Független Magyarország, 1905. február (4. évfolyam, 1033-1060. szám)

1905-02-11 / 1043. szám

12 FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG 1905. február­­ív emeleten a 3. számú szobában helyezték el, ahol Borszék­y tanár vette kezelés alá. Az asszony csöndesen sirdogál az ágyában s a két kezével egy imakönyvet szorongat a szivéhez. Az imakönyvben valamiféle levél van, amelyet az asszony azonban senkinek nem akar megmutatni. Délelőtt hosszú ideig eszméletlenül feküdt a nagy vérvesztés következtében, délfelé azonban magához tért s a férje állapotáról kérdezősködött. Egy látogatónak a következőket mondta a szeren­csétlen asszony: — Semmire sem emlékszem, semmit sem tudok, csak azt, hogy az uram, akit imádok, rám lőtt, meg akart ölni. Miért tette, nem tudom, bizonyosan volt oka rá, ha tette. Hogy szeretett ő és mennyire imádtam én s mégis ez lett vége a boldogságunk­nak! . . . Mennyire biztattam, hogy ne törődjék az anyagi gondokkal, bajokkal, én kitartok vele s ha kell, éhenhalok mellette. De ő nem akarta ezt, félt, hogy nem adhatja meg nekem az anyagi bol­dogságot is, ezért akart elpusztítani! . . . Színház és művészet. Veér Judit rózsája. — A Nemzeti Színház ma esti bemutatója. — Drámatárgyat keresni és feldolgozni a nagy Rákóczi korából, amely maga a dráma, vagy pedig megkomponálni egy történetet és kuruc jelmezben beállítani, nem jelenti egy és ugyan­azt, habár annak a kornak ügyes festésű hangulata könnyen megtéveszti az ítéletet és kuruc-drámá­­nak fogad el kurucjelmezes elbeszélést. Ennek az utóbb valónak úgy általában szabad annyi érté­ket tulajdonítani, mint az előbb említettnek, de ez az érték, természetesen, egyszerűen iro­dalmi és nem drámai nézőpont elemzése alá esik. Lampérth Géza, a Veér Judit ró­zsája, a Nemzeti Színházban ma este be­mutatott és­­regényes szinjáték»-nak nevezett új darab írója a maga fantáziájából konstruált meg egy históriát, de — és legyen ez elisme­rés neki —, nemcsak a Rákóci-kor ruhavise­letébe öltöztette, hanem tehetségéhez képest próbálgatta a külső hangulatba a kuruc-labanc világ lelkét is beleönteni s belőle kisugároztatok Méltányolni lehet még munkájában, hogy nyelvezetében is magyar formához ragasz­kodott és igy legalább is jó példát mutatott magyar íróknak, akik magyar tárgyu drámát építenek. Mert ő maga, Lampérth, nem egy helyütt zamatosan s nem is kelle­metlenül romantikusan, hangulatoknak meleg megkolorálásában nem annyira a dráma nyel­vének használta a rimes alexandrinust, hanem egy jóakarattal megdramatizált elbeszélésben, vagy, ha jobban tetszik, egy három felvoná­­sos, balladának hitt és mondott eposzban. Ez igazán nem bűn, csak époly kevéssé dráma. A színlap tehát bölcsen óvatos volt, hogy megint műfaj-tojástáncot járt. De ez sem baj. Sértés ne essék: ott a baj, hogy deklamá­­lást hallani teljesen elég, a legelkeseredettebb magyarnak is, egy felvonáson által. Hármon keresztül még a jóból is visszaijesztő, mert a magyarságnak egy elenyészően csekély része ül le a nézőtéren akadémikus türelemmel, sőt itélőkedvvel. A túlnyomó hányad, bár soha meg nem fonnyadó gyönyörűséggel, lelke min­den parányával csügg nagy Rákóczi korának mélységes poézisén s adja át lelkét varázslatos ható­erejének : nemcsak jól megstilizált jelmeze­ket vár a színpadon, látni is szeretne valamit, nemcsak hallani­­, ha már lát is valamit, nem bánná, ha az némileg természetes lenne. Veér Judit például egy ízben, de, sajnos, nagyon sokáig úgy monologizál, hogy álmában vagy félálomban monologizál messzirül halló táro­gató és balról érkező reflektor­fény kíséreté­ben , pedig, isten maga a tanú rá, hogy eme ténykedésre semmi oka sincsen, hacsak az nem, hogy meg akarja nyerni a világirodalom leghosszabb monológjának rekordját. Irigykedés nélkül meg lehet állapítani, hogy ezt a rekor­­dot megnyerte. Pedig, és ezt sem irigykedés mondja, kedves és meleg história a Veér Judité, és egy első­rangú erénye van, hogy nagyon röviden el lehet mondani. Egy rokkant kuruc vitéznek, Veér Tamásnak a leánya visszahódíti ku­­rucnak szíve szerelmével Both Istvánt, a labanc kapitányt. Ez az egy mondat teszi a darab masvát. Lampérth Géza már feldolgozta volt balladának is, most pedig elhatározta, hogy drámát formál belőle. Ellenben elfogad­ható folyású versekből tudni meg (sőt néha látni is lehet), hogy az öreg kuruc lecsukatja a labanc­kapitányt, de a leánya (akinek véletlenül nem­csak a paripáját fékezte meg, de röviden és átmenet nélkül a szívét is meghódította), kimenti és Rákóczi hitére akarja téríteni. Ez hű próbál maradni a császárnak tett esküjéhez, nem enged, ám azért Veér Judit labancnak nem nyíló ró­zsájával vonul harcolni Bercsényi ellen. A leány utána, és nem volna szerelem a szere­lem, ha Judit leányzó szép szavára, forró csókjára át nem pártolna a labanckapitány a kuruchadba. Ez egy egyenesen szép történet, amely mindegyik felvonásban tíz-tíz percig fejlődik, a többi időt egypár szeretetreméltó és nagyon hosszú idilli jelenés foglalja le, amelyek közül közmegelégedést kelt egy kuruc vitéznek felcsapott mendikáns diák meg egy helyre kis leányzó lelkének, szivének, ajkának csókolódzása. Még mindezek ellenére is van érdeme a darab írójának. Hogy nem a labancnak pár­tolt, hanem a labanccá vedlett magyar alakját vitte színpadra. Ősét a k. u. k. tipusána, amely magyarnak születik és bécsi fejjel gondolkodik. Ez az alak tanító példa. Az is említést érde­mel még, hogy bár az éljen a hazázás­ra lett volna elég alkalom, nem tolakodott előre a minden áron és minden m­egokolás nélkül való hazafias tirádázás. És, ha általában szűkölkö­dik is a «Veér Judit rózsája» akció nélkül, ha a színről való sok leszavalás itt-ott monotonná is válik, nem egy helyütt kiérzik a darabból egy kis szelid poézis, amelynek enyhe a ha­tása. Ez is valami. A szereplők közül Rózsahegy­i-ről meg G­a­b­á­n­y­i­ról kell elsősorban megemlékezni; az előbbinek színtisztán természetes játékát nyílt színen is — nagyon megérdemletten — megtapsolták, Gabányi is pompás alakítást mutatott egy megrokkant kuruc szerepében. Török Irmának, mint Veér Juditnak, ma nem volt alkalma sírni, D. Ligeti Juliska játéka mérsékelt élvezetet adott, V­iz­váriné mulatságosan túlzott, játszott még G­y­e­n­e­s, aki a beteg G­á­l Gyula szerepébe beugrott, ügyesek voltak még a két paraszt epizód­­szerepében Hetényi és Horváth Jenő. Nem múlt el az előadás egypár rendezői ártatlanság nélkül sem, amelyek kö­zött akadt derítő is, hogy például Török Irma jóval előbb hallotta a puskalövést, mint ahogy lőttek.­­ A közönség jóindulattal fogadta a bemutatót és felvonások után hívta a szerzőt. Fáy Nándor: Mulató istenek. Operett 2 felvonásban, előjátékkal, írták L­e­o­n és Stein. Magyar színre alkalmazta H­e­lt­a­i Jenő. Zenéjét szerzette Lehár Ferenc. Jupiter, mint a régi hitrege beszélt, olimpusi gyönyörűséggel élvezte ki Alkmene bájait s mikor a szerelemnek már hajtása mutatkozott, Amphitrion karjaiba vetette volt szeretőjét s ugyancsak olym­­pusi nyugalommal áldotta meg frigyüket. Ez az Amphytrion házassasága, egyszerű és erkölcs­telen, abból, hogy annyian földolgozták, azt lehet következtetni, hogy témának mégis hálás. Leon és Stein urak feldolgozásában felette erkölcsös is. A Mulató istenek­ben ugyanis a ragyogó Olym­­pusról Jupiterrel együtt leszáll felesége, Junó is, de lenn a földön nem sikerül egymást megcsalniok, mert Jupiter Amphytrion lesz, hogy Aikmenet meg­­hódítsa, Junó pedig Aikmene alakját veszi magára Amphytrion kedvéért, így férj és feleség megint összekerül s mikor azt hiszik, hogy megcsalják egymást, új szerelemben egyesülnek. De még ez nem minden, tesznek a szerzők az erkölcsnek még nagyobb koncessziót is. Mert még ez a látszó­lagos kaland sem valóság, hanem csupán szin­­ték, melyet a mulató istenek azért játszanak, hogy egy válságba jutott színházigazgatót jobb üzletekhez jutassanak. Ez az egész ka­­ndos regény csak slá­ger-operett a szegény szinidirektor számára. A szöveg tehát, amint ebből látható, nem h­alt új mesgyét az opere­tírás terén, de visszavisz min­ket abba a klasszikus­ világba, ahol oly szívesen jártak már az Offenbach librettistái is. És mégis ez a szöveg nem unalmas. A mitológiai alakok érdeke­sen vannak beállítva, úgy, hogy még azok a jelene­tek is hatottak, melyekben a ruhacserélés komiku­­mából fejlődnek a helyzetek, így a Sosias alak­ját felvevő Mercurnak (Heltai) és a valódi Sosiasnak (Boross) találkozása, továbbá a Juno- Alkmenenek (Anday) az Amphytrionnak öltöző Jupi­terrel (Rárhonyi) és a valódi Amphytrionnal (Szabó) való jelenetei viharos tetszést arattak. Aztán meg az antik-bor a maga klasszikus bájaival, kicsapongó isteneivel, magával az egész Olympussal még min­dig nem vesztette el hatását a szívekre, oda vissza­térni még mindig érdemes, onnan sikereket hozni még mindig lehet Ám ha a szöveghez még férhet is gáncs, a zené­ről csak a legnagyobb elragadtatás hangján lehet beszélni. Lehár Ferenc, «A drótostót» diadalmas szerzője ismét megmutatta, hogy az ő lelkében a dal forrása csak most buzog a leeszebben, a leg­hatalmasabban, hogy az ő invenciója kifogyhatatlan. Az ember érzése az ilyen Lehár-operett után az, hogy a kiváló zeneszerző lelke minden gyöngyét betehin­­tette a partitúrába s hogy ezután már csak vissza­esés, s a legjobb esetben reminiscencia következik. S Lehár is, mint élete alkonyán a mi nagy költőnk, Arany János, — Toldira célozva — így sóhajt föl: Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék! Ismételjük, hogy ez az érzés nem maradandó, nem tarthat to­vább, mint Lebárnak legközelebbi operettjéig, ahol a költő ismét megmutatja, hogy a legszebb dal még hátra van. A «Mulató istenek» egyes zeneszámairól beszélve, föl kell említeni az előjátékban a kar dallamos énekét (Oh Jupiter), Jupiter és Junó kettősét, to­vábbá a gyönyörű finálét. Az első felvonásban van Jupiter és Junó duettje (Oh mily varázs von­zott feléd), az óriási hatású dal egy pikáns ka­landról, Jupiter dala (Kupidó, ez 6), Charis és Sosias szellemes kettőse, Amphytrion érzelmes belépője (Boldogságom, hű maradj !) no meg a mesteri finálé. A második felvonás leghatásosabb száma a bordal, mely tánccal végződik. Ezeknek a daloknak népszerűséget jósolni felesleges, nagy ré­szüket már felvonásközökben dúdolták, fütyörészték a foyerben. Maga a szinház is minden tőle telhetőt megtelt a Lehár darabja érdekében. Szép díszleteket, fényes jelmezeket csináltatott hozzá s a zenekarban elhe­lyezték a kitűnő Mastammert is az ő hárfá­jával, hogy az instrumentálás tekintetében is pom­pás operettet minél jobban érvényre juttassák. Aztán még Heltai Jenővel fordították a darabot, ami annyit jelent, hogy a szövegben volt ötlet, elmésség, a csengő-bongó versekben pedig báj és poézis. Jó volt az előadás is. R á t h o n­y i, a kitűnő Jupiter, ízléssel énekelt, Anday Blanka szép éneke hatott, pompás humorral játszotta Sosiast a Nemzetitől visszahódított Boross. Nagyon ügyes volt énekben, játékban Heltai. Megemlítést érde­melnek még Szabó és Szentgyörgyi Lenke, no meg szépségéért a kilenc múzsa. A közönség nagy lelkesedéssel fogadta a dara­bot. Lehárt, aki maga dirigálta operettjét, attól kezdve, hogy a zenekar tussától fogadva, a felvirá­­gozott karnagyi széken megjelent, valósággal ünne­pelte és minden felvonás után számtalanszor hívta a lámpák elé. A Mulató istenek hosszú élete tehát biztosítva van. K. L. (*) Az Ooeraházban holnap szombaton kerül színre máodszor Guerra és Szikla látványos balletje az «A om«. A ballet előtt Mas­senet egyfe­vonásos dalművét «A niverrai leányt» adják Szamosi Eza (Anita), K­e­r­­tész (Araguil), Ney Dávid (Garrido), Szendrői (Remus­o), Kiss Béla (Ramon) és Dalnoki Viktor (Bustamente) közreműködésével. Az előadást Szikla Adolf karmester vezényli. — «Mária» Szabados, Szendy és Béri (Moravcsik) háromfelvonásos eredeti dalműve lesz az Operabál­­ legközelebbi újdonsága. A betanítás serényen folynk

Next