Mezőgazdasági Mérnök, 1966 (7. évfolyam, 1-21. szám)

1966-01-19 / 1-2. szám

Gödöllő аж ország 64., a megye 5. Tarcsa (Folytatás az 1. oldalról.) fásokkal arányos árrendszer kialakításával megszűnik majd az a látszat, hogy a me­zőgazdaság a többi népgazda­sági ág, a parasztság pedig a többi dolgozó réteg „eltartott­ja". A mezőgazdasági termékek elég jelentős részét exportál­juk. A mezőgazdasági export az utóbbi időben évről évre növekedett, most csaknem 30 százalékkal több, mint a két világháború között volt. a mezőgazdaság export- import egyenlege évek óta aktív. Hazánk azonban nyersanya­gokban szegény, jelentős be­hozatalra szorul, amit nem lehet pusztán iparcikkek el­adásából fedezni. Nyugat-európai országok­ba irányuló exportunknak csaknem fele mezőgazda­­sági termék, a tőkés piac­ra menő exportunk 21 százaléka a hús és élő ál­lat. A szocialista orszá­gokból is sok ipari anya­got és gépet vásárolunk mezőgazdasági cikkekért. Ilyen körülmények között elengedhetetlen, hogy a me­zőgazdasági termékeket — amelyek minősége kiváló és mindenben versenyképes a vi­lágpiacon — a lehető legna­gyobb mennyiségben expor­táljuk. A mezőgazdaság számára szükséges importot a mező­gazdasági export 30—40 száza­lékából fedezni lehet. A mezőgazdasági export révén nyert devizáért többségében olyan ipari nyersanyagot és felszere­lést vásárolunk, amelyre gyárak zavartalan műkö­déséhez van szükség. A mai jelentős mezőgazdasá­gi export nélkül nem tudnánk az elhatározott mértékben iparunkat fejleszteni, az ipari keresők egy részét pedig fog­lalkoztatni. A későbbiek során Fehér Lajos arról beszélt, hogy a szövetkezetek egy részében dolgozó parasztságunk megta­lálja számításait, valójában jobban él, mint egyéni gaz­dálkodó korában. A kereset­ben, a szociális juttatásokban azonban még jelentős különb­ségek mutatkoznak az ipari munkás és a termelőszövetke­zeti paraszt viszonylatában. Ezek idézik elő a fiatal mun­kaerő iparba való elvándorlá­sát is. Az ország érdeke köve­teli — mondotta —, hogy megállítsuk a falu elnéptele­nedését, kedvezőbb feltétele­ket teremtsünk a mezőgazda­­sági termelés növeléséhez. A következő néhány esz­tendőben a jövedelemel­osztás központi szabályo­zásánál egyik fő követen­dő irányelvünk az, hogy társadalmunk két alapvető osztályának, a munkásságnak és a pa­rasztságnak az életviszo­nyai úgy fejlődnek, hogy eközben a parasztság életszínvonala fokozato­san közeledjék a munkás­osztályhoz. Befejezésül Fehér Lajos ar­ról biztosította hallgatóságát, hogy pártunk és kormányunk politikája, ahogyan eddig is, mindig a nép és a dol­gozó érdekeit szolgálja. A mostani intézkedések so­rozatával is a munkásosz­tály, az egész magyar nép érdekét kívánja előmoz­dítani. Ezután került sor, dr. Váry Béla, a Hazafias Népfront vá­rosi bizottságának titkára ja­vaslatára a városi tanács 13 tagú végrehajtó bizottságának a megválasztására. A vb tag­jai elnökké dr. Gyetvai Józse­fet, elnökhelyettessé Gergely Jánost, titkárrá pedig Boda Mihályt választották. Az ünnepi hangulat egyre emelkedett, miközben dr. Ba­rabás Andor, az ünnepi ta­nácsülés elnöke felolvasta a megyéből és az ország szinte valamennyi pontjáról érkezett üdvözlő táviratokat és az út­törő pajtások virággal kedves­kedtek az elnökség tagjainak Hatalmas tapsvihar követte Kiss Károly, a Népköztársa­ság Elnöki Tanácsa titkárá­nak szavait, melyek kíséreté­ben ünnepélyesen átnyújtotta dr. Gyetvai József tanácsel­nöknek a város alapító okle­velét. A kilenc, egyenként 5—5 tagú állandó bizottság (a vá­rosfejlesztési állandó bizott­ság elnöke dr. Bencze József lett) megválasztása után dr. Gyetvai József köszönetet mondott a végrehajtó bizott­ság nevében a bizalomért, majd javaslatot tett arra, kérjék fel Vác városi taná­csát, fogadja testvérvárosává Gödöllőt. A továbbiak során proponálta, alapítsanak em­lékplakettet, melyet évente egyszer ünnepélyes keretek között adományozzanak az arra legérdemesebbeknek. Az első emlékplakettekkel Fehér Lajost, Kiss Károlyt, Ilku Pált, Cservenka Ferencnét, Tausz Jánost, Dallos Andrást, Varga Pétert, Magyari And­rást és a nemrég elhunyt Ku­ruc Bélát tiszteljük meg. Javaslatait az ünnepi ta­nácsülés egyhangúan elfogad­ta, majd az­ ünnepség színvo­nalas kultúrműsorral zárult. Fehér Lajos elvtárs, az MSZMP KB és a kormány üd­vözletét tolmácsolja Gödöllő város dolgozóinak Dr. Gyetvai József tanácselnök a város alapító oklevelével. A városi tanács tagjai egyhangúan választott­ák meg a végrehajtó bizottság tagját POSTALÁDÁNKBÓL Figyelemmel kísértem a Mérnökben folyó vitát, s egy­két gondolattal én is szeret­nék bekapcsolódni abba. In­kább a vitát kiváltó nyílt le­vélhez próbálok visszakanya­rodni, mert a későbbiek so­rán , úgy érzem, személyes­kedéssé fajult a dolog. Pedig kár, ment ez a kérdéskomp­lexum valós, nagyon sokunkat foglalkoztat az egyetemen. Szóval, visszatérve R. P. le­velére, írója aktív és kevés­bé aktív emberekről beszél, s az utóbbiak életrevalóságát erősen kétségbe vonja. Tulaj­donképpen ez így is van, ar­ról a körülményről azonban megfeledkezett R. P., hogy nem mindenkiben van meg az a kiváló tulajdonság, hogy minden útmutatás és segítség nélkül, pusztán belső kény­szer hatására aktivizálódjék. Sőt, ismerek olyan kollégákat is, akik mielőtt az egyetemre jöttek, tevékenyen részt vettek a mozgalmi munkában, s most nem csinálnak semmit. Vajon ezek az emberek rosszabbak lettek, mint pár évvel ezelőtt voltak? Nem hinném. A felvételi lapra rá­írták, hogy milyen KISZ-mun­­kát végeztek a középiskolá­ban, tehát tudták róluk, hogy ,,aktív” emberek, mégsem szól­tak hozzá, nem kaptak mun­kát, megbízatásokat, így hát úgynevezett „passzív” hallga­tók lettek. S állítom, hogy a többség nem a saját hibájából, hanem csak egyszerűen azért, mert annyi kezdeményező­készség nincs benne, hogy sa­ját maga keressen vagy kér­jen magának munkát Vala­hogy az lesz az érzésük, hogy rájuk itt nincs szükség, nélkü­lük is megy minden. Később pedig megszokják a passzív tétlenséget s eszük ágában sincs „holmi mozgalmi mun­ka” miatt lemondani a ké­nyelmes semmittevésről. Véleményem szerint vala­hol itt van a probléma gyökere, ahogy a nagyon csúnya bürokrata tolvaj­nyelven mondanák, élni kell tudni a káderanyaggal. Vagyis, meg kell találni­­ a módját, hogyan lehet a hall­gatókat már az első év kezde­tétől bevonni a KISZ-munká­­ba. Működési területet kell biztosítani számukra, egyéni feladatokkal kell megbízni őket. Méghozzá „testreszabott” feladatokkal, olyanokkal, ame­lyeket meg is tudnak oldani, s nem haladja meg képessé­güket, erejüket. Ugyanakkor számon is kell kérni tőlük a teljesítést, s adott esetben a fegyelmi eszközök alkalmazá­sától sem kell visszariadni. A És még egy. Ahhoz, hogy valaki színes­­lélekkel részt vegyen valami­ben, ahhoz nem elég csak az általa végzett munka hasznos­ságát látni. Ha nem talál ben­ne kellő fantáziát, nem élvezi, nem szereti csinálni, akkor az a munka erőltetett, kényszerű lesz. S a KISZ munkájában valahogy kevés manapság a romantika, a fantázia. Való­színű, ezért néptelenek a tag­gyűlések is, hiszen gyakran már a napirendi pontok is iz­­zadtságszagúak. Sőt előfordult az is, hogy maga a KI­SZ- vezetőség járatta le a KISZ-t. Mert nem nevezhetem más­ként azt, ami a mezőgazdaság­­tudományi kar egyik alap­szervezetében fordult elő. Az egyik taggyűlés utolsó napi­rendi pontja tagfelvétel volt. A jelölt pár nappal a taggyű­lés előtt közölte, hogy nem lesz ott az összejövetelen. A titkár erre szinte könyörgött, hogy ne hagyja pácban őket, jöjjön el. Nem hiszem, hogy az ilyen új tagokkal erősödnek a KISZ és hogy az ilyen eset növelné a KISZ tekintélyét. Pedig az egyetemen igenis, hogy aktivizálni kell a KISZ- nek a fiatalokat, fejleszteni kell szervezőkészségüket, hogy kikerülve az életbe, szükségét érezzék az állandó mozgásnak, aktív tevékenységnek, ne vál­janak elpuhult, érdektelen, önzően begubózó „csak szak­emberekké”. S ezt éppen azért hangsú­lyozom, mert egyetértek B. F- fel abban, amit a falu jelen­legi helyzetéről írt. Az igaz, hogy a falu nagyon elmarad: kulturális színvonalban és sok­másban is a várostól. Az is igaz, hogy a falu „megváltá­sa” — legalábbis ilyen szem­pontból — nem a mi fel­e­-3­tunk. Ott vannak a kultúrotthonok, könyvtárak dolgozói, a peda­gógusok, a népművelési szak­emberek. Valóban napi 12— 14 órai munka után az agrár­mérnöknek vagy a mezőgaz­dasági gépészmérnöknek nem az lesz az első és legfőbb gondja, hogy hogyan „csinál­jon kul­túrforradalmat”. A szemléletével azonban már nem tudok egyetérteni. Mert azért, kedves B. F., valami kö­zünk ahhoz a faluhoz, ahol élünk és dolgozunk, ahhoz a paraszthoz, akivel dolgozunk, mégiscsak kell, hogy legyen. És mint diplomás értelmisé­gieknek igényeink is kell, hogy legyen. Én úgy­ érzem, hogy emberileg nekünk is kö­telességünk segíteni a társa­dalmi szerveknek, a hivatásos népművelőknek. Hiszen végső soron a mi érdekünk is, hogy munkatásaink minél művel­tebb, intelligensebb emberek legyenek. G. I. Kedves vitatkozók! Monogram­háború Manapság divat nálunk vitat­kozni. Ez alól még vezető napi­ és hetilapjaink, politikai­ és iro­dalmi folyóirataink sem tudják kivonni magukat. Nem maradha­tott ki a sorból a Mezőgazdasági Mérnök sem. A vita a gépészmérnöki karról indult ki, a hallgatók kulturális feladatairól folyik, s közérdekűsége folytán méltán tarthat érdeklő­désre számot. Mutatja ezt a rövid egymásutánban megjelent négy vi­tacikk is. Akik a „nagy újságok” vitafórumait figyelemmel kísérik, tapasz­talják, hogy bizonyos idő múltán a vita mellékvágányra fut, gyakran öncélúvá válik, s olykor úgy tűnik, már csak a vita kedvéért vitat­koznak, eredeti tárgyát homály fedi. A „mi kis lapunk” esetében a vita elég hamar sodródott parttalan vadvizekre. A felbolygatott ke­délyek rövid idő alatt elragadták a cikkek íróit, s a monogramok és álnevek vitája a monogramok és álnevek durva személyeskedésévé fajult. Ez ellentmondásnak hat, hiszen az újságírásban gyakran alkalma­­zott, a cikkíró nevét helyettesítő betű és egyéb jelzés éppen az írott cikkek személyes jellegét hivatott kiküszöbölni, nem pedig fedezék­ként használni gátlástalan érzelmi kirohanásoknak, helyenként nem éppen szellemes csipkelődő megjegyzéseknek. Ez „sportszerűtlen” megoldás, s nem éppen a hangoztatott érvek melletti határozott, bo­tor kiállásra, felelősségvállalásra utal. Ha ismerném a monogramok rejtélyes gazdáit, talán azt mondanám, hogy az általuk használt ot­romba, inkább marakodásnak mondható hangnem nem méltó hozzá­juk. A vita tárgyához semmiképpen sem. Az R. P. által felvetett probléma sokkal nagyobb jelentőségű, semhogy azt a „nem erre a világra való vagy” és az „erre a világra való vagyok’’ problémájára leszűkítve el lehetne bagatelizálni. A vitatkozásnak persze sokféle formája van. Lehet vitatkozni okosan, higgadtan, vagy temperamentumosan, de józanul­­, lehet felül­ről lefelé­, nagyvonalú leereszkedő stílusban, lehet cinikusan, ellensé­gesen, rosszakaróan, lehet gúnyolódva, lehet humorizálva és így to­vább. Hogy melyikkel jutunk előbbre, melyik a hasznosabb, azt hi­szem ezúttal nem képezi vita tárgyát. De ha már választani lehet a módszerekben, miért nem használjuk azt, amelyik kellemesebb és egyúttal hasznosabb, célravezetőbb is?! Annál in­­nkább, mivel a vi­taindító cikk sem adott okott a személyeskedésre, „ás’-álolásra”. Strack János HOBBY s­affir talán több tó ? Munka közben találtam Ké­kesi László I. éves hallgatót szobájában. Asztalokon, széke­ken, sőt még a földön is lep­kék tucatjai sorakoztak, gon­dosan egymás mellé szúrva. Kékesi barátunk szenvedélye ugyanis a lepkegyűjtés. Kis helyet szorít egy széken és int, kezdd el írni. (Könnyű neki, ő is lapunk munkatársa.) — Elég korán, 8 éves korom­ban kezdtem a lepkegyűjtést, mikor Simontornyán nyaral­tam nagyszüleimnél. Egy este, lámpaoltás után, különös zaj­ra lettem figyelmes ablakom alatt. Kimentem és életem el­ső nagy zsákmányával tértem vissza — egy szépen fejlett szarvasbogárral. Életemben döntő változást hozott ez az esemény, azóta szinte má­niákus szenvedéllyel gyűjtöm a rovarokat — de különösen 1961 óta —, a lepkéket. Szabad­időmben járom az országot, hogy gyűjteményemet minél ritkább és szebb példányokkal gazdagíthassam. Az első idők­ben még könnyen ment, hiszen akkor válogatás és rendszere­zés nélkül gyűjtöttem. 1961- ben kapcsolatba kerültem dr. Balás Gézával, a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola professzo­rával. Az ő segítségével sajá­títottam el a lepkék szakszerű preparálásának és rendszere­zésének *tudományát”. — Milyen fajtákra speciali­záltad magad? — A macrolepidopterákra. Nemcsak azért, mert többnyi­re szép nagy plédányok és jól mutatnak a gyűjteményben, hanem azért, mert alakjuk változatossága és elterjedési területük ritkasága különösen érdekel. — Hogyan végzed a gyűjtést és a preparálást? — Ismerni kell a lepkék le­lőhelyét, mert minden lepké­nek, éppúgy, mint más álla­toknak, megvan a kedvenc tar­tózkodási helye. Például a rit­kának mondható Amphipyra perfrua, csak a rőzserakások körül gyűjthető be. A gyűjtés lepkehálóval történik. Gyors helyzetfelismerés és biztos kéz kell hozzá. Vigyázni kell, hogy az ecetéteres üvegbe kerülő lepke hímporos szárnya ne­hogy megsérüljön, mert akkor értékéből és szépségéből egy­aránt veszít. Ezután követke­zik a munka érdekesebb része: a lepke kifeszítése, és megha­tározása. Preparáláskor a lep­kék az úgynevezett feszítősín­re kerülnek. Itt kapják meg a végleges szárny tartást. Ezután következik a munka tudomá­nyosabb része, a meghatáro­zás. Másnak talán sok bosszú­ságot és fáradságot jelent, de én mindig örömmel végzem. Nekem az jelenti a legnagyobb örömet, ha tudom, hogy olyan fajokra bukkantam, amelyek­ből még nincs, vagy csak igen kevés van magángyűjtők tu­lajdonában. — Melyik példányt tartod a legértékesebbnek? — Az évek folyamán a si­­montornyai területen sok ér­dekes és ritka példányt fog­tam. Ezek közül számomra a legértékesebb a már említett Amphipyra perfrua, Erebia ligea és két sodrómoly faj. Nem kis büszkeséggel mu­tatja meg Kékesi barátunk ezeket az érdekes, rajzolatú példányokat, hiszen Magyaror­szágon neki sikerült először ki­mutatni. — További terveid? — Az állattani tanszék ad­junktusától, dr. Széky Páltól, szép és izgalmas feladatot kaptam. Gödöllő lepkefaunáját kell felkutatnom a jövő év fo­lyamán. Elméletben azonban már a mikrolepidopterák mor­fológiájával foglalkozom. Érdekes és szép Kékesi László munkája, még akkor is, ha mi csak egyszerűen hobby­­nak hívjuk. Laci lassan már évtizedes munkája azonban már túlszárnyalja a hobby fo­galmát, hiszen gyűjteménye (mintegy 5 és fél ezer darab) már régen túlnőtt a megszo­kott kereteken. Kóbor László

Next