Mezőgazdasági Mérnök, 1981 (22. évfolyam, 1-19. szám)
1981-02-02 / 1. szám
Ami egy tudósításból kimaradt A Mezőgazdasági Mérnök 1980. november 24-i száma hírt adott az Egyetem és a Mezőgazdaságtudományi Kar állami és társadalmi vezetőinek Bács-Kiskun megyében tett kétnapos szakmai tanulmányútjáról. Bár a tudósítás nagyon „hangulatos” képet festett az eseményekről és valótlant nem tartalmazott — a teljesség kedvéért —, kiegészítésre szorul. Hangsúlyozottabb lehetett volna, hogy a cél a Karon hagyományosan kialakult gyakorlat folytatása volt, amely szerint a Kar állami és társadalmi vezetői a tanszékvezetők és vezető professzorok évente más-más helyén az országnak megismerkednek a legkorszerűbb fajtákkal és termelési eljárásokkal. Ezeket gyakran öszszekötjük a Kar előtt álló feladatok megbeszélésével is. A zsúfolt szakmai program miatt erre „értekezlet” formájában most nem került sor, de a vezetői kollektíva további jó együttműködését biztosító csoportos és személyes eszmecserékre igen jó alkalmat nyújtott a tanulmányút. Meg lehetett volna írni, hogy a meglátogatott üzemek mindegyike kedvezőtlen termőhelyi adottságok között működik, de a megfelelő termelési szerkezet kialakítása biztosítja jövedelmező, sőt számos termékeknél kiemelkedő eredményességű gazdálkodásukat. Pompadour márkiné viselt dolgainál talán lényegesebb lett volna arról beszámolni, hogy a meglátogatott állami gazdaságokban olyan fiatal vezetőgárdát ismertünk meg, akiknek hivatástudatát, szakmaszeretetét tanítani kellene. Nem érzik magukat mártírnak, hogy vidéken kell élniük, megtestesítői a modern agrárértelmiségnek. Ezek után nem is csodálkoztunk, amikor az Izsáki Állami Gazdaságban az egyik szép kis épületen a „Gyakornokok háza" feliratot pillantottuk meg. Itt kapnak összkomfortos elhelyezést a fiatal, kezdő szakemberek addig, amíg — ugyancsak a gazdaság segítségével — önálló lakáshoz nem jutnak (Ezeket a lakásokat is láttuk — csodálatosak!). A szélesen alapozott elméleti képzés indokoltságára nem lett volna érdektelen elmondani, hogy találkoztunk növényvédős agrármérnökkel, aki állattenyésztőként dolgozott, állatorvossal, aki az állattenyésztési ágazatot vezette, kertészmérnökkel, akik igazgatóként, termelési igazgatóhelyettesként olyan imponáló hozzáértéssel adtak részletes tájékoztatást növénytermesztési és állattenyésztési kérdésekről, ami bizonyítja, hogy a biztos elméleti alapokra építeni lehet, és ha kell, az ilyen mérnök „váltani” is tud! Nem sorolom tovább, ami a tudósítástól kimaradt, mert úgy gondolom, ezzel is sikerült érzékeltetni, hogy a közútieknél sokkal érdekesebb, szakmai ■szempontból is maradandó emlékekkel tértünk haza. Szükségesnek tartottam azonban a kiegészítést azért, mert mindannyiunk nevében szégyellném magam a megye és a meglátogatott üzemek vezetői és szakemberei előtt, ha azt hinnék, hogy a látottakból csak annyi maradt meg bennünk, ami a tudósításban helyet kapott. Flórisné dr. Sipos Ida egyetemi adjunktus ★ Kedves Sipos Ida! Személyes beszélgetésünk megerősített abban az érzésemben, hogy kiegészítését nemcsak amiatt írta, ami riportomból kimaradt, hanem amiatt is — vagy talán elsősorban amiatt —, ami benne van. A kirándulás szakmai „oldalának”, meglehet, nem szenteltem kellő teret írásomban. De fontosabbnak tartottam, hogy a kísérőjelenségek is helyet kapjanak benne. Tisztelettel: Dulai Sándor „Kicsikhez hajolni..." (Folytatás az 1. oldalról.) az sincs... Látszólag értéktelen hulladékokból — például falevélből, ceruzaforgácsból — is lehet nagyon szép dolgokat készíteni. — ötletek nélkül a legcsodálatosabb eszközellátottsággal sem jutnánk messzire — teszi hozzá Erika, majd így folytatja: " A gazdasági vezetés távlati elképzelése szerint az épületben levő szolgálati lakás kiürítésével sor kerül az óvoda bővítésére. Ez lehetővé teszi négy csoport kialakítását, a dolgozók számára pedig külön öltöző biztosítását. Jelenleg ugyanis az egészségügyi szobában öltöznek át, mivel az épület adottságai miatt erre a célra külön helyiséget nem tudtunk berendezni. Az egyetemi óvodában 75 lenne az ideális gyermeklét-szám. A 75 helyre ebben az évben 94 apróságot vettek fel. A csoportok számának növekedésével egy óvónőre kevesebb gyermek jut, s ez nyilván még több törődést, még tudatosabb nevelőmunkát eredményez. A hatalmas egyetem mellett a kicsi óvodát szinte alig venni észre. Eddig számomra is csak egy volt a többi között. Most, hogy néhány órát ott töltöttem, igazat adok a szülőknek. Erika és munkatársai hivatásszeretete, lelkesedése valóban példamutató. S példamutató a szerénységük is. Aki a fenti tulajdonságokkal hadilábon áll, s ráadásul ismeri az óvodai fizetéseket, valószínűleg arra gondol: - Ez mind szép, de mit kapnak cserébe? Csakugyan, mit kapnak? Megkérdeztem Erikától. Válaszul Váci Mihály sorait idézte: „osztani magad, hogy így sokasodjál; kicsikhez hajolni, hogy magasodjál; hallgatni őket, hogy tudd a világot, róluk beszélni, hat szólsz a világhoz. Széjjel szóródni — eső a homokra — sivatagnyi reménytelen dologra, s ha nyár se lesz tőled — s a táj se zöldebb, — hutákká gyűjt a mély: — soká isznak belőled!” — dalai — — Van egy úri ajánlatom, Sándor — mondta egy nap a direktor. Sándor pedig hegyezte a fülét, mert a cégnél addig még nemigen tettek neki úri ajánlatot. Most igen, így lett nem egészen fél évnyi gyakorlattal a Városföldi Állami Gazdaság kiskunfélegyházi kerületének igazgatóhelyettese. Növénytermesztő létére Hereford, magyartarka és holstein-friz szarvasmarhák gyámolítója, vízállásos legelők reménybeli felvirágoztatója, kezdő létére havonta ötezer forintot inkasszáló egzisztencia. Persze, szabadon választhatott, de sejtették vele, hogy nincs szükség olyan nyámnyira, vállalkozni gyáva alakokra, akik ilyen lehetőségre nemet mondanak. Bár tartozunk az igazságnak azzal, hogy Sándor alighanem minden preszszió nélkül is igennel válaszolt volna. János nem kapott úri ajánlatokat, de mindhárom kerület teljes növényvédelme, gyümölcsösök, erdő, szőlő, szántók súlya nyomja széles vállait. Hrubi Gyula is velünk ballagott a nyárelőn, most meg hetek óta ízlelgetheti, hogyan hangzik neve mögött a „kerületi növénytermesztési ágazatvezető” titulus. A Városföldi Állami Gazdaságot újabban csak a „fiatalok, gazdaságaként” aposztrofálják. Nem minden él nélkül. Éppen ottjártamkor jelentette be távozását egy igazgató. Nem ő nyitotta azok sorát, akik néhány hónap alatt vállukra kanyarították a vándortarisznyát, merre tágasabb, ii határt, új tanyát keresni. Ürülnek a székek az íróasztalok mögött, s tojáshéj recseg, ahogy új gazdáik elfoglalják őket. — Három megye állami gazdaságainak három központjából egyet csináltak. Akik az új garnitúrából kimaradtak, megkapták a gazdaságok vezető posztjait. Az új igazgatók, új vezérkart hoztak magukkal. Megindult a fluktuáció. Kétágyas szobában beszélgetünk. Az ajtó másik oldalán hosszú folyosó. A folyosó, végén zuhanyozók, közös melegítő konyha. ■ Ó, boldog emlékezetű kollégiumi évek! Az ajtón itt is DYMO szalagon a nevek: Rudi János, Hajdú Sándor. Csak itt nemigen töltenek öt évet a lakók. Családdal, gyerekekkel, kevésbé csábos a koleszélet akólmelege. Hatvanezres beugróval a gazdaság lakáshoz juttat néhány év alatt. A szállóbarakk Kecskemét határában van. Parasztfőiskolának hívják az épületcsoportot. Hajdan gazdákat képeztek itt. Úri becsülete volt annak, aki sikerrel elvégezte. Most két alig száradt tintájú gödöllői diploma kéklik a szoba polcain szakkönyvek társaságában. De hosszabb a polc, hogysem csak a szakirodalom férne el rajta. Jut még hely nyelvkönyveknek, sőt Senecának, Puskinnak, Feuerbachnак, Herman Ottónak, La Fontaine-nek, Karinthynak és Kosztolányinak is. Békésen ül egymás mellett József Attila és a tavalyi kiadású Biblia. A falra rajzszögezve Balla Margit rézkarcai. Sanyi mérgelődik: — Én kecskeméti vagyok, de soha nem fordult elő, hogy a könyvesboltban félretettek volna nekem valamit. János meg ősz óta lakik itt, többet volt színházban, mint én, és már az újságárus is messziről megismeri. — Persze, hogy megismer. Ő maga mondta, hogy három éve — amióta újságot árul — még soha senki nem vett tőle Magyar Mezőgazdaságot! Hogy János bámulatosan megismerte a várost öt hónap alatt, magam is tapasztalom, ahogy reggel a gazdaság autóbusza egy nagy kört leírva összeszedi a városföldi központ Kecskemétről járó dolgozóit. Magyarázza merre járunk, melyik utcát hogy hívják, mikor volt polgármester a névadója. — Itt az új megyei kórház. Ez , a Széchenyi-város. Panelházak. Egy lakás háromszázezer forint. A központ. Ezeket szalagháznak hívják. Félmillió körül lehet lakást kapni. — Potomság. Húsz-harminc év alatt összespórolod, ha jól gazdálkodsz. De milyen tájékozott vagy! Kiderül, hogy János lakásnézőben töltötte ideje nem kis részét. A húsz-harminc évnél valamivel hamarabb szeretne nekifogni saját családi életének. Sanyi is hasonló cipőben jár. — Erre sok a tanya. De fogalmam sincs, hogyan kell ott élni. Hát nem fogok feleséggel, esetleg gyerekkel oda menni, hogy most tanuljam meg. — Tanyára én is gondoltam. De a decemberi nagy havazáskor megértettem, hogy ott mennyire el van zárva az ember. Még ha kocsija van is. — Akkor mégis a gazdaság lakásakciója látszik a legjobbnak. — Látszólag. De egyelőre nem akarok ilyen nagyon a gazdasághoz kötődni. Télen nem sok a dolog. Csak a szőlőt metszegetik néhányan a hidegben, egy traktor hordja szarvasba a trágyát, egy markoló műtrágyát rakodik. Azt ilyenkor is lehet szórni, a hóra. Csak aki már eltöltött egy nyarat, mondhatja, hogy van fogalma az itteni munkáról. Most az irodákban sem pezseg az élet. János az alma növényvédelmi költségét szorítgatja kétezer forint alá, Sanyiék a jövő évi befejezetlen termelést tervezik. Lassan múlnak az órák. Jut idő beszélgetésre is, átkukkantani szomszédos szobákba. Fél öt, amikor Kecskemét centrumában leszállunk a buszról. — Néha egyenesen kimegyek a szállásra. Mindig van mit csinálni, rengeteg dolgot kellene elolvasni. De ha akar az ember, minden estére találhat magának programot a városban. A hónap elején jelenik meg a műsorkalauz. A színház, a mozi, a hangversenyek mellett a művelődési központban is rengeteg érdekes dolgot szerveznek. A mai estét mégis a Parasztfőiskolán töltjük inkább. Régen láttuk egymást. Sok minden történt azóta. — Azt képzeltem, sokat fogok majd tanulni a tapasztaltabbaktól — dörmög János szőke szakállából. — De én vagyok az egyetlen növényvédős. Van egy technológiai szaktanácsadónk. Az a dolga, hogy mindenbe beleszóljon, ami kertészet és növénytermesztés. Eddig a megyei központban dolgozott. Volt néhány kérdésem, úgy gondoltam, segít. Órákat töltöttünk el, nem mondott se igent, se nemet. Végül faképnél hagytam. Nagy botrány lett. De azóta békén hagyjuk egymást, önállóan szeretnék dolgozni. „We don’t need no education!" Időközben a szomszédból látogató érkezett. Ma vette meg a Pink Floyd lemezt, és ebben a szobában van lemezjátszó. — De ezzel az önállósággal is bajban vagyok. Már most látom, hogyan mennek a dolgok. Nem a cégek, hanem barátok és ismerősök hálózata adja és veszi a vegyszert. Elég ha nem nekem szól először a telefon, hogy valami megérkezett, már hoppon maradok. És én ebbe nem akarok beszállni. De ha már egy egyszerű katalógushoz személyes ismeretség kell? Sanyival kimegyünk a szobából. A zenétől nehezen érteni egymás szavát és bent különben is tilos a dohányzás. — Tudod néha irigylem a határozottságát. Amikor elkezdtünk dolgozni, rögtön bemutatkozott. Aki letegezte, visszategezi. Én ezt kínosnak éreztem volna. Hogy én miért vállalom el az igazgatóhelyettességet? Ősszel már voltam Félegyházán, és jól éreztem magam. Kaptam egy „szolgálati" lovat. Én ezt szeretem. Még a marhákat is, hiába vagyok növénytermesztő. És úgy fogom fel, hogy most végre kipróbálhatom magam. Lehet, hogy romantikus vagyok, de én tényleg hiszek abban, hogy ez szép: „kenyeret adni”, meg ilyesmi. Nádasi Tibor Odutta void nékie. "H #i л' * , мйМв шш...... Immáron közhely a „hetesik” történetében, hogy az utolsó csoportra lesújt a tél bosszúja, hóförgeteg és hótorlasz képében elnyomva a már több száz kilométerről érkező disznószagot. A förgeteg több-kevesebb sikerélményt nyújt a havat lapátoló gólyáknak, mert bár a levegő hideg, metsző, fogvacogtató, de szóratlan friss, ami nem éppen elhanyagolható körülmény. Hatvannál befúrtuk magunkat a hóba. Nem volt túl nehéz cselekedet, mert vagy felfelé vagy lefelé lehetett indulni, előre nem. Úgy tűnt, a vasút is eme két ponthoz tartotta magát, ugyanis, hétfőn hajnalban egy órás várakozás után sikerült elérni az előző napi 20 órás vonatot. Ezután már semmi sem akadályozhatott meg minket abban, hogy hajnali tízre megérkezzünk nagygombosi szállásunkra. A végállomás — Fenyőharaszt — még igen messze volt, legalábbis az elhányandó hó mennyiségét tekintve. Útközben többször felvetődött bennünk, hogy a következő téli olimpián a magyar csapat színeiben indulhatnánk a hóhányók nemes versenyében. Nem kevésbé volt biztató a fogadtatásunk a tangazdaságban, ahol szinte járványszerűek tűntek el előlünk a vezérkar tagjai, így Szabó „tanár úr” vezetett minket körbe a sűrű sertésszagfelhőben. Aztán úgy tűnt, ott is ragadunk. Már éppen kezdtünk magunknak estére bevackolni, — mert a több tonnás bulldózerek hiába gyömöszölték be ж útról a havat, a szél befújta újra — amikor hójárónk előállt bátor parancsnokával, s így hósimán visszajuthattunk Nagygombosra. Másnap hőérzékelő pontjaink segítségével, szinte másodpercek alatt megtaláltuk a telep legmelegebb helyét. Csodálatos volt, hogy nem tudtunk kifogyni a munkafolyamatokat érintő kérdésekből, az érdeklődés dicséretes mivolta túl gyanúsnak tűnt egyeseknek, illetve egy bizonyos hölgynek, — így különböző helyeken töltöttük a nap hátralévő részét — bár őróla még idejekorán, azaz utolsó nap megtudtuk, hogy a pártfogónkat üdvözölhettük benne a bekövetkezett tíz nap alatt. A dolgozókkal rendkívül jól megértettük egymást, szinte tanári méltósággal tálalták ki a tudományokat és ahol tudtak segítettek nekünk, annak ellenére, hogy már tizedszer, söpört végig rajtuk a hallgatóság megszokott kérdésáradata. Lassan megszülettek helyi specialistáink, kik komoly szaktekintélyre tettek szert egyes részlegeken belül. A vemhesítés nehéz fogalomkörét P. Tibi sajátította el a legjobban, élőiről, hátulról ismerte már az ottaniak munkáját. Jómagam a fiaztatót szemeltem ki „kártevésem” színhelyéül, ahol szinte minden pillanatban pottyant, illetve csurrant-cseppent valami. Ellenben közönségdíjunkat, amit a hirtelen szükség hívott életre — egy jobbára nyitott típusú hizlalda-megoldás nyerte el. Lehet, hogy „belülről központi fűtésű”, új fajta malacokkal volt megrakva a helyiség, a légtér hidegét ellensúlyozandó. Egy szó mint száz: végre-valahára többet esznek az állatok, igaz, hogy nem híznak el, sőt még talán némi súlyfelesleget adnak le. Lényeg a karcsúság ...! Estéli programjaink egyikén — szép hétközepi napon — ketten nekieredtünk a hatvani mozik „sorának”. Igaz, nálunknál sokkal többen nem vártak az előadásra, hacsak a jegyszedőket nem számítjuk bele. Négyen árválkodtunk elő a függöny felgördülését, a híradót, a nem amerikai és nem monstre filmet, egyszóval a kultúrát, sötétből a fényt! így a visító malacok között sem tudtuk elfelejteni a gödöllői alma-matert, ahol sohasem ásítoznak üresen a rendezvénytermek ... Persze a visítozó malacok nem az üres móz miatt visítottak, inkább a „kivont” szike láttán rémüldöztek, még ha oly avatott kézben remegtek is a pengék, mint a gazdász gólyák. Való igaz, nem lehet valami dicső érzés ártány köznévre hallgatni! Szegény újszülött, alig vette rá még magát, hogy megszülessen, a fogait lecsippentik, a farkát levágják, a fülét egy furcsa kalauz kezeli és aztán urambocsá’ dudorodó kincseitől is megszabadítják, ha szerencsétlenül a teremtés malacok koronájaként jött erre a szép, illatos világra. A malacok Taigetosza igen csak divatban van még, az apróság — humanitárius szempontból vezérelve — 2 M-mel csapódik be, nyekken, aztán elhallgat... ámen. Epilógusként valami fene nagy következtetést kellene levonni a dialektika lapos talaján szunnyadó, ámde a feltétlen kölcsönhatásoktól vezérelt, állandó hízásban lévő, neopozitivista takarmányfogyasztó jellegekkel tele aggatott, excentrikus mozgású és gondolkodású disznóról, de minek? Szenvednek ők énélkül is éppen eleget. —Szakszik Ákos— HETE-sítúra