Mezőgazdasági Mérnök, 1981 (22. évfolyam, 1-19. szám)

1981-02-02 / 1. szám

Ami egy tudósításból kimaradt A Mezőgazdasági Mérnök 1980. november 24-i száma hírt adott az Egyetem és a Mezőgazdaságtudományi Kar állami és társadalmi vezetői­nek Bács-Kiskun megyében tett kétnapos szakmai tanul­­mányútjáról. Bár a tudósítás nagyon „hangulatos” képet festett az eseményekről és valótlant nem tartalmazott —­ a teljesség kedvéért —, kiegészítésre szorul. Hangsúlyozottabb lehetett volna, hogy a cél a Karon hagyományosan kialakult gyakorlat folytatása volt, amely szerint a Kar állami­ és társadalmi vezetői a tan­székvezetők és vezető pro­fesszorok évente más-más helyén az országnak megis­merkednek a legkorszerűbb fajtákkal és termelési eljárá­sokkal. Ezeket gyakran ösz­­szekötjük a Kar előtt álló feladatok megbeszélésével is. A zsúfolt szakmai program miatt erre „értekezlet” for­májában most nem került sor, de a vezetői kollektíva további jó együttműködését biztosító csoportos és szemé­lyes eszmecserékre igen jó alkalmat nyújtott a tanul­mányút. Meg lehetett volna írni, hogy a meglátogatott üzemek mindegyike kedvezőtlen ter­mőhelyi adottságok között működik, de a megfelelő termelési szerkezet kialakítá­sa biztosítja jövedelmező, sőt számos termékeknél kiemel­kedő eredményességű gazdál­kodásukat. Pompadour márkiné viselt dolgainál talán lényegesebb lett volna arról beszámolni, hogy a meglátogatott állami gazdaságokban olyan fiatal vezetőgárdát ismertünk meg, akiknek hivatástudatát, szak­maszeretetét tanítani kellene. Nem érzik magukat mártír­nak, hogy vidéken kell él­niük, megtestesítői a modern agrárértelmiségnek. Ezek után nem is csodálkoztunk, amikor az Izsáki Állami Gazdaság­ban az egyik szép kis épüle­ten a „Gyakornokok háza" feliratot pillantottuk meg. Itt kapnak összkomfortos elhe­lyezést a fiatal, kezdő szak­emberek addig, amíg — ugyancsak a gazdaság segít­ségével — önálló lakáshoz nem jutnak (Ezeket a laká­sokat is láttuk — csodálato­sak!). A szélesen alapozott elmé­leti képzés indokoltságára nem lett volna érdektelen elmondani, hogy találkoz­tunk növényvédős agrármér­nökkel, aki állattenyésztő­ként dolgozott, állatorvos­sal, aki az állattenyész­tési ágazatot vezette, kertész­mérnökkel, akik igazgatóként, termelési igazgatóhelyettes­ként olyan imponáló hozzá­értéssel adtak részletes tá­jékoztatást növénytermesztési és állattenyésztési kérdések­ről, ami bizonyítja, hogy a biztos elméleti alapokra épí­teni lehet, és ha kell, az ilyen mérnök „váltani” is tud! Nem sorolom tovább, ami a tudósítástól kimaradt, mert úgy gondolom, ezzel is sike­rült érzékeltetni, hogy a­ kö­zútieknél sokkal érdekesebb, szakmai ■szempontból is ma­radandó emlékekkel tértünk haza. Szükségesnek tartottam azonban a kiegészítést azért, mert mindannyiunk nevében szégyellném magam a megye és a meglátogatott üzemek vezetői és szakemberei előtt, ha azt hinnék, hogy a látot­takból csak annyi maradt meg bennünk, ami a tudósí­tásban helyet kapott. Flórisné dr. Sipos Ida egyetemi adjunktus ★ Kedves Sipos Ida! Személyes beszélgetésünk megerősített abban az érzésem­ben, hogy kiegészítését nemcsak amiatt írta, ami riportomból kimaradt, hanem amiatt is — vagy talán elsősorban amiatt —, ami benne van. A kirándulás szakmai „oldalának”, megle­het, nem szenteltem kellő teret írásomban. De fontosabbnak tartottam, hogy a kísérőjelenségek is helyet kapjanak benne. Tisztelettel: Dulai Sándor „Kicsikhez hajolni..." (Folytatás az 1. oldalról.) az sincs... Látszólag értéktelen hulladékok­ból — például fa­levélből, ceruzaforgácsból — is lehet nagyon szép dolgokat készíteni. — ötletek nélkül a legcsodálatosabb eszközellátottsággal sem jutnánk messzire — teszi hozzá Erika, majd így folytat­ja: " A gazdasági vezetés távlati elképzelése szerint az épü­letben levő szolgálati lakás kiürítésével sor kerül az óvoda bővítésére. Ez lehetővé teszi négy csoport kialakítását, a dol­gozók számára pedig külön öltöző biztosítását. Jelenleg ugyanis az egészségügyi szobában öltöznek át, mivel az épü­let adottságai miatt erre a célra külön helyiséget nem tud­tunk berendezni. Az egyetemi óvodában 75 lenne az ideális gyermeklét-­szám. A 75 helyre ebben az évben 94 apróságot vettek fel. A csoportok számának növekedésével egy óvónőre kevesebb gyermek jut, s ez nyilván még több törődést, még tudatosabb nevelőmunkát eredményez. A hatalmas egyetem mellett a kicsi óvodát szinte alig venni észre. Eddig számomra is csak egy volt a többi között. Most, hogy néhány órát ott töltöttem, igazat adok a szülők­nek. Erika és munkatársai hivatásszeretete, lelkesedése való­ban példamutató. S példamutató a szerénységük is. Aki a fenti tulajdonságokkal hadilábon áll, s ráadásul ismeri az óvodai fizetéseket, valószínűleg arra gondol: -­ Ez mind szép, de mit kapnak cserébe? Csakugyan, mit kapnak? Megkérdeztem Erikától. Válaszul Váci Mihály sorait idézte: „osztani magad, hogy így sokasodjál; kicsikhez hajolni, hogy magasodjál; hallgatni őket, hogy tudd a világot, róluk beszélni, hat szólsz a világhoz. Széjjel szóródni — eső a homokra — sivatagnyi reménytelen dologra, s ha nyár se lesz tőled — s a táj se zöldebb, — hutákká gyűjt a mély: — soká isznak belőled!” — dalai — — Van egy úri ajánlatom, Sándor — mondta egy nap a direktor. Sándor pedig he­gyezte a fülét, mert a cégnél addig még nemigen tettek ne­ki úri ajánlatot. Most igen, így lett ne­m egészen fél év­nyi gyakorlattal a Városföldi Állami Gazdaság kiskunfél­egyházi kerületének igazgató­helyettese. Növénytermesztő létére Hereford, magyartar­ka és holstein-friz szarvas­­marhák gyámolítója, vízállá­sos legelők reménybeli fel­­virágoztatója, k­ezdő létére havonta ötezer forintot in­kasszáló egzisztencia. Persze, szabadon választhatott, de sejtették vele, hogy nincs szükség olyan nyámnyira, vállalkozni gyáva alakokra, akik ilyen lehetőségre nemet mondanak. Bár tartozunk az igazságnak azzal, hogy Sán­dor alighanem minden presz­­szió nélkül is igennel vála­szolt volna. János nem kapott úri aján­latokat, de mindhárom kerü­let teljes növényvédelme, gyümölcsösök, erdő, szőlő, szántók súlya nyomja széles vállait. Hrubi Gyula is ve­lünk ballagott a nyárelőn, most meg hetek óta ízlelget­heti, hogyan hangzik neve mögött a „kerületi növény­­termesztési ágazatvezető” titulus. A Városföldi Állami Gaz­daságot újabban csak a „fia­talok, gazdaságaként” aposzt­rofálják. Nem minden él nélkül. Éppen ottjártamkor jelentette be távozását egy igazgató. Nem ő nyitotta azok sorát, akik néhány hónap alatt vállukra kanyarítottá­k a vándortarisznyát, merre tá­gasabb, i­i határt, új tanyát keresni. Ürülnek a székek az íróasztalok mögött, s tojáshéj recseg, ahogy új gazdáik el­foglalják őket. — Három megye állami gazdaságainak három köz­pontjából egyet csináltak. Akik az új garnitúrából ki­maradtak, megkapták a gaz­daságok vezető posztjait. Az új igazgatók, új vezérkart hoztak magukkal. Megindult a fluktuáció. Kétágyas szobában beszél­getünk. Az ajtó másik olda­lán hosszú folyosó. A folyosó, végén zuhanyozók, közös me­legítő konyha. ■ Ó, boldog em­lékezetű kollégiumi évek! Az ajtón itt is DYMO szalagon a nevek: Rudi János, Hajdú Sándor. Csak itt nemigen töl­tenek öt évet a lakók. Csa­láddal, gyerekekkel, kevésbé csábos a koleszélet akólmele­­ge. Hatvanezres beugróval a gazdaság lakáshoz juttat né­hány év alatt. A szállóba­rakk Kecskemét határában van. Parasztfőiskolának hív­ják az épületcsoportot. Haj­dan gazdákat képeztek itt. Úr­i becsülete volt annak, aki sikerrel elvégezte. Most két alig száradt tintájú gö­döllői diploma kéklik a szoba polcain szakkönyvek társasá­gában. De hosszabb a polc, hogysem csak a szakirodalom férne el rajta. Jut még hely nyelvkönyveknek, sőt Senecá­nak, Puskinnak, Feuerbach­­nак, Herman Ottónak, La Fontaine-nek, Karinthynak és Kosztolányinak is. Békésen ül egymás mellett József Attila és a tavalyi kiadású Biblia. A falra rajzszögezve Balla Mar­git rézkarcai. Sanyi mérgelő­dik: — Én kecskeméti vagyok, de soha nem fordult elő, hogy a könyvesboltban félretettek volna nekem valamit. János meg ősz óta lakik itt, többet volt színházban, mint én, és már az újságárus is messziről megismeri. — Persze, hogy megismer. Ő maga mondta, hogy három éve — amióta újságot árul — még soha senki nem vett tő­le Magyar Mezőgazdaságot! Hogy János bámulatosan megismerte a várost öt hó­nap alatt, magam is tapaszta­lom, ahogy reggel a gazdaság autóbusza egy nagy kört leír­va összeszedi a városföldi központ Kecskemétről járó dolgozóit. Magyarázza merre járunk, melyik utcát hogy hívják, mikor volt polgármes­ter a névadója. — Itt az új megyei kórház. Ez , a Széchenyi-város. Panel­házak. Egy lakás háromszáz­­ezer forint. A központ. Eze­ket szalagháznak hívják. Fél­millió körül lehet lakást kap­ni. — Potomság. Húsz-harminc év alatt összespórolod, ha jól gazdálkodsz. De milyen tájé­kozott vagy! Kiderül, hogy János lakás­nézőben töltötte ideje nem kis részét. A húsz-harminc évnél valamivel hamarabb szeret­ne nekifogni saját családi életének. Sanyi is hasonló ci­pőben jár. — Erre sok a tanya. De fogalmam sincs, hogyan kell ott élni. Hát nem fogok fe­leséggel, esetleg gyerekkel oda menni, hogy most tanul­jam­ meg. — Tanyára én is gondol­tam. De a decemberi nagy havazáskor megértettem, hogy ott mennyire el van zárva az ember. Még ha kocsija van is. — Akkor mégis a gazdaság lakásakciója látszik a leg­jobbnak. — Látszólag. De egyelőre nem akarok ilyen nagyon a gazdasághoz kötődni. Télen nem sok a dolog. Csak a szőlőt metszegetik né­hányan a hidegben, egy trak­tor hordja szarvasba a trá­gyát, egy markoló műtrágyát rakodik. Azt ilyenkor is lehet szórni, a hóra. Csak aki már eltöltött egy nyarat, mondhat­ja, hogy van fogalma az itte­ni munkáról. Most az irodák­ban sem pezseg az élet. Já­nos az alma növényvédelmi költségét szorítgatja kétezer forint alá, Sanyiék a jövő évi befejezetlen termelést terve­zik. Lassan múlnak az órák. Jut idő beszélgetésre is, át­kukkantani szomszédos szo­bákba. Fél öt, amikor Kecs­kemét centrumában leszál­­lunk a buszról. — Néha egyenesen kime­gyek a szállásra. Mindig van mit csinálni, rengeteg dolgot kellene elolvasni. De ha akar az ember, minden estére ta­lálhat magának programot a városban. A hónap elején je­lenik meg a műsorkalauz. A színház, a mozi, a hangver­senyek mellett a művelődési központban is rengeteg érde­kes dolgot szerveznek. A mai estét mégis a Pa­rasztfőiskolán töltjük inkább. Régen láttuk egymást. Sok minden történt azóta. — Azt képzeltem, sokat fogok majd tanulni a tapasz­taltabbaktól — dörmög János szőke szakállából. — De én vagyok az egyetlen növény­védős. Van egy technológiai szaktanácsadónk. Az a dolga, hogy mindenbe beleszóljon, ami kertészet és növényter­mesztés. Eddig a megyei központban dolgozott. Volt néhány kérdésem, úgy gon­doltam, segít. Órákat töltöt­tünk el, nem mondott se igent, se nemet. Végül fakép­nél hagytam. Nagy botrány lett. De azóta békén hagyjuk egymást, önállóan szeretnék dolgozni. „We don’t need no educa­tion!" Időközben a szomszéd­ból látogató érkezett. Ma vet­te meg a Pink Floyd lemezt, és ebben a szobában van le­mezjátszó. — De ezzel az önállósággal is bajban vagyok. Már most látom, hogyan mennek a dol­gok. Nem a cégek, hanem ba­rátok és ismerősök hálózata adja és veszi a vegyszert. Elég ha nem nekem szól először a telefon, hogy valami megérke­zett, már hoppon maradok. És én ebbe nem akarok beszállni. De ha már egy egyszerű kata­lógushoz személyes ismeretség kell? Sanyival kimegyünk a szo­bából. A zenétől nehezen érte­ni egymás szavát és bent kü­lönben is tilos a dohányzás. — Tudod néha irigylem a határozottságát. Amikor el­kezdtünk dolgozni, rögtön be­mutatkozott. Aki letegezte, visszategezi. Én ezt kínosnak éreztem volna. Hogy én miért vállalom el az igazgatóhelyettességet? Ősszel már voltam Félegyhá­zán, és jól éreztem magam. Kaptam egy „szolgálati" lovat. Én ezt szeretem. Még a mar­hákat is, hiába vagyok nö­vénytermesztő. És úgy fogom fel, hogy most végre kipróbál­hatom magam. Lehet, hogy romantikus vagyok, de én tényleg hiszek abban, hogy ez szép: „kenyeret adni”, meg ilyesmi. Nádasi Tibor Odutta void nékie. "H #i л' * , мйМв шш...... Immáron közhely a „hete­­sik” történetében, hogy az utolsó csoportra lesújt a tél bosszúja, hóförgeteg és hótor­lasz képében elnyomva a már több száz kilométerről érkező disznószagot. A förge­teg több-kevesebb sikerél­ményt nyújt a havat lapáto­ló gólyáknak, mert bár a levegő hideg, metsző, fogva­­cogtató, de szóratlan friss, ami nem éppen elhanyagol­ható körülmény. Hatvannál befúrtuk ma­gunkat a hóba. Nem volt túl nehéz cselekedet, mert vagy felfelé vagy lefelé lehetett indulni, előre nem. Úgy tűnt, a vasút is eme két ponthoz tartotta magát, ugyanis, hét­főn hajnalban egy órás vá­rakozás után sikerült elérni az előző napi 20 órás vona­tot. Ezután már semmi sem akadályozhatott meg minket abban, hogy hajnali tízre megérkezzünk nagygombosi szállásunkra. A végállomás — Fenyőha­­raszt — még igen messze volt, legalábbis az elhányan­dó hó mennyiségét tekintve. Útközben többször felvetődött bennünk, hogy a következő téli olimpián a magyar csa­­pat színeiben indulhatnánk a hóhányók nemes versenyében. Nem kevésbé volt biztató a fogadtatásunk a tangazdaság­ban, ahol szinte járványsze­­rűek­ tűntek el előlünk a ve­zérkar tagjai, így Szabó „ta­nár úr” vezetett minket kör­be a sűrű sertésszagfelhőben. Aztán úgy tűnt, ott is raga­dunk. Már éppen kezdtünk magunknak estére bevackol­ni, — mert a több tonnás bulldózerek hiába gyömöszöl­ték be ж útról a havat, a szél befújta újra — amikor hójárónk előállt bátor pa­rancsnokával, s így hósimán visszajuthattunk Nagygom­bosra. Másnap hőérzékelő pontja­ink segítségével, szinte má­sodpercek ala­tt megtaláltuk a telep legmelegebb helyét. Csodálatos volt, hogy nem tudtunk kifogyni a munka­folyamatokat érintő kérdé­sekből, az érdeklődés dicsére­tes mivolta túl gyanúsnak tűnt egyeseknek, illetve egy bizonyos hölgynek, — így különböző helyeken töltöttük a nap hátralévő részét — bár őróla még idejekorán, az­az utolsó nap megtudtuk, hogy a pártfogónkat üdvözölhettük benne a bekövetkezett tíz nap alatt. A dolgozókkal rendkívül jól megértettük egymást, szinte tanári méltósággal tá­lalták ki a tudományokat és ahol tudtak segítettek ne­künk, annak ellenére, hogy már tizedszer, söpört végig rajtuk a hallgatóság meg­szokott kérdésáradata. Lassan megszülettek helyi specialistáink, kik komoly szaktekintélyre tettek szert egyes részlegeken belül. A vemhesítés nehéz fogalomkö­rét P. Tibi sajátította el a legjobban, élőiről, hátulról is­merte már az ottaniak mun­káját. Jómagam a fiaztatót sze­meltem ki „kártevésem” színhelyéül, ahol szinte min­den pillanatban pottyant, il­letve csurrant-cseppent vala­mi. Ellenben közönségdíjun­kat, amit a hirtelen szükség hívott életre — egy jobbára nyitott típusú hizlalda-meg­oldás nyerte el. Lehet, hogy „belülről központi fűtésű”, új fajta malacokkal volt meg­rakva a helyiség, a légtér hi­degét ellensúlyozandó. Egy szó mint száz: végre-valahára többet esznek az állatok, igaz, hogy nem híznak el, sőt még talán némi súlyfelesleget ad­nak le. Lényeg a karcsú­ság ...! Estéli programjaink egyikén — szép hétközepi napon — ketten nekieredtünk a hatva­ni mozik „sorának”. Igaz, ná­lunknál sokkal többen nem vártak az előadásra, hacsak a jegyszedőket nem számítjuk bele. Négyen árválkodtunk elő a­ függöny felgördülését, a híradót, a nem amerikai és nem monstre filmet, egyszó­val a kultúrát, sötétből a fényt! így a visító malacok között sem tudtuk elfelejte­ni a gödöllői alma-matert, ahol sohasem ásítoznak üre­sen a rendezvénytermek ... Persze a visítozó­ malacok nem az üres móz­ miatt visí­tottak, inkább a „kivont” szi­ke láttán rémüldöztek, még ha oly avatott kézben remeg­tek is a pengék, mint a gaz­­dász gólyák. Való igaz, nem lehet valami dicső érzés ár­­tány köznévre hallgatni! Sze­gény újszülött, alig vette rá még magát, hogy megszüles­sen, a fogait lecsippentik, a farkát levágják, a fülét egy furcsa kalauz kezeli és az­tán urambocsá’ dudorodó kin­cseitől is megszabadítják, ha szerencsétlenül a teremtés malacok koronájaként jött erre a szép, illatos világra. A malacok Taigetosza igen csak divatban van még, az apróság — humanitárius szempontból vezérelve — 2 M-mel csapódik be, nyekken, aztán elhallgat... ámen. Epilógusként valami fene nagy következtetést kellene levonni a dialektika lapos ta­laján szunnyadó, ámde a fel­tétlen kölcsönhatásoktól ve­zérelt, állandó hízásban lévő, neopozitivista takarmányfo­­gyasztó jellegekkel tele agga­tott, excentrikus mozgású és gondolkodású disznóról, de minek? Szenvednek ők énél­kül is éppen eleget. —Szakszik Ákos— HETE-sítúra

Next