Mezőgazdasági Mérnök, 1962 (3. évfolyam, 1-22. szám)

1962-01-25 / 1. szám

Egyiptom térképe az első pillantásra elárulja, hogy az ország legnagyobb problémája a termőföld hiánya. E hatalmas, mintegy 980 ezer négyzetkilométer alapterületű és körülbelül ezer kilométer hosszú ország térképe sivár, sárga színű, jelezve, hogy az ország túlnyomó részét terméketlen homok és szikla borítja. Csupán egy kis zöld fonál fut végig a térkép közepén, a Nílus termékeny völgye. Szudántól Kairóig átlagban nem több, mint 10—15 km szélességű ez a 800 kilométer hoszszú, öntözéssel termékenyített szakasz. Kairó fölött a Nílus két ágra szakad és a két ág között terül el Egyiptom legtermékenyebb része, a körülbelül 200 kilométer hosszú és mintegy 100 kilométer átlagos szélességű delta. A termőterület az országnak csupán 3,5 százalékát teszi ki — mintegy 34 ezer négyzetkilométer —, és így érthető, hogy a termőföld a szó szoros értelmében is aranyat ér. Igyekeznek is minden lehető eszközzel jól kihasználni a rendelkezésre álló termékeny földterületeket. A mesterséges, elárasztásos öntözés és a kedvező meleg éghajlat mellett évente háromszor terem a föld, természetesen ésszerű vetésforgó alkalmazásával. Az öntözőcsatornák kényszerűen csökkentik a termőterületeket, de már a kocsiutakról sajnálják a földet és így csak gyalogutak vezetnek a földeken keresztül, rendesen a csatornák mentén. Így tehát, még a legegyszerűbb „gépet”, a kocsit sem lehet használni a földeken és minden szállítás „kisgépekkel” történik, ami itt a különféle állatokat jelenti. Állatok tehát azok a teherhordó és földművelő kisgépek, amelyek elválaszthatatlanul beletartoznak az egyiptomi vidék képébe. Dolgoznak ezek éjjel-nappal maszakadtukig, és mégsem emlékezik meg róluk sohasem a krónikás, hiszen annyi más érdekesség van Egyiptom ősi földjén. De most egyszer ne beszéljünk arról az ipari fellendülésről, amelynek útján Egyiptom elindult. Ne beszéljünk a kulturális fejlődésről, az épülő új városrészekről és mellőzzük a csodálatos régiségek felsorolását is. Ez egyszer ezeknek a szorgos munkásoknak dicséretét zengje az ének. Ni csak, itt egy hatalmas szalmakazal jön szembe az úton. Az ember nem hisz a szemének, mert csak egészen közelről veszi észre, hogy a kazalból egy jámbor tevefej kandikál ki, amint megadóan viszi súlyos terhét. A kazal a földig ér, a teve lábait is teljesen eltakarja és az ember azon tűnődik, vajon milyen technológiával tudták ezt a szegény állatot így megrakni. Néhány száz méterrel odább, már meg is van a válasz a kérdésre: egy teve fekszik a mezőn, lábait maga alá húzva és szorgos kezek építik fel rá a szalmakazalt. De hogyan fog ez a „kisgép” elstartolni?!?! Ezt már kivárjuk! És a csoda megtörtént — a teve feltápászkodott. Nehézkesen, de biztosan, és megindul a kazal lassan imbolyogva, mint a tengeren ringó sajka. Talán nem mindenki tudja, így hát elmondom, hogy milyen különleges futómű-kialakítás teszi lehetővé a teve részére e produkció elvégzését. Minden négylábú állat, de az ember is háromcsuklós lábbal van szerelve: bokában, térdben és a felső combízületben hajlik. Nem így a teve! A teveláb négyízületes, tehát úgy is mondhatjuk, hogy két térde van. Ennek következtében rollstock módjára tudja a lábait maga alá hajtogatni és így is nyitja ki, így egyenletesebb sebességgel, rántódás nélkül tud felkelni és nem dől le a kazal. Viszont a négycsuklós láb miatt van a tevének közismerten imbolygó járása, mivel a természet főkonstruktőre elfelejtette lengéscsillapítóval ellátni. De a lengéscsillapító hiányától eltekintve is mostohán bánt a természet a tevével. Finoman kifejezve, a teve sexappealje minimális, de az sem túlzás, hogy ilyen ronda állatot még nem láttam. Nem akarom leírni a teve felépítményét, mert közismert és aki esetleg részleteiben akarná tanulmányozni, megteheti az állatkertben. Csak azt említem még meg, hogy bár csúnya a teve, de piszkos is, mert nyilván rajzhiba, vagy a MEO figyelmetlensége miatt, a kipufogócsöve vége is rossz helyre sikerült és ennek következtében a teve hátulnézetben is lehangoló látványt nyújt. Nyilvánvalóan valami baj lehet az adagoló szivattyúval is, mert ha az embert a kipufogó ütem véletlenül a teve faránál éri, akkor aztán van dolga a kairói Patyolatiak. És mindeme sok hiányosság ellenére is szívembe zártam a csúnya, piszkos, de mindig mosolygó, optimista tevét. Ha derűs képébe tekintettem, én is elmosolyodtam. Nem felejtem el azt a nehéz súlyú óriáspéldányt, amelyet egy építkezésnél láttam. A teve két oldalán hatalmas háló kisebb családi ház építéséhez elegendő mennyiségű téglával volt megpakolva. Szegény állat roskadozott és hosszú lábainak az Euler kihajlási teória szerint már régen dupla spirálba kellett volna csavarodnia. De a teve mégsem vesztette el derűs nyugalmát és megértő mosolyát. Mosolya, mintha ezt mondta volna: ezt csináld utánam, nyiszlett emberke. A teve szívóssága, ereje közismert. Szorgalma is példaszerű: a teve a lógást nem ismeri. Munkáját lankadatlan szerezért sem prémiumot, sem közreműködői díjat nem kap (újításnak pedig nem adhatja be, hiszen hivatali kötelessége). Lazsáló tevét még nem láttak, de arra volt már példa, hogy a munkától túlterhelt teve megszakadva esett össze. Van még a tevének egy kevéssé ismert, de érdekes tulajdonsága, hogy rendkívül önérzetes. Még gazdájától sem tűri el a durva bánásmódot, ütést, rúgást. A rajt esett sérelmet nem felejti el , még hónapok múlva is megtorolja, ha arra előbb nem nyílik alkalom. Nem egy eseté »149ePer^^hí^ ★ ! « MÉGSINCS IGAZAD! Azt mondtad, nem érted, miért strapálom magam, hiszen a vizsgáikon minimális tanulással is át siét csúszni, s mennyivel kellemesebben telik az idő, például avval a kis szőkével. Nem tudom... Én valahogy nagyon üresnek érzem a te életed. Nem tudok úgy lelkesedni például egy házibuliért, mint te. is ne haragudj, ezek a „kis szőkék’’ meg „vörösök” — ahogy te szoktad emlegetni őket — sem izgatnak különösképpen. Azt mondod, ez a romantika, ez az élet. Nem, nincs igazad! Szerintem nem ez az igazi élet. Mondd meg őszintén, neked valóban örömöt jelent egy ilyen délelőtti, úgynevezett házibuli? Valóban úgy érzed, hogy abban van a romantika, ha leitatod a kis szőkét, mert spiccesen „olyan ennivaló”. Nem, ne is próbálj meggyőzni a magad igazáról, én már csak kitartok a magamé mellett. Mert lehet, hogy a vizsgákon valóban átcsúszol, hiszen rendelkezel kellő, sőt talán túl sok magabiztossággal is, és „jó dumával” (ezt te határoztad meg így), de szerintem nemcsak ez a döntő. Nekem legalább is nemcsak ez. Igazad van, еду-két vizsga nekem is gyengén sikerül, mert valóban a vizsga lutri dolga is — hangsúlyozom is —, hiszen befolyásolja az oktató vagy a diák aznapi diszponáltsága vagy indiszponáltsága, lehet, hogy a kihúzott tétel rosszabbul megy a többinél. De nem is ez a lényeg. Előre tudom, most gúnyosan félrehúzod a szád és legyintesz, de mégis kimondom — ha banálisan hangzik is — végeredményben nem a tanárnak, nemcsak a vizsgára tanulunk, hanem saját magunknak, az életnek. Igen, ahogy a latin mondja — akár tetszik neked, akár nem — non scolae, sed vitae discimus. Éppen ezért járok az előadásokra — persze elismerem, egyik-másik eléggé unalmas, távol van az úgynevezett egyetemi színvonaltól — és főleg a gyakorlatokra, mert ott valóban sokat tanulok. Azt a kísérletet, amit nekem kell kiizzadni, sosem felejtem el. Márpedig én azért jöttem az egyetemre, hogy tanuljak, hogy mezőgazdasági mérnök legyek. És nemcsak papíron, hanem a valóságban is. Igazad van, a diplománk egyforma lesz, azon nem tüntetik fel, hogy kinek hány katalógusa volt, ki hogyan igazolta a hiányzásait, ki mennyit készült a vizsgákra, de... Azért az előbb-utóbb kiderül, hogy van-e tudás is a diplomád mögött. Vagy téged ez nem érdekel? És... lelkiismerete is van az embernek. Meg valahogy a te egész életfelfogásod — ne haragudj, ha már ilyen őszintén beszélünk, csak kimondom — egy kicsit félrecsúszott valahol. Azt mondod, azért jár az ember az egyetemre, hogy élvezze az életet. De szerinted mi az élet? A délelőtti mozik, flörtök ezekkel a kívülről valóban mutatós, de — meggyőződésem szerint — belül bizony eléggé üres babákkal? Nem, az élet nem házibulikból áll. Hamm munkából, tanulásból és persze szórakozásból, igaz barátságból, szerelemből. A romantikát, úgy érzem, te rossz helyen keresed, valami álromantikát hajszolsz, és nem veszed észre az élet igazi romantikáját, a szép és nemes érzéseket. Mit mondasz, hogy az én életem nagyon unalmas és egyhangú, hiszen csak tanulok, meg hetékként kétszer-háromszor Évivel sétálok, legfeljebb moziba járok, meg néha színházba? Látod, most nagyon tévedsz. ... Engem érdekel az, amit tanulok és Éviben százszor több fantáziát találok, mint a te csili babájában. Éva komoly barát, ember. Akivel megbeszélhetem a problémáim, megoszthatom gondolataim és persze, mint lány is nagyon tetszik. Valami megmagyarázhatatlan jóérzés, nyugalom árad szét bennem, ha megsimogatom a haját, vagy átölelem a derekát. És ilyenkor — ne nevess ki — sajnállak téged. Miért? Mert ha téged bánt valami, akkor nincs kihez fordulj. Egyedül vagy. Remélem, nem alakod elhitetni velem, hogy ahhoz a tegnap „felszedett’ vöröshöz — akivel épp az előbb dicsekedtél, olyan nagy hangon — bizalommal fordulhatsz gondodban, bajodban. Szóval ezt te is elismered. Hogy neked nincs is szükséged ilyen barátra?! Nem akarlak megsérteni, de ez egyszerűen nem igaz. Tudod mi a baj? Az, hogy idáig túl könnyen sikerült neked minden. Semmiért sem kellett megküzdened. És ez sajnos a mi hibánk. Mindnyájunké. A szüleidé, az egyetemé, az enyémé. Mert mindent megkapsz, mindent rádhagynak, még azt is elnézik, hogy orruknál fogva vezesd az embereket. A szüleid könnyen kinyitják pénztárcájukat, mert ha egyszer mód van rá, szegény gyereknek miért ne legyen meg mindene? Az egyetemen is elboldogulsz, mert a dékánnak valóban elég, ha egy csinos rendelőintézeti pecséttel ellátott „orvosi igazolást” hozol. Ennél meg a saját állításod szerint — mi sem könnyebb. Akadnak, „jó” orvosismerőseid, vannak még az SZTK-val, olyan kis asszisztensnők, diákot könnyen meg lehet szédíteni еду-két hatásos bókkal, s már a birtokodban is van egy féltucatnyi lebélyegzett üres igazoló lap (ezt kitölteni pedig neked már igazán gyerekjáték). Legrosszabb esetben elmész egy idegen orvoshoz,is, s addig panaszkodsz főfájásra, fáradtságra, meg mit tudom én még mire, hogy a végén valóban kiírnak 1—2 napra. Miután pesti vagy és Gödöllő vagy 30 kilométerrel idébb van, igazán senki sem fog utánajárni, hogy valóban beteg vagy-e, s otthon fekszel, vagy egy moziban ülsz, mert „délelőtt kevesebben vannak és nem kell sorbaállni a jegyért”. ... Még én sem szóltam soha, meg a többiek sem. Pedig tudtuk, hol jársz, hiszen nem titkoltad, sőt kérkedtél is vele. Furcsa dolog ez! Az ember tudja, kötelessége lenne szólni, a te érdekedben is! — és mégis hallgat. Valami rosszul felfogott betyárbecsület címén. És egyeseknek talán még tetszik is, hogy ilyen jópofa, vagány vagy. Akkor sem szóltunk, amikor eddig még jóformán minden vizsgaidőszakban vizsgát halasztottál. Pedig jól tudtuk mindnyájan, makkegészségnek örvendeztél, csak jó előre beszereztél erre a célra is egy orvosi igazolást. Azután egykét utóvizsgát is összeszedsz. De miért is ne? Hiszen senki sem sürget, a következő vizsgaidőszakig van rá idő bőven! Ha véletlen mégis „macerálna” a tanulmány osztály, hát akad még valami jó igazolás, meg a nyelved is jól felvágták, majd csak kimagyarázod a dolgokat. Látom, már nagyon türelmetlen vagy. Ja, randid van? Meg unod is ezt a lelki fröcsösöt? Hát jó! Szervusz... De azért mégsincs igazad! Talán magadtól is rájössz, csak nehogy késő legyen... (K. V.) Időszerű en nem tudom, ki hogy van vele, de én rettentőn élvezem azt a látványt, amit egy vizsggára várakozó csoport nyújt. ] S joggal élvezhetem, mert mostantól kezdve én is a vizsgázók népes táborába léptem a többi elsőévessel együtt, s így hasonló élvezetes látványt nyújtok ... másnak. Hogy miért indító egy vizsgázó csoport? Az arcokról saját érzéseim, gondolataim olvashatom le ilyenkor. Az ember hihetetlenül butának érzi magát. Gyomrában nehéz gombóc feszül, s bár igyekszik semmire sem gondolni, a gombóc megakadályozza ezt. A többség sápadtan, de erőltetetten vidám igyekszik lenni, viccelni próbál. Bár ne tenné! A gombóc az ilyen vicceket szereti a legjobban, ettől hízik. Aztán már csak percek vannak hátra. A pulzus gyorsul. Nyílik az ajtó, a szív a torokban dörömböl, s átmenetileg légiesen butának érzi magát az ember. Aztán vagy sikerül, vagy sem. Ha sikerült, fél év múlva nagyképűen meséled (vagy úgy is mondhatjuk, meséljük), hogy jóformán bele sem néztünk az anyagba, de nem azt kérdezték, amit nem tudtunk. Micsoda mázlink van! Ha kirúgtak, már másnap harciasan közöljük, hogy mindent tudtunk, de egy apróságon „begurult” a vizsgáztató. Egyébként is tiszta lutri az egész. Amikor vizsgázókat látok, mindez eszembe jut, s kajánul elvigyorodom. Ma neked, de sajnos, holnap nekem. Akkor majd más vigyorog. H. Z. Önkiszolgáló vagy önesszántó büfé? Valóban sok örömet okozott már nekünk a földszinti önkiszolgáló büfé az eddigiekhez képest gazdag választékával. Az is igaz, hogy lényegesen gyorsabban megtízóraizhatunk itt, mint az emeleti büfében. A kávéról már nem is beszélve, mert abban minden szükséges bennefoglaltatik, a kávé is, meg a szív is. De ... És most jön a de. Az illetékesek valószínűleg, a régi magyar közmondásra gondolva — mely szerint nincsen öröm üröm nélkül — úgy vélték, hogy a jóból is megárt a sok, s gondoskodni kell a kedves vevő boszantásáról Ez teljes mértékben sikerült is, olyannyira, hogy kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést: mi ez, önkiszolgáló, vagy önbosszantó büfé? Miért? Először is, a választék bősége az idők múlásával egyre gyérül. Másodszor, valami baj van az árurendelés körül. Ugyanis — sajnos nem egy esetben tapasztaltuk — déli egy óra körül már semmiféle pékáru nem kapható. (Legutóbb január 19-én fordult elő tizenhárom óra nulla két perckor.) Féltizenegy-tizenegy körül már híre-hamva sincs (nem mindennap, de általában) a különféle hidegtálkészítményeknek, délután pedig már csak sajtot, süteményfélét és kávét árusítanak, s az uzsonnázni vágyók többnyire bosszankodva és üres kézzel kénytelenek távozni. Jogos ekkor a méltatlankodó kérdés is: ha egyszer az ám délre elfogy, miért van egyáltalán nyitva a büfé délután? Csak a vásárlók bosszantására? Úgy véljük, ahhoz már elég régen nyitották ezt a büfét, hogy az igényeket lemérhessék, s miután a hidegkonyhai készítmények — mi legalábbis úgy tudjuk — házilag készülnek, miért nem lehet a vártnál nagyobb forgalom esetén a szükségleteknek megfelelően utánarendelni? Vagy legalább a kenyeres tálcát feltölteni?! Zúzmara herceg birodalma Egy Liszt-és Bartók-hangversenyről A hazai és nemzetközi zeneélet 1961-ben kettős évfordulót ünnepelt. 150 évvel ezelőtt, 1811-ben született a XIX. század legnagyobb zongoravirtuóza és egyik legnagyobb látnoki képességű forradalmi zeneszerzője. Liszt Ferenc. 80 esztendővel ezelőtt, 1881-ben, ■pedig a XX. század legnagyobb forradalmár zeneszerzője s ugyancsak egyik legkiválóbb zongoraművésze, Bartók Béla látta meg a napvilágot. E két zenei lángelme egyaránt a népzenétől ihletve, illetve Kelet-Európa felé tekintve jutott el a zenei világ ma már osztatlan elismeréséig. Liszt — különösen idősebb kori alkotásaiban — már eljutott odáig, hogy szinte bartóki műveknek érezzük szellemi termékeit. Bartókra viszont — különösen fiatalabbkori szerzeményeiben — erősen és termékenyen hatott Liszt. A hét zeneszerző alkotásai mintha egyenes folytatásai lennének egymásnak. A jubileumi évben ezt a szellemi rokonságot mutatta be december 16-án este Egerben az Állami Zeneiskola Bartók-termében zsúfolt hallgatóság előtt kiváló zongoraművészünk és egyúttal zenepedagógusunk, Kertész Lajos, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola és Szaktanárképző tanára, énekkarunk vezetője. A két zeneszerző tökéletes interpretálását hallhattuk estjén. Műsora: Liszt: Variációk Bach „Weinen, klagen” témájára, Bartók: Mikrokozmosz VI. füzetéből 6 darab, Liszt: Teleky László és Dacos csárdás, majd szünet után Liszt: Az Este villa ciprusai, Sursum corda, Bartók: Szonatina és Román tánc, s végül Liszt: VIII. magyar rapszódia. Valamennyi számát teljes átéléssel, nagy szuggesztivitással adta elő. Arra a magaslatra érkezett el, ahol zenei egyéniségén keresztül gazdagítva, s mégis alázattal szolgálja a zeneszerzők elgondolásait. Mindezeken túl még egyet kell megemlítenünk: kiváló zenei nevelőnek bizonyult. Nem tartotta megalázónak önmaga számára, hogy az előadandó zeneművekről, a zeneszerzőkről az egyes számok előtt néhány mondatos bevezetőt ne tartson. Jellemzései rendkívül tömörek, találóak voltak s megteremtették a kívánt hangulatot. A zeneiskolában a legfiatalabb korosztálytól kezdve a zeneileg művelt szakemberekig, s a dolgozók különböző rétegeiből jöttek össze, de mindannyian örömmel hallották és megértették mit akar a művész kifejezni. A forró ünneplés három ráadást követelt: Bartók: Allegro barbaroja után Kodály Zoltán éppen aznapi 79. születésnapjára emlékezve a Székely nóta következett, majd Liszt „Allegro barbaroja”-t, a Dacos csárdást hallottuk ismét. Ilyen műsorral, s ilyen embereknek kellene a modern zenét propagálniok Gödöllőn is. Reméljük, nemsokára erre is sor kerül. Dr. Hortobágyi Tibor A BESTIA Mozart Don Juanját játszották a párizsi operában. Egy fiatal férfit valósággal elragadott a muzsika, s a híres Rubinivel együtt énekelte az egyes áriákat. A körülötte ülők egy darabig tűrték a különös duettet, míg végül, megbotránkozva, szomszédja rászólt az ízléstelen fiatalemberre. — Che, bestia! — Énrám érti? — figyelt fel erre a dudorászó sértett hangon. — Nem, uram — felelt a zenebarát szomszéd —, arra a marha Rubinire, akitől nem hallottam magát énekelni.