Mezőgazdasági Mérnök, 1966 (7. évfolyam, 1-21. szám)
1966-01-19 / 1-2. szám
Gödöllő аж ország 64., a megye 5. Tarcsa (Folytatás az 1. oldalról.) fásokkal arányos árrendszer kialakításával megszűnik majd az a látszat, hogy a mezőgazdaság a többi népgazdasági ág, a parasztság pedig a többi dolgozó réteg „eltartottja". A mezőgazdasági termékek elég jelentős részét exportáljuk. A mezőgazdasági export az utóbbi időben évről évre növekedett, most csaknem 30 százalékkal több, mint a két világháború között volt. a mezőgazdaság export- import egyenlege évek óta aktív. Hazánk azonban nyersanyagokban szegény, jelentős behozatalra szorul, amit nem lehet pusztán iparcikkek eladásából fedezni. Nyugat-európai országokba irányuló exportunknak csaknem fele mezőgazdasági termék, a tőkés piacra menő exportunk 21 százaléka a hús és élő állat. A szocialista országokból is sok ipari anyagot és gépet vásárolunk mezőgazdasági cikkekért. Ilyen körülmények között elengedhetetlen, hogy a mezőgazdasági termékeket — amelyek minősége kiváló és mindenben versenyképes a világpiacon — a lehető legnagyobb mennyiségben exportáljuk. A mezőgazdaság számára szükséges importot a mezőgazdasági export 30—40 százalékából fedezni lehet. A mezőgazdasági export révén nyert devizáért többségében olyan ipari nyersanyagot és felszerelést vásárolunk, amelyre gyárak zavartalan működéséhez van szükség. A mai jelentős mezőgazdasági export nélkül nem tudnánk az elhatározott mértékben iparunkat fejleszteni, az ipari keresők egy részét pedig foglalkoztatni. A későbbiek során Fehér Lajos arról beszélt, hogy a szövetkezetek egy részében dolgozó parasztságunk megtalálja számításait, valójában jobban él, mint egyéni gazdálkodó korában. A keresetben, a szociális juttatásokban azonban még jelentős különbségek mutatkoznak az ipari munkás és a termelőszövetkezeti paraszt viszonylatában. Ezek idézik elő a fiatal munkaerő iparba való elvándorlását is. Az ország érdeke követeli — mondotta —, hogy megállítsuk a falu elnéptelenedését, kedvezőbb feltételeket teremtsünk a mezőgazdasági termelés növeléséhez. A következő néhány esztendőben a jövedelemelosztás központi szabályozásánál egyik fő követendő irányelvünk az, hogy társadalmunk két alapvető osztályának, a munkásságnak és a parasztságnak az életviszonyai úgy fejlődnek, hogy eközben a parasztság életszínvonala fokozatosan közeledjék a munkásosztályhoz. Befejezésül Fehér Lajos arról biztosította hallgatóságát, hogy pártunk és kormányunk politikája, ahogyan eddig is, mindig a nép és a dolgozó érdekeit szolgálja. A mostani intézkedések sorozatával is a munkásosztály, az egész magyar nép érdekét kívánja előmozdítani. Ezután került sor, dr. Váry Béla, a Hazafias Népfront városi bizottságának titkára javaslatára a városi tanács 13 tagú végrehajtó bizottságának a megválasztására. A vb tagjai elnökké dr. Gyetvai Józsefet, elnökhelyettessé Gergely Jánost, titkárrá pedig Boda Mihályt választották. Az ünnepi hangulat egyre emelkedett, miközben dr. Barabás Andor, az ünnepi tanácsülés elnöke felolvasta a megyéből és az ország szinte valamennyi pontjáról érkezett üdvözlő táviratokat és az úttörő pajtások virággal kedveskedtek az elnökség tagjainak Hatalmas tapsvihar követte Kiss Károly, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa titkárának szavait, melyek kíséretében ünnepélyesen átnyújtotta dr. Gyetvai József tanácselnöknek a város alapító oklevelét. A kilenc, egyenként 5—5 tagú állandó bizottság (a városfejlesztési állandó bizottság elnöke dr. Bencze József lett) megválasztása után dr. Gyetvai József köszönetet mondott a végrehajtó bizottság nevében a bizalomért, majd javaslatot tett arra, kérjék fel Vác városi tanácsát, fogadja testvérvárosává Gödöllőt. A továbbiak során proponálta, alapítsanak emlékplakettet, melyet évente egyszer ünnepélyes keretek között adományozzanak az arra legérdemesebbeknek. Az első emlékplakettekkel Fehér Lajost, Kiss Károlyt, Ilku Pált, Cservenka Ferencnét, Tausz Jánost, Dallos Andrást, Varga Pétert, Magyari Andrást és a nemrég elhunyt Kuruc Bélát tiszteljük meg. Javaslatait az ünnepi tanácsülés egyhangúan elfogadta, majd az ünnepség színvonalas kultúrműsorral zárult. Fehér Lajos elvtárs, az MSZMP KB és a kormány üdvözletét tolmácsolja Gödöllő város dolgozóinak Dr. Gyetvai József tanácselnök a város alapító oklevelével. A városi tanács tagjai egyhangúan választották meg a végrehajtó bizottság tagját POSTALÁDÁNKBÓL Figyelemmel kísértem a Mérnökben folyó vitát, s egykét gondolattal én is szeretnék bekapcsolódni abba. Inkább a vitát kiváltó nyílt levélhez próbálok visszakanyarodni, mert a későbbiek során , úgy érzem, személyeskedéssé fajult a dolog. Pedig kár, ment ez a kérdéskomplexum valós, nagyon sokunkat foglalkoztat az egyetemen. Szóval, visszatérve R. P. levelére, írója aktív és kevésbé aktív emberekről beszél, s az utóbbiak életrevalóságát erősen kétségbe vonja. Tulajdonképpen ez így is van, arról a körülményről azonban megfeledkezett R. P., hogy nem mindenkiben van meg az a kiváló tulajdonság, hogy minden útmutatás és segítség nélkül, pusztán belső kényszer hatására aktivizálódjék. Sőt, ismerek olyan kollégákat is, akik mielőtt az egyetemre jöttek, tevékenyen részt vettek a mozgalmi munkában, s most nem csinálnak semmit. Vajon ezek az emberek rosszabbak lettek, mint pár évvel ezelőtt voltak? Nem hinném. A felvételi lapra ráírták, hogy milyen KISZ-munkát végeztek a középiskolában, tehát tudták róluk, hogy ,,aktív” emberek, mégsem szóltak hozzá, nem kaptak munkát, megbízatásokat, így hát úgynevezett „passzív” hallgatók lettek. S állítom, hogy a többség nem a saját hibájából, hanem csak egyszerűen azért, mert annyi kezdeményezőkészség nincs benne, hogy saját maga keressen vagy kérjen magának munkát Valahogy az lesz az érzésük, hogy rájuk itt nincs szükség, nélkülük is megy minden. Később pedig megszokják a passzív tétlenséget s eszük ágában sincs „holmi mozgalmi munka” miatt lemondani a kényelmes semmittevésről. Véleményem szerint valahol itt van a probléma gyökere, ahogy a nagyon csúnya bürokrata tolvajnyelven mondanák, élni kell tudni a káderanyaggal. Vagyis, meg kell találni a módját, hogyan lehet a hallgatókat már az első év kezdetétől bevonni a KISZ-munkába. Működési területet kell biztosítani számukra, egyéni feladatokkal kell megbízni őket. Méghozzá „testreszabott” feladatokkal, olyanokkal, amelyeket meg is tudnak oldani, s nem haladja meg képességüket, erejüket. Ugyanakkor számon is kell kérni tőlük a teljesítést, s adott esetben a fegyelmi eszközök alkalmazásától sem kell visszariadni. A És még egy. Ahhoz, hogy valaki színeslélekkel részt vegyen valamiben, ahhoz nem elég csak az általa végzett munka hasznosságát látni. Ha nem talál benne kellő fantáziát, nem élvezi, nem szereti csinálni, akkor az a munka erőltetett, kényszerű lesz. S a KISZ munkájában valahogy kevés manapság a romantika, a fantázia. Valószínű, ezért néptelenek a taggyűlések is, hiszen gyakran már a napirendi pontok is izzadtságszagúak. Sőt előfordult az is, hogy maga a KISZ- vezetőség járatta le a KISZ-t. Mert nem nevezhetem másként azt, ami a mezőgazdaságtudományi kar egyik alapszervezetében fordult elő. Az egyik taggyűlés utolsó napirendi pontja tagfelvétel volt. A jelölt pár nappal a taggyűlés előtt közölte, hogy nem lesz ott az összejövetelen. A titkár erre szinte könyörgött, hogy ne hagyja pácban őket, jöjjön el. Nem hiszem, hogy az ilyen új tagokkal erősödnek a KISZ és hogy az ilyen eset növelné a KISZ tekintélyét. Pedig az egyetemen igenis, hogy aktivizálni kell a KISZ- nek a fiatalokat, fejleszteni kell szervezőkészségüket, hogy kikerülve az életbe, szükségét érezzék az állandó mozgásnak, aktív tevékenységnek, ne váljanak elpuhult, érdektelen, önzően begubózó „csak szakemberekké”. S ezt éppen azért hangsúlyozom, mert egyetértek B. F- fel abban, amit a falu jelenlegi helyzetéről írt. Az igaz, hogy a falu nagyon elmarad: kulturális színvonalban és sokmásban is a várostól. Az is igaz, hogy a falu „megváltása” — legalábbis ilyen szempontból — nem a mi fele-3tunk. Ott vannak a kultúrotthonok, könyvtárak dolgozói, a pedagógusok, a népművelési szakemberek. Valóban napi 12— 14 órai munka után az agrármérnöknek vagy a mezőgazdasági gépészmérnöknek nem az lesz az első és legfőbb gondja, hogy hogyan „csináljon kultúrforradalmat”. A szemléletével azonban már nem tudok egyetérteni. Mert azért, kedves B. F., valami közünk ahhoz a faluhoz, ahol élünk és dolgozunk, ahhoz a paraszthoz, akivel dolgozunk, mégiscsak kell, hogy legyen. És mint diplomás értelmiségieknek igényeink is kell, hogy legyen. Én úgy érzem, hogy emberileg nekünk is kötelességünk segíteni a társadalmi szerveknek, a hivatásos népművelőknek. Hiszen végső soron a mi érdekünk is, hogy munkatásaink minél műveltebb, intelligensebb emberek legyenek. G. I. Kedves vitatkozók! Monogramháború Manapság divat nálunk vitatkozni. Ez alól még vezető napi és hetilapjaink, politikai és irodalmi folyóirataink sem tudják kivonni magukat. Nem maradhatott ki a sorból a Mezőgazdasági Mérnök sem. A vita a gépészmérnöki karról indult ki, a hallgatók kulturális feladatairól folyik, s közérdekűsége folytán méltán tarthat érdeklődésre számot. Mutatja ezt a rövid egymásutánban megjelent négy vitacikk is. Akik a „nagy újságok” vitafórumait figyelemmel kísérik, tapasztalják, hogy bizonyos idő múltán a vita mellékvágányra fut, gyakran öncélúvá válik, s olykor úgy tűnik, már csak a vita kedvéért vitatkoznak, eredeti tárgyát homály fedi. A „mi kis lapunk” esetében a vita elég hamar sodródott parttalan vadvizekre. A felbolygatott kedélyek rövid idő alatt elragadták a cikkek íróit, s a monogramok és álnevek vitája a monogramok és álnevek durva személyeskedésévé fajult. Ez ellentmondásnak hat, hiszen az újságírásban gyakran alkalmazott, a cikkíró nevét helyettesítő betű és egyéb jelzés éppen az írott cikkek személyes jellegét hivatott kiküszöbölni, nem pedig fedezékként használni gátlástalan érzelmi kirohanásoknak, helyenként nem éppen szellemes csipkelődő megjegyzéseknek. Ez „sportszerűtlen” megoldás, s nem éppen a hangoztatott érvek melletti határozott, botor kiállásra, felelősségvállalásra utal. Ha ismerném a monogramok rejtélyes gazdáit, talán azt mondanám, hogy az általuk használt otromba, inkább marakodásnak mondható hangnem nem méltó hozzájuk. A vita tárgyához semmiképpen sem. Az R. P. által felvetett probléma sokkal nagyobb jelentőségű, semhogy azt a „nem erre a világra való vagy” és az „erre a világra való vagyok’’ problémájára leszűkítve el lehetne bagatelizálni. A vitatkozásnak persze sokféle formája van. Lehet vitatkozni okosan, higgadtan, vagy temperamentumosan, de józanul, lehet felülről lefelé, nagyvonalú leereszkedő stílusban, lehet cinikusan, ellenségesen, rosszakaróan, lehet gúnyolódva, lehet humorizálva és így tovább. Hogy melyikkel jutunk előbbre, melyik a hasznosabb, azt hiszem ezúttal nem képezi vita tárgyát. De ha már választani lehet a módszerekben, miért nem használjuk azt, amelyik kellemesebb és egyúttal hasznosabb, célravezetőbb is?! Annál innkább, mivel a vitaindító cikk sem adott okott a személyeskedésre, „ás’-álolásra”. Strack János HOBBY saffir talán több tó ? Munka közben találtam Kékesi László I. éves hallgatót szobájában. Asztalokon, székeken, sőt még a földön is lepkék tucatjai sorakoztak, gondosan egymás mellé szúrva. Kékesi barátunk szenvedélye ugyanis a lepkegyűjtés. Kis helyet szorít egy széken és int, kezdd el írni. (Könnyű neki, ő is lapunk munkatársa.) — Elég korán, 8 éves koromban kezdtem a lepkegyűjtést, mikor Simontornyán nyaraltam nagyszüleimnél. Egy este, lámpaoltás után, különös zajra lettem figyelmes ablakom alatt. Kimentem és életem első nagy zsákmányával tértem vissza — egy szépen fejlett szarvasbogárral. Életemben döntő változást hozott ez az esemény, azóta szinte mániákus szenvedéllyel gyűjtöm a rovarokat — de különösen 1961 óta —, a lepkéket. Szabadidőmben járom az országot, hogy gyűjteményemet minél ritkább és szebb példányokkal gazdagíthassam. Az első időkben még könnyen ment, hiszen akkor válogatás és rendszerezés nélkül gyűjtöttem. 1961- ben kapcsolatba kerültem dr. Balás Gézával, a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola professzorával. Az ő segítségével sajátítottam el a lepkék szakszerű preparálásának és rendszerezésének *tudományát”. — Milyen fajtákra specializáltad magad? — A macrolepidopterákra. Nemcsak azért, mert többnyire szép nagy plédányok és jól mutatnak a gyűjteményben, hanem azért, mert alakjuk változatossága és elterjedési területük ritkasága különösen érdekel. — Hogyan végzed a gyűjtést és a preparálást? — Ismerni kell a lepkék lelőhelyét, mert minden lepkének, éppúgy, mint más állatoknak, megvan a kedvenc tartózkodási helye. Például a ritkának mondható Amphipyra perfrua, csak a rőzserakások körül gyűjthető be. A gyűjtés lepkehálóval történik. Gyors helyzetfelismerés és biztos kéz kell hozzá. Vigyázni kell, hogy az ecetéteres üvegbe kerülő lepke hímporos szárnya nehogy megsérüljön, mert akkor értékéből és szépségéből egyaránt veszít. Ezután következik a munka érdekesebb része: a lepke kifeszítése, és meghatározása. Preparáláskor a lepkék az úgynevezett feszítősínre kerülnek. Itt kapják meg a végleges szárny tartást. Ezután következik a munka tudományosabb része, a meghatározás. Másnak talán sok bosszúságot és fáradságot jelent, de én mindig örömmel végzem. Nekem az jelenti a legnagyobb örömet, ha tudom, hogy olyan fajokra bukkantam, amelyekből még nincs, vagy csak igen kevés van magángyűjtők tulajdonában. — Melyik példányt tartod a legértékesebbnek? — Az évek folyamán a simontornyai területen sok érdekes és ritka példányt fogtam. Ezek közül számomra a legértékesebb a már említett Amphipyra perfrua, Erebia ligea és két sodrómoly faj. Nem kis büszkeséggel mutatja meg Kékesi barátunk ezeket az érdekes, rajzolatú példányokat, hiszen Magyarországon neki sikerült először kimutatni. — További terveid? — Az állattani tanszék adjunktusától, dr. Széky Páltól, szép és izgalmas feladatot kaptam. Gödöllő lepkefaunáját kell felkutatnom a jövő év folyamán. Elméletben azonban már a mikrolepidopterák morfológiájával foglalkozom. Érdekes és szép Kékesi László munkája, még akkor is, ha mi csak egyszerűen hobbynak hívjuk. Laci lassan már évtizedes munkája azonban már túlszárnyalja a hobby fogalmát, hiszen gyűjteménye (mintegy 5 és fél ezer darab) már régen túlnőtt a megszokott kereteken. Kóbor László