Függetlenség, 1881. június (2. évfolyam, 150-178. szám)
1881-06-10 / 158. szám
o; T /■ Budapest, 1881. — Második évfolyam. \ } _______ 158. szám. Szerkesztői Iroda * «■ * ______ U m ***** k.vaW ff Én m ■> an hah ■ [UNK] *’«Hk binnen tea leveleket fogadunk el I H H flj Bf H H Q 1 ■ Eh N H B fii 3& I Kéziratokat nem küldünk viasza ffi|— H H Hj ’ < M BB g| k1 lm j|B 88 H ** i U ír l7 £i 1 LuiiuLlXi E ^esszíni4ra:5S.““ POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Negyedévre...................................4 frt Péntek, június 10. Szerkesztői Iroda és kiadóhivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyilt terek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan megjelölni kérjük. Hirdetéseket és nyllt tereket árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal A scrutin de liste. Francziaországnak ezt a nagy, következményeiben terhes belső kérdését ma kezdte tárgyalni a képviselőház elfogadó határozata után a szenátus. A kérdés Francziaország belügyi kérdése és mégis oly jelentőségű, hogy háttérbe szorít minden más nemzetközi kérdést, mert Francziaország hivatalos politikájának további fejlődésére e kérdés lesz döntő befolyással és a hivatalos politika alakulása közvetlen kihatással lesz Európa összes nemzetközi viszonyaira. Gambetta győzelmét jelenti a megyénként való szavazás elfogadása és e győzelmet egyértelműnek szeretik magyarázni Gambetta diktátorságával, mely pedig veszedelemnek tekintendő nemcsak a köztársaság fennállása tekintetében, hanem a kalandos politika félrinaugurálása végett is. Franczia és Németország közt a háború kiütését ekkor csak idő kérdésének tekintik, és e háború a mostani viszonyok közt alig hagyná érintetlenül az összes európai hatalmakat, hanem beláthatlan konfliktusoknak képezné kiinduló pontját. Nem hiányoznak ugyan hangok, melyek e nézetek ellen határozottan síkra szállanak, sőt a köztársaság megerősödésére szolgáló eszköznek tekintik a megyénként való szavazás eszméjét, melyek kimutatni kísérlik meg, hogy Gambetta szive mélyéből át van hatva a gondolattól, hogy Francziaország számára az üdv egyedül a köztársasági államformában található föl. De mint a félelmek és veszélyek is eddig csak kombináczióknak következményei, úgy az ellenkező nézetek is föltevések maradnak. Annyi igaz marad minden körülmények közt, hogy a scrutin de liste javaslatának elfogadásával Francziaország válságos pontra jutott, kivált ha tekintetbe vesszük azt, hogy a javaslat pártolói közt nemcsak a köztársaság határozott ellenei is helyet foglalnak, hanem egyenesen saját czéljaikra nagyon fölhasználható eszközt látnak benne. A franczia köztársaság kiérdemelte az összes világ elismerését és rokonszenvét tíz év alatt tanúsított magatartásával. A franczia köztársaság megerősödésében a világ a szabadság védelmét és diadalát szereti látni a reakczió sötét kísértete ellen, és kettős oka van nagy figyelemmel kisérni a franczia államélet fejlődését akkor, midőn egész Európában elvitázhatlanul az abszolutisztikus irány jelei mutatkoznak; épen azért nem csodálható a nagy érdeklődés, mely Gambetta legújabb eszméje Gánt viseltetik. Az eszme oly dolgokat hozott felszínre, melyek aggódással képesek eltölteni mindazok lelkét, kiknek álmai közt ott ragyog a világszabadság dicső képe, mely nem engedi, nem tűri meg az egyes népek szolgaságát sem, s mely legnagyobb biztosítéka nemcsak az emberiség elhaladásának, hanem jólétének is, és kétszeresen nehéz volna elviselni azt a gondolatot, hogy a tizenegy évi fáradhatlan munka, ernyedetlen kitartás után épen Francziaország sülyedjen oda, honnét csak veszély származhatik mindenre, ami a népek előtt szent, magasztos. Jellemző, de egyúttal aggasztó jelenség minden körülmények közt, hogy az a kis, elenyészőleg kicsiny többség, mely először elfogadta Gambetta eszméjét, hirtelen megnőtt és növekedése oly elemeket tüntet elő, melyeknek önzetlenségéről, hazafiságáról még csak beszélni sem lehet, s melyeknek feltűnése mintegy jogosulttá tette azt a nagy ellenzést, mellyel a javaslat a szenátusban találkozott. Kívánjuk, hogy Francziaország, a köztársasági Francziaország győzelmesen állja ki ezt a válságot is, mely oly nagy megpróbáltatással fenyegeti. — junius 9. A nap érdekét teljesen maguknak kérik a választási mozgalmak. Elkeseredett harcz lesz az, melyet pár nap múlva megvívunk; a pártok mozgósítják összes erejöket : a kormánypárt a rendelkezési alap millióit s a lelkiismereteknek a helyi érdekekre való appellálással vesztegetését ; mi azokat a százados aspirácziókat, melyek ki nem halhatnak a magyar ember keblében. — S örömmel konstatáljuk, hogy átalános meggyőződés szerint a függetlenségi párt a választási campagneból megerősödve fog kikerülni. Vérmesebb reménynék arra számítanak, hogy 136 — 150 képviselőt küld a párt a jövő parlamentbe ; amint azonban mi számítunk tekintetbe véve, hogy a kormány kortes eszköznek használ fel árvizet éhhalált is, — a parlamenti párt körülbelül harmincz képviselővel fog megszaporodni, s ami leginkább bizonyít térfoglalásunk mellett, kerületet aligha veszítünk egyet is, s legföljebb ott, ahol a kormány kést tart a választók nyakára. Mindenesetre nagy bizalommal nézünk a választások elé, s a jelek után ítélve hinnünk kell, hogy a mostani idő fordulót jelent a nemzet történetében. Rochefort Henri, aki lapját mintegy a nihilisták hivatalos újságává avatta, Pétervárról e hó 3-iki kelettel a következőket íratja magának : „Vonatkozással a czár élete ellen újabban kovácsolt összeesküvésekre, melyeket a rendőrség fölfedezett, fel vagyok hatalmazva annak a kijelentésére, hogy III. Sándort e pillanatban azok a férfiak, ki az orosz forradalmi mozgalmat vezetik, még nem ítélték el. Az a nap még jóformán távol van, melyen a bizottságnak össze kell ülnie, hogy e pont felett határozzon, s mikor ez az ítélet meghozatik, akkor előbb a czárnak értesítést kell arról kapnia. Ennélfogva azoknak a merényleteknek, melyek a bizottság határozata előtt kiséreltetnek meg, nincs hivatalos jellegök s csupán a forradalmi párt egyes töredékeinek róhatok fel. Látogatás Kossuth Lajosnál. Melyik magyar ember, aki utolsó szabadságharczunkban még csak gyermek volt, mulasztaná el a kedvező alkalmat Kossuth Lajosnál tiszteleghetni! Nekem is első dolgom volt tehát Turinból Baracconeba zarándokolni ki, hogy lássam őt, hogy beszélhessek vele. A kis, kétablakos, emeletes ház, melyben a boldogult Ihász Dániel ezredes lakott, még mindig nem üres, mert a hagyatéki tárgyalások valóban végnélküli hosszúságra nyúlnak. Az ezredes örök álmát aludván a turini pompás sirkertben, egyenesen a hátsó kerti lak felé tartottam már, melyben a volt kormányzó talált az utolsó hét év alatt menhelyet. A kacskaringós után Kossuth régi szakácsa került elém. Voltakép azt kellett volna mondanom a férfi szakácsnőbe, mert nálunk a szakács személyével általánosan fényesebb háztartást szokás összekötni; itt nem áll ez, mivel a könnyebb kerli munkára is használható szakács tartása tulajdonképen gazdaságosabb mint egy szakácsnőé. Átadván névjegyemet a szakácsnak, alig három percz múlva már a feleletet is lehozta az Kossuth emeleten fekvő k>’s dolgozószobájából : a volt kormányzó szívesen lát. Fölsietvén az emeletre, kénytelen voltam az említett dolgozószoba ajtaja előtt egy pillanatra megállani, oly nagy elfogultság vett rajtam erőt. Különös! vajmi gyakran állottam már uralkodókkal szemben; a véres csaták lőporfüstjéhez is ugyancsak hozzászokhattam; nemcsak egy nyaktörő dolgot vittem ki, de azért az ily féle elfogultság csupán akkor száll meg, ha igazán kiváló emberek közelében tudom magamat. — Csupán?! — nem más valaki is van, kinek jelenlétében elfogult vagyok, kivel szemben akarathiányt érzek. Szives fogadás és meleg kézszoritás jutottak kitüntető osztályrészemül. Kossuth balján kínált megüléssel s azzal tüntetett ki, hogy megengedte az édes otthonról beszélhetni. Gyönyörű, szelíd, lélekteli szemei fölvillantak, semmi egyéb nem árulta el azonban az örömet imádott hazánkról élőszó által értesülhetni. Kossuth teljesen ura érzelmei kinyomatának; ő ebben is valóban nagy. A száműzetés keserű kenyere, gond, bubánat és aggodalom, szenvedések és csalódások, párosulva hét évtized súlyával, galambfehér szint adtak ugyan Kossuth hajának, bajuszának és rövidre nyírt szakálénak, de kedélyét, lelkét s aranyos szivét nem bírták megöregiteni. Észszerű életmód, a legnagyobb mértékletesség evésben-ivásban, csupán kétszer eszik napjában, s a hideg fürdők képessé teszik Kossuth aczélizma testét, az évek súlyával eredményesen dacolni. Persze azért bizony mégis kénytelen már eddigi egyedüli szórakozásáról, kirándulásokról a havasokra, lemondani, mert térdei nem bírnák ki a hegymászás fáradalmait. Még csak néhány év előtt, tízezer lábnyi magasságú hegyormot mászott meg, hogy egy ritka havasi növényt önkezűleg szakítson le gazdag növénygyűjteménye számára. — „És most itt van!“ — monda önelégült mosollyal egy szekrényfiókra mutatva. Kossuth a legteljesebb visszavonultságban él; nem látogat meg senkit, de nem is fogad idegeneket. Ha Turinból idegenek jönnek ki Baracconeba, akik nála tisztelegni óhajtanak, ami szerfölött gyakran történik meg, a cselédség utasítása értelmében azt jelenti, hogy tirok nincs honn. Egyedüli kivételt az amerikaiak képeznek, mert azoknak mindig szabad beléptök van a nagy férfiúnál. S ez jól van úgy. Az ötvenes években tartott fényes körútja óta az Egyesült Államok legkiválóbb városaiban, a volt kormányzót az amerikaiak övékének tekintik. Valóban nem történik meg, hogy az Unió valamelyik polgárnője vagy pedig polgára Turinba jöjjön és ne zarándokoljon ki a nagy magyar államférfiúhoz. A világosi fegyverier? kás óta, leszámítva azon díszelőadásokat, melyeket fönt említett amerikai diadalútja alkalmából Magyarország egykori kormányzójának tiszteletére ott rendeztek. Kossuth soha színházba nem lépett, hangversenyeken nem jelent meg; egyszóval, mindennemű nyilvános vigalomtól távol tartotta és tartja magát. Miután egyet mást közöltem vele hazulról, avval tüntetett ki, hogy mind a nagy politikáról, mind pedig hazai belügyeinkről hosszan beszélt velem. Ő 1854 óta beható tanulmányokat tett katonai szaktéren s ismeri a Keletet; én is értenék katonai dolgokhoz ; csaknem három éven át utazom a Keleten; jártam Oroszországban , tehát eszmecserére bőséges tárgy kínálkozott nekünk. Közbe-közbe régi, régi dolgokról emlékezett meg Kossuth; emlékezőtehetsége valóban bámulatos. Elbeszélte azon jelenetet, amely közvetlenül elfogatása előtt a budai hegyek között folyt le közte s a hires ferenczrendi hitszónok Albach között. Beszélt azon időről, midőn az akkori „atyáskodó“ kormány három évre ingyen szállással s ellátással szerencséltette. (?) Megemlékezett erről, meg arról, rám nézve, persze az idő röpült, úgy, hogy igazán meg voltam lepve, midőn az óra hatot mutatott. Ekkor ül Kossuth asztalhoz , azért ajánlottam magamat, előbb engedelmet kérve, és kapva, hogy holnap ismét tiszteleghessem nála. Kossuth mindig komoly természetű volt, a teljes magány még inkább komollyá tette őt , ritkán mosolyog, még sokkal ritkábban nevet. Valóban rendkívül boldognak éreztem hát magamat, mert társalgásunk közben Magyarország egykori kormányzója ismételve jóízűen nevetett. A nagy politikából belügyeinkre térve át, többször hangsúlyozta a küszöbön álló választások és a mostani függetlenségi párt által szem előtt tartott jelszót :Magyarország függetlensége minden téren, elérve törvényes eszközökkel, békés utor , a kormánypárt mégis oly örömest használja e békés párt ellen, rut kortesfegyverül azon költött állítást, azon üres ráfogást, hogy a függetlenségi párt még erőszakos eszközök használásától sem riad vissza, csakhogy hazánknak teljes függetlenséget szerezzen. No persze azon urak maguk sem hiszik, amit a pár:a fognak, csakhogy a félénk, gyönge lelkű választók ellen fölmsprn&l j Al * Asztalom előtt ülök és gondolkozom e rám nézve felejthetlen emlékű délutánból. Kossuth nevelte naggyá kertjének fáit, ő varázsolta kiessé, virágzóvá a baracconei remeteséget, de azért mégis elhagyja azt jövő ősszel, hogy Turinba költözzék. Nem bír továbbra is azon helyen maradni, ahol eddig száműzetésének leghívebb társával, a boldog alt Ihász Dániel ezredessel, gondozott fát, bokrot és v Gigot. Kossuth ismét Turinban fog lakni, de hogy a szárd fővárosban szállást tarthasson, kénytelen baracconei kertjét eladni. A hét évtizedet élt, magányt kedvelő nagy ember azon helytől kénytelen örökre megválni, amely az utolsó hét éven át egyedül otthonát képezte neki, a száműzöttnek. Kossuth beköltözik Turinba, de bizonyára fájó szívvel fog kertjétől megválni. Eltekintve pár a szenvedély által sugalt nézetektől, bizonyára minden magyar előtt kedves Kossuth, minden magyar szereti őt. Kossuth neve örökre elválhatlanul van összeforrva dicső szabadságharczunk nagy emlékivel; ha tehát a magyar nemzet vásárolná meg a babacconei kertet s ajánlná föl nagy fiának, akkor annak nem volna szabad azt visszautasítania; el kellene azt fogadnia. Nemzet, a mely nagy fiait tiszteli meg, egyúttal önmagát tiszteli! Turin, május 30-ikán 1881. Szekrényessy Kálmán. Apróságok. Csak nagy szálka az a függetlenségi párt a kormány szemében! Nem egy kanál vízben szeretnék megfojtani, hanem trán nem sajnálnának tőle több vizet sem. Csak pusztulna, de sehogy sem fzar. Nem is haragusznak már rá, hanem gyűlölik és gyűlöletükben mégis félnek tőle, mint az ördög a tömjéntől. Hanem a félelmet bevallani nem szabad, sőt inkább mutatni kell a bátorságot, mutatni kell a bizalmat: eb fél, kutya fél, mint a nóta mondja. Bátorságuk fitogtatásában már annyira mennek, hogy a következő választásokra bizton megjövendölik a függetlenségi párt bukását, összezsugorodását és harsány hangon kürtölik a világba, hogy ők maradnak az urak. * Dehogy akarjuk mulatságukat elrontani. Hadd örüljenek addig, míg örülhetnek, annál szebb lesz a meglepetés, mit majd a vélesztési napok hoznak meg számukra. Még cnk nem is foglalkoznánk velük, ha előlegezett diadalmámorukban el nem járna a szájuk és oly őszinte vallomásokat nem tennének, melyek mély pillanatot engednek vetni a kormány titkos terveibe. Azt mondja az Ellenőr: „A szélsőbalnak nincs a történelemig gyökerező missziója. Csak abból él, hogy az eégedetlenséget szitja a nemzetben. Megtámadja a létező Uszonyokat, melyeket a nemzet elfogadott. Felforgatásra törekszik, ahelyett, hogy fentartaná a létezőt. Rázkódásokra czéloz ahelyett, hogy a nemzet jogait védené a hatalom ellenében, mely ma nincs is ellentétben a nemzet jogaival.“* És ezt mind egy lélekzetre mondja el. Igazán sok egy embertől. Mit is mond? Megtámadjuk a létező viszonyokat. Hát bizony elég köszönettel tartozunk a kormánypártnak, hogy ily őszintén bevallja konzerváló hajlamait akkor, midőn a „létező viszonyok“ közt ott van például a vámközösség, melyet már Szilágyi Dezső is, a hatvanhetes kiegyezési alapon álló ellenzéki férfiú is tarthatlannak mond és erősen készült. Ígérkezik az önálló vámterület inaugurálására. Azután „létező viszony“ a hadsereg, mely az ő ellenőrizhetően közös szervezetében napról-napra adja példáját annak, hogy a nemzet vérét, a nemzet vagyonát a legmegbocsáthatlanabb módon pazarolja és a nemzet fölött áll. De hát ki győzné elszámolni mindazt a „létező viszonyt, “ melyek alatt a magyar nyög ? És ezt a kormánypárt mind fenn akarja tartani. * Hanem ritkán követ el ember oly megbicsaklást, minőre a mondás mutat, hogy „a nemzet jogait védeni kell a hatalom ellenében, mely ma nincs is ellentétben a nemzet jogaival.“ Hisz ez a nagy mondás egyenesen bevallja, hogy van egy hatalom, mely nem gyökerezik a nemzet jogaiban, van egy hatalom, mely azzal ellentétben lehet, van egy hatalom, mellyel szemben maga a kormánypárt szemére veti a függetlenségi pártnak, hogy nem segíti a nemzet jogait védeni! Hát kell ennél nagyobb szégyen, nagyobb gyalázat arra a kormányra, arra a pártra, mely azt meri magáról elmondani, hogy „pajzsa mögött nem egy párt, hanem az egész nemzet áll?“ Bizony-bizony, az a lap, mely ilyeneket mer mondani, egy önérzetes, egy nemzeti, a nemzet jogain alapuló hatalommal bíró kormány részéről nem részesülhetne pártfogásban és nem tudjuk, hogy ha az országba szétküldött ingyen példányait annak a lapnak csakugyan megtiszteli a választó közösség, mely nem képtelen minden zöldet elolvasni, mint a szegény hirlapíró, mondjuk, megtiszteli annyira, hogy figyelemmel elolvassa, hát bizony sokat tanulhat belőle, de annak a tanulságnak nem a szabadelvű párt veszi hasznát. A „FÜGGETLENSÉG“ TÁRCZÁJA, üjuhini íisshim Daudet Alfons regénye. ÁSOEIK IR, 3=3 S 73. XV. Egyszerre egész teste megrázkódott és merev tekintetét körül hordozá, mintha valakit keresne, aztán hörögve mondá: — Jaques, szamár vagy — és mindennek vége volt. Kiszenvedett. Oh álmom, borzasztó álmom! Kint vihar dühöngött, s az ablakokhoz ólmos eső csapódott. Az oltárt helyettesitő asztalon két égő gyertya között ragyogott az ezüst feszület. A feszület előtt térdelve imádkozott az isten szolgája és erőteljes hangja felülmúlta a vihar zúgását . . . Én nem imádkoztam, nem sirtam . . . Egyetlen eszmével foglalkoztam, a kezet, melyet még mindég szorosan tartottam, megmelegitni. De minél tovább szorongatám, annál fagyosabb, annál nehezebb lett. Most a pap bevégzé imáját s a feszület elől felállott és kezét vállamra fekteté. — Imádkozzál, ez enyhíti fájdalmadat — mondá a részvét hangján. Most felismertem e csengő, erőteljes hangot, ez athleta alakot, e szétépett, de mégis szép és nemes vonásokat. Az én barátom volt Sarlandból. German abbé. A fájdalom annyira megzavart, hogy nem is csodálkoztam e találkozás felett. A következőleg történt, hogy épen ő jött fivéremhez: Az olvasó talán emlékezni fog, hogy midőn Sarlandból eljöttem, German abbé bucsuzáskor mondá, miszerint Párisban lakik egy fivére, egy derék pap, de miért adja nekem lakczimét úgyis tudja, nem keresném fel. German abbé fivére volt a szent Péter egyház lelkésze és őt hívták Jaqueshoz. Ez időben az abbé épen Párisban időzött, fivére látogatásán, ki midőn Jaquesot meggyóntatva, haza ment, az abbé mondá: — Az utolsó kenetet viszem most egy szegény ifjú haldoklónak itt a szomszédban ; imádkozzál érte édes fivér. — Holnap misét szolgálok érte, mi a neve ? — válaszoló az abbé. — Eyzette Jaques. E név az abbé emlékébe valami bűnbakot idézett elő, kit valamikor ismert, és idő mulasztás nélkül ő jött fivére helyett a haldokló ágyához. A szobába lépve, rögtön felismert, ahogy Jaques kezét fogtam. Nem akart zavarni fájdalmamban, csak midőn imáját elvégezte, s én öntudatlan állapotban még mindég melengettem a halott kezét, érintő vállamat. E pillanattól kezdve nem tudom mi történt velem. E borzasztó éjt követő nap, és utánna még több, sok nap, csak homályosan, elmosódva él emlékemben. Nagy hézag tátong emlékemben. Mint valami száz év előtti álomra emlékszem, mintha nagy utat tettem volna gyalog, Paris legmocskosabb, legsárosabb utczáin, egy fekete kocsit követve. Úgy látom magamat, fedetlen fővel, German abbé és Péter úr között haladni, s a szél hideg esőt csapkod arezomba. Péter ur nagy esernyőt tart fölénk, de a szél oldalt fújja ránk az esőt, s az abbé infulája is csavaró viz. Esik, esik szakadatlanul. A gyászkocsi mellett látom a rendezőt díszöltönyében, hosszú pálczájával kezében. Ő a halál főudvarmestere. Képzeletem játéka-e, de a halál főudvarmestere Vioturra hasonlít, a sarlandi gymnázium főfelügyelőjére. Oly magas, és fejét ép úgy hordja, jobb vállára hajtva, mint az; és ahányszor reám tekintett, ugyan azon álnok, fagyos mosoly vonult el ajkán, mint amaz első kulcstartóén. Nem volt Viotor, de annak árnyéka. A fekete kocsi előbbre gördül, de lassan, rendkívül lassan .... mintha nem akarna czélhoz jutni. Végre egy szomorú kinézésű kertbe értünk, hol bokáig süppedtünk a sárba. Egy nagy gödör szélén megállapodtunk. Fekete öltözetű emberek leemelnek a kocsiról egy hosszú szekrény felét. Nagyon nehéz lehet, mert ugyancsak emelnek hozzá. A gödör túloldalán megpillantom Victor árnyékát, fejét jobbra hajtva és reám mosolyogva. Egyszerre azt veszem észre, hogy Péterrel egyedül maradtam. A Montmartre külváros felé indultunk, s Péter úr bérkocsit keres, de hasztalan. Kalapomat kezemben tartva, lépkedtem mellette, azon gondolatban, hogy még mindég a gyászkocsit követem. A mellettünk haladók ránk bámulnak, az éltes vaskos urra, ki sírva kiáltoz bérkocsi után s a fedetlen fejű gyermekre. Az eső csak úgy szskkadt reánk. Megyünk, megyünk tovább az esőben, elfáradtan, és fejem nehéz lett; végre a Sauman útra értünk, s a régi Lerche ház elé jutottunk. Az üzletbe nem léptünk be, hanem felsiettünk a lépcsőkön. Az első emeletre érve, lábaim felmondják a szolgálatot, leülök a lépcsőre. Fejem elnehezült. Péter ur karjára emelt, és felvitt lakásába. Fogaim vaczogtak, s a láz rázta tagjaimat, és a mig ezen állapotban feljebb-feljebb haladt velem Péter ur, folytonosan hallom az eső zuhogását. Esik, esik, szakadatlanul esik. XVI. Az álom vége. Beteg, nagy beteg lettem. A Sauman útra vastagon felszórt szalmaréteg tudtul adá a járókelőknek, hogy ott fenn valami vén bűnös készül ki az árnyékvilágból. Ki gondolta volna, hogy egy ifjú, egy gyermek az, kire az orvosok kimondták a halál ítéletet. Egy év alatt két ideglázon átesni lehetetlen. Fogjatok be gyorsan a gyászkocsiba, s a halál főudvarmestere vegye kezébe intéző pálczáját, és mosolyogjon egyet a kis Dánielre, hisz épen ő az, ki halálra vált. Mily felfordulás uralkodott most a régi Lerche házban. Péter ur szemét sem hunyta, Camilla vigasztalhatta, s az érdemdús hölgy izgatottan lapozza imakönyvét, kérve a mindenszenteket, művelnének csodát a drága beteggel. A salonnák tájára se néz senki, a zongora lecsukva, hallgat, a fuvola beszegezve. S ami legborzasztóbb az egész házban, az egy szűk fekete ruhába öltözött nő, ki reggeltől napestig a szoba egy szegletében ül, kezében kötéssel; senkihez egy szót sem szól, hanem könnyei egyre folynak arczán. S e zaklatott élet közepett, Dániel ott fekszik nyugodtan, mozdulatlanul, a jó puha ágyban, nem is sejtve, mennyien aggódnak, mennyien könnyeznek miatta. Bár szemei nyitják, nem lát semmit, mert lelke nem bír semmi fogékonysággal. Nem hall egyebet, tompa zúgásnál. Nem szól, nem gondolkozik, olyan mint a beteg, a hervadt virág. Fejét szüntelen jéggel borongatják, sőt jégdarabot nyeldestetnek véle. S ha a jég elolvadt, és átmelegült izzó homlokától, s ajka a belső hőségtől száraz , érthetetlen mozgást hallat. Ez az ő időtöltése, így múltak a napok, minden óra számítás nélkül, zűrzavarban. Végre egy reggel kölönös érzéssel ébredt; azt hitte, a tenger mélyéből emelik ki, s amint feljebb feljebb jut a felszínre, láz- és has-érzékei működni kezdenek, lélekzetvétele szabadabb, tisztább. Agyában az eszmék gyorsan ébrednek, gyorsan váltakoznak, végre ez egyetlen godolatban összpontosulnak: — Hol vagyok, miféle nagy ágyban fekszem ? . . . ki ama három az ablak közelében ... ki ez főleg, a szűk fekete ruhában?... Mintha ismerném . . . valóban azt hiszem . . . S hogy a fekete ruhás hölgyet jobban szemügyre vehesse, felkönyököl ágyában, aztán megdöbbenve visszahanyatlik. (Folyt. köv.) 54