzet. — Nagy vasúti szeren­­csétlenség. Párisból táviratozzák, hogy a Calaisből jövő személyvonat hibás váltóállítás következtében összeütközött egy tehervonatta. Az utasok közül negyvenhatan meg­sebesültek. — Égő fegyvergyár. A touloni fegyvergyár­ban tegnap tűz támadt, a mely a gépfelszerelési műhelye­ket elpusztította. Több tengerész katona megsebesült. A kár sok százezer frankra rúg. 1633 IRODALOM. A kék füzet. — Ifj. gróf Tolstoj Leó novellája. —­ Gróf Tolsztoj Leónak, a jasznaja-poljanai remetének fia, ugyancsak Tolsztoj Leó, néhány héttel ezelőtt fejezte be első elbeszélését, amelynek címe A kék füzet. Már maga a Tolsztoj név is elégséges arra, hogy a kis füzet iránt fel­keltse a közönség körében a legnagyobb érdeklődést, de még fokozza azt a kíváncsiság, hogy az élet küszöbén álló fiatal­ember elfogadja-e aszkéta életű apjának tanácsait, s ezzel az elbeszéléssel, amelyről bizonyos reklámhajhászattal azt állí­totta kiadója, hogy pendant-darabja a híres Kreutzer szo­nátának, minő társadalom - átalakító eszme harcosává szegődött. Az a morálfilozófia, amelyet az öreg Tolstoj hirdet s a­melyről ő »A tudomány és művészet jelentőségéről« írott dolgozatában azt állítja, hogy az felel meg csak igazán az emberi természetnek, eszünkbe juttatja Dumas fils mondá­sát : »Ha Tolstojt követni akarjuk, legyünk rá elkészülve, hogy nagyon messze kell mennünk, mert Tolstoj elmegy egész addig a határig, amelynél már az abszurdum kezdődik.A Ő volt az első, aki a Bentham-féle individuális etniká­­val először szakított, aki kimondta azt, amit a modern pesszimista filozófusok közül senki sem mert, de nem is akart kimondani, hogy az ember egyedüli célja itt a földön, hogy a két hatalmas és veleszületett ösztönét, az önfentartási és a fajfentartási ösztönét minden eszközzel legyőzze. Az első fok című regényében a böjtölés apostolává szegődött s azt mondja, hogy az első szenvedély, amelyet az embernek le kell győznie, az éhség, amit ő következetesen falánkságnak nevez. Az első, amin minden embernek az erkölcsös életet kezdenie kell s az első fok, azon a létrán, amely a menybe visz, az az éhezés. »Akarhat, sőt törekedhetik is az ember arra, hogy jó legyen, hogy az erkölcsös élet fenségéről álmo­dozzék a nélkül, hogy böjtölne, hanem böjtölés nélkül és oly kevéssé lehet az ember jó és erkölcsös, mint nem tud járni a nélkül, hogy a földet ne érintse.« Ez a regénye némileg ellentmond a »Kreutzer szoná­tának«, noha célja ugyanaz. A Kreutzer szonáta irányesz­­méit ő maga határozottan körülírta egyik nyilt levelében, amelyet olvasóihoz intézett s abban azt állítja­, hogy ő az érzékiséget tartja a társadalom legnagyobb bűnének s kije­lenti : »Azt akartam én regényeimmel kimutatni, hogy a férfiakat és a nőket máskép kell nevelni, hogy ők az érzéki szerelmet se a házasság előtt, se a házasság után, ne úgy fogják föl, mint valami költői, fényes állapotot, mint azt most teszik ... A szerelmeskedést fiatal emberek és asszo­nyok között, aminek pedig csakis érzéki alapja van, manap valami magasabb, költőibb életcélnak tartják, amit bizonyít társadalmunk egész művészete, egész költészete. A fiatal emberek életük legszebb éveit annak szentelik, hogy felfe­dezzék, kiszemeljék, meghódítsák legméltóbb tárgyát szivük­nek s minden lelkesedésüket feláldozzák egy szerelmi vi­szonyért vagy pedig egy házasságért; s az asszonyok és leányok minden hatalmukkal arra törekesznek, hogy a fér­fiakat hálóikba csalogassák. Ebből következik jórészt társa­dalmi életünk esztelensége. S nekem az a meggyőződésem, hogy ez így rosszul van. Rosszul van azért, mert ha még oly költői zománccal vonjuk is be a szerelmünk tárgyával való egyesülésünket, akár házasságban, akár házasságon kívül, nem méltó célja az embernek, ép úgy, mint nem méltó hozzá az, hogy m­inden törekvését arra szentelje, hogy ma­gának ízletes és elegendő táplálékot szerezzen.« Ebben az utolsó mondatban meg van az átmenet az előbb említett regénynek vezéreszméjéhez. Ha azonban meg­gondoljuk, hogy Tolstoj már régebb regényeiben is, főleg az érzékiség ellen tartotta túlhajtott, de mindenesetre hatalmas filippikáit s ennek tulajdonította társadalmi életünk bekö­vetkező felbomlását, — lehetetlen, hogy külső okból ne magyarázzuk azt, hogy »Az első fok« című regényében a jóllakást, a telt gyomrot tartja a legnagyobb bűnnek s ha haraggal azt mondja, a mai korban élő emberek egyedüli célja az evés, s a gazdag emberek állítólagos dolgozása nem egyéb, mint az egyik lakomától a másikig terjedő időköz kitöltése, hogy az unalmukat elüssék. Ez a külső ok pedig az, hogy közvetlenül a regény megírása előtt adta ki XIII. Leó pápa híres encyklikáját, amelyben a szocializmus legyőzhetésének ellenszereivel foglalkozott. A regényt tehát Tolstoj valószínűleg a szocialisták mellett írta. A fiatal Tolstoj, akinek elbeszélésén félreismerhetet­lenül meglátszik az apja hatása, szakított is ezzel, s vissza­­megy a Kreutzer szonáta vezéreszméjéhez s ő is az érzéki­ség ellen emeli fel a szavát. »Az érzékiség — mondja — borzasztó betegsége a társadalomnak, csakhogy még nem ébredtünk egészen a tu­datára. Én ennek a szónak egész értelmét felfogom. Mind­annyian, kivétel nélkül, agglegények, nős férfiak, öregek, fiatalok, ebben a betegségben szenvedünk. Hát nem szenve­dünk minden pillanatban, nem kínozzuk magunkat agyon, csakhogy ezt a szenvedélyünket kielégíthessük. Én is, más is, mindegyikünk. Nem tudjuk mindannyian, minő borzasztó nehéz pillanatokat kell átélnünk, minő belső és gyakran legyőzhetetlen harcokat kell ez ellen a szenvedélyünk ellen vivnunk. Mások nem látják ezt az árnyoldalunkat, mert állandóan el van takarva a világosság elől, de Istenem, ha egyszer napfényre kerülne s ha az emberek saját és ember­társaik lelkének egész piszkosságát megismernék, elrémülné­nek. Azt hiszem, sem magunkat, sem egyik a másikat nem ismerné meg. Hanem azért szorgalmasan takargatjuk a ma­gunk és embertársaink szemei elől betegségeinket, gyengéin­ket, rossz szenvedélyeinket, mintha félnénk őket megérin­teni, ezt az egész fertőt felkavarni, nehogy belefuladjunk. Az érzékiség a mi legborzasztóbb betegségünk, mert meg­rontja testünket, lelkünket. Észre sem vesszük, miként tá­madja meg ezeket, hanem azért bizton és kegyetlenül végre­hajtja munkáját. Annyira el vagyunk kényeztetve, és gyer­mekkorunk óta oly romlottak vagyunk, hogy mindezt észre sem vesszük, csakhogy gyengéinket legyezgessük, átenged­jük magunkat ennek a betegségnek s annyira hozzászok­tunk, hogy bizonyos esetekben még ha nyugodtan, józanul gondolkozunk is, akkor sem tudjuk magunkat e nélkül az érzetiség nélkül elképzelni. Ez a pokol, ez a bűn, ez a szel­lemi halál.­ így Kr Tolstoj fia. Lehetetlen, hogy mosoly nélkül fogadjuk egy hu­szonöt éves ifjú embernek e kifakadásait, mikor tudjuk róla, hogy az életből még semmit sem ismer, mert tapasztalatlan, semmit sem ismerhet, mert nem távozik el soha apjának birtokáról, a­hol szánt és szükség esetén sző és fon, s nem is fogja az életet sohasem megismerni, mert szentnek és igaz­nak tartja apjának exaltált filozofémáit. Teljesen apjának hatása alatt áll. Gondolkozásának egész erejét ennek az idézett pár sornak megírására fordította, mert maga az el­beszélés, ha nem is rosszabb, de egy hajszálnyival sem jobb, mint az egészen közepes tehetségek első kísérletei szok­tak lenni. Az elbeszélés egy fiatal ember naplójegyzeteinek egy darabja. A moszkvai egyetem hallgatója volt; szorgalmas és tehetséges. Ő rajta is erőt vettek azonban a vágyak s már-már kétségbeesett, mert kedélyállapota határos volt az őrültséggel; megutálta életét, megundorodott önmagától s mint maga mondja, erőt vett rajta is az a hangulat, a mely minden fiatal emberen erőt vesz, ugyanezeknek az okoknak következtében szinte az öngyilkosságtól mentette meg öreg barátja, Dimitrijevics Sándor, a kinek baját elpanaszolta s a ki aztán meghívta, hogy látogassa meg őt és nejét a birtokukon. A fiatal ember örömmel fogadta el a meghívást, kiment a birtokra, megismerkedett barátja nejével, Ludmila Ivanovnával, a­kiről azt mondja, hogy úgy beszél, mint egy cseléd s hozzáteszi, hogy noha tudta azt, hogy Dimitrijevics felesége nem az előkelőbb osztályok gyermeke, azért még­sem várt tőle ilyen pórias, megalázkodó beszédet. Dimitri­jevics kétszer annyi idős volt, mint a neje s megismétlődött az a régi történet, a­mely ma már csak a regényírók előtt ül, de a szegény olvasóközönség előtt nagyon is elkoptatott, hogy a nő és az ifjú szeretni kezdték egymást­­— a szemeik­kel. Ludmila Ivanovna társat keresett a fiatal emberben, a­kivel, dacára annak, hogy három gyönyörű gyermeke volt, elmulathasson s a fiatal ember hajlandó lett volna társul szegődni hozzá, ha egy vízió (!), szerencsére, ideje­korán föl nem kelti a lelkiismeretét. A birtokról elutazik, ismét visszamegy Moszkvába, ott napról-napra jobban el­merül az érzékiség posványában, míg végre sorvadásban meghal.

Next