Fővárosi Lapok 1896. május (120-149. szám)
1896-05-31 / 149. szám
ie______________________________ REGÉNY-CSARNOK. A láthatatlan irás. Regény. Irta: Váradi Antal. Rabja volt annak az emlékezetnek. Alkonyatkor búcsút vett a klastromtól s leszállt a völgybe. Amint a patakhoz ért, lehunyta szemeit és megállóit. Visszaálmodta az éjjeli varázst. Szédült, fulladozott. Föltekintett, a zuhatag túlsó felén egy nőalak állt, testhez simuló lovaglóruhában, mosolyogva. Újra lehunyta a szemét. Még egyszer felháborgott lelkében a küzdelem: ne térjen-e vissza a »Regina Coeli« ormára bűnbánólag, alázatosan ? Ebben a perczben megszólalt a túlparton a phantom. — Lóránt . I . Értem jött? Egy pillanat múlva ott térdelt a lábai előtt. Mögötte a zuhatag egy világot zárt el, amelybe többé nincs visszatérés. A koczka el volt vetve. Maradt. I. A Tarhegyi család. A miniszteri tanácsos ar ő méltóságának házánál kétféle publikum szokott felváltva megfordulni. Délelőtt más — és más délután. Reggel megindul a hitelezők bucsujárása. Kezdi a mészáros, tejesasszony, szatócs, folytatja a czipész, szabó, ékszerész, masamód — befejezi a váltóüzér. Mikor ezt az inváziót ígéretekkel, esetleg pár forint törlesztéssel, szép és jó szóval, esetleg gorombasággal kiböjtölték, akkor kitakarítanak. Kiszellőzik, kifüstölik a házat s mikor délután a pompás, de fizetetlen szalonbútorok aranyozásán ragyognak a villanyos csillárok sugarai, megindul a másik publikum, udvarlók, hódolók, kérelmezők, ingyen evők és ivók, ifjú és vén gavallérok, szóval a még folyton égő lámpás lepkéi, akik azonban nagy ritkán égetik el a szárnyaikat. A párolgó thea mellett folyik a médisance, szapulják mindazok dolgát, akik nincsenek itt. Ezért aztán igen soká marad együtt a társaság. Mindenki fél elmenni, nehogy apróra rágják a szalonmolyok! S ebben a finom rágalomtól, durva önérdektől, félig leplezett szédelgéstől átfült levegőben nőtt fel Ilma. Apja, Tarhegyi, jószágigazgatóból képviselő, képviselőből bankigazgató, bankigazgatóból hivatalnok lett az állam szolgálatában s lassan kint fölvitte csaknem az államtitkárságig. Államtitkár is lehetett volna, ha a felesége nem állja útját. Nem direkte ugyan, mert ő nagyon szeretett volna államtitkárné lenni, de a múltja ... a múltja! Chansonette-énekesnő volt és Tarhegyi még szabadságolt állományú huszárhadnagy korában szeretett belé, szorgalmasan frequentálta az orfeumot, az apai tus egy részét a félvilágot jelentő deszkákon szórta el. Egy pezsgős éjszakán, illuminált fejjel összeveszett Capriczia kisasszonynyal — ez volt az imádott művészi neve — s fölhevülésében kikiáltotta, hogy Capriczia az ő — menyasszonya, s mikor a — szerinte: hitetlenség — harsogó gunyka szaja kitört, legszentebb becsületszavára fogadta, hogy Capricziát három hónap alatt — nőül veszi. Józan fűvel aztán majd megette kezét-lábát. Még öngyilkosságra is gondolt. Ha nem lett volna annyira becsületes! De az volt! s megölte ez a betű szerinti becsületesség. Capriczia — polgári nevén Náncsi, nemsokára Tarhegyiné lett, s kezdetben hatalmasan vitte előre a férje szekerét. Ragyogó szépségével különféle protekciókat szerzett meg férjének, s mindezért cserébe csak azt kivánta, hogy nevelhesse a leányát — kedve szerint. Házasságuk egyetlen gyümölcse, Ilma, elkényeztetve nőtt fel, mint egy herczegnő. Exczentrikus hajlamai voltak, mint az anyjának. Szabados modora, ragyogó szépsége, vad szenvedélyessége a művészi pályára praedestinálták. Kiválóan szerette a bohémien világot, pompásan vívott, lett s mesterileg lovagolt. A huszárlaktanya tisztjei nem birtak vele kilovaglások alkalmával versenyezni, pedig sokszor a legcsökönyösebb remonte-ot adták alája. Az anyja, — aki mellesleg mondva, a magyar idiómával sohasem barátkozott meg teljesen, ilyenkor, mint a tyúk, amely kacsát költött s bámulva áll meg a tóparton, hová nem tudja fiókjait kisérni — csak messziről bámulta Ilona lebegő fátyolát és sápitozolt. — Ah, meine Ilma, meine Ilma . 1 [ Ilma repült, bálról bálra, szalonról szalonra, lóról lóra. Ott tánczolt, beázolt, korcsolyázott, lovagolt, fürdőzött, — ahol a milliomosok. A formája meg volt a gazdagságnak. De a tartalom ... a tartalom! Tarhegyi papa úszott, amig úszhatott. Mikor aztán a fizetés-lefoglalások elérték a netovábbot — szép csendesen tudtára adták, hogy ideje volna már a „jól megérdemelt nyugalomba vonulni. A penzió pedig keserves kenyér, kivált ha száraz. A szalon bezárult — s megnyílott helyette a csőd. Tarhegyi, egy régi protektora kegyéből Bécsbe ment, s lett az udvari istállóknál szénarevizor. Mint ilyennek, ingyen bejárása volt a Renz czirkuszába, hová néha a familiát is elvitte. Ilma szenvedélyes nézője volt a főpróbáknak. El nem maradt volna egytől a világért. Az udvari lovardában is ismerték, s a főlovászmester nem egyszer ültette lóra, mikor a magas uraságok lovait idomította. Női nyereg alá pompásaidban senki sem tudott lovat »belovagolni« mint a széna-revizor leánya. Capricia Nancsi asszony nem egyszer hangoztatta egy kötelességét megtett anya büszkeségével, hogy milyen kitünően nevelte a leányát, mire Tarhegyi papa szomorúan fordult el s leverten szivta a vigasztaló csibukot. S igy teltek a napok, az évek ót I Ilma túl volt a húsz esztendőn, szépsége teljes virágjában — elfonnyadásra kárhoztatva, mikor egy czirkuszbeli főpróba hirtelen fordulatot adott az életének. Gaetana Galli, a világhírű, lovaglónő vendégszerepelt a Renz-czirkuszban. Felülmúlhatatlan volt, mint ugrató. — Az előadási főpróbáról természetesen nem hiányozhatott Tarhegyiné és az ő gyaloglásra kárhoztatott amazon-leánya. A beavatottak, habitnék, lovászmesterek, katonatisztek kis csoportja vette körül a menage-t. — Galli kisasszony, minden eddigi hagyományt sutba dobó toilétjeben, térdig érő kurta szoknyában, fekete selyem harisnyában s lakk topánkában ülte meg a női nyerget. A zenekar első ütemeire megkezdte próbáját s végig csinálta a magas, magasabb és legmagasabb iskolát. A végén következett volna egymás lóval — ama bizonyos ugrás. Elővezették a lovat. Gaetana Galli férfi módra vetette magát annak a nyergébe, s sziláján neki sarkantyúzott a barriere-nek. A ló felágaskodott, visszahorkant — és nem ugrott. Hiába ostor, biztatás, sarkantyú, a «Lipsy girl» következetesen nem vette az akadályt. — Ezt az állatot le kell bunkózni! kiáltott leugorva a nyeregből Gaetana kisasszony. Ezzel lehetetlen ugratni. — Dehogy is lehetetlen! kiáltott a második zárt széksorból egy női hang. Az izgalomtól remegő, kipirult Ilma volt. Galli odafordult. — Próbálja meg, kisasszony. Ezeret teszek egy ellen. — Én is! felelt vissza villogó szemmel Ilma. — Engedje át a ruháját. A termetünk egyforma. Tíz percz alatt rajta volt a bokorugró szoknya, — csak hosszuszáru lakkcsizmát húzott a fekete selyem harisnyára. Gaetana Galli fitymálva, — majd zavarodottan, végre ajkába harapva nézte ké.«-*ülődését, s mikor egy «hopplá»-val úgy a nyeregbe pattant, mint egy huszár — elsápadt a dühtől. — Hopp !á! hopp! S egy vesszősuhantással neki vitte a bámuló katonatisztek, lovászok és habitűok között a Lipsy girlt a karrierének. Abban a perczben, mikor fel akart ágaskodni a mén — nyakába dobta a kantárt, s oldalába vágta a sarkantyút. Gaetana tudniillik, egy kissé remegve — megrántotta a barriere előtt a kantárt, az érzékeny szájú lónak ez elég volt, hogy visszahorkanjon. Ilona éles elemei észrevették ezt s mikor a direktor ostorcsattantására mint a szél repült át a barrieren, diadalmas arczcal nézett vissza a fakó arczu Gaetanára. Falrengető bravúk kisérték a merész experimentumot. Galli kisasszony megszégyenülve közeledett hozzá. — Ön nyert. Fizetek. — Ezt a kis mellcsokrot adja nekem, ha úgy tetszik, monda utánozhatatlan finom meghajtással Ilona. A világhírű művésznőtől örök emlékül teszem el. Gaetana kipirult arczcal ölelte meg a gyönyörű leányt, kinek sorban mutatoztak be a halottuok és katonatisztek. Köztük első sorban Róbert kapitány, Braun bankár. Gaetana pedig kikötötte, hogy Ilma ezentúl az ő tanítványa lesz s saját lovait fogja lovagolni. Renz mély meghajtással közeledett a mamához. — Asszonyom, nagyon szerencsésnek érezném magamat, ha ilyen művésznőm volna, mint az ön leánya! — Ah! — sápilozott Capriczia — Nancsi, csak ne volna az uram olyan — hogy is mondjam csak? — előítéletes! . . . Vannak azonban előítéletek, melyek meghajolnak és eltűnnek a pénzszükség s a nagy gázsi előtt. Ilyen volt a Tarhegyi papa előitélete is Gaetana Galli megtartotta a szavát. Tanítványának fogadta Ilmát s az amúgy is vakmerő és biztos lovasnőből négy hónap alatt olyan művésznőt faragott, a kinek a hite messze megelőzte az első föllépését. A szó szoros értelmében ott volt a Renz czirkuszban »az udvar, a hadsereg, a születési és a pénzarisztokráczia, a művészet és a sajtó képviselőinek sokasága», ahogy azt másnap a bécsi Tag- és Volksblattok ritkított sorai referálták. A dolog legnyomósabb facitja azonban az volt, hogy Renz nyolczezer forinttal szerződtette «signora Ilmát»-t, ki ezen művészi név alatt szerepelt Tarhegyi papa egyenes kikötése folytán. A gázsi ellen nem volt kifogása, de meg kellett menteni a tisztességes látszatott. Szénarevizorból istállófelügyelővé avanzsírozott, s mikor Ilmának Bertram herczeg kezdett udvarolni, csakhamar az udvari fogatok és hintók állományának vice-intendánsává lett. (Folytatása következik.) _________FŐVÁROSI LAPOK._________ 1896. május 31. Vasárnapi