Függetlenség, 1881. május (2. évfolyam, 119-149. szám)

1881-05-01 / 119. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam. Szerkesztői iroda kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz. Csak bérmentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR : Vidékre pestán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre........................................16 frt Félévre...............................................8 frt Negyedévre.....................................4 frt Egy héra..........................1 frt 40 kr. és 119. szám. Egyes számára: 5 kr.FÜGGETLENSÉG. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Vasárnap, május 1. Szerkesztői iroda és kiadó hivatal Budapest, IV- koronaherczeg-utcza 3. sz. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan megjelölni kérjük. 131 ii fietés esset ée nyílt tersllet árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal Két európai kérdés. Európának nemzetközi politikája három kérdéssel foglalkozik. Az Oroszország által az internaczionalisták megfékezésére indítványozott nemzetközi akczió az egyik, mely szerencsére halva született, és csak hivatalos eltemetése van hátra. Utána következik a görög és a tuniszi kérdés. E két ügy külön áll, ha Anglia úgy akarja, de a legszorosabb összeköttetésben van, ha a londoni kabinet elérkezettnek látja az időt, régi vágyai, tervei kivitelére. A görög ügy jelen stádiuma a szünetelés, a huzavona stádiuma, minek a legegyszerűbb magyarázata az angol kormány magatartásában rejlik. Törökország létét, az ozmánok birodalmát csak az az egy körülmény tartja fenn, hogy az európai diplomáczia nem tudja, ki üljön a Bosporus partjára, és Beaconsfield politikája, Törökország minden ároni fentartása, épen e bizonytalan állapot megoldását, a Bosporus birtokának kérdését elodázni tűzte ki feladatul. Gladstone fordított a politikán és abban a meggyőződésben, hogy e kérdésre okvetlen felelni kell nemsokára, az európai nagyhatalmi aspirácziók ellenében Törökország gyöngítése árán a sznzerani fejedelemségek és különösen a dunai kis államok, úgy Görögország megerősítését látja annak az eszköznek, mely megakadályozza azt, hogy nagyhatalom kerítse birtokába a bosporusi utat és ezzel a földközi tenger keleti része fölötti uralmat. A tuniszi kérdés felszínre kerülése azonban fordulópontra vezette Anglia kritikáját is. Anglia életkérdése, hogy legrövidebb összeköttetése legyen ázsiai birtokaival, hogy útjában ne legyen kénytelen semmi más hatalom érdekeit tekintetbe venni. A földközi tengeren keresztül vivő után pedig igen sokszor összeütközésbe jönnének érdekei azon hatalmak érdekeivel, melyek a Bosporust és a szuezi-csatorna partjait birlalják. Midőn azonban Anglia Egyptom birtokát megszerezheti, akkor Gibraltár, Málta és Szuez annyira biztosítják mindennemű érdekeit, hogy legkevesebbet sem törődik azzal, mi történik a márvány tengernél, ki bírja Konstantinápolyt, mert ennek következményei őt többé semmiféle tekintetben nem zavarják. A franczia fenhatóság kiterjesztése, a franczia hatalomnak kelet felé előtolása Anglia vágyait, óhajait újra fölébreszté. Francziaország terjeszkedése Afrikában nem bántja Angliát, ha ezzel egyidejűleg ő is megvetheti lábát a Nílus partján és akkor nem törődik vele, ha Konstantinápolyból kiűzik is a törököt és annak birtoka felett egész Európa bajba kap. Az angol parlamentben Dilke a külügyminiszteri államtitkár már oly forma nyilatkozatot tett, mely minden burkoltsága mellett is, minden vigyázata mellett is elárulja azt, hogy a kormány közelinek látja az időt, melyben — akár egyetértve Párissal, akár máshol eszközölve ki a semlegességet, — hozzáláthat annak a politikának foganatosításához, mely diplomácziai működésének eddig mindig, bár titkos, de öntudatos rugója volt. Ha Anglia, Beaconsfield vezetése alatt, Törökország fennállása érdekében működött; ha Anglia Gladstone politikája szerint Törökország rovására dédelgeti a kis államokat, mindkét, egymással ellenmondásban levőnek látszó diplomácziai működés egyaránt elősegíté Anglia czéljait és Európának meg volt az a haszna, hogy volt egy nagy hatalom, mely nem engedé, hogy a konstantinápolyi lőporos hordó levegőbe röpüljön és előidézze az európai háborút; akár így, akár úgy, Anglia nagyszabású politikájának hasznát vette Európa. Tunisz fölött csak névleges fenhatóságot gyakorol a porta, de e névleges fenhatóság elvesztése egyértelmű Egyptom valóságos birtokának elveszítésével, ez pedig nem jelent egyebet, mint a török birodalom végleges elenyésztét és az európai háborút. Tunisz kérdése nagyon közönyös dolognak látszott Európára és ime most oda fejlődtek a dolgok, hogy épen Tunisznak kell lenni annak a robbantó anyagnak, mely Európa békéjét megzavarja. Anglia nem megy bele könnyelműen a kalandokba és ez még vigasztalás Európára, de — ha érett megfontolás után elérkezettnek látja az időt a cselekvésre, akkor tesz gyorsan, erélyesen, szégyenkezés és álszemérem nélkül. Hogyan látja most Anglia az ügyeket, mennyire gondolja megérettnek a sóvárogva lesett gyümölcsöt, azt nem tudja senki. Bizonyos azonban, hogy Európa békéjét, Európa sorsát Anglia tartja kezében, a magyar államnak csak potom 650 forintjába került.“ A képviselőház igazságügyi bizottsága Horváth Lajos elnöklete alatt tartott mai ülésében tárgyalás alá vette a kir. kúriának országos képviselő-választási ügyekben való bíráskodásáról szóló törvényjavaslatot. Hosszú, élénk vita után a többség a javaslatot a részletes vita alapjául átalánosságban elfogadta és a bizottság a részletes vitát hétfőn d. u. 5 órakor tartandó ülésében kezdendi meg. április 30. A habarékpárt szétbomlásának újabb jelensége gyanánt írhatjuk, hogy ifj. Bölöny Sándor, az ugrai kerület képviselője, aki ellen Tiszát kandidálták az e kerületbe eső geszti hívek, a pénteken tartott választói értekezleten kijelenti, hogy a pártonkívüliek klubjából kilépvén, a függetlenségi párthoz csatlakozik. „Tisza Kálmán és a szabad választás“ czime alatt a következő kortesképet rajzol a kassai csöndéletből az „Abauj-kassai Közlöny“ : „Tisza Kálmán azon kassai távirászokat, kik 1878-ban pártunk jelöltjére szavaztak, csomóstól helyezteti át az ország különböző vidékeire. Családos, nem családos, mindegy. Háromnak közülök esküdti kötelességet kellett teljesiteniök a tegnapi tárgyaláson. 23-án ott az áthelyezési rendelet s 25-ikén már pusztulniok kellett Kassáról, nehogy 28-án az eskü szentsége alatt mentsék fel vádlottat, ha vétkes s Ítéljék el, ha nem vétkes. Lesz még szavunk ehhez az „alkotmányos“ ügyhöz, s majd teszünk kérdést az iránt is; meddig vagdal még bennünket arczon a miniszter azzal az emberrel, kinek neve Koloschek, foglalkozása árulkodás ; kit 8ült cseh létére hizlal a magyar állam távirdai igazgató fizetéssel s ki e két korcs szón kívül: „jó napot“, nem tanult meg magyarul. Az idegen buján tenyészik a haza földjében, a mieinket kergetik a szélrózsa minden irányában. Üdv Tisza Kálmánnak! Ez az alkotmányos tréfa Szabad válással. Volt alkalmunk már szellőztetni, hogyan kezdette meg a választási harczot. Magyarország kortescápája Tisza Kálmán. „Győzni!“ ez a jelszó. „Hogyan?“ ez nem is kérdés. Se eszköz, se mód, se ár nem jó számításba, csak győzni kell. Államunk hajója ott ring a közélet politikai és társadalmi hullámverései között. Árbócza kettétört, bordái ropognak, vitorlái összetépve. A néphajó fedélzeten és hajókamarában munka és kereset nélkül lesi a kedvezőbb égi jeleket, változó szeleket, jobb kormányzást. Kedvetlen, kimerült, közönyös. A sok hányatástól veszti bizalmát, nincs hite a révpartba jutás iránt. Vagy hidegen nézi az istenkísértő bolygást a feneketlen mélység fölött, vagy megvetéssel fordul el az iránytű nélkül úszó rozzant alkotmánytól. Csak a „jókedvű adakozó“ és czimborái nem törődnek hajóval, utassal, teherrel. Ez a világ, az ő világuk, a czápák világa. A pusztuló hajó kidobja áldozatait, s a czápa e világ körül az egyedüli úr marad. Ily világ az igazi világa a kortesminiszternek. Szó, rendelet, intés, tett mind szolgái a korteskedésnek. Még a választó lajstromok leírhatásának elodázása is semmi egyéb, mint egy becses kortesfogás. A többi sem más, csak fajtájuk válogatja meg őket. Vannak finomak, vannak komiszak, vannak törvénytelenek, vannak erőszakosak. Tisza Kálmán nem igen válogatós. Mutatják a kassai esetek. Ajtóstól rohan be, s a hálóvetéssel egyúttal fojtogat. S mikor lábainál fekszik az áldozat, a hivatalos hurokkal a nyakán, hogy meg ne szólalhasson, akkor a szótalan ember mellett, ő kiáltja fenhangon : „Ki sértette meg a választási szabadságot, hadd hallom, van-e aki vádolni mer?“ Csakugyan nincs. Hogy is lenne. A hivatalos hatalom jobban elfedi a szabad szót, mint a tenger a hajóroncsot. A hivatalos szájkosár lakatja biztos zár. Nemcsak a választópolgár száját lakatolja el, hogy csak akkor és úgy nyíljék, amint kell, hanem a családapa száját is befogja, ha nem akarja, hogy a szabad szó mellett üres szájjal éhezzenek felesége és gyermekei. Hogyan is merné kortesbékába gyűrt ember felnyitni száját, hogy tiltakozzék a meggyőződése ellen intézett hatalmi merénylet ellen? Hisz e tiltakozással sokszor mindennapi kenyerét ejtené el, azt a kenyeret, a melyet adózók földjén eső kihajt, nap megérlel, arató kévébe köt, csép kiver, gazda elad, molnár megőröl, de a mely mégis Tisza sovány és keserű kenyere, ha az állampénztáron át menti meg az éhenhalás ellen nyomorgó hivatalnoknak nyomorgó családját. Elég itt kortesfogásul az intés, s ha az nem elég a feddés, s ha ez sem elég az erőszak, hogy a mezők liliomait és az ég madarait tápláló terített asztal mellett a vendéglátó isten az legyen, aki oszt hivatalt, és foszt hivataltól. Példa rá Kassa. „Kassát nem szabad elvesztenünk“, szólott az úr, s szava elhallatszott az elesett angyalokig. „Nem szabad elveszteni“, ez annyit tesz, szabad a választás a szabadság nemzőjének elesett holttestén át. „Nem szabad elveszteni“, ez annyi, mintha a szultán megküldi a selyemzsinórt a szabadon gondolkozó férfiúnak, hogy akassza rá magát. Hogy ennyi, mutatja ama kassai hivatalnokok esete, akiket a korteskedés első áldozatai gyanánt nyelt el a hatalom erőszaka. Előbb egy távirdai hivatalnok volt az áldozat. Rövid úton értesítették, hogy vagy kérje a szabad sajtó ellen a dinszlik mellett tüntető privatdiener kaszinóból történt kilépése miatt áthelyeztetését, vagy ha nem teszi, hivatalból fogják áthelyezni. Ez volt az első selyemzsinór, vagy akinek kedvesebb más hasonlat, ez volt az első vasvilla, amelynek alternatív ágai közül szabadon választhatott, melyiket tiszteli meg fogasul. E bevezető fogasjáték után rákerült a sor a csoportos „szabad felfüggesztési“ jelenetekre. Április 22-én egyszerre három függetlenségi érzelmű táviró hivatalnokot helyeztek át, amint lapunk barátja írja : „a legsommásabb után.“ Oly sommásan, hogy mert történetesen mind a három a dinszli-perben esküdtként volt behíva, három napi siralomházi időköz vagy a rendszer nyelvén szólva „Galgenfrist“ alatt parancsolták rájuk a takarodót a családos emberekre. Hanem azért ki merné vádolni a madárkereskedőt, hogy nem ad szabad levegőt, fris italt, kalitba fogott szabad madarának, ha azt kajdácsolja, amit ő akar ? Ki merné mondani, hogy a választás szabadsága Tisza Kálmán vezetése alatt igazi prokrusztos ágyhoz kötözött test mellén a lidérczczel ? Senki ! A világ a rosszak ítélete szerint nem esik ki tengelyéből a szabadság lenyűgözése és kijátszása által. A lelkiismeretre se áll mindig, Ushenk hindu bölcs példabeszéde, hogy az a szívnek prófétája. Nem áll, mert az ily prófécziához kettő szükséges : lelkiismeret és szív. Tiszának egyik sincs. Lelkiismeret és szív nélkül pedig csak lelkiismeret és szív nélküli korszakokban intézhetik hatalmi szóval a választásokat. Tisza így intézi, elég neki az elintézéshez a hatalom ostorszíjja, s elég is lesz mindaddig, míg ez ostorszij lelkiismeretét felszabadító nemzet kezében Krisztus ostorává nem válik, hogy végig pattogjon azok hátán, akik a farizeusi és napóleoni választásokat nevezik szabad választásnak. Verhovay Gyula: Kortes-világ. A régi képviselőház még meg se halt, máris sok dolgunk az örökössel. Soha még választásra ilyen korán előre nem készültek s ez mutatja legjobban, hogy a választók még sincsenek oly nagyon megelégedve a világ folyásával, mint ahogy azt a sajtó-bureauból kikerülő kormánypárti újságczikkek elhitetni szeretnék. A mi azonban nem akadályozta meg Kemény Gábor báró urat, aki tenoristának született s lett kereskedelmi miniszter, hogy a főváros IX—X. kerületében képviselőjelöltül föl ne lépjen. Kortesei szeretnék elhitetni a minden izében függetlenségi választó közönséggel, hogy Keményválasztás lesz, az okos emberek azonban tudják, hogy a választás egyszerűen kemény lesz s különösen Kemény úr fogja megérteni, hogy a ferenczvárosi választók szive sokkal keményebb, semhogy a budapest-zimonyi vasútból a városrészre háramló haszonnal el lehetne lágyítani. A széphangú miniszternek mindenesetre vigasztalására szolgálhat, hogy bukása után, pártelnöke, a nem választó Morócz, zordon bassusától kísérve, hibátlan tenorban énekelheti el : „Már ezután többé nem kántálok, Nem szeretnek engem a polgárok. Ferenczváros ! bój ! megbuktam benne, Thaly Kálmán lett a követ benne!' * Az sem utolsó állapot különben, ami a Terézváros VI. kerületében létezik. Busbach hiába fordította ki a köpönyegét, sehogy se tud benne a választóknak megtetszeni. A „párt“, mely áll Tenzer Pál urból, meg egypár emberből, akik a „Neues Politisches Volksblatt“ politikai meggyőződését követik, gyűlést akart összehívni, de nem tudott összeszedni annyi nevet, ahány egy ilyen proklamáczió tisztességes kiállításához szükséges. Fogták tehát s rányomattak az összehívóra egy csomó nevet, felhasználván ez alkalommal azt a czimkönyvet, melyet a Franklin-társulat kiadott. Igaz, hogy megírták minden név tulajdonosának, hogy ha nem tetszik neki a dolog, hát reklamáljon. Da hát a függetlenségi párti választók röszelték a fáradságot, meg azt is, hogy ők a krajczárt Busbach ur kedvéért kiadjanak. Aztán meg nem is volt mindenkinek módjában, hogy neve szerepeltetése ellen tiltakozzék, így p. o. Klein Farkas, Kadelburg József stb., akik a plakátokon lelkesen buzdítják a polgárokat a Busbach melletti állásfoglalásra, rég megtértek az Ábrahám kebelébe, ahol bizonyosan okosabb dolgot tudnak cselekedni, mint korteskedni a terézvárosi köpönyeg-forgató mellett. Taussig Rezső pedig, akinek a neve szintén alá van nyomtatva annak a famózus plakátnak, egy pár hónap óta Amerikában időzik, s a tengeralatti drót semmit se tud róla, hogy őt a Taussig megkérdezéséért nyugalmában háborgatták volna. A plakát ilyen összeválogatás mellett 570 Busback-párti választóról beszél, majd meglátjuk a holnapi gyűlésen, hány fog ebből az 570-ből hiányzani.* A Józsefvárosban nagyban még nem indult meg a kormánypárti akció. Egyszerre jelölttel rukkolni ki sokkal nagyobb rizikó, semhogy meg lehetne kisérleni. Azért egyelőre csak az apró szentek járják sorra a választókat, tapogatódzni és hangulatot csinálni. A véletlen úgy hozta magával, hogy ma az ősz-utcza egyik kapuja alatt fültanúja voltam egy kapacitácziónak, mellyel a Hon apróság-csinálója akart egy tisztességes polgárt fülön fogni. „Mert úgy van az, nagyon tisztelt uram, ha a szélsőbal jut többségre, rögtön meglesz a ribillió ; ha ribillió lesz, megint akasztófákat csinálnak Aradon, s most már többé Törökország sincs, ahová nagy embereinknek menekülni lehetne.“ A török szultán őfelsége, nem tudom, mit szólna a félhivatalos magyar újságíró elmélkedésére, de annyi bizonyos, hogy az apróságcsináló nagyon jó kortes eszközhöz folyamodott. Akinek nincs annyi sütni valója, hogy ne higyjen többé Tisza Kálmán pártjában, akármit ígér is — azon a szegény együgyü emberen csakugyan foghat az ilyen okoskodás.* „A királyi biztos egész nap talpon volt“ — „a királyi biztos gyors intézkedései megmentették a várost,“ ezt olvashatni mostanában minden nap százféle variánsban a félhivatalos újságok szegedi távirataiban. Ki nem olvasná ki e sorok közül, hogy a kormány Szegeden is szerencsét akar próbálni. A csúfos bukás tragikomédiáját előre is élvezzük, s addig is a szegedi nép hangulatának jellemzésére ide iktatjuk ezt a rosszul verselt, de annál inkább szív szerint való nótát, melyet egy becsületes molnármester küldött be hozzánk : Zavaros Tisza-Maros vize Foly a Tiszáék pitlijébe, Piriiből a lángliszt foly egyre Osztrákoknak éhes bölibe, a Bécsi nagy knődlikre. Kenyérből kalács lett volna, Ha a malmot Mónár Tisza Az ország ellen nem hajtja, Lánglisztjét magyar kárára Osztráknak nem adja. A „FÜGGETLENSÉG“ TÁRCZÁJA, DÁKUL T&KÉMim Daudet Alfons regénye. 32 MÁSODIK RÉSZ, v. A fehér kajdács. Sokszor foglalkoztatott e gondolat, és fiatal, üde teremtésnek képzeltem szomszédnőnket, már sajátságos elnevezéséért is; a „fehér kajdács“ csakis fiatal, szép hölgyet illethetett. Minden esetre tisztességes leány lehetett, miután nap nap után, rendesen hazajött kilencz órakor, és estéit egészen egyenlő módon tölté el, mit úgy ítélhettem meg, hogy fülemet a vékony közfalra tártam. Először is olyasmit hallottam, mintha egy üveg dugaszát több ízben ki-be húznák, nemsokára egy nehéz test zuhant a talajra, ezt vékony énekhang követte, valamely bús dalt énekelve. Az éneket érthetetlen szavak követték, melyekből csak: Talocotignan, előttem ismeretlen szó volt kivehető. Ez ének és magánbeszéd egy óra hosszat tartott s az utolsó: Talocotignant lassú, mély szuszogás követte. Mindez nagyon felizgatta kíváncsiságomat. Egy reggel Jaques a vizeskorsóval kezében titokzatos és sokat mondó arczkifejezéssel lépett a szobába s hozzám közeledve sugá. — Ha szomszédnőnket látni akarod.... úgy most . . . szt . . . ő itt van . . . Egyetlen lépéssel a tornáczra értem. Jaquesnak igaza volt, a „fehér kajdács“-ot valóban láthattam. Szobájában volt ugyan, de ajtaja tárva. Betekintők, de minő látvány tárult elém. A kis szoba majdnem egészen üresen állt, egyik részén a földre helyezett szalmazsákkal. A kályha párkányzatára nagy pálinkás bütykös volt helyezve, a szalmazsák fölött pedig patkó alakú mosdómedencze függött. E lakhely d szét egy alacsony, zömök négernő képezte, rövid gyapjas hajjal, akár csak a fekete bárány göndör szőre. Öltözetét fakó kabát és vörös krinolin képezte. Ez utóbbi fölött semmi ruhafélét nem viselt, így kellett látnom esti óráimnak ábrándképét, a „fehér kajdacsot.“ Oh ideál! kisvárosi regényhősök, okuljatok példámon. — Nos, mit szólsz hozzá ? — kérdezett Jaques ? Arczom csalódást, megütközést fejezhetett ki, mert Jaques be sem végzé mondatát, már nagy hahotára fakadt. Annyi lélekjelenléttel bírtam, hogy példáját követve, magam is kaczagtam. Úgy álltunk szemben egymással, szóhoz sem jutottunk a nagy nevetéstől. E pillanatban az ajtónyilásban megjelent a fekete gyapjas fej, s bekiálta hozzánk: — Ti fehérek, kigunyoljátok a szegény feketét, ez nem szép tőletek! Midőn nevető ingerünk csillapult, Jaques elmondá, hogy a „fehér kajdács“ az első emeleti úrnő szolgálatában áll, s hogy boszorkányság hírében áll. Bizonyíték erre nézve a patkó alakú tál, mely szalmazsákja fölött függ. Azt is elmondá Jaques, hogy esténként a „fehér kajdács“, ha úrnője elbocsátja, a pálinkás butykossal barátkozik, aztán végre dalokat énekel. Most már világos volt előttem minden, a Talocotignan valami sokat jelentő néger szó lehet, mely a dallokban előfordul. A „fehér kajdács“ szomszédsága elveszti reám nézve érdekességét; ha esténként közeledő lépteit hallom, nem dobogott többé szívem, nem hallgatóztam többé a közfalon, azonban a néger dal bus melódiája áthangzott néha hozzám, de rossz hatást gyakorolt reám, mintha sejtelmem lett volna arról, hogy e dalnak végzetes szerepe leend életemben. Időközben Jaques könyvivői állást kapott, havi 50 frank fizetéssel. Este, a marquistól uj hivatalába kellett mennie. Félig örvendve, félig busán adta ezt tudtomra szegény Jaques. — Hogyan mehetsz most már oda ? — kérdem. — Csupán vasárnap, — válaszolt Jaques, könnyes szemmel. És valóban, e naptól csakis vasárnap mehetett oda. Vajjon minő volt azon leány, ki Jaqueskomnak az odamenetelt kedvessé tette ? Óhajtottam látni, de Jaques soha sem szólított fel arra, hogy vele menjek, s én sokkal büszkébb valék, semhogy ajánlkozzam. Különben is, hogyan gondolhattam erre gummi czipőimben ? Egy vasárnap azonban Jaques kissé elfogultan, — midőn Péterékhez készült, — ezt mondá: — Nem volna kedved kis Dánielem, velem oda jönni ? — Tréfálsz kedvesem. — Az igazat megvallva, Péter ur salonja nem épen alkalmas hely egy költő befogadására, mert tele van házinyúl-bőrükkel . . . — Az mit sem tenne Jaques, de öltözetem . . . — Valóban igazad van, arra nem is gondoltam ... és örvendve, hogy alapos okom van honmaradni, sietve távozott. De alig távozott, csakhamar lelkendezve visszatért. — Dániel — szólt lihegve — ha jó lábbelid és tisztességes kabátod volna, eljönnél velem Péter úrhoz? — Miért ne? — Ám jó, menjünk, megveszem részedre a szükséges tárgyakat s együtt megyünk oda! — Van pénzem Dániel, tudod a könyvelői fizetésem. Annyira örvendtem azon gondolatnak, hogy ócska ruháimat újakkal cserélhetem fel, miszerint fel sem tűnt előttem a hang, melyen Jaques ezt mondá: Csak később emlékeztem reá vissza. Nyakába ugortam fivéremnek, midőn egy zsibárusnál uj ruhába öltöztem, Péter úrhoz mentünk látogatóba. VI. Péter ur regénye. Péter ur húsz éves korában rendkívül csodálkozott volna, ha valaki azt jósolja neki, hogy egykor Lerche porczelán árus utóda leend, fényes üzletet bírva a Saumon után, és hogy jegyzőjénél kétszázezer frankot tart készletben, Péter urnak jegyzője! Húsz éves korában még nem vált ki falujából, cevenni fapapucsot viselt, egy szót sem értett francziául, s a selyembogár -tenyésztés évenként száz tallért jövedelmezett neki. Különben jóravaló, becsületes ficzkó volt, jó tánczos, vidám kedélyű, szerette a dalt, és a bornak sem volt ellensége korlátolt mértékben. Mint minden suhancznak, neki is volt egy kiválasztott hölgye, kit vasárnapokon a tánczhelyre, a nagy szederfa alá kisért. Hölgye Robertine, a nagy Robertine volt; tizennyolcz éves szép leány. Robertine is árva volt, mint Péter, és jól irt s olvasott, a mi a cevenne-i falukban nagyobb ritkaság, mint a hozomány. Büszke is volt reá Péter, és elhatárzá őt nőül venni, mihelyt a sorozáson átesik. Fájdalom, szegény Péter, daczára, hogy ujjait háromszor mártotta szentelt vízbe, mielőtt az urnához lépett, négyest húzott, és besorozták ! Mily csalódás! Azonban anyánk, Eyzette asszony kisegíté a bajból. Nem hiában volt tejtestvére. Egy anya táplálta őket. Kétezer frankot kölcsönzött neki, hogy maga helyett katonát állítson. Akkor az Eyzette ház virágzott. A túlboldog Péter tehát elvehette Robertinót. De mert első kötelességének tarta az uj házaspár Eyzettéknek a kölcsönt minél előbb visszafizetni, ehez pedig kis falujokban nem lehetett kilátás ; elhatárzák Párisba vándorolni, és ott szerencsét próbálni. Egy évig Eyzették nem hallottak felőlük semmit, de az év elteltével levél érkezett tőlük háromszáz frankkal terhelve. Szorgalmuk első megtakarított gyümölcsét küldték tartozásuk lerovására. A levelet „Péter és neje“ írták alá. (Folyt. köv.)