Mezőgazdasági Mérnök, 1968 (9. évfolyam, 1-20. szám)

1968-01-20 / 1. szám

Folyosóról, folyosóra ideábólt tart még a vizsga­­időszak. Az eddig beérkezett jelentéseik biztatóak, senkit sem szállítottak még idegösz­­szeroppanással kórházba, nem került senki gumiszobába és senki sem ugrott a Rákos­patakba, nyakában az állat­tenyésztési enciklopédia köte­teivel. Csupán egyetlen baleset történt. Egy elsős kolléga ké­mia jegyzettel a kezében, bele­­ugrott az erkélyajtó üvegébe és megsérült. Az orvos szeren­csére megmentette a páciens életét. A baleset oka, no nem, nem valami úr, hanem egy ... egy narancshéj melyet szoba­társa lezserül elhajított. Mindenki tanul tehát, kivéve a negyedéves gazdászokat. Ők már befejezték a félévet. Pontos statisztikai ada­tok nem állnak ren­delkezésemre, nem tudom számszerűen felsorolni, hogy a vizsgaidőszak I. félide­jében hány úr, négyes és jeles talált gazdára, annyi azonban biztos, hogy mindenki meg­kapta a magáét. Én leginkább a IV. éves gazdászok vizsgáit kísérem figyelemmel, sőt gyakran magam is aktív ré­szese, szenvedő alanya voltam a vizsgáknak. Ilaomtan kollokviumon tör­tént. A hallgatók érdeklődve figyelik társukat, aki a tan­szék előtti várakozóhely kő­kockáin tipeg, gondosan ügyel­ve, hogy minden mozaiklapra rálépjen. Tanácsokat adnak, tréfálkoznak vele, teljesen le­köti őket a látványosság, nyo­ma sincs a vizsgadrukknak. Nem értem a helyzetet. Fel­világosítanak. „Babonás. Azt hiszi, ha minden kőkockára rálép, megkapja az áhított je­gyet.” Körülbelül háromne­gyed részénél tart a produk­ció, amikor behívják vizsgáz­ni. Rémült arcot vág és be­esik a prof. szobájába. Két óra múltán megdi­csőült mosollyal az ajkán, két ujját magasra tartva, jelezve az elégségest, elvonul, mondván, érdemes volt a kőlapokon lépkedni. Ha nem is azt a jegyet kap­ta, amit gondolt, nem lépked­ni — tanulni­ volt érdemes. Az állattenyésztési tanszék folyosóján újabb meglepetés várt. A vizsgázók meghatáro­zott szisztéma szerint cirkulál­­tak két ajtó között. N. S.-t si­került egy szóra letérítenem pályájáról. Kérdésemre el­mondta, hogy az egyik ajtó mögött „sertésből”, a másik mögött „baromfiból” faggat­ják az embert. — Nem nehéz egy tárgyból kétszer vizsgázni? — Alaposabban kell tudni az anyagot, tehát nehezebb. Persze, van előnye is. Meg­spórolok két duplát. _ ??? — Kétszer húzok tételt, két­szer szalad fel a vérnyomá­­som. Most gondold el, ha erre kávét is iszom ... Ni­ffl ittam sem kávét, el­lenben felszaladtam a növény­­termesztés vizsgára, ahol nagy volt az öröm. Jó napot fogtak ki a vizsgázók, no, meg tanul­tak is. Az első két felelő, Szi­gety Gábor és Markovics Fe­renc jelessel jött ki a vizsgá­ról. Ez egyben azt is jelentet­te, hogy egész félévi munká­juk, tanulmányi eredményük is jeles lett. — Elégedettek vagytok? — Hosszú idő után értem el újra ezt a szintet, és nagyon örülök a jelesemnek — mond­ta Frici. Gábor közlése rendkívül rö­vid és tömör volt: — Boldog­­ vagyok! Másnap ismét elmentem a vizsgákra. A statisztika és számvitel tanszék előtt az iz­galom, a remegés tetőfokára hágott, mindenki ideges volt. A lányok félelmükben a kör­müket rágták. Többen a radiá­torra roskadva, érthetetlen szavakat mormoltak: tarto­zik ..., követel..., tartozik... A kedélyek csak akkor csil­lapodtak le egy percre, ami­kor megjelent a vizsgáztató aj­tajában az első vizsgázó és közölte, hogy négyest kapott és nem is olyan nehéz az egész. — Könnyen beszél, aki már túl van rajta! — és mindenki izgult tovább. 9 emelettel lejjebb agrár­gazdaságtanból faggatták az ifjúságot. A vizsgázni vágyók kedélyesen fogadtak és nem küldtek sehova, amikor meg­kérdeztem, miért ilyen megle­pően nyugodt a társaság, hisz úgy tudom, még jegyzetük sincs? — Na hallod — mondták többen is — a tanszék kiadott egy stenciles jegyzetet, ami tartalmazza az előadások váz­latát, sőt még táblázatokat is. Ebből már könnyen megy a felkészülés. Tanultak a hallgatók erre a kollokviumra. Ezt bizonyítják az érdemjegyek is. Egész se­reg jeles és jó díszeleg az in­dexekben, nem is beszélve a közepesek tömegéről. Mind­össze egy vagy két hallgató kapott eddig elégtelent. A vizsgaidőszak még tart. Hogy milyen eredménnyel zá­rul, arról nem szól a fáma. Reméljük , eddigi tapasztala­taim, bár nem alapulnak hi­vatalos adatokon, csak a diák­szájhagyományon, arra enged­nek következtetni , hogy job­ban, mint az elmúlt félévi. Géléi Jeffrokém­iai kutatás&!& és tatasssahi segresszés Testvértüzek a Gangesz parsán Több trópusi országban ki­váló gazdasági és klimatikus adottságai vannak a szer­ves hulladékok biogázosítá­sának, így például Indiában, ahol az indiai—magyar tudo­mányos és műszaki együtt­működés keretében 1964—65- ben kigyulladtak a „testvér­­tüzek”, előbb csak az üzemi lefáklyázóban, majd egy or­szágos jellegű és kiemelkedő jelentőségű kutatóintézetnek, a National Sugar Institut­­nak a laboratóriumaiban, az intézet és a hallgatók kollé­giumainak az üzemi kony­háján. Hazai tapasztalatok, magyar kutató- és tervező­­mérnökök munkája nyomán nagyüzemi biotrágya- és bio­gázelőállító berendezés léte­sült Kanpur-Kalyanpurban. Műszakilag tökéletesebb konstrukciójú, mint a ko­rább létesült hazaiak. A „lángot” mi vittük, és megtisztelő kötelességnek érezzük tovább dolgozni ér­te, hogy azok a nagy múltú de jelenleg hihetetlenül nél­külöző indiai népnek a ja­vát szolgálják a hindusztáni alföldön és a Dekkánon egyaránt. Ezért Az első magyar biogáz- és műtrágyaelőállító nagyüzem egy részlete az indiai Kanpurban. új utakon tovább keressük a legökonomikusabb megoldásokat, az előregyárt­­hatóság, az exportálhatóság igényeinek megfelelően, de a hazai alkalmazás lehetőségei­vel, ugyanakár különleges feltételeivel is számolva. Re­méljük, hogy a kutatásilag megalapozott műszaki fej­lesztést szolgáló törekvé­seink és azok néhány ered­ményének ismertetésével nem­csak az érdeklődőknek jár­tunk kedvében, hanem a tárgyilagos véleményalkotás­hoz is hozzájárulhattunk. A kutatás és a műszaki fejlesztés bonyolult kölcsön­hatásban levő munkái gyak­ran többoldalú, komplex tevé­kenységet, különböző szak­területek specialistáinak az összefogását kívánják. Egye­temünk sokoldalú szellemi pontenciálja erre kiváló adottságként kínálkozik. De a népgazdaság sem nélkülöz­heti az ilyen téren még ki­aknázatlan rejtett tartalékok feltárását és gyümölcsözteté­­sét. Kovács Károly tudományos munkatárs Szántás zebukkal, faekével. A kirakatokat nézte. Csak úgy, minden cél nélkül. A bo­rús idő ellenére elég sokan járkáltak az utcán. Szórakoz­tatta az arcok apró villanása, és észre sem vette, hogy már a hídon jár. Ide jártak majd­nem minden este. Ez volt az ő helyük. Nem akart elérzéke­­nyülni, inkább visszafordult. Mi az ördögnek kezdje élőről a tépelődést? összehúzott szemmel nézte a korlát vibrá­lását, majd a kulcsával ko­­cogtatta. Egész testét átjárta a híd remegése, amikor a 7-es busz eldübörgött mellette. A válla fölött visszanézett, jött még egy busz. Megállt. Ciga­rettáért kotorászott, rágyújtott. A busz ismét rádübörgött. A széltől megborzongva, ösz­­szehúzta magát, és elindult. Egy jó duplát kívánt, és fel­gyorsította a lépteit. És most úgy érezte, hogy ezt a pilla­natot egyszer már átélte. A rémület megdermesztette, pró­bált nagyokat lélegezni, kezét ökölbe szorította, majdnem el­szédült. Ő jött vele szemben. ... nem fogok elgyengülni, nem fog remegni a hangom, nem érdekel már, nem érdekel már, nem érdekel... meglá­tott! ... mit mondjak neki? Filmen már láttam ilyet, de az mind giccs. A mindenit! Nem érdekel... — Hello, Kisöreg! Rég lát­talak ... — Szevasz! Hát te...?! — Mi újság? — Semmi. — Az nem sok. Egyébként megszépültél, Kisöreg. Vagy tudsz róla? — Ugyan, ne butáskodj már! — Jól van, na! Nem bosz­­szantalak. Úgy hallottam, van már új fiúd. — Azt hiszem, erre nem kell tőled engedélyt kérnem. Mit akarsz tőlem? — Tőled? Semmit. Találkoz­tunk, üdvözöltük egymást, és beszélgetünk egy kicsit. Azt hiszem, ebben nincs semmi kü­lönös. Vagy nem? — De nekem dolgom van... — Egy kávéra azért csak rá­érsz? Szereted még a gint? — Szeretem, de ez nem tesz semmit. — Na, jól van, akkor meg­hívlak egy kávéra meg egy fél ginre. — De kevés időm van. — Jól van. Lehörpintjük, aztán ... Gyerünk ide, a Gour­­mandba. Ez jó hely, és van ginjük is ... Na, lépjünk ki, Kisöreg. Vagy még mindig nem szeretsz sietni? — Nem is loholok úgy, mint te. — Amúgy, mi van a lova­goddal? — Hagyjál már! — Na, jó! Kézit csókolom!... Nem akar idenézni... Végre­. Kérek két duplát, és két fél gint. És most dumcsizzunk va­lamiről. — Csak, hogy megnyugtassa­lak. Ferivel járok. Mit finto­rogsz? Rendes fiú, és nem ide­gesít folyton a szokásaival. — Jól van, Kisöreg. Te tu­dod, mi az ábra. De mi az, hogy a szokásaimmal? Tud­tommal azért vesztünk össze, mert nem vetted tudomásul, hogy nekem előbb el kell vé­geznem az egyetemet, és csak aztán jöhetsz te. Vagy népi így volt? —­ Nem! Mert te mindig csak magadra gondolsz, az, hogy én mi mindenről mond­tam le miattad, az téged nem érdekel. — Nem hát! Mert, azt hi­szem, azért én is megtettem a magamét, ha nem is mindent... Na, hozzák a gint... Köszö­nöm szépen! — Vigyázz! Nagyon forró a kávé. — Kösz. — Szóval, ott hagytuk abba, hogy én előbb mérnök akar­tam lenni, és csak azután férj. — Mérnök?! Egy vidéki téeszben... — Na, és? Ott is kell lenni valakinek... Persze, most jut eszembe, neked az élet itt, Pesten kezdődik. Nekem meg éppen nem. Jól van Kisöreg, úgy látom ez még most is meddő téma. Akkor inkább igyunk. Hello! — Brrr... — Mi az, elszoktál tőle? ... Hát így van, Kisöreg! Hülye néha az ember. — Ezt nekem mondtad? — Dehogy!... magamnak. Azt hittem, megérted, miért nem vehettek el, meg minden. Te tudod. Pedig az a két év, ami még hátra van, az már semmi. — Neked. De nekem nem. — Miért? Olyan sürgős ne­ked férjhez menni? Hát nem jobb így, szabadon? — Ne kezdd megint a sza­badságelméleted! Abból ele­gem van. — És a Feri, elvesz? ... Bu­ta kérdés, persze, hogy elvesz. Ilyen lányról még csak nem is álmodhatott egész életében. — Miért piszkálódsz? Mond­tam, hogy nagyon rendes fiú. — Tudom, tudom ... Legyen szíves! — Mit akarsz? — Kérek még két gint. — Nekem már nem kell, így is sokáig maradtam... — Ugyan már, ráérsz. Sza­bad ember vagy még ... — Mondtam, hogy nem ké­rek. — Annyira sietsz? — Annyira. — Kérlek! — És volt valami értelme, hogy behívtál ide? — Hát... mit tudom én. Biztos. — Akkor, szervusz. — Ráérsz még, ugyan'.'.'. Szia. — Tessék a két gin. — Köszönöm. — Elment a kislány? .­.. Egy magas fiúval szokott ide­járni. — Tudom. — Nem azért mondtam, csak ... visszavigyem az egyi­ket? — Nem, hagyja csak. Majd elfogy az is. .. I. *­Járditb­an tetk­írh­­­ata ozdó Kollégiumi CSENDélet Egyik este beesett szemű ifjú nyitott be az „A” épület III. eme­leti vasalószobájába. Keze reme­gett a kilincsen, az egész figura kissé eszelősen festett. Gyöngéd érdeklődésemre nem kaptam vá­laszt. Kíváncsiságom azonban győzedelmeskedett, szó nélkül le­ültem az egyik vasalódeszkára, majd csak lesz valami. Lett is. Durr! Berobb­ant a folyo­són egy ajtó. Nem csapódott — robbant. Rögtön ezután szentori hang süvöltött végig a folyosón: „Bélám, Rozoga felfalta a cso­magod!” Béla szavai nem tűrik a nyomdafestéket. Jókedvűek ma a gyerekek, mi?­t fordultam beteges külsejű kol­legámhoz, de fura módon már az én fejem is rángatózott, ő a ne­­gyedik andaxint fogyasztotta ép­pen, majd gúvadó szemmel próbált ismét tanulmányaiba mélyedni. Ez azonban teljesen haszontalan tö­rekvésnek bizonyult. A „füty­­työs fiúk” masíroztak to­va a lépcső felé, hátul egy vékonyhangú művész a „ci­gánylányt” sikongatta, miköz­ben lábával a ritmust igyekezett kidobálni. Szerencsénk volt, az épület teherbírása felvette a ver­senyt a két perc múlva kezdődő vidám esti verekedés rezonanciá­jával. Ez elkerülhetetlen volt, mi­vel beteges kollégám minden bá­torságát összeszedve kiszólt az aj­tónál : \ VJ -•■- •­— Tanulni szeretnék, nem le­hetne valamivel halkabban? Rövid időn belül a zuhany alatt ázott, nyolc-tíz kaján tettestárs fi­gyelte széles vigyorral vergődé­sét. Zajlanak az események. Sze­rencsétlen barátomnak aznap est€ három tincse megőszült. De az ürömbe öröm is vegyült, boldogan konstatálta, edződik. Eddig ugyan­is napi négy-öt tincse fehéredett meg. Lefekvés előtt megbeszéltük, hogy holnaptól kezdve a szövetke­zet borozójában tanulunk. Ott csendes szanatóriumot élvezhetünk a mi kis kollégiumunkhoz képest. Aki nagyon akar tanulni, köves­sen! Úgyis hiába harcolunk a csendért... Cs. B. KEGYES CSALÁS NE ZAVARJ! NEM LÁTOD, HOGY TANULOK? EZ A GÉPRAJZ VALÓBAN NAGYON ÉRDEKES, VON­ZÓ TUDOMÁNY... HÍREK Urbán Ernő: A nagy balkilö­­vés című zenés komédiáját (zenéjét Vujicsics Tihamér szerezte) január 19-én mutatta be a Kis Színpad parádés sze­reposztásban . Rendezője: Horváth Tivadar. A Mezőgazdasági Mérnök­höz érkezett valamennyi ka­rácsonyi és újévi üdvözletért ezúton mond köszönetet a szerkesztőség.

Next