Független Szemle, 1933 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1933-03-01 / 1. szám
ÁRA: 30 FILLÉR 1.ГП. IRODALOM IRODALMI FŐMUNKATÁRSAK: SIMON ANDOR HABÁN MIHÁLY SÁFÁRY LÁSZLÓ FÜGGETLEN SZEMLE KRITIKA SZERKESZTI MII I. ÉVFOLYAM □ 1. SZÁM 11 TUDOMÁNY SZERKESZTŐSÉG: VII. DAMJANICH U. 49 I. EM. TELEFON: 40-9-73 SZERKESZTŐSÉGI ÓRÁK: MINDEN SZOMBATON 5-7 DÉNES BÉLA A LÁTHATATLAN KORBÁCS korszakában és jegyében elindul egy új lap, elindul a Független Szemle. Egy olyan korban, amelyben az emberek lassan-lassan elszoknak az önálló véleményformálástól, amelyben a kritika hangja mind halkabb és halkabb lesz és a fiatalok előtt minden ajtó zárva, ugyan mit jelenthet, mit célozhat, meddig élhet és mit akarhat egy Független Szemle! Oly rettenetesen rosszak az anyagi viszonyok, hogy kérdezhetik: szabad e kiállani és fölszólítani, vegyetek meg, adjatok pénzt és ezzel életlehetőséget annak a fiatal gárdának, amely a Független Szemle köré tömörül. Szabad-e! Azt hisszük: kell! Hiszünk abban, hogy szükségszerűség a mi megszületésünk, hiszünk benne, mert tudjuk, hogy nem öncélú társaságvagyunk, hogy mindegyikünk adni igyekszik nemcsak a tőle telhető legjobbat, — ert elvégre minden lapnak és minden írónak kötelessége adni — de adni fogja azt a magasabb szellemiséget, etikumot, humanizmust a szó antik értelmében, amely egyedül képes összefogni a legkülönbözőbb gondolkodású és fölfogásos embereket. Ez a szellemiség tényleg barátokká és testvérekké teszi igazi és hívő követőit, ez a szellemiség nem ismer sem faji, sem felekezeti, sem egyéb különbségeket. A szó Goethe-i értelmezésében nemzetközi, hiszen Goethe az egész világ fiának vallotta magát, de ez a nemzetköziség egyben a legnemesebb és legöntudatosabb hazafiasságot is jelenti, mert nem lehet szebb lazafiságot elképzelni annál, amely terjeszti kultúránkat, hirdeti értékeinket és megértésre, megértésre és megint csak megértésre nevel más emberek és népek fölfogásával szemben. Hisszük, hogy a mai gazdasági rendet föl fogja váltani egy másik gazdasági rend, — bár ez a hit nem a bolsevizmusvárás hite — hisszük, mert látjuk a mai gazdasági rend végzetes és jóvátehetetlen ellentéteit és hibáit, de ugyanekkor hangos szóval kiáltjuk, hogy az új világot csak egy tisztultabb és magasabb szellemiségű emberiség építheti föl és nem hiábavaló dolog az, ha elfordítjuk néha szemünket a mi mi történésektől, ha belenézünk önmagunkba, ha foglalkozunk egy keveset a dolgok igazi lényegével, ha leszedjük olykor-olykor azt a sok sallangot, amit ritkábban jóindulatú, de naiv és hiszékeny, sokkal többször azonban rosszindulatú, aljas és csak önmagukkal törődő emberek aggattak rá. Hisszük, hogy a mai beteg és szomorú állapotoknak együk legfőbb oka az, hogy a világ gondolkodásban még nem tudta nyomon követni a technika bámulatos fölfedezéseit és válság van, gazdasági, erkölcsi, szellemi és minden egyéb válság, mert 1933-at írunk, de gondolkodásunk még legföljebb 1880-nál tart, vagy még ott sem. Csakis ezzel a gondolkodásbeli elmaradottsággal magyarázható, hogy olyan ideológiák uralkodnak, amelyek helyesek, szükségszerűek és célszerűek voltak például a nemzeti államok kialakulásának korában, de kárhozatosan rosszak ma, amikor ez a korszak már elmúlt. Amikor nemhogy autarchiáról, vagy a nemzeti államok öncélúságáról nem lehet már szó, de talán már Páneurópa sem megfelelő megoldás, mert a technika annyira megkisebbítette a világot, hogy még Páneurópa sem izolálhatja magát, az is millió és millió szálakkal Panázsiához, Pánamerikához, stb. stb. van kötve és gúzsbakötve! Nem foglalkozunk napi politikával és így nem bocsátkozunk jóslatokba, hogy a hatalmon és uralmon lévő retrográd irányzatok élete meddig tarthat még, de foglalkozunk tudománnyal és annak adataival fogjuk fölfedni az okok és okozatok feszefüggését, természetesen elsősorban hazánk viszonyai érdekelnek leginkább. Nem riadunk vissza a legélesebb bírálattól sem, ha úgy érezzük, hogy a bírálat igaz, hogy ennek elmondására föltétlenül szükség van. Ma az a helyzet, hogy a kritikus keze kötve van. Nem kutatjuk most ennek okait, de nem veszünk példát a jelenlegi kritikusoktól. A Független Szemle nem tartozik egy érdekcsoporthoz sem, elfogad és méltat minden ellenvéleményt, ha az jóhiszemű és így vindikálhatja magának a százszázalékosan őszinte bírálat jogát. Ennyit magunkról. Nem fog ismétlődni többé, hogy a Független Szemle magáról így és ennyit beszéljen. Beszélni a nyomtatott betű, a szó, a mondat fognak. De ha már ennyit beszéltünk, hadd mondjunk el még valamit, egy elképzelést, akaratot, legkedvesebb törekvésünket. Azt valljuk, hogy a haza elsősorban kulturális közösséget jelent és mindenki, aki a magyar kultúrközösséget vallja a magáénak, hozzánk tartozik, azt határok tőlünk el nem választhatják. Igen! Szeretnék, ha az utódállamok magyarságának, intellektuális ifjúságának épp úgy lapja lenne a Független Szemle, mint a bécsi, berlini, párisi vagy prágai magyar kolóniának. Ha a Padovában vagy Brünnben tanuló magyar diák a Független Szemlén keresztül látná és magyarázná, miért kell neki keserves idegenben tanulnia és annyi bajon, kínlódáson és csalódáson túl, miért marad számára mégis egy kultúrközösség, a magyar kultúrközösség, amelytől elszakadni nem akar, de nem is tud! Ezeket a gondolatokat kellett elmondanunk a Független Szemle indulásakor. Minden lap életét hite és becsületessége determinálja. Hittel telt, becsületes, változatos és értékes lapot akarunk csinálni. Ez azonban nemcsak tőlünk függ, hanem attól a tömegtől, amelyet Kedves Olvasónak neveznek. íme, itt az első szám! Olvassátok! Ha tetszik, szeressétek, ha jó, ajánljátok és hirdessétek: ezt a lapot támogatni kell! Dénes Béla: A nagy hívás (Novella.) Írta: Jean Giono (Paris) Francesco Odripano adott nekem egy verset. Találkoztam apámmal a lépcsőn, újság volt a kezében. — Olvastad, mondta, az amerikai röpült! —• Röpült ! hogyan ! — A levegőben. Széttárta karjait és csapkodott velük, mintha szárnyak lennének. — 50 métert röpült, tette hozzá. A földszinten, a hentes felesége vett egy újfajta gépet. Ha kulccsal felhúzzák és viaszhengert tesznek rá, eljátssza ezt a nótát: „Tai qui connais les hussards de la garde“ ... Épen felhallatszott. .Hallod! mondta az apám, ez és hogy röpülni fogunk mint a madarak, no meg a laterna magika... Várj csak, te, aki fiatal vagy, majd meglátod! Felértünk közben az emeletre. Odripano megjelent a küszöbnél: — Mi van, Pete Jean! Apám mutatta az újságot. — Az amerikai röpült... — Ja... — Úgy látszik, téged ez nem hat meg! — Nem, igazán nem ... — Pedig ez valami! — Nem, felelte Odripano, ez semmi. Értsük meg egymást, ez semmi, mert ez mit sem változtat... — Hogy gondolod ezt, ez semmit sem fog megváltoztatni! Gondolkodj csak. Hisz nem mondom, ötven méter nem a világ, a repülés maga sem olyan hallatlan dolog, de kezdetnek ez mégis csak nagyszerű ... Maholnap ötven kilométer lesz belőle, azután, ki tudja ... — Én tudom, felelte Odripano. — Mit tudsz! — Tudom, hogy lesz abból ötven kilométer, majd később ötszáz vagy talán ötezer kilométer ... — Ó, ötezer kilométer, kiáltott fel az apám... — Igen, ötezer, vagy akár ötvenezer, ha úgy tetszik. Talán feljutunk a Holdba és mégis azt mondom, ez nem változtat semmit... . — Azt hiszed és miért! — Mert az ember boldogsága elfér a kis völgyekben... A plafon sarkában, közvetlen fölöttünk, fecskefészek volt, a fecskemama állandóan hordta az ennivalót kicsinyeinek ... — Bizony, bólintgatott Odripano. Gyertek, üljünk ide a lépcsőre. Hisz ma van időd, Pere Jean... Van valami tragikus az életünkben ... — Ülj le mellém fiú, mondta az apám. — Az a tragikus, hogy mi csak félemberek vagyunk. Amióta házakat kezdtünk építeni.