Fővárosi Lapok 1894. december (332-361. szám)
1894-12-01 / 332. szám
XXXI. évfolyam 332. szám Szombat, 1894. december 1 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tera 4. Előfizetési dij: • Mr......................1 frt 40 kr. Vtgresévn , WUvrea . • 80 ig Egyes szám 5 kr. f Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. A VALLÁSOS ÉS ERKÖLCSI ÉLET.*) 1. Mi a vallás ? Egy rendkívül magasztos és fenséges tüneménye az emberi életnek, mely lehetetlen hogy magával ne ragadja a gondolkodót. Ha elképzeljük az embert két végletében, a mint állati kapzsiságában, köznapi élelmességében, nyers anyagiságában mutatkozik, mikor csupán az érzéki, a kézzelfogható gyönyörködteti; másrészről, ha látjuk mikép emelkedik a léhaság fölé s egy képzelt isteni világot teremt magának, melyre nincsenek érzékelhető bizonyítékai, de azért mégis nagy szüksége van lelkének; ha látjuk, mikép borulnak le ezerek meg ezerek egy oltár előtt, melyről azt tartják, hogy boldogító áldás száll reájuk; térdelnek egy darabka kenyér előtt, melyben az ég urának szent teste és vére vagyon, mely kiemeli őket az anyagiság kötelékeiből, megjavítja, megnemesiti életöket; mikor egy hatalmas épület roppant boltozatai alá lépünk és látjuk, hogy e palotát az ember Istenének emelte» istenházának híja, hogy megalázva, magába térve jobb, nemesebb és istenesebb legyen, lehetetlen, hogy magasztos véleménynyel ne legyünk a vallás iránt, melyet ennyire becsültek embertársaink. De bárminő felfogásunk legyen felőle, minden esetre az emberi élet egy magasztos jelensége áll előttünk, mely okvetlenül alá van vetve az erkölcsi világ törvényének s változásokon kell átmennie: a vallásnak is meg kell éreznie, hogy idealista, idealrealista vagy realista az ember. Ami a vallás fogalmát illeti, a gondolkodók különfélekép magyarázzák. Némelyek az emberfölötti világ fizikai, metafizikai és erkölcsi magyarázatának, a szegény ember bölcsészetének, mások által) A tudós szerző közelebb tartott felolvasása. János függésünk érzetének tekintik, melyben szeretettel, gyöngédséggel és ragaszkodással fordulunk a mindenség urához. Kegyelettel nézünk feléje s vigasztalást, támogatást kérünk tőle az élet nyomorúságában. Bármily meghatározását olvassuk a vallásnak, rendesen igazuk van a kitűnő gondolkodóknak, csakhogy ők az eszme hatása alatt más és más oldalát, sanyaruságát emelik ki a religiónak. De ha szétszedjük a vallásos élet tüneményeit, rendesen megtaláljuk e hármat t. i. mythosi magyarázatát a természeti tüneményeknek, minő a teremtés, az első ember bűnbeesésének és későbbi megváltásának mondája, a csodák egész sorozatát, melyek sokszor történeti tényekkel vannak összekapcsolva; azután látjuk a dogmák, hitágazatok kisebb-nagyobb rendszerét, melyeket feltétlen igazságoknak tartanak, bár tudományosan nem bizonyíthatók. E hitágazatok vagy hittani, vagy erkölcsi tartalmúak, s magunk viseletére vonatkoznak, úgy hogy a hivő erkölcsi eszményét foglalják magukban, azért a vallásos ember életében a hit és erkölcs a legszorosabb egységben állanak egymással. Végre harmadszor minden vallásban a szertartások hosszú sorára akadunk, melyekkel vallásos ragaszkodásukat, meggyőződésüket külsőleg is jelezik. Ha végig pillantunk a világ történetén, látjuk, hogy a vallás e három része némi változáson, módosuláson megy át az idők árja szerint. Mindegyik megérzi a haladás hullámának ideális, ideálelis és reális korszakát. Tudjuk, hogy az idealizmus az ész uralma, az összefoglalásé, a rokon tünemények csoportosítása. Már most mi következik ebből a vallásra nézve ? A kezdetleges műveltségű ember az ő barbárságában minden rendkívüli tüneményt valamely istenségnek tulajdonított, így támadtak a legkülönfélébb istenek, kifejlődtek a leggyönyörűbb és mesés hitregék, kivált a reálisabb idők kedveztek e fejlődésnek. Az idealizmus jelentkezésével, mikor tapasztalták, hogy némely tünemények természetes és némileg magyarázható oka van, az istenség, melynek e tüneményeket tulajdonították, veszített jelentőségéből, míg végre majdnem elenyészett. Ifjabb ideális korszakok újabb támadásokat intéztek a mythosok ellen, míg odáig nem fejlődött az emberiség, hogy már csak két istenséget vallott: a jó és a rossz istenét. Zoroaster vallása ilyen. A zsidóság az idealizmus alatt végre eljutott az egy isten fogalmához, s habár időnkint visszaesett a realizmus nyomása alatt a polytheismusba s bálványimádó lett, a próféták rendesen kiemelték, így szabályozta Jeremiás a Jehovah tiszteletét a VII. század eszményi napjaiban. A judaismus egyistenségéből felődött a kereszténység, melyet az idealrealizmus delén hirdetett Krisztus, bár a tan alapja az előtte való század idealizmusából ered. A Kr. u. második száza reális érzése sok mysticus elemet vitt be a kereszténységbe, minő volt a gnosticizmus, melyeket a harmadik század eszményi iránya részben kiirtott. E század szélesen elterjesztette a krisztusi vallást, nagy küzdelembe került Arius tanának háttérbe szorítása, a kereszténykatolikus doctrina egységessé tétele, ami az idealrealizmus idején 312-ben a nicaeai zsinaton sikerült. A hetedig század eszményi iránya ismét nagy mozgalmat idézett elő a kereszténységben, úgy látszik már ekkor zúghattak a szentképek túlságos tisztelete, ezen érzéki elem berohanása ellen, de csak a VIII. század elején tört ki a harc, mikor Izauri Leo kidobatta a szent képeket. Az idealrealizmus központosított nemzeti eszméje azonban 787-ben visszaállította a képek tiszteletét. A hetedik század elején lépett föl Mohammed új vallásával, talán azért van oly kevés dogma az ő tanában, mert az idealizmus, az észszerűség napjaiban lépett föl. Némileg érthetővé válik a ISTEN VELED! — Regény. — Irta: Neera. (Folytatás.) (4) Az órák örökké tartó lassúsággal múltak — nem tudtam mit tenni, kerültem a férjemmel, atyámmal, mindenkivel való együttlétet. Az éj — telvi” álmokkal és rémlátásokkal — iszonyú volt. Kétségbeesve keltem fel, alig hogy a nap felkelt, kimentem a platánok alá, lábaimmal a harmatos fűben jártam, s fejemben mégis lángoló szenvedély lobogott. Visszatérve a salonba, Attilát találtam ott. — Kedves, jó Valériám, — mondá — mialatt nedves és kószált hajamat rendezgette, — te háziaszszonyi teendőidet nagyon is komolyan teljesíted; nem szeretném, ha vendégeid kedvéért bajt okoznál magadnak. Azt gondolta, hogy azért keltem fel oly korán, hogy a cselédség ügyeljen és rendelkezzem velük. Kilenc órakor mindannyian készen voltunk. Tíz óra felé hallatszott a kocsi tompa zörgése, és az ezredes a kocsihoz sietett, hogy a hercegnőt kisegítse. A marquis is leugrott a kocsiról, mialatt kalapját az ő szokott rendkívüli kellemével emelte le. Férjemet már ő ismerte, úgy hogy nem volt szükség a bemutatásra; a marquis csak látogatását mentegette ki és az ezredes a legszívélyesebben üdvözölte, mialatt oly tisztelettel és előzékenységgel fogadta, amely a jellemének nyíltsága mellett nem lehetett tettetett. Körülbelől harminc lépés választott el a földszinti salontól, melyben atyám, a ki a székéhez volt kötve, várta a vendégeket. Attillia a hercegnőnek nyújtó karját, a marquis az enyémet kérte és még mielőtt szólhattam volna — a mire különben képtelen is lettem volna, — azt mondá : — Grófnő, hidegsége nem bátorított fel arra, hogy itt falusi magányában keressem fel; de a hercegnő magával harcolt és a szivem nem volt képes ellentállani. Megbocsát-e nekem ? — Nem tudom, miért akar magam viseletében mindig közönyt látni, a melyre pedig semmi okom sincs ; önt és úgy tisztelem, mint bárki mást. Ez a jéghideg zuhany lassan jött, a nélkül, hogy hangom, vagy ajkam reszketett volna — de lehet, hogy érezte kezemet remegni a karján, — mert kissé elhalványodott és azt felelte: — Köszönöm, grófnő! Kegyetlensége jól esik nekem, — olyan ez, mint a baráti kéz, mely kihúzza a vasat a sebből; belehal az ember, de nem szenved többé. Megérkeztünk. Midőn eleresztem a karját, a falhoz kellett támaszkodnom, mert ájulást éreztem. A hercegnő így szólt hozzám: — Nem jól tette, hogy ma lilaszinü ruhát vett fel, ebben még halványabb, mint rendesen. A reggeli, általános csend közben folyt le. A hercegnő hatvan éve nem engedte meg, hogy egyidőben egyék és beszéljen is és jóllehet elég csacska természetű volt, tudta magát mérsékelni. A marquis olyan volt, mint a kit a hitófához vezetnek, az ezredes hiába erőlködött, egy kis jókedvvel kelteni; csak a hercegnő volt vidám, aki, alig hogy az utolsó darab édességét lenyelte, ezer apróságról kezdett csevegni és végre egy sétát ajánlott a kertben. A helyzet olyan volt, hogy nem tudtam kitérni a marquis elől, minthogy a hercegnő kísérője természetesen férjem volt és atyám sohsem hagyhatta el karosszékét. Lementünk tehát a kertbe. Minden igyekezetem az volt, hogy a többiekkel együtt az általános társalgásban maradhassak, de a hercegnő, — nyugtalan és különös lélek, telve fiatalos könnyelműséggel és akaratos természettel, — egy kis idő múlva igy kiáltott fel: — Remélem, grófnő, ön nem lesz féltékeny és talán megunja férjének hű őrzője lenni. Azért mondom ezt, mert odaát egy regényes helyet látok, amely csak kettő számára van — és én le szeretnék ülni. Nem ismertem őt fiatal korában, de igéző lehetett, minthogy még most is ősz haja mellett is telve volt kellemmel és szellemmel. Tréfáján mosolyogtam és bármennyire bántott, nem gátolhattam meg a marquist abban, hogy velem a sétát folytassa. De alig értünk a fasor egy kanyarulatához, igyekeztem karomat kiszabadítani, halkan azt mondván: — Bocsásson meg, de a házban még rendelni valóm van. Ujja hegyével tartott vissza és merev tekintete a földhöz szegezett. — Mit akar tőlem, marquis ? Nem felelt, de tiszta, mély tekintete szerelemtől sugárzott. Igyekeztem eltávozni — nem volt hozzá erőm — beszélni akartam, de nem jött szó ajkaimra — mozdulni, de lábaim megtagadták a szolgálatot — végre is nem tudom, elestem-e vagy sem, de annyit tudok.