Viruló Föld, 1955 (3. évfolyam, 4-24. szám)

1955-02-25 / 4. szám

•) Eleinte csak szerényen és kis számban, később már mind nagyobb számban tódultak az étterembe a ruhafogasok. Eleinte csak 2-3 darab húzódott meg szerényen a sarokban eredeti gyári csomagolásban hosszú heteken, hó­napokon keresztül Az étkezde vezetősége bizonyára azt gon­dolta, hogy a fogashoz úgy hozzátartozik a csomagolópapír, mint a bútorhoz, a védőházat. Amikor azután leszedték róluk a csomagolást, teljes fényükben bontakoztak ki és elfoglalhat­ták méltó helyüket az étteremben. Azóta azonban elhagyatva álldogáltak, mert senki sem adott rájuk semmit. Hiszen az egyetem dolgozói közvetlenül a munkahelyükről jönnek az étkezdébe. Legfeljebb bosszúságukat akaszthatták volna fel arra a néhány órára, míg megebédelnek. Természetesen nem a ruhafogasokról akarok írni (akad itt fogasabb kérdés is), ez csak ürügyül szolgál arra, hogy én is benyomulhassak az étkezdébe és elmondhassam, mit észlel­tek, tapasztaltak ezek a fogások hosszú hónapokon keresztül. ELMESÉLEM HÁT SORJÁBAN: Kezdetben volt a sorban állás. Aki ebédelni akart, az sorbaállt az ebédjegyért. A kötelező sorbanállás ideje 30 perc volt. A jegyárusítónő mindenkivel egyénileg foglalkozott. Meg­kérdezte, hogyan szolgál az egészsége és ehhez mérten aján­lotta a kész ételeket. EZ némi vitát idézett elő, mert mindig az kellett, ami nem volt. A gusztusok is különbözők, ez nem vitás. Végülis, aki enni akart, kifizette az ebédjegyet és to­vább mehetett. Ezalatt a többiek sorban álltak. Élénk eszmecserék fej­lődtek ki (amire máskor nem lett volna alkalom), új ismeret­ségek szövődtek, régiek felújultak, szóval kellemesen telt az idő. Feledhetetlen sok drága félórát töltöttünk ott. Persze voltak meggondolatlanok is, akik szidták az étkezde vezető­ségét, de ez csak az éhes ember filozófiája volt, amely tudva­levőleg egészen más, mint a jóllakott emberé, amikor dalol a has. Anfiak idején Amerikában pályázatot írtak ki arra a körkérdésre, hogyan lehet a férfit legjobban megtartani. Az első díjat az a nő nyerte el, aki tömören így fejezte ki ma­gát: ,„Etesd a bestiátГ" Mi is azt mondjuk, etesd, de sorban­állás nélkül. Amikor az étkezde vezetősége látta, hogy az egyetem ok­tatói, adminisztratív és fizikai dolgozói elég fegyelmezetten viselkednek, jutalmul megszüntette a sorbanállást. De addig is, míg megszüntette, hadd mondjam el, mi tör­tént azzal, aki tovább mehetett. Az ebédjegy kifizetése után következett a vadászat a helyekért. Ez szintén élvezetes dolog volt, mert az utolsó pillanatban mindig más foglalta el a szé­ket, amikor az ember odaért. De ez a vadászat soha sem tar­tott 30 percnél tovább. Voltak, akik 20 perc alatt hozzá ju­tottak az ülőhelyhez, de ezek kevesen voltak. Amikor végre az ember helyet foglalhatott, következett ez ebédre való várakozás, amely két részből állott: 1. várako­zás, míg elviszik az ebédjegyet, 2. várakozás, míg meghoz­zák az ebédet. De ez a kétféle várakozás nem tett ki többet, mint 15—15 percet. Ezt az időt azonban hasznosan lehete­t kihasználni, mert következett az evőeszközök tisztítása, még­pedig — papírszalvéta hiányában — az abrosszal. Komoly férfiak és nők egymással versenyezve tisztították a kamrát és villát (kés­zem volt!) A módszerek különbözők volak: volt, aki az abrosszal egyszerűen csak megtörölte, volt, aki a Villa réseit is gondosan megtisztította. A gondos munka kö­vetkeztében a fehér abroszon különböző színárnyalatok kelet­keztek, különböző minták rajzolódtak ki. Ebből azonban az étkezde vezetőségének semmi kára nem származott, mert mi­előtt mosásba adta volna az abroszokat, meghívta a hírneves budapesti divattervezőket és drága pénzért megmutatta eze­ket az abroszokat. Be kell vallanom, hogy amióta megszüntették a sorbaál­lást, lényegesen megrövidült a várakozás. Ha az ember végre az asztalhoz ült, a jegyet azonnal házhoz, illetve asztalhoz szállították. Bőséges választék volt a jegyekből. Baleset leg­feljebb ott érhette az embert, hogy közben elfogyott az étel. Volt jegy, de nem volt mit enni. De ezen is segített az étkez­de vezetősége. Azzal az ötletes újítással jött, hogy csak any­­nyi jegyet adott ki, amennyi étel volt, így, aki jegyhez ju­tott, ebédelhetett is. Legfeljebb azok a könnyelműek, akik későn jöttek ebédelni, úgy fél egy után nem jutottak ebédhez. Rendszerint olyan oktatókról volt szó, akiknek délben elő­adásuk, vagy gyakorlatuk volt. Ezek azonban kárpótlásul re­túrjegyet kaptak, amellyel visszatérhettek kiindulási he­lyükre. Persze, ezek a dolgok csak külsőségek, amik a felületes szemlélőt tévútra vezethetik. A lényeg a kultúrált étkezés. Kultúrált étkezést csak ott lehet elérni, ahol maga az étkezde vezetősége is megszokta azt. Csak így ismerheti az igénye­ket, csak így él építheti ki azokat. Ehhez az szükséges azon­ban, hogy sokat járjon.... a moziba. Aki látta például annak idején a „Csintalan asszonyok!g c. filmet, visszaemlékezhetik arra, hogy az a bizo­nyos közép­kori fejedelem újításként — villát használt az étkezésnél. Fejedelmi asztalánál — vendégeinek legnagyobb megrökönyö­désére — villával (és nem ujjaival), nyúlt a húsos tálba és ki­emelte belőle a zsíros szafttól csöpögő húsdarabot, majd kézzel lemelve a húst a villáról, elkezdte azt enni. Ezt a valóban fejedelmi gesztust mi is könnyen elsajá­títhatjuk az egyetemi étkezdében, (csintalan asszonyok nélkül is). Villával kiemeljük a húst a főzelékből, kézbevesszük, s elkezdjük marcangolni, mert... kés az nincs. Ez az egyik fo­gas kérdés. A másik fogas kérdés a papírszalvéta kérdése. Eleinte nem volt szalvéta és ma sincs. A közbeeső időben — egye­sek emlékezete szerint — volt. Éppen e sorok írója javasolta az étkezde vezetőségének, hogy ne vacakoljanak a térítés­ből visszajáró 8 fillérrel, hanem adjanak helyette papírszal­ Vétát. (Ha jól emlékszem, meg is magyaráztam, miért van szükség szalvétára az étkezésnél.) Valóban: egy időben volt is szalvéta. Először egy teljes, azután egy fél, majd egy negyed, végül semmi. Ezzel a fokozatos átmenettel leszoktattak min­ket, mint borjúkat a szopásról. Egyszer azért nem volt, mert elfelejtették kihozni az irodából, másszor azért, mert elfelej­tették megvenni, bár a­­ filléreket nem felejtették el meg­tartani. Most az étkezde vezetősége — a kulturált étkezés érdekében — döntő elhatározásra jutott. Visszaadja a 8 fillé­reket (az 1,58 Ft-ból). Míg mi a konyha minden egyes ételét meg tudjuk emész­teni, a konyha nem tudja megemészteni egyetlen szerény javaslatunkat sem (pedig megfelelően körítettük és fűszerez­tük). Nem lehet vitás, hogy kulturált étkezéshez szükség van késre, szalvétára, fogpi­szkálóra ...De nem is folytatom, ne­hogy azt higyjék, hogy ezzel is piszkálódni akarok. A vezető­ség végül is nem mer fogpiszkálót adni a kezünkbe, pedig ígérem, hogy ezzel csak a fogamat piszkálnám. (Pohárról már nem is merek beszélni, mert nélküle is betelt a pohár.) íme néhány fogas kérdés, amit nem lehet egy csomó fo­gas beállításával ellensúlyozni. így okozott a fogasok megje­lenése kultúrforradalmat az étkezde eddigi életében. Jó étvágyat, jó ebédet és zavartalan emésztést! HÖNSCH PÁL VIRULÓ FÖLD Félévi vizsgák után Most, amikor a félévi vizs­­gák után visszatekin­tünk, akkor láthatjuk csak, hogy mennyi nehézséggel kel­lett megküzdeniük hallgató­inknak, az elért jó vagy gyen­gébb eredményekért. Csak alig néhány hónapja, hogy elkezdődött az oktatás és mégis mennyi, de mennyi küzdelem, akarás van ebben az eltelt néhány hónapban. Valószínű, minden hallgató, miikor szeptemberben elkezdte az évet, magában erős és szent fogadalmat tett, hogy ebben az évben aztán, „most már igazán tanulni fogok“. Már az elmúlt félévben is, de az év elején is, hallotta minden hallgató, hogy a kö­vetelmények nőttek, és a jó eredményért ma többet, job­ban és alaposabban kell tud­ni, mint az elmúlt években. Azzal is tisztában kell lennie minden hallgatónak, vagy legalább is gondolniuk kell, hogy ezen az úton nem áll­hatunk meg és a követelmé­nyeket a tanulmányi színvo­nallal együtt tovább kell emelnünk. A tanulmány színvonalának emelését, nemcsak az elért ér­tékelések számszerű nagysá­ga határozza meg, hanem főleg az a tartalom, ami mö­götte van. Az elmúlt évek­hez bizonyítva, ma egy jeles vagy jó rendű hallgatónak többet és alaposabban kell tudni, hogy a kívánt jó mi­nősítést elérje. Ma már nem elégséges csak az előadásokon hallottak vagy a jegyzetekben leírtak tudása. A hallgatónak a jegyzetben leírtakon kívül, ismernie kell a tárgy irodal­mát és az anyaggal összefüg­gően a jelenkor problémáit is. Az alaposabb tudásnak a ■*'* megszerzéséhez hallga­tóinknak ma már megvan a lehetőségük. Az előadások, szemináriumok és gyakorla­tok színvonala, módszere év­ről évre javul és mind többet és többet kapnak hallgatóink a főiskola oktatóitól. Tanszé­keink ma már elég jól fel vannak szerelve és könyvtá­runkban is megtalálható a szükséges szakirodalom. A félévi vizsgák és az el­ért eredmények világosan be­bizonyították, hogy nem elég­séges csak a vizsgaidő alatti tanulás, hanem egész év fo­lyamán állandóan és teljes erővel komolyan kell tanulni. Az elmúlt évek során már igen sokszor beszéltünk arról, hogy a hallgatóknak a ren­delkezésükre álló szabadidőt jól ki kell használniuk. A mostani eredmények újra csak azt igazolják, hogy nem árta­na erről a témáról újra és újra beszélni, mert hallgató­ink időbeosztása ez év folya­mán sem volt kielégítő. K K­étségtelen, hogy van né­­mi javulás, de ez nem kielégítő, mert még igen sok az olyan hallgató, aki ,,évvégi hajrába" kezd a vizsgaidő előtt. Az ilyen hallgató, mi­kor rájön mulasztására, meg­torpan és próbálja pótolni, amit elmulasztott az év fo­lyamán. Az ilyen mulasztás pótlása azután nem minden esetben sikerül. Ha véletlenül elégséges eredménnyel le­vizsgázik, ezután jön a má­sodik meglepetés, mert az új ösztöndíjrendszer szerint csak a jó rendűek részesülhetnek ösztöndíjban. Az évközi folyamatos tanu­lást hallgatóink nagy része úgy értelmezi, hogy elégséges csak az egyes tárgyakból tar­tott kisebb beszámolókra, gya­korlatokra, szemináriumokra jól vagy rosszul felkészülni. Az ilyen hézagos évközi mun­kának az eredménye, a sok vizsgáról való távolmaradás és a vizsgahalasztások kérel­me, melyek közül egyik sem vezet jóra, mert az anyagot előbb vagy utóbb, de úgyis csak meg kell tanulni. A ha­lasztások csak torlódást és még több munkát, esetleg újabb lemaradást jelentenek a hallgatónak. A hallgatósá­gunk zöme azonban komo­lyabb munkáról tett tanúsá­got a vizsgák során. Főiskolánkon az eredmé­nyek számszerűen is javultak, de lényegesebb az a javulás, ami ezek mögött az eredmé­nyek mögött rejlik. Oktatóink egyöntetű véle­ménye, hogy a hallgatóság a nagyobb követelmények mel­lett is jobb felkészültségről tett tanúságot, mint az előző évben. Az egyes évfolyamok között az I. érte el a leg­jobb eredményt, az előző évi 3,54-dal szemben 3,77-ot. A második évfolyam eredmé­nyét 3,54-ről 3,59-re javította. Leggyengébb eredménye a harmadik évfolyamnak van, melynek magyarázata az, hogy a főiskolán a harmadik évben van a legtöbb és mond­hatjuk a legnehezebb vizsga is. A harmadik évfolyam en­nek ellenére az előző harma­dik évfolyamhoz viszonyítva valamivel jobb eredményt ért el, 3,36 helyett 3,45-t. A­z eredmények számszerű javulásával szemben azonban a bukások száma is emelkedett. Ez azt mutatja, hogy azok a hallgatók, akik más alkalommal könnyen vet­ték a vizsgát, most bizny nem tudták megállni helyü­ket. A tanulság ebből az, hogy egész évi szorgalmas munká­val, a rendszeres felkészülés­sel a bukások száma csök­kenthető. Most, mikor megkezdődött a második félév, minden hall­gató vonja le a tanulságokat és úgy kezdjen neki a tanu­lásnak, hogy ezzel is gazda­gabban, ebben a félévben már sokkal jobb eredményt érjen el. Nyeste István Bolgár ifjúsági szövetség egyetemi titkárának levele Kedves Elvtársak! 1955 március hónapban fejezi be tanulmányait a B. Ko­­larov egyetemen a mi évfolyamunk. Évfolyamunk az utolsó évben jeles átlageredményt ért el, és ugyanilyen eredményt akarunk elérni az államvizsgán is. A sikeres befejezés után nagyon szeretnénk ellátogatni valamelyik népi demokratikus országba, hogy megismerkedhessünk közelebbről a mező­gazdaságával. Velünk együtt tanulnak magyar ösztöndíjas diákok is, akik képviselik egyetemünkön a magyar ifjúságot. A magyar ösztönd­íjasokon keresztül sokat érdeklődtünk a magyar nép és annak ifjúsága iránt. Éppen ezért, mivel ifjú­ságunk nagy érdeklődést mutatott, napvilágot látott a kö­vetkező javaslat. Ha egy mód van rá, látogassunk el Magyar­­országba, és a magyar ifjúságból a végzett elvtársak látogas­sanak a mi hazánkba csereképpen. Egy ilyen cserének a jelentőségéről úgy gondoljuk, hogy nem kell bővebben írni. Mi nagyon várjuk az ezzel каре­m­a­­tos véleményüket, mert döntően ezen fog múlni e helyes gondolatnak megvalósítása. Alá akarjuk húzni, hogy ebben a pillanatban mi csak a mi ötödéves egyetemi hallgatóinknak véleményét várjuk meg és nem hivatkozunk a hivatalos ál­lami szerveknek a véleményére. A mi kérésünk az, hogy velünk egy időben tegyenek lépé­seket az ötödéves egyetemi hallgatók ez illetékes szervekhez, hogy csereképpen el szeretnének látogatni Bulgáriába. Befejezésül szeretnénk annak a reménynek adni kifeje­zést, hogy egymás megismerésének ez a formája, kedvező elin­tézést nyer, és az még tovább fogja erő­síteni a két testvérnék barátságát. Kívánunk az államvizsgához kiváló eredményeket. DSZN TITKÁR 1955 február 25. Nagyobb lelkiismeretességet és felelősségérzetet dolgozóinktól! Amikor 1953 őszén a Főiskola hallgatójaként a gellérthegyi diákszállóba érkeztem, felmerült bennem a kérdés, vajon ho­gyan fogják gondunkat viselni? Kérdésemre csattanós és kellemes választ adott azonnal a barátságos, tiszta szoba! Egész éven keresztül kifogás, panasz nem merült fel velük szemben. Egészen másképpen fest a helyzet a Mányoldi úton. Bár itt is kedvesen fogadtak bennünket, mégis örömünkhöz már az első napokban egy kis kellemetlenség is vegyült. Kezdem talán az elején. Az új tantárgyként leadott ro­­vartanhoz a gyakorlati anyagot saját hálószobánkban foghat­tuk össze, lévén a lakásban rengeteg szúró-szívó szájú ször­nyeteg, melynek neve „ágyi poloska". Heves éjszakai roha­maik támadásra késztettek bennünket az illetékes személyek­nél. De csodá­z-csodája ők ezt nem hitték el és kifogást, kifo­gásra halmoztak. Pl.: „Nem igaz, az nem poloska, hanem bolha"... stb. Végül pár mintapéldányt elfogva bemutattunk. Erre a vá­lasz: „Valószínű otthonról hoztunk Pestre.” Szóval importál­tuk. Mikor aztán egy-egy „sikeres vadászat" után 15—20 db-ot is „leszállítottunk”, elismerték, hogy van, de ennél töb­bet a mai napig sem tettek. Hasonlóan, de rugalmasabban járunk el ma már kollé­giumunk másik veszélyes lakóival, az egerekkel. Az ő létezésüket is tagadták egy ideig, majd később őket is importáltnak tekintették. Mondván: „egeret biztosan ott­honról küldték csomagban". Később ezt is csendesen tudomá­sul vették. Következő csapás, mely szegény fejünkre zúdult, takarí­­tónőink kicserélése volt. Bár ne jöttek volna. Amióta itt van­­nak, fokozatosan kezd minden elpiszkolódni. Hol itt, hol ott hagynak el valamit, nem beszélve a sarkokról, szekrények tetejéről és lámpaernyőkről. Ezen a téren tehát a mélyponton vagyunk. A mosást a Fehérvári úton végzik. Bizony nem kiválóan. Csak a saját tapasztalataim alapján hozok fel példát. Meg­történt már velem, hogy félig szennyesen, megégetve, szét­mosva, vagy még jobb esetben gombok nélkül kaptam vissza ruhadarabjaimat. ..... szó­ még a Vorta és az éjjeli ügyeletről. „A portás­fülkében idegeneknek tartózkodni tilos!'’ Hirdeti a felírat. Nem is lehetne ott tartózkodni — különösen délet'­11 —, mert nagy bölcsen be van zárva. Csörög a telefon veszettül, de nem veszi fel senki, hiszen nem is tud bemenni senki. Min­ket aztán kereshetnek akármilyen fontos ügyben. Ezért is csak felelős valaki? Attól a merészségtől, hogy valaki esetleg záróra után jöjjön haza, eleve elveszett ember. Hiába minden kétségbeesett csengetés és fohászkodás, e kapuk név nyílnak meg. Két választás lehet e szerencsétlen földi ia­landónak: vagy az utcán sétál, vagy a népbüfében vészeli a szörnyű éjszakát. Bizony, bizony, a kapuk este halálos г tossággal záródnak, de annál nagyobb pontatlansággal, ke­sei­­ nyílnak, neggel, így élünk mi apró örömeinkkel a nyaki út 16 alatt! De félre most a komolytalansággal! Pártunk és kom­ayunk azért köli a nagy összegeket ránk, hogy mégse körülmények között és gondtalanul, csak a tanulásnak hivatásnak élve töltsük időnket. Ezt pedig bizonyos mérték­, dolgozóinknak is elő kell mozdítani. Rajtuk múlik, hogy ezek mennél előbb elmúljanak . GAAL LAJOS Kertész II. hallgató. A „Megdicsőülés*4 margójára A Viruló Föld 1955. február 11-i számában a szerkesztőség felhívja az olvasókat, hogy az irodalomszintű írásokról írják meg véleményüket. A tévedések elkerülése vé­gett elöljáróban szeretném ki­jelenteni, hogy nem tartom a „Megdicsőülés“ című cikket irodalomszintűnek, de mivel nominálisan ilyen írásnak van feltüntetve, eltekintek a for­maságoktól. Meg kell mondanom, hogy nem értettem meg teljesen a mondanivalóját, így a célját nem akarom bírálat alá venni. Feltételezem, hogy a célja ne­mes volt, a bírálat becsületes szándékú akart lenni. Hangsú­lyozom azt, hogy feltételezem, és csak feltételezem. A cél bár­milyen nemes volt, de ezzel a formával, ezzel a móddal nem tudok, mert nem lehet egyet­érteni. Ha össze akarnám foglalni a tartalmát, körülbelül ezt tud­nám mondani: a DISZ-ről van benne szó, hi­kát utánzó stí­lusban, aki mindenkit csak le­dorongol és maga nem csinál semmit. — Hát egyet lehet ez­zel érteni? Sem­miesetre sem! Ezt nem kell különböző dolgo­kon ke­­sztül beigazolnom, mert aki egy kicsit tud gon­dolkodni, az előtt világos, hogy nem így áll. Nem állítom, hogy a DISZ munkájában nincsenek hibák, vannak. Nem is olyan kicsik, de semmiesetre sem olyanok, hogy emiatt a DISZ-t­­ csak egy szemlélődővel, egy cséppel tegyük egyenlővé! És milyen stílusban?! Néz­zük csak: (az előző bekezdésből kitűnik, hogy a főhős DISZ- titkár, és mint ilyennek...) „feletteseim valának: a borzos­­fejű Savanyó Péter, a tokmány­­orrú Nyaktekerő és Fejbólintó János is, akiknek kemény bo­káját még nagy szája sem al­kalmas vala ellensúlyozni“. Mi akar ez lenni? A DISZ- vezetők népszerűsítése? — Nem hiszem! Ez a DISZ-veze­­tők kicsúfolása, kedves Kristóf elvtárs! Vagy: „És feletteseim az ér­tekezlet okozat­­ából minden ocsmányságot szórtak vala fe­jemre — miközben én dolgo­zom jól“. Következtetés: az értekezle­tet azért hívják össze, hogy le­gyen valahol „ocsmányságot“ szórni valakinek a „fejére“.­Továbbá: „És én dolgoztam éjjelt egybekötve a nappallal, mire ők a gyűléseken a kellet­nél több ivással, azaz részeg­séggel vádoltak... És én hall­va ezt, még jobban munkálko­­dok Krisztus szőlőjében, a má­sik nemet sem hagyva ki a cselekvésből.“ Az első részben tehát azt ál­lítja, hogy ő jól dolgozott, és mégis megvádoltak. Erre még jobban munkálkodott, de hol? Ott éppen, amivel megvádol­ták! Itt bizony megcáfolod ön­magad. Nem fejtegetem tovább, nem idézek új sorokat, mert ilyen az egész, összegezve: a cikk egészében véve értelmetlen. Mégis,, ha valami értelem van, akkor az így hangzik, az író fogalmazásában (a DISZ-mun­­ka boncolása után levonja a következtetést): „Mikor pedig hetednapon is elvégzék az ő munkájukat, amelyeket alkot­tak vala, megszűnének hetedik napon minden munkájuktól, amelyeket alkottak vala“. Ez érthetően­ a DISZ meg­szűnik, illetve meg kell szün­tetni, mert nem ér semmit a munkája. Tessék, itt van az ér­telem! Lehet rajta gondolkozni. Én már gondolkoztam és bi­zonyos következtetésekre is jutottam. Nem arról van szó, hogy el­nyomjuk azokat a bírálatokat, amelyek a DISZ-munka egyes hibáit tárják fel. Nem! Mi szí­vesen vesszük, sőt megköszön­jük, mert segít a hibák kija­vításában. Ez a cikk azonban helytelen poltikai szemléletet fejez ki (tükrözi a cikkíró helytelen politikai szemléletét). n°m a DISZ-nek. hamm a DISZ ellenségeinek se­gít! E. Szabó Ferenc

Next