Függetlenség, 1881. szeptember (2. évfolyam, 240-269. szám)
1881-09-01 / 240. szám
Budapest 1881. — Második évfolyam._______ ____ 240. szám. Csütörtök, szeptember 1. Szerkesztői Iroda Szerkesztői Iroda TITTn n ntnT nunnn —*2=5«. előfizetési ÁR: B ® 1 I fi H| B Sp |p B . B B ® |U B ® B _ » kiadóhivatalba czimzendők. Vidékre postán küldve vagy Budapesten H ü Ül 11 S lm ■ & B B Ü B H H TM H B fli B "ÜT" A lap czimét és az utczát pontosan meg. m Wf J JU & JLJ JU JLl mm JLI vl jel~jUk' Félévre.........................................8 frt Hlr<fl.eté»ei:at Negyedévre...............................4 frt éa Egyes számára: sS-“1“ POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. A király Miskolczon. A népmondák és mesék sok érdekeset, sok hihetetlent regélnek azokról az uralkodókról, kik ismeretlenül keresték fel alattvalóikat. Felkeresték, hogy megtudják mi bajuk van, mi fáj nekik, magyarul mondva, hol szorítja őket a csizma. Mátyásról, az igazságosról egész mondakör maradt fenn : hogy dolgoztatta meg Gömörben a főurakat ; mint fedezte fel,hogy tisztjei közül melyik sanyargatja legjobban a népet; s hogy szolgáltatott igazságot boldognak, boldogtalannak az országban. Ma már ez másként van. Ma már gróf Andrássy Gyula sem képes nyugodtan vadászni az erdélyi havasokban ; a mindent kifürkésző sajtó őt is megteszi politikai celebritássá, a román király pedig nagy emberré. Ma az uralkodók nem járhatnak inkognitóban alattvalóik között. A korszellem megköveteli, hogy midőn a korona viselője az ember-parányok körében megjelen, az a perez, az az óra, az a nap, melyen ő jön, az alattvalókra nézve ünnep, sátoros ünnep legyen. S valóban az is mindenhol. Kétszeresen az minálunk, hol oly ritkán van szerencsénk Magyaroszág királyához, kinek igen sok dolga lévén a szomszéd Ausztriában, csak időközönként látogathatja meg jó magyar népét. Legközelebb Miskolcz vidékét fogja szerencséltetni. A hadgyakorlatok ugyanis szeptember 9. és 16-ika között lesznek, s a legfőbb hadúr ekkor szintén szemlét fog tartani a csapatok fölött. Legkisebb kedvünk sincs most katonai szempontból bírálni az évenként tartatni szokott fegyvergyakorlatok hasznát vagy kárát, mennyi puskaport puffogtatnak el évenként a levegőbe, hány ezer embernek véres verejtékkel munkált s még lábon álló vetését teszik tönkre. Nem! nem! Nem ezekről akarunk most szólani. Hanem arról, hogy mily nagy különbség az egyes vidékek forgalmára nézve, ha ott az uralkodó évenként, évtizedenként egyszer megfordul. Amióta köztudomásra jutott, hogy a király Miskolczra megy, Miskolcz egészen újjászületett. Tizenöt év kellett volna, hogy az a sok piszok, ami az utczákon össze volt halmozva, eltisztittassék. E hírre: „Jön a király!“ Nyolcz nap alatt oly tiszták lettek Miskolcz utczái, mint a három kapitulácziót kiszolgált vén baka waffenrockján a gomb. A forgalom élénkebb, mint valaha volt; pénz talán sehol sincs oly bőven, mint most Miskolczon. Mi következik mindebből ? Az, hogy mily szomorú dolog reánk nézve, hogy közös uralkodónk van Ausztriával, s így csak ritkán lehet a nagyon elfoglalt uralkodó közöttünk. Pedig neki is jobb volna, ha mindig itt lenne, nekünk pedig hasznos. — augusztus 31. A horvát választások alkalmával az augsburgi Allgemeine Zeitung egy zágrábi levélben beszéli meg a viszonyokat Magyar- és Horvátország közt. Leplezetlenül kimondja, hogy a magyar kormány a horvát választásokban és egyátalán a horvátokban csalódni fog, mert a horvátokat nem lehet kielégíteni, sőt a határőrvidék bekeblezése által csak étvágyukat növelte. A levélen nagyon meglátszik az, kivált a fiumei kérdés fölött adott magyarázat és nézetnyilvánutásnál, hogy Zágrábból írták, de mégis a tárgyilagos hang miatt figyelmet érdemel, figyelmet annál inkább, mert íme Zágrábban ki merik nyíltan mondani, hogy téved a magyar kormány, midőn a horvátok ellen békézgető, simogató politikát folytat, ahelyett, hogy az anyaország érdekeit tartva szem előtt, erélyes, határozott föllépést tanúsítana az oly sok pénzünkbe kerülő, mégis mindig többet követelő horvátok ellen. Ajánljuk az érdekeltek figyelmébe a levelet, nem azért, hogy politikájukat e levél intencziói szerint alakítsák, hanem hogy abból vonják le a nagyon könnyen levonható tanúságokat. Katonatiszti história. A fővárosi helyőrség katonatiszti köreiben élénk szóbeszéd tárgyát képezi az az ügy, amely legközelebb kerül az Edelsheim-Gyulay b. elnöklete alatt összeülendő becsületbíróság elé eldöntés végett. Ez ügyre a Wehrzeitung is czélozott már ama cikkében, amelyet a bajtársi szellem és tiszti önérzetnek az osztrák hadseregben való hanyatlásáról írt. Két esetet hozott fel a Wehrzeitung olyanok gyanánt, amelyek világosan ráutalnak a tisztikar szellemének mételyes voltára. E két eset mindenike megdöbbentő tünete annak, hogy még a lovagiasság szigorú szabályai is, amelyekre pedig a kardbojtot viselőknél a közönséggel szemben oly nagy súlyt helyeznek, igen laza magyarázatot nyernek, ha egy fölebbvaló tiszttől követel magánsértésért elégtételt alsóbb rangú tiszttársa. Elég ennek fölebbvalóságát előtérbe tolni, hogy visszautasítsa a kihívást. A Wehrzeitung az egyik esetet, amelyet Budán játszottak le szereplői, csak a rangfokozat megnevezésével, a név kiírása nélkül említette meg. Részletezésétől tartózkodott. Mi aztán e lapra való hivatkozással, tekintélyes forrásból, az elhallgatott körülményeket is részleteztük. Elmondtuk, hogy a két tiszt, egy osztrák érzelmű százados és egy magyar születésű hadnagy között egy katonatisztek által látogatott budai nyilvános helyen összekoccanás történt, mert a kapitány becsmérlőleg nyilatkozott a magyar alkotmányról, magyar törvényhozásról, magyar viszonyokról. Elmondtuk, hogy a midőn vérig sértette volna a hadnagyban a magyar embert, végül a gent provokateuri modorban azt kérdezte a vitában fölhevült tiszttől: „Vájjon lövetne-e, ha a magyar alkotmány ellen kellene küzdenie, a magyarokra?“ A hadnagy boszantási czélzásból eredőnek vevén a kivívó kérdést, az felelte : „Nem!“ A kapitány oly sértéssel válaszolt, amelyre a hadnagy kihívással felelt. A kapitány azonban élt felsőbb rangú állásának a lovagiasság terén furcsa előjogával, visszautasította a kihívást s párbaj helyett az ezredparancsnokságnak jelentette föl a „kamarádi“ társalgás vita hevében történt esetet. A Kremsben állomásozó ezredparancsnokság a haditörvényszéket bízta meg a vizsgálattal. Ez „az enyhítő körülmények tekintetbe vételével“ fölmentette a vádlottat. A dolog azonban a hadnagyra nézve ezzel nem ért véget, mert bár az illetékes fórum, amelyhez párbaj helyett ellenfele apellálta az ügyet fölmentő, őt mégis becsületbíróság elé állították, amely néhány nap múlva fog dönteni fölötte. Ennyi az, kurtára fogva, amit e tiszti körökben is nagy feltűnést keltő ügyben írtunk. Azóta ez ügy mind terjedelemben, mind élben gyarapodott. Igazi közbeszéd anyagot képez tiszti körökben. Ahova nagyobb számmal járnak, mindenütt ez képezi az eszmecsere és vita tárgyát. Újabban következő érdekes részletekkel toldhatjuk meg a tiszti szellem viszonyaira világot vető ügyet: A budai nyilvános helyiségben lefolyt jelenetnek egyik hőse L ^ndl Vilmos Ritter von Margthhal százados volt. Ugyanaz, aki a tavaszi áradás alkalmával Békés Gyulán volt, és ott különösen feltűnt a magyar érzelem fitogtatásával. A Bartha-féle affaireben történt éles hírlapírói támadások és a hadügyminiszter által a katonaság nevében megindított sajtóperek hatása alatt, e magyar szó tüntetése Lendl lovag urnak, igen kedvező benyomást tett polgári körökben. A kormánypárti sajtó, a nyilvánosság előtt, sőt maga az ügyészség is az esküdtszék előtt, nem győzte eléggé kiemelni egyes tisztek „hazafias“ és önfeláldozó magatartását a veszély színhelyein. Az elismerés nem is maradt el ez egyesektől, mert Lendl Vilmos Ritter von Margthal is érdemkereszttel lön kitüntetve. Ugyanez a magyar érzelmekkel tüntető százados volt az, aki Budán több magyar születésű tiszttel egy társaságban a legbecsmérlőbb módon nyilatkozott a magyar alkotmányról és viszonyokról. Szavai itt vissza nem adható szitkokkal illettek mindent, ami magyar. És e szitkolódásokkal akkor sem szűnt meg, amikor a király legfőbb szentesítése és esküje hozatott fel a magyar alkotmányosság és törvényes intézmények mellett. A sajtónak, s kivált lapunknak és szerkesztőjének különösen kijutott a legdarabosabb szidalmakból. Szerkesztőnk tavalyi betegségekor kitört néptüntetésre a Bartha miatt történő támadásokra csak úgy hullott a vastagabbnál vastagabb piszkolódás. Végre kihívó hangon oda nyilatkozott, hogy ha róla fog merni egy magyar szerkesztő írni, — összeszabdalja és katonáival vereti szét az egész szerkesztőséget. Ilyés hasonló megjegyzésekkel kavarta fel Lendl lovag úr a kamarádi beszélgetést, amelyet a kihívás visszautasítása után a vele vitázó hadnagynak a hadi törvényszék, majd a becsületbíróság elé állítása követett. Az eljárás rendkívüli szenzácziót keltett. Még a Wehrzeitung se mellőzhette, hogy fájdalmasan ne reflektáljon rá. De megjegyzései kárba vesztek, mert a dolog csak elmérgesedett. Elintézése valóságos esküdtszéki tárgyalást fog szükségessé tenni a katonai becsületbíróság előtt. Hatvan tanú van a becsületbíróság előtt bejelentve, köztük mindazok, akik ama vitatkozás alatt a budai nyilvános helyiségben voltak. Vannak ez ügynek az általunk előadottakon kívül még számos egyéb érdekes részletei, amelyek által igazi képet alkothatunk a hadsereg ama világáról, a melyet kaszárnyafalak és testületi zárkózottság eltakarnak, de a mely a cropf és vaskalap mellett telve van a polgári szabad és nyílt élet törvényei által elitélt és a Bachkorszak policzái és spitzli rendszerének uralkodása alatt megvetett elvekkel. Majd sorát kerítjük még a leleplezéseknek. Interview Andrássynál. Tegnap délelőtt frakkba csaptam magamat s frakker nem állván rendelkezésemre gyalog mentem Andrássy grófhoz. Az előszobában 5 percz és 23 másodperczig várakoztam, midőn a komornyik jelenté, hogy ő exczellencziája kész elfogadni. — Ah! Ön egy eleven tudósitó, — szólt a gróf élénken megrázva kezemet. Remélem egyedül azért jött, hogy itt időzésemről számot adjon a világnak, — tette hozzá nemes szerénységgel. — Mindenesetre, exczellencziád, — feleltem én, — s számolok rá, hogy pontos és kimerítő választ fogok kapni a következő kérdésemre: 1. Minő véleményben van exez. az oláh asszonyok katrinczáiról? 2. Nem gondolja e, hogy miután az egyik magyar hirlaptudósító a sinaiai korcsmáros szolgálóját megcsókolta, a határsértések kölcsönössége mindkét fél további kereseti jogát megszünteti? s igy tovább, egész 103 -ig, mely kérdéseket azonban fölöslegesnek tartom felsorolni, mert a gróf következőleg felelt: — Igen sajnálom uram, de ön sokkal kényesebb kérdéseket intézett hozzám, semhogy azokra nyíltan válaszolhatnék. A rám bízott fontos diplomácziai misszió sikerét nem szabad elhamarkodott nyilatkozatokkal meghiúsítanom. A dolgot tovább erőltetni, átláttam, hasztalan fáradság lett volna s más térre vittem át a társalgást. — Mit tart exezellencziád azokról a hírekről, hogy Erdélyben oláh izgatók járnak ? — Ah, bah, — felelt a gróf — túlzás, erős túlzás. Az egész hir a borszéki fürdőből került ki, ahol a tüzes szemű oláh menyecskék csakugyan nagy izgatottságot okoztak a magyar fiatalság közt. Ah, oláh menyecske ! sóhajtott fel végül jelentőségteljesen. Előadtam, hogy a magyar sajtó és közönség nincs vele egy véleményen. — Tudom, de nem tesz semmit. Gelléri Mór egyetért velem, s ez engem tökéletesen megnyugtat felfogásom helyessége iránt. — Exezellencziád hivatkozása valóban igen találó. Exezellencziád után csakugyan Gellért a legemlegetettebb ember az Egyetértésben, íme ebben az egyetlen számban is — a számot kihúztam frakkom zsebéből — huszonhétszer fordul elő a neve. A gróf erre kijelentette, hogy az Egyetértést tartja a világ legjobb lapjának. A komornyik jött jelenteni, hogy az oláh király szeretné tiszteletét tenni. — Várjon az előszobában, hogy ne unja magát, addig maga társalogjon vele. A szegény királyt megszántam s minden tartóztatás daczára búcsút vettem a nagy férfiútól, kitől „senki sem kétkedik, hogy a gordiusi csomót ő fogja ketté vágni.“ Az előszobán keresztül menve, a király egy hálás pillantással köszönte meg előzékenységemet. Bimbasi. Törvény és miniszteri rendelet. Pápa, aug. 29. A dunántúli evangélikus egyházkerületnek Győrött, folyó hó 24-én viharos gyűlése volt. A megbotránkozást s elkeseredést, a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak egy közelebb megjelent jogsértő rendelete idézte elő, melynek iránya beláthatlan zavarokkal fenyegeti a különböző vallásfelekezetek közt fenálló békét s tért nyit hazánkban is a kulturharcznak. Az 1791. t. sz. 26. §. 6-ik pontja határzottan kimondja, hogy: „az evangélikusok által ekkorig a kath. papoknak, iskolamestereknek, vagy más egyházi szolgáknak akár készpénzben, akár termesztményekben fizetett palástdij (stola) vagy ágybér, ezentúl teljesen megszűnjék s a jelen országgyűlés törvényezikkeinek kihirdetésétől számítandó három hónap múltával sehol többé meg ne vétethessék, ha csak az evangélikusok a mondott papok szolgálatával önként nem élnének, mely esetben azon szolgálatért a katholikusokkal egyenlő dijat lesznek kötelesek fizetni. A kath. papok ezen elesett jövedelmei, miképen pótoltassanak, ez iránt a helytartótanács meghallgattatni s neki egyúttal kijelentetni fog, miszerint ő felsége soha sem járuland ahhoz, hogy e kármentesítés czimén akár az adózó népre, akár a kir. kamarai kincstárra valami teher háruljon.“ Ugyan ily értelemben nyilatkozik egy 1824. ápril 27-én 10,265. sz. alatt kiadott királyi rendelet is. De különben is, megköveteli a vallási egyenjogúság elve, megköveteli a józan ész, az igazság, hogy minden törvényesen elismert felekezetnél tagjai csak saját egyházuk, papjaik s tanítóik számára legyenek egyházi adóval terhelhetők. Az említett törvényt, az igazság világos követelményeit tiszteletben tartotta a 48 előtti korszak, elismerte irányadóul az abszolút kormány. Az alkotmányos „szabadelvű“ magyar kormány egyik vezértagja, egy felelős magyar miniszter vállalkozott azon feladatra, hogy a szentesített törvény, az egyenjogúság megsértésével elrendelje a protestánsok megadóztatását, kath. plébánusok számára, oly birtokok után, melyeket valaha katolikusoktól vettek. A specziális eset, mely ama famozus rendelet kiadásához alkalmul szolgált a következő : Vasmegyében az inczédi plébános 1871-ben perbe fogott több ottani evang. lakost, azon követeléssel, hogy a kath. polgártársaiktól vett telkek után ők is fizessék meg neki a rendes papi illetményt. Említett felperes követelésével akkor elutasittatott mind a szolgabirói hivatalnál, mind a kir. táblánál — ennek 1871. nov. 21-én kelt 37,408. számú ítéletével. 1879-ben uj kísérletet tett és ezúttal czélt ért. A községi szolgabiró keresetét jogosultnak ítélte. Az alispáni hivatal, és végül a megyei bizottság, mint harmadfokú bíróság a szolgabiró ítéletét elvetette ugyan s alpereseket felmentette a jogtalanul követelt tartozás terhe alól ; erre azonban válaszul megjött a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete 1881. jun. 19-én 17,285. szám alatt, mely azon mezédi evang. lakosokat, kiknek kezén katholikusoktól vett birtok van, rendes adófizetőivé teszi a kath. plébánosnak is, azon indokból, mivel a több évtized előtt ott tartott püspöki egyházlátogatási jegyzőkönyv egyik pontja megjelöli, hogy a kath. plébánosnak egy egész telek után mennyi gabona jár lelkészi illetmény czimén, vagyis a miniszter állítása szerint : „ . . . a kath. lelkész gabona illetménye nem csupán személyes, hanem földbirtokhoz kötött oly kötelezettséget képez, mely magával azon földbirtokkal együtt annak bármely újabb tulajdonosára átmegy . De hát hogy ítélhet úgy egy alkotmányos magyar miniszter ? — merül fel az olvasó előtt a kérdés. Hisz eddig a szántóföldnek nem volt hitvallása, eddig nem ismertünk kath. ugart, kálvinista rétet, lutheránus erdőt, eddig a telek nem járt templomba sem ide, sem oda. Elvitázhatlan igazság, hogy a személynek van szüksége egyházra, papra, ez fizeti a szükséges tartozásokat, éspedig saját egyháza számára. Hogy a tartozás foka birtok arány szerint különböző, ez egyszerűen azon ősrégi kér elvnek koronáriuma, hogy a kinek több adatott, attól több is kívántatik. A személyt megillető jogot és kötelességet nem lehet semmiféle jegyzőkönyvi ponttal a földbirtokra rádiktálni. A föld nem ismer dogmát. Eddig csakugyan ezen elv volt irányadó, mint a józan ész postulátuma. Most azonban fellép egy alkotmányos magyar miniszter és a szántóföldekre nézve is deklarálja a felekezetiséget, mint charakter indelebilist. Így aztán a kath. dűlőtől — habár protestáns kézen van is — joggal követelheti a plébános a búzát, zabot; a prot. papok pedig szedjék a helvét és ágostai hitvallású telkektől a rozsot és árpát, tekintet nélkül arra, hogy vajjon katholikusok vagy zsidók birtokában vannak-e. Az ily irányú miniszteri rendelet, mely az egyik felekezet tagjait törvényellenesen megadóztatja egy másik egyház számára, amely A FÜGGETLENSÉG TÁRCZÁJA. Henri párbaja. Regény. 7 Irta: RÁCOT ADOLF. VIII. Tárt karokkal sietett hozzá, szenvedélyesen átölelte, a hölgy pedig kimért, hideg csókot nyomott homlokára. Bezártam az ajtót s Helen helyet foglalt az egyetlen szalmaszéken, mely a puszta ház bútorzatát képezte. Henri elébe térdelt s kezeit megragadta: — Édes kedves feleségem! Helén komolyan mosolygott és szemeit bűvölő módon függeszté az eszeveszett ifjúra. — Igen az vagyok, mert szeretem önt, — felelé komolyan. Az ifjú csókokkal halmozta kezeit a szép nőnek, ki világos csipkés ruhájában, könnyű csipkekalapjával bájolóbbnak látszott, mint bármikor. A pajta egyetlen ablakán besugárzó napfény épen az üde arczot világítá meg. — Hogy jöttél ide? Mondd el ! — Hogy jöttem ide? nevetett a hölgy. — Az nem nagy dolog, hisz tegnap váltunk el Fécampban. — Nem azt kérdem, hogy jöttél Petites- Dallesba, hamis, hanem ide, az erdő közepére! Attól féltem, eltévedsz. — Nagyon egyszerű. Sziklacsoport, liget, mező, azután a parkkerítés és a felirat: Chenefer villa voltak útmutatóim. — Mily kedves vagy! Nem haragudtál, hogy várakoztattalak ? — Tegnap írtad, hogy vendég van a háznál; gondoltam, ez képez most is akadályt. — Igen, úgy van. Bár ő csak atyám barátja. Nálunk mindenki szívesen látott vendég. Hogy szeretnének téged, ha ismernének! Helén komoly lett. — Ne neheztelj rám — folytatá az ifjú ; — alig huszonnégy órája váltunk el ; már egy hónapja élünk együtt Bretagne és Normandia ismeretlen vidékein rejtegetve boldogságunkat. Nem képzelheted, mennyit szenvedtem e huszonnégy óra alatt. Mintha örökre elhagytál volna. Tegnap délután Fécampban töltöttem az időt kis szobánkban. Rólad gondolkoztam , számláltam a perczeket, mikor kocsid villánk előtt elhaladt. Jó lakást kaptál ? Vannak vendégek a fogadóban ? Nem találkoztál ismerőssel ? Helén felelet helyett varázstekintetét az ifjú szemeibe temette. — Hát még nem beszélt atyjával ? — kérdé. Az ifjú megrázkódott. Szerelmi mámorából a valóra ébredt. — Még nem, — hebegé — lehetetlen volt, soha sem találtam egyedül. — Mikor beszél vele ? — Ma este . . . vagy holnap ... ez nem változtat a dolgon, ha kissé késem is. Helén fájdalomteli hangon rebegé . — Igaza van Henri, nem sietős a dolgunk. Nemde ön fél atyjától ? Nagyon szigorú ember lehet. Chenefer Henri összehúzta szemüldéit s felállt. . . Én félek ? Hogy mondhat ilyet, Helén ? Atyám arra tanított, hogy becsületes ember legyek, ha ez nem lennék, ön sem szeretne, Helén. Atyám tudja, mivel tartozunk a nőnek, ki szerelmünket viszonozza. Mért kételkedik ? Helén is felugrott, szemei félig künyben voltak, gömbölyű karjait Henri nyaka köré fonta és suttogá . — Oly kínos a bizonytalanság, a várakozás. Szép fejét az ifjú keblére hajtotta , csendesen zokogott. Chenefer Henri átölelte szerelmesét és szenvedéllyel kiáltá. — Szeretlek, nőül veszlek, érted ? mit kétkedel ? — Hiszek Henri, hiszek , te jó vagy, szeretsz is. De akik nem ismernek, előitélettel lehetnek irántam. — Miért lennének előitélettel ? Te becsülettel maradtál meg veszedelmes pályádon ; rágalom sem fér hozzád. — Hát a látszat ? Az ellenem tanúskodik mégis. Henri megütődött. — Azt kérdezted, találtam-e ismerőst Petites-Dallesban ? Igen találtam a herczeget. Henri elsápadt. — Noban herczeget ? — Igen, ő van itt de Brenil lovag név alatt. Nagyon udvarias és tiszteletteljes irányomban. Csakhogy valami baleset történt a tengeren s a herczeg régi barátságunkra hivatkozva egy kis szívességet követel tőlem. Briffant kisasszony elbeszélte, hogy kénytelen hangversenyben énekelni a herczeg kedvéért. Henri kedvetlenül fogadta a hírt. — Hibáztam, hogy megígértem? — kérdé a hölgy remegő hangon. — Nem, — felelé az ifjú röviden. — Ugye a herczeg szerette önt ? Helén büszkén emelte fel fejét: — Nem tudom. Én nem szerettem őt, én csak önt szeretem. . . . Henri térdre borult. — Bocsáss meg! — Oh ha tudnád, mily szerencsétlennek érzem magamat olykor. Majdnem őrültté tesz a féltékenység. Csak húsz éves vagyok, de a te szerelmed érett férfivá tett. Szerelmem szilárd és erős. Ha kételkedni volna okom, megölném magamat. Őrült vagyok. — Itt akarnék élni örökké lábaidnál. . . . A hölgy hideg számítással győződött meg hatalmáról. — Hát az a fiatal hölgy, akit említett . . . szintén itt van önöknél? — kérdé Helén. Henrit másodszor is kellemetlen érzés rázta fel ábrándjaiból. — Paula? — kérdé. — Atyám őt felfogadta, mint árvát. .. szüleimnek le volt kötelezve. Igen jó, szorgalmas leány, anyámnak jobb keze . . . nekem testvérem. Helén szemei villámot szórtak. — Testvére ? . . . ismerem én ezeket az árvákat, akiket minden ok nélkül felfogadnak, jólétbe helyeznek, jövőről gondoskodnak ... — főleg ha fiörökös van a háznál . . . Szinészies felhevüléssel ölelte át az ifjút újból . — Szeretsz ? — kérdé szívig ható csengő hangon , ugye csak egyedül engem szeretsz ? — Hisz jól tudod! . . . Mit törődöm én Paulával ! — Nem törődöl vele? Akkor nyugodt vagyok-Elhallgattak. Helén felállt. — Sietnem kell . . . tudod mért. Ez a hangverseny lesz az utolsó. Te megígérted s szeretsz. Henri felelni akart, de ekkor zörejt halottak odakinn. — Valaki járt itt, — suttogá Henri. Az ablakhoz lépett: — Nem ismerem . . . már távozik. Helén is az ablakhoz sietett s kitekintve haragjában elpirult: — Tudod ki ez ? kérdé. Alfréd, egy énekes, akivel holnap fel kell lépnem. Bizonyosan engem keres. Oh Henri ! ha nem beszélsz atyáddal, meghalok, mert nem bírok elviselni ennyi szégyent. Bevárták, míg az énekes messze volt. — Már elment, nem fog bennünket meglátni. — Még bujkálnom kell! sziszegésesen szégyenkedve. — De holnap legalább látlak? — Természetesen! Megcsókolták egymást és elváltak. Helén alig tett pár lépést, egy ismerős hang szólalt meg mellette. Alfréd került vissza. — Mennyire örülök, hogy találkoztunk. Mehetünk együtt. Épen három óra s a próba kezdődik. Helén dühösen pillantott hátra, de Henri már nem volt látható. IX. Ugyanez nap délelőttjén Petites-Dalles különböző események szinhelye volt. De mind ahoz járult, hogy a hangverseny sikere biztosítva legyen. (Folyt. köv.)