Friss Ujság, 1935. július (40. évfolyam, 147-172. szám)

1935-07-02 / 147. szám

2 Bácskában, a csávolyi határban Pám Mátyásné 30 éves marok­sze­dő asszony a forró napsütésben hirtelen rosszul lett, összeesett és pár perc múlva meghalt. Mint az orvos megállapította, hőguta ölte meg. Ezenkívül igen sokan lettek rosszul Baján a Péter Pál-napi búcsún is, melyen a messze falvakból ezrek és ezrek vettek részt. Tóth Anna 18 éves kecskeméti leány a tanyán az aratásnál mint marokszedő dol­gozott. A tűző napsugárban fáj­lalni kezdte a fejét, azonban nem vette komolyan. Később a közeli tanyába ment vízért, de már a kerítésnél összeesett, úgy találtak rá, amint görcsökben rángatózott és habzott a szája. Kocsira tették és beszállították a kecskeméti kór­házba. Ekkor már 11 és fél fokos láza volt a napégetéstől téglavörös Tóth Annának. Ápolás alá vették azonban már nem lehetett rajta segíteni, a leányt megölte a nap­szúrás. Szentesen szintén egy ha­lálos áldozata volt a kánikulának. Szabó Istvánné 25 éves munkás­asszony a közeli kerekegyházi uradalomban répakapálás közben rosszul lett és összeesett. Röviddel kórházba szállítása után meghalt. A többgyermekes munkásasszonyt hőguta ölte meg. Gyöngyösön jegesvihar vonult végig. A vihar Heves megye több részében megdöntötte a búzát, sze­rencsére különösebb kárt nem oko­zott. Hevesben már a próbaőrlése­ket is elvégezték. Tekintettel arra, hogy az eső hiányában a búza szá­raz, nyomban őrölhető is. Újfehértón is hatalmas vihar tombolt Péter Pál idején. A ten­geri termés nagy része elpusztult, a kár itt közel százezer pengő. A jég tönkreverte Pánd egész meggytermését, amiből sok gyü­mölcstermelő egész évi megélheté­sét remélte. A kánikulai szabad­­fürdések áldozatai Nagykónyi község határában egy téglagyári gödörben fürdött FRISS ÚJSÁG 1935 július 2. kedd Somogyi Sándor 40 éves nagykó­­nyi pékmester. Somogyi fejest ug­rott, de a sekély vízben fejtetőre zuhant és eszméletlenül terült el a Vízben. Kiemelték és ekkor álla­pította meg az orvos, hogy a sze­rencsétlen ember hátgerinc- és nyakcsigolyatörést szenvedett. Bá­nyai Erzsi tornadombori leányka szülei felügyelete nélkül ment fü­rödni a Duna árterületén lévő tó­ba. A kisleány nem tudott úszni, mély vízbe került és percek alatt elmerült. Holttestét este találták meg. Az egyik szegedi uszodából vi­torlás csónakkal a Maros felé in­dult Kovács Mihály és Eidl Lajos. A Maroson Eidl kiugrott a csó­nakból és többször a víz alá me­rült. A tréfálkozásnak az lett a vége, hogy az egyik alámerülés után nem került többé a víz fel­színére. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiEiiiiiiii Héttíz i ictef tmu Nemcsak a nőket, hanem a férfia­kat is érdeklő kérdésről beszélt dr. Pataky Mária tanfelügyelőnő Mis­kolcon, a Keresztény Leányegye­sületek Nemzeti Szövetségének ta­nácskozásán. „Nehéz dolog leány­nak lenni­. Bizony nehéz. A társa­dalom feléjük kiáltja, ugyan mit is keresnek a különböző pályákon, miért nem mennek vissza az ott­honba és folytatják ősanyáik hi­vatását. A lányok nagy része erre azt feleli, boldogan helyezkednek el az otthon védett falai között, de hol van az, aki bevezetné őket a fészekbe. A fiatal férfiak még ön­magukról sem tudnak gondos­kodni. Esztendőkön keresztül ro­hannak a kenyér után és a végén, ha sikerül odaragasztani magukat az álláshoz, munkához, a legtöbb­jének még a maga számára is ke­vés a fizetés, a kereset a megélhe­téshez. A gyári munkásnőnek és a szellemi pályán elhelyezett nő­nek ebben a tekintetben ugyan­azok a kérdései. Felvetette Pataky Mária azt is, hogy miért marad a legtöbb tanult nő párjában. Azt válaszolta, talán azért, mert ezek a tanult nők az életben is folyton tanítani akarják a férfit, el van­nak téve a műveltségükkel. Talán így is van ez sok esetben, de ál­talánosságban azért még­sem le­hetne azt mondani, hogy minden tanult nő szívében kialszik a bol­dogító, mosolygós érzés. Nem ta­lálják meg azt, akit keresnek, vagy ha megtalálják, ki tudja miért és hogyan, nem jutnak el vele együtt az oltárig. Egyformán nehéz ma odáig az út a diplomásnak is, a gyári munkásnőnek is és vala­mennyinek. Csakugyan nehéz ma leánynak lenni. A tanácskozáson nagy beszédet mondott Ravasz László püspök a diktatúráról és az új világlélekről. Azt fejtegette, hogy a szellem a többezer éves művelődésnek út­jain új vízválasztóhoz érkezett. A mai világ újraépítésével elérkez­tünk a vízválasztón át abba a kor­szakba, ahol ma már nem az egyé­niségnek a világában járunk, ha­nem a közösség uralkodik a pla­nétákon. Ma pártokra, tömegekre van szükség. Minden ember társa­kat keres, az tud előre menni, a­kinek tömegek állanak a háta mö­gött. A százarcú, százkezű és ezer­­szemű tömeghez érkeztünk el. Ma­gyarországon egyes számítások szerint 72 ezer egyesület van. A világátalakítás ma nem úgy fo­lyik, mint a Bábel-torony és a pi­ramisok idején, akkor varázs­ütésre támadt az új világ a romok­ból. Ma úgy épül a világ, mint a korallsziget. Ez az örök ember tra­gédiája. A püspök azzal fejezte be rendkívül érdekes előadását, hogy az embereknek csak egy út­juk van: a lelket kell megnyerni meggyőződéssel és hittel, nem meg­félemlítéssel, mert ezzel nem lehet győzni. * A hős írta: Erdősi Szilveszter — Hogy szerettelek, az életem­nél jobban és te most kijelented, hogy vége, nem veszel feleségül, — szólt nagyon halkan a lány és lassan elford­­totta fejét. Aztán újra Bélára nézett, akit úgy szere­tett, az életénél jobban. Béla írt neki, hogy köztük mindennek vége, házasságukból nem lehet semmi. Most eljött hozzá, feljött a legény lakására, mert fel kellett jönnie! — Oh drágám, mondd azt, hogy gonosz tréfa, hogy már megbán­tad, — szólt Anna újra és finom fehér ujjai reszketőek­ simítottak végig a homlokán. Már hónapok óta rettegett a lány, hogy ez a perc eljön és eljött­ Béla, aki most itt áll komoran, szótlanul, előtte már hónapok óta buta kifogásokkal ke­rülte őt. Az utóbbi hetekben már a heti négyszeri együttlétü­kből alig lett egyszeri találkozó. Anna tai­t, reméli, hogy megváltozik minden és kettőjük szerelméből mégis meglesz az esküvő. Hisz alig né­hány hónappal ezelőtt, Béla anyós­­nak mondta, hogy csak nagyobb fizetésemelést vár és akkor lesz egy két komoly szava. — Hagyj, miért jöttél fel! — ki­áltott Béla keserűen. — Hisz meg­írtam neked, hogy nem lehetsz a feleségem. Igen, én sokra akarom vinni az életben. Menyasszonyom apja igazgató annál a banknál, melynek a Gépipari Részvénytár­saság az egyik alvállalata, ahol én csak kisfizetésű könyvelő vagyok. Én különb akarok lenni, mint azok, akik életük végéig nem jut­nak előre! Ha bankigazgató lesz az apósom, az útt nyitva áll előt­tem az érvényesülés felé. Gazdag ember lehetek! — sü­völtötte Anna felé, akinek ez irtóztató volt: — Lásd be Anna, — folytatta, — te meg én... nem, soha, lehetetlen, te soha sem lehetsz a feleségem! Míg élek, hálás leszek Neked, mert kellemes szép éveket adtál nekem, mert jó, mert drága voltál. Köszö­nöm. — Borzasztó. — rebegte. — bor­zasztó. Béla, én még mindig szeret­lek Téged! Csend lett Az egyszerű kis le­génylakás ablakán izzóan sütött akár a vér a bukó májusi nap. Al­­konyodott, a vasárnapi budai uc­­eán nagyokat koppantak a sétálók cipői. — Szeretlek, most is nagyon sze­retlek. — Fájdalmas mosoly her­vadt Anna ajkán, újra szólni akart, de nem lehetett, mert Béla kelletlenül az ablaknak fordította arcát. Biztosan érezte, minden veszve van, itt már csak az egyet­len megoldást adó revolver segít­het Halkan mondta még, kérőn: — Béla, Baluska!... De ő csak nem szólt, odament az ablakhoz és az üvegen dobolt Hi­ába küzdött tovább ellene, sírt. Nagyon megalázottnak érezte ma­gát, elfogta valami keserű indulat is. Toppantott szinte kiáltva mondta: — Hát tudd meg, ezt nem élem túl! Nem tudok nélküled élni! Bosszút fogok állni rajtad — meg­ölöm magam! — süvöltötte vadul a szót és megtapogatta retiküljé­­ben a kis browningot, amit még a múlt héten vett, hogy legyen, ha kell, mert már akkor tudta, hogy majd kell, de azért még remélt... De most már vége: — Igen, meg akarok menekülni az élettől, amit te, te tettél lehetetlenné nekem — lihegte keserűm — Megőrültél! — kiáltott Béla, kicsit ijedten. Anna már nevetett és mondta: —Ugye félsz, igen, a halálommal fogok rajtad bosszút állni! Amíg élsz, mindig a tragédiám fog gyö­törni, örökké rágni fog a lelki­is­meret, hogy te voltál a gyilkosom, te kergettél a halálba — mondta sírásba csuklón, egyre halka­bban, tehetetlenül. — Ugye félsz, hogy meg fogok halni, ugye rettegsz tőle!! Béla tenyere ökölbe ugrott, az arcát beborította a kin, szemei pillanatokra lecsukódtak, aztán fejét megrázva mondta: — Ő nem ne hidd, nem félemlí­­tesz meg! Menj, menj el tőlem, menj az utániból, távozz az életem­ből, már nincs semmi célja, hogy te, meg én... — És nevetett hozzá, tudott kicsit nevetni, akarta, hogy Cinikus legyen, gonosz, aljas, át­kozottul megátalkodott. Igen, si­került, olyan tudott lenni, amilyen akart., Látta Annán, hogy sike­rült! Anna arca fehér lett, akár a fal, meghökölt, végigsimított a homlokán, szép feje a mellére hul­lott. — Óh te — sóhajtott csalódva, letörtem Aztán hirtelen mozdulat­tal retiküljébe nyúlt, kivette a re­volvert és gúnyosan Béla lábai elé vágta. — Hát jó, igazad van, lehetetlen butaság volt... Neked adom, ta­lán egyszer még te fogod... — Nem mondta tovább, elővette ezüst púderos dobozát és sebesen tüntet­­gette könnyeit. Aztán pillanatokig egymásba fúrták tekintetüket. Béla kicsit beleremegett, nyakán kidagadtak az erek, ajkába harapott, de úgy maradt szótlanul, akár a csend... Anna felvetette a fejét, az ajka elbiggyedt, épphogy mondta: — Szervusz, nem akarlak többé látni... Elment... Sietett, szaladt a halk alkonyati budai uccán, vissza sem nézve, pedig a fiú kihajolt az ab­lakon, az ajka meg-megrándult, a szeme csupa könny lett... Leült a székre, ahol Anna ült, a szék támláját soká simogatta. Le­hajolt az olcsó, kopott szőnyegre, felvette a revolvert, elnézegette, só­hajtott. Kivette belső zsebéből az írást, mely szerint „A rossz gazda­sági viszonyok következtében ti­zennégy évi szorgalmas, kifogás­talan szolgálat után kénytelenek voltunk Bánát Béla urat állásából elbocsátani. A legmelegebben ajánlhatjuk őt.. Újra és újra elolvasta a bizo­nyítványát, amely már három napja a belső zsebében lapul... Fölállt odalépett a revolverrel a tükör elé. Farkasszemet néztek, az­tán mondta: — Bravó, tetszel nekem, te hős! Megnyerted az irtózatos csatát! Gratulálok!... Mélyet­ sóhajtott, különös tekin­tettel kémlelte a kis halált osztó szerszámot. Játszott a gondolattal: egy kis szorítás a ravaszon, a ha­lántékkal szemben és vége!... Kopogtak... — a perc — érezte örökre eliramodott. Ajtót nyitott.. Anna volt... Visszajött nagy, nagy szemekkel mondta, hogy itt felejtette az esernyőjét, a szobában lesz... Keresték, sehol sem volt... — Ernyő nélkül jöttél Anna — mondta sokára Béla egyre na­gyobb, áradóbb bizonysággal, mi­kor a konyhát is átkutatva visz­­szatért a szobába — emlékszem, hogy ernyő nélkül... Megtántoro­­dott, Anna a bizonyítványt ol­vasta ... összenéztek, Béla szemében ki­­kandikált egy pici könny... Hall­gattak, aztán Anna nagyot si­­koltva, boldog zokogással hullott a szétlendülő, ujjongó karokba ... — Drágám életem, te eljössz az apámhoz a boltba fűszeresnek — mondta Anna két csók között. Diadalmasan emelkedett ki a nap a menekülő éjszakából túl a Du­nán,­­valahol a Rákosi mezők felett . Baltával szétverte édesapja fejét Szörnyű gyilkosság lett a viszály vége Borzalmas kegyetlenséggel el­követett apagyilkosság történt va­sárnap a szabolcs megyei Nagy­­kálló községben. Sándor János ot­tani gazda már évek óta rossz vi­szonyban élt László nevű 23 éves fiával, aki a debreceni klinikán volt alkalmazásban. A fiú vasár­nap hazajött apjához látogatóba. Délután apa és fiú között kitört a régi viszály. Szó szót követett, a két ember egymásnak esett és a vad dulakodás hevében Sándor László baltát ragadott és újból véd­telen apjára rohant. A fiú vad indulatában addig verte a szerencsétlen ember fejét, míg az szinte a felismerhetetlenségig szétzúzott koponyával holtan zu­hant gyilkos fia lábai elé. A nagy kiabálásra összefutottak a szom­szédok és szörnyüködve látták, hogy Sándoréknál mi történt. Ér­tesítették a csendőröket, akik a megátalkodott fiút letartóztatták. Ellenkező eredmény Feleség: A te gonosz sérte­getéseid egyáltalán nem hatnak rám. Ezen az úton nem éred el a célodat. Férj: Hát mit gondolsz, hogy mi a célom? Feleség: Az, hogy én vissza­menjek a­ mamához. De csalódni fogsz, én a mamát hivatom ide hozzánk.

Next