Mezőgazdasági Mérnök, 1970 (11. évfolyam, 1-20. szám)

1970-01-19 / 1. szám

2 MEZŐGAZDASÁGI MÉRNÖK VITAFÓRUM A műszaki felsőoktatás időszerű kérdései —— Figyelemre méltó cikk jelent meg a fenti címmel a Műszaki Gazdasági Tájékoztató 1969/9. számában Révész András, aki. gépészmérnök, a Központi Fizikai Kutatóintézet tudományos munkatársának tollából. Tekintettel arra, hogy — különösen a gépészmérnöki karon — nagy érdeklődésre tarthat — és a jelek szerint tart is — számot Révész András fejtegetése, az alábbiakban kivonatosan ismertetjük. Szakosítás vagy alkalmazkodásra nevelés? Változások az NDK műszaki felsőoktatásában Mint a szerző írása elején megállapítja, a bővülő isme­retanyag, a szaporodó hallga­tólétszám és a műszaki szak­emberekkel szemben támasz­tott követelmények növekedé­se a világon mindenütt, nehéz problémák elé állítja a felső­­oktatás irányítóit, a tansze­mélyzetet és magukat a diá­kokat is. Kérdésessé vált ugyanis a hagyományos mérnökképzés szintje minden eddigi mód­az oktatásügy, ezen belül a műszaki felsőoktatás legutób­bi évtizede világszerte súlyos­bodó problémák, viták, kísér­letezések, szenvedélyes össze­csapások jegyében telt el. Az ellentétek egyik oka az — szögezi le Révész András —, hogy az egyetemek nem képesek lépést tartani a roha­mos fejlődéssel. A gyors al­kalmazkodás három egymás­sal összefüggő — és csak az áttekinthetőség fokozása cél­jából megkülönböztetett — te­rületen vált halaszthatatlan követelménnyé: ígyic az oktatott ismeret­­anyag; az oktatási , nevelési módszerek és eszközök;­­ a műszaki felsőoktatás szerkezeti felépítését, valamint a gazdasági és kultu­rális életben betöltött helyét és szerepét illetően. Oktatott ismeretanyag Az oktatási anyaggal kap­csolatban, nehézségeket okoz többek közt az a tény, hogy az ismeretanyag rendkívül gyorsan bővül mind a termé­szet-, mind a műszaki tudo­mányok területén, a képzés anyagi és személyi feltételei viszont korlátozottak. Ehhez kapcsolódik, ponto­sabban ebből fakad az a prob­léma, hogy az oktatott anyag jelentős része elavul, mire a diplomát szerzett mérnök a termelőapparátusban vagy másutt elfoglalja helyét. Az ismeretanyag gyors bővülése A mérnökképzés problémái­val több nemzetközi szerve­zetben foglalkoztak. A konfe­renciák részvevői között tel­jes volt az egyetértés; a mér­nökképzés ma csak abban az esetben tekinthető korszerű­nek, ha megtanítja és rászok­tatja a hallgatót, hogy aktív élete folyamán mindenkor ké­pes legyen új ismereteket el­sajátítani. A képzés során a jellemformálás is elsőrendű feladat; a leendő mérnök sze­mélyiségében ki kell fejlesz­teni a vezetői képességeket, az alkotó gondolkodás készségét és a sikeres életvezetéshez szükséges egyéb tulajdonságo­kat. Érdekes, hogy — mint a tanulmányból kiderül —, az amerikai mérnökképzés során általában a teljes képzési idő kb. 20 százaléka humán jelle­gű és a nevelés fontos céljá­nak tekinti az alkotó gondol­kodás kifejlesztését, továbbá a beszéd- és íráskészség fejlesz­tését. Ez természetesen nem jelenti annak tagadását, hogy a jól megalapozott matemati­kai-fizikai, illetve kémiai, bio­lógiai alaptudás és készség — minden további műszaki és természettudományos ismeret­­szerzés alapfeltétele. Ezért ezekre kell helyezni a fő hangsúlyt, mégpedig oly mó­don, hogy az alaptudományok alkalmazásában való jártassá­ga képessé tegye a mérnököt a későbbi pályafutása során je­lentkező problémák felisme­résére és sikeres megoldására. A tananyag változásait a következőkben foglalja össze a szerző (főleg az USA egye­temein tapasztaltak alapján): szere. A tananyagot il­letően általános az a tö­rekvés, hogy az eddigi­nél elmélyültebb jártasságot biztosítson az alaptudomá­nyokban, nőjön a humán jel­legű tárgyak aránya, csökken­jen a tanulmányok során a szakosítás. Sok helyütt hang­súlyozzák a tanulási készség­re, az alkotó gondolkodásra, a problémafelismerésre és meg­oldásra való nevelés fontos­ságát, az oktatás erőteljes szakosítá­sát igényelné, az ismeretek gyors elavulása ezzel szemben kevesebb szakosodást és a ru­galmasságot elősegítő széles körű tájékozottságot, tanulási és alkalmazkodási készséget követel. Oktatási módszerek Az eddigiektől eltérő kész­ségeket elsajátíttatni, továbbá ugyanannyi, vagy lehetőleg rövidebb idő alatt több isme­retet közölni az egyre na­gyobb hallgatólétszámmal, csak új módszerekkel lehet. Külön említést érdemlő tény, hogy nőnek az igények a határterületeket feltáró tudo­mányágakkal szemben is. Az oktatásnak erre egyre na­gyobb figyelmet kell fordíta­nia, kapcsolatot és összhangot kell teremtenie a legkülönbö­zőbb tudományágak oktatása között. A tudomány termelőerővé válása megköveteli, hogy a tudományos eredmények a le­hető legrövidebb idő alatt ipa­ri, illetve mezőgazdasági gya­korlattá váljanak, másképpen az ipar, vagyis a mezőgazda­ság, rövid időn belül elmarad a világszínvonaltól. A tudo­mány és a gyakorlat e létfon­tosságú egymásrautaltsága kö­vetkeztében különösen kiéle­ződtek a viták az oktatás és a kutatás viszonyáról, helyes arányairól, anyagi forrásairól, anyagi és erkölcsi ösztönzők­kel létrehozott kapcsolatukról, egymásrautaltságukról. A korszerű mérnökokta­­£ tásban sokkal nagyobb teret kap a matematika, fizi­ka és más alaptudományok, sokkal több időt szentelnek a laboratóriumi munkának és ez alatt nem rutinméréseket haj­tanak végre, hanem már a kezdő hallgatót is igyekeznek megismertetni a tudományos kutatás alapelveivel és mód­szereivel. Az alaptudomá­nyokban való jártasság és a kutatómunkában szerzett gya­korlat képessé teszi a fiatal mérnököt, hogy eredményesen birkózzék meg számára isme­retlen és az irodalomban sem feldolgozott problémákkal.­­ Bátran és sokrétűen szerepeltetik a tan­anyagban a határtudományok tárgyait. Ez megsokszorozza a fiatal mérnökök akciósugarát, problémamegoldó képességét és megkönnyíti a más képzett­ségűekkel való együttműkö­dést.­­ Az egész tanmenet — előadások, kísérleti munka és az ipari, illetve me­zőgazdasági gyakorlat sokol­dalú bemutatása — során, hangsúlyozzák az ismeretek állandó kiegészítésének és megújításának szükségességét. Az ismeretek elavulásának üteme A cikk szerzője hivatkozik egy érdekes prognózisra, amely szerint a tudományos kutatóknak 1975 után 7 évente teljesen át kell értékelniük szűkebb tárgyakra vonatkozó ismereteiket. A mérnököknek 1975 után munkahetüknek legalább egy teljes napját kell szervezett to­vábbképzésre fordítaniuk, hogy lépést tudjanak tartani a fejlődéssel. A szakosítás és az alkalmaz­kodásra képes kádernevelés ellentétét be lehet mutatni a jövendő munkaidő szempont­jából is. A szakosított oktatás­sal a munkaadó olyan munka­erőhöz juthat, aki azonnal Az alkalmazkodásra nevelés „végterméke” olyan munka­erő, aki azonnal nem haszno­sítható: munkába állítása után még egy — esetleg két évig tart, amíg igazán haté­konnyá válik, s ezen idő alatt a munkaadó szem­pontjából átmenetileg ter­het is jelenthet. Ennek árán viszont aktív, élete végéig al­munkába állítható és haszno­sítható. Legkésőbb 15 év múl­va azonban az ilyen káder „elmeszesedik”, beszűkül, el­avul és élete további 20 éve alatt csak alárendelt feladatot képes ellátni. halmazkodni tud a változó fel­tételekhez, együtt fejlődhet feladataival. A mérnökképzés fő feladata szerint tehát: továbbfejleszt­hető alapismereteket és kész­ségeket kell adni, lehetőleg olyan alapossággal és mély­séggel, hogy ezekre minden további ismeret biztosan tá­­maszkodhassék. A gépi oktatásnak két hát­ránya mindenképpen kiküszö­­bölhetetlennek látszik: egy­részt nagyon drága, másrészt a gép személytelensége hát­rányt jelent az oktató jelen­létének és közreműködésének mozgósító, bátorító, ösztönző hatásával szemben. A legérdekesebb módszer­nek talán a szerző által is részletesen ismertetett úgy­nevezett ADEC-rendszer tű­nik, amely bizonyos mértékig összekapcsolja a hagyományos és a gépi oktatást. Lényege a következő: a hallgatók kisebb csoportok­ban zárt láncú televízión kö­vetik a tanár 10—15 perces előadását, majd a szintén rö­vid — 5—10 perces — kísérle­tet, illetve demonstrációt. Ez­után kerül sor a hallgatók aktív tevékenységére; egy asz­­szisztens irányításával ők is kísérleteket végeznek. A mód­szer befejező aktusa az ellen­őrzés, amely lyukkártyás rendszerrel történik. A hagyományos előadási forma Mivel a szóbeli előadások rendszere belátható időn belül i '. «.? • . Г. . Mindenekelőtt­ a közgazda­sági jellegű ismeretek, az elektronikus adatfeldolgozás, a kibernetika elemei és a ve­zetéshez szükséges szocioló­giai-pszichológiai tudomány­ágak térhódítása szembeszökő a Német Demokratikus Köz­társaságban. A tanmenetek folyamatos korszerűsítésében a hallgatók is közreműködnek. Tudatos cél az amúgy is gyakran el­avuló tényanyag csökkentése, a különféle tudományágak összeolvasztása, az alkotó gon­dolkodni tudás, problémafelis­merési és megoldási készség fejlesztése. Megfigyelhető a legkorszerűbb oktatási mód­szerek, pl. szimulációs modell­­játék­ok, esettanulmányok, programozott oktatás terjedé­se. A hallgatók szakosítása he­lyett sokirányú alkalmazható­ság növelésére törekszik az egész képzési rendszer, a sza­kosítás időpontját pedig átte­szik a munka közbeni tovább­képzésre. A változások másik, emlí­tésre méltó iránya az egyete­mek és a környezet kapcsola­tával függ össze. Erőteljesen szélesítik az egyetemek kuta­tási lehetőségeit. A hallgatók is aktívan részt vesznek a ku­tatási munkában. Hozzátartozik e rendszerhez a műszaki egyetemek szerve­zetén belüli végzés utáni kép­zés is. Megfelelően kiválasz­tott végző hallgatók az egye­temi kutatóintézetekben dol­gozva, már 3 év alatt tudomá­nyos fokozatot érhetnek el. Az egyetemi kutatóintézetek vi­szonylag nagy hatáskörrel rendelkeznek, szerződésköté­si, jogokat kaptak, s mint ön­álló jogi személyek, szerződé­seik teljesítésébe alvállalkozó­kat is bevonhatnak. A műszaki felsőoktatás tendenciái A mérnökképzés célja olyan szakemberek nevelése, akik:­­ adott helyzetben képesek a helyes kérdéseket feltenni, nem váltható fel mással, in­dokolt az előadások techniká­jának gondos elemzése és ja­vítására minden erőfeszítés megtétele. Az egyetemek oktatómunká­jának problémái szükségsze­rűen kapcsolódnak a kutató­munka problémáihoz. Ha ugyanis a kutatómunka az ok­tatóinál lényegesen nagyobb erkölcsi és anyagi sikert ígér, akkor aligha remélhe­tő, hogy a kutatásban sikeres, de az oktatói munkát tehernek érző egyetemi személyzet erőfeszí­téseket tegyen előadói készsé­ge fokozására. Bármilyen újfajta oktatási módszereket alkalmazzanak is, és bármilyen legyen az újfajta és a hagyományos oktatási módszerek aránya, a tanme­netben kiegyenlítetten, egyen­súlyban és szükség szerint to­­vábbfejleszthetően kell össze­fonódnia az elméletnek és a gyakorlatnak, a kutatásnak és az alkalmazásnak, az elemző és a szintetizáló , alkotó te­vékenységnek. E követelmé­nyeknek végső soron az elő­adások, szemináriumok és gyakorlati foglalkozások meg­felelő arányaiban és tartalmá­ban kell testet ölten­iök. — ha a feltett kérdésre vá­laszolni nem tudnak, azt mégis tudják, hol és miképpen lehet a választ keresni, — minthogy pedig a kérdés­re több lehetséges válasz is adódhat, közgazdasági és hu­mán műveltségük képessé teszi őket a műszaki megfontoláso­kon kívülálló szempontok ér­vényesítésére, — ezeken kívül megtanultak tanulni és felejteni, azaz, fo­lyamatosan befogadni az új eredményeket és tapasztalato­kat, mellőzni az elavultakat. Újító szellemű és készségű szakembereket csak az nevel­het, aki maga nemcsak újító, hanem kutató és — a szó nem jogi értelmében — feltaláló. Válság a műszaki felsőoktatásban? A műszaki felsőoktatás tananyaga Változások az oktatás módszereiben Kedves Barátom! Amikor cikkedet elolvastam, sokkal inkább éreztem örömöt, mint felháborodást. Két dolog miatt örültem a „Miért?” megjelenésének. Egyrészt, hogy elmondhatom véle­ményemet egy olyan üggyel kapcsolatban, amelyről tulajdon­képpen vitázni vitázhattam, de úgymond, nem az „én aszta­lom” volt. Örömöm másik forrása a cikk megjelenésének puszta té­nye volt. Végre helyet kapott a Mezőgazdasági Mérnök ha­sábjain egy írás, amely nem hozsannázza, de még csak nem is dicséri a KISZ-bizottság munkáját. (Ezt azoknak szánom, akik azért „nem érzik magukénak” a Mérnököt, és azért nem írnak a lapba, mert a „KISZ-eseknek nem tetsző” cikkeket nem jelentetik meg, egyszóval nincs lehetőség egyet nem ér­tő vélemények kifejezésére.) Ami pedig cikked megírására késztetett, azzal — némi módosítással — teljes mértékben egyetértek. Csekély kiegé­szítésem nem több — de u­am is kevesebb —, mint az, hogy a „Gépész-nyár” kiállítással kapcsolatban nem egészen el nem ismerésről, inkább az elismerés relatív megkéséséről van szó. Mert úgy december elején — tehát jóval a cikk megje­lenése előtt — a KISZ-bizottság jutalomban részesítette az említett kiállítás rendezőit. Úgy érzem azonban, hogy a felvetett kérdések sokkal messzebbre nyúlnak vissza, és sokkal alaposabb választ igé­nyelnek, semhogy lezárhatnánk a decemberi elismerésre va­ló hivatkozással.. Egyetemünkön majd másfél ezer diák tanul. Hallgatóink 98 százaléka tagja a KISZ-nek, és zömük így, vagy úgy (akár egy kiállítás, akár egy bál rendezésének kap­csán) részt vesz közösségi életünk formálásában. Vagyis, nem­csak fotószakkör létezik, hanem még vagy 14 kör, klub, ön­tevékeny művészeti csoport, és amikor megindul a pezsgés, elég nehéz nyomon követni, helyesebben kideríteni, hogy egy­­egy akció sikere mögött kik és hányan állnak. Úgy vélem, ez természetes, hiszen a KISZ-bizottság tagjainak ezenkívül még számtalan, egyéb tennivalójuk akad. Mégis hiszem, hogy a KISZ-bizottság — hol rövidebb, hol hosszabb kivárás után — eddig minden esetben reagált a lel­kesebben dolgozók alkotó munkájára. Ezért nem tudom el­fogadni felhozott példáidat, történetesen a tavalyelőtti cse­regyakorlatokról, illetve a kollégiumavatás kapcsán készített kiállításotokról. Ha nem tévedek, a kiállításokat — közte a tiéteket is — éppen az egyetemi KISZ-bizottság titkára nyi­totta meg. Méghozzá meleg szavakkal, elismeréssel, és jogos büszkeséggel nyilatkozva az általatok készített anyagról. És mé­g egy. Csupán az igazság kedvéért hadd adjak rö­vid áttekintést a szakkör munkájáról. A fotószakkör történe­te — és ezzel együtt a problémák — nem pár hónapos, hanem pontosan két és fél esztendős. 1967 szeptemberétől törekedett a KISZ-bizottság egy állandó, szakkör jelleggel működő fotós csoport létrehozására, és azóta bizony nagyon sok probléma adódott. Kezdődött mindjárt azzal, hogy a kör képtelennek (Folytatás a 4. oldalon.) Kajári a galériában Kajári aggódó, vívódó festő. Sötét, komor tónusai egy sa­játos világot adnak. Nem pesszimista világot. Érted ag­gódnak világot. Kajári Gyula hódmezővásár­helyi festőnek — Veszprém és Dunaújváros után — a har­madik, gyűjteményes kiállítá­sa nyílt a Nemzeti Galériá­ban. Minden témája hitvallását rögzíti: Parasztember, Halott­­sirató, Gyötrődő asszony, Ki­halt tanyaudvar, Elmúlt idő. A képek hangulatot, pillanatot kapnak el. A múló idő, a na­pi küzdelmek pillanatát. Kajári biztos kézzel nyúlt a legfájóbbhoz. Sok vitát váltot­tak ki paraszttémái, (Elha­gyott tanya-sorozat) portréi. Fekete-fehér grafikái sallang­mentesen, tiszta­­ Rónaiakkal mutatják éleslátását. Kétkezi munkások közt van otthon. Alföldi tanyákban, a Dunai Vasműben. Így vall er­ről albumának előszavában: „Bújtam a végtelen kiterjedé­sű tanyavilágot, dolgoztam, néprajzzal foglalkoztam és két kézzel kapartam össze minden olyan szellemi vonatkozású anyagot, amiről azt hittem, hogy idővel egy nagyobb kö­zösség életében egyszer majd jelent valamit ” A kiállítás anyagát másfél évtized terméséből állították össze. (Kajári termékeny fes­tő: 15 év alatt 1000 képet ké­szített.) Művészetére érdemes odafigyelni. Sok újat mond. De a legkomorabb témáról is op­timistán szól. —ma ГТТ / TI • P .. 'I » / I eh napiurdozes (Fotó: M. Berger, APN.)

Next