Mezőgazdasági Mérnök, 1988 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
Teleki Sámuel nyomán haladva Emlékexpedíció Kelet Afrikába n A történet kezdete visszanyúlik a XIX. századba. Élt Erdélyben egy Teleki Sámuel nevű dúsgazdag főnemes, aki egy szép tavaszi napon Raguza kikötőjében járva megismerkedett Höhnel Lajossal, a fiatal osztrák tengerésztiszttel. Teleki vadászszenvedélye, Höhnel térképészeti ismeretei szerencsésen találkoztak a kalandvággyal, minek következtében 1887 elején Zanzibár szigetéről útra kelt egy 300 fős expedíció, amely másfél éves „gyalogtúrát” tett Kelet-Afrikában. Nem is akármilyet, hiszen az utókor véleménye szerint a magyar felfedező vállalkozások között Teleki Sámuelé nevezhető a legsikeresebbnek. Az expedíció eredményei: Felfedeztek két tavat, amelyeknek a Rudolf, illetve a Stefánia nevet adták — a trónörökös és felesége tiszteletére —, valamint rábukkantak a Rudolf-tótól délre fekvő 646 m-es vulkánra, amely azóta is Teleki nevét viseli. Útjukkal terjedelmes fehér foltot tüntettek el Kelet-Afrika térképéről. Elsőként haladtak végig a kelet-afrikai árokrendszerhez tartozó Narvasa-árkon; elsőként hatoltak át dél—észak irányban Kenya területén. Az expedíció tudománytörténeti jelentősége sem lebecsülendő. 1. Ezen eredmények alapján mutatta ki Erward Suess — osztrák geológus — a kelet-afrikai és szíriai tektonikus árokrendszer összefüggését, korszakalkotó megállapítást téve földünk fejlődéstörténetére. 2. A Teleki-vulkán atengerparttól távol működik — ezzel megcáfolta az addig élő hiedelmet, miszerint a vulkáni kitörést a mélybe szivárgott és ott gőzzé vált tengervíz okozza. Más jellegű eredmény: az út elején Teleki 108 kg-ot nyomott, a végére ez a tekintélyes testsúly 64 kg-ra olvadt... A vadászszenvedélyen túl a tudományos megismerés vágya is motiválta Telekit. 3000 km-es útjuk során 65 térképfelvétel készült, rendszeres meteorológiai észleléseket, geológiai, kőzettani megfigyyléseket, néprajzi anyaggyűjtést végeztek. Az így felgyülemlett anyagot aztán hazatérve szakemberekkel érzékeltették is. Csaknem 100 évvel később történt, hogy az ELTE néhány geológus- és geofizikushallgatója betévedt az érdi Földrajzi Múzeumba. A világtérképen magyar utazók útvonalait tanulmányozták, így hát észre kellett venniük, hogy a Teleki-expedíció centenáriumához közeledik. Ezzel meg is született az ötlet: megismételni az utat! (Szakmailag is érdekesnek ígérkezet, hiszen a kelet-afrikai árokrendszer a geofizika fontos része.) Az előkészületek kb. másfél évet vettek igénybe — bár a feladatokat felosztották egymás között. 11 országon kellett áthaladniuk, ami nem kevés vízumintézgetéssel jár. Aztán ott voltak a nem éppen elhanyagolható anyagiak. Szétküldtek egy szekérderék levelet mindenféle címekre, melyben előadták tervüket, és egyúttal szíves hozzájárulást kértek. Ennél meglepőbb, hogy kaptak is. Kaptak az Ikarustól egy átalakított buszt két sofőrrel, és sok más cégtől (pl. Centrum, Lehel, Hungexpo stb.) — értékes segítséget, pénz, illetve áru formájában. 1987. június 8-án indulhatott az expedíció. Na, nem 300 fővel, mint annak idején , most mindössze heten: Simon Wintermans, (Hollandia), Kármán Balázs (GATE), Hornos István, Suha György, Vincze Attila, Lévai Örs, Bezdán Sándor (ELTE). A sokhengeres Ikarusbusszal átszelték Jugoszláviát, Bulgáriát. Mielőtt Törökországot is maguk mögött hagyták volna, merő akklimatizálódási célzattal megmártóztak Isztambulnál a tengerben. Átvágtak Szírián, majd Jordánia következett, ahol először szakították meg útjukat, és egy hetet pihenésre, valamint országjárásra szántak. Útikalauzaik Magyarországon végzett egykori egyetemisták voltak. Akabából áthajóztak a Sínai-félszigetre, majd Szueznél léptek Afrika földjére június 21-én. Nagy örömmel érkeztek Kairóba, hiszen ekkor még nem tudták, hogy ezzel kezdetét veszi a hetes egyiptomi fogságuk. Az ok: a Nílus menetrend szerinti áradása ezúttal késlekedett, a szárazföldet pedig lezárták . Egyiptom és Szudán viszonya az idő tájt kissé elmérgesedett. A buszt hajóval kellett volna továbbszállítaniuk, erre pedig nem kaptak engedélyt. Amíg a 22-es csapdájában vergődtek, szakítottak időt arra is, hogy Egyiptom szépségeivel ismerkedjenek, így jutottak el Alexandriától Luxorig, El Gizától Aswanig. Dél-Egyiptomban már 43- 45 fokos meleg lankasztotta hőseinket, és az engedély csak nem jött. Mit volt mit tenni, a buszt hazaküldték a két sofőrrel és Kármán Balázzsal, a maradék pedig jól megtömve hátizsákjait konzervekkel, fogtaa hálózsákját, és Aswantól — a Nasszertavon — Wadi Halfáig hajózott. A Núbiai-sivatag 900 kilométerén aztán 3 nap és 3 éjjel tartott a vonatozás. Mindnyájuk számára ez jelentette a legkeményebb erőpróbát. Iszonyú tömeg, hőség, szomjúság, mely elől időnként a vonat tetejére menekültek. Egyhangú sínylődésüket csak itt-ott szakította meg egy-egy homokvihar vagy vonatkisiklás. A vonatút Khartoumban véget ért. Itt azonban sikerült egy egyhetes muzulmán ünnepet kifogniuk, ami azért „jó”, mert ilyenkor semmi nem működik, minden zárva van. Azért végül repülőjegyet szereztek Kenyába, de oda már csak kettejük juthatott el, az anyagi lehetőségek szűkössége, illetve a közlekedési eszköz hiánya miatt. A két szerencsés: Simon Wintermans és Bezdán Sándor. Nairobiban landoltak, és azonnal autóstopra kaptak, hogy végre elkezdjék a Teleki-féle expedícióútvonalának bejárását. Először a Kilimandzsáró Kibo (5895 m) csúcsát (ez Afrika legmagasabb pontja) mászták meg, ami annak idején Telekinek nem sikerült, azóta azonban jól kiépített út vezet fel. Ezt követően Dares-Salamból hajóztak Zanzibár szigetére — valaha innen ellenőrizték, ki lép a kelet-afrikai partokra. A Pangani folyó völgye után Mombasába, majd Nairobiba jutottak. A közben meglátogatott Nemzeti Park kiábrándító látvánnyal szolgált erősen megcsappant vadállományával. Teleki vadásznaplójában még arról számol be, hogy egy nap több orrszarvút is elejtett egyéb vadak mellett — ti. gondoskodnia kellett az útitársak élelmezéséről. Ma Kenya területén mintegy 500 orrszarvú él — igaz, manapság vannak konzervek. Északnak vették útjukat, hogy elérjék a 4985 m magas Kenya hegyet. Ennek megmászása igazi hegymászófeladat, így helyette egy egyszerűbbet választottak hőseink. Ezen a környéken futottak össze James B. Brown angol íróval, aki Teleki Sámuel után kutat, és értékes információkkal szolgált róla. A tavakhoz közeledve az autóstop egyre gyérült, és már csak öt nap volt a Rómába induló repülőgép startjáig. Már-már visszafordultak, amikor a szerencse teherautónak öltözve jelent meg, s így eljutottak a Teleki-vulkánig. A gyaloglást nehézzé tette a kemény lávafelszín, a kommunikálást pedig az a tény, hogy itt már nem értettek egyáltalán angolul, így csupán az időközben felcsipegetett szuahéli szavakkal operálhattak. Végül elérték a Rudolf-tavat, s a forróságra való tekintettel többszörösen megcsobbantak a sós ízű vízben. Itt már se turista, se út — örvendeztek a vándorok. Visszafelé még útba ejtették a Baringo-tavat, aztán irány Nairobi, ahol fél nap pihenés és teljes ruhakészletük — értsd: 1 ing+1 gatya — kimosására került sor. 4 hónap után landoltak az öreg Európa földjén, Rómában. Fekete-Afrikában csupa kedves, segítőkész emberrel találkoztak,akik éjszakára befogadták istállójukba a vándorokat. Most pedig — slusszpoénként — gyorsanfrissen kirabolták őket!.. Na, mindegy, a legfontosabb, hogy sikerült végigjárni a kitűzött utat. Az emlékexpedíció utóélete? Néhány diavetítés, egy-két cikk itt-ott kicsit napirendre tűzte Teleki Sámuelt és nem mindennapi útjának eredményét mélyítette a köztudatban. Annak, akit érdekel: Simon Wintermans fotókiállítást rendez az utazás anyagából ez év márciusában, amely megtekinthető Hollandiában, ugyanis Budapesten nem volt számára hely ... Vitéz Ibolya Az 1987. évi közgazdasági Nobel-díjas: R. M. Solow Amikor 1987-ben a közgazdasági „Alfred Nobel Emlékdíjat” az amerikai közgazdász Solow kapta, a közvélemény ezt is egy olyan jelzésnek fogta fel, hogy a monetáris gazdaságpolitika és elmélet több éves „virágzása” után várhatóan ismét az állami beavatkozás Keynes által kidolgozott elméletét veszik elő a fejlett tőkés világban. Solow ugyanis bírálja a jelenlegi amerikai kormány Friedman professzor által megalapozott gazdaságpolitikáját és — mint, ahogy egy magyar újságnak adott nyilatkozatából kiderült, úgy véli „ ... a kormányoknak társadalmi küldetésük olyan gazdaságpolitika kialakítása, amellyel mérsékelni lehet a társadalmi szempontból nem kívánatos piaci fluktuációkat." 1924. augusztus 23-án született Brooklynban, jelenleg a Massachussetts Institute of Technology-n professzor. Oktatói és kutatói pályafutása során a közgazdaság-tudomány számos lényeges problémájával foglalkozott. Legismertebbek a növekedési elméletei és e magas elismerést is olyan matematikai modell kidolgozásáért kapta, amely alkalmas a gazdasági növekedést meghatározó tényezők leírására és kvantifikálására. Solow professzort az ún. neoklasszikus növekedési elmélet megteremtőjének tartják, aki szerint a gazdaság növekedési ütemének nagyságát nem a kereslet, hanem a termelési tényezők alakulása befolyásolja. A solow-i növekedés alapképlete szerint a növekedési ütem a technikai haladástól, a termelési tényezők növekedési ütemétől és a termelési rugalmasságoktól függ. E megközelítésben az újszerűséget az jelentette, hogy a súlypont a tőke és a munka növekményéről áttevődött a technikai haladásra, hiszen ő azt tekintette döntő faktornak. Ennek alapján megkísérel egy olyan aggregát termelési függvényt szerkeszteni az amerikai gazdaságra, amelyben szétválasztja a technikai haladás hatását a tőke és munka helyettesítési hatásától. E kísérlet kapcsán elméletét komoly bírálat érte, amelyet aztán ő maga is (és több követője) továbbfejlesztett. Az 1956-ban megszerkesztett alapképletet már az 1960- as évek elején igyekezett bővíteni. A technikai haladást felosztotta megtestesült és meg nem testesült technikai haladásra. Az előbbi a legmodernebb technikai beruházásokat jelenti, tehát a tőke tárgyakban ölt testet, az utóbbi a termelési tényezők együttes működését, beleértve a szervezést, gyakorlást, vezetést stb. A megtestesült technikai haladás bevezetése révén lehetővé vált, hogy az eddig egymástól függetlenül vizsgált termelési tényezők között öszszefüggéseket is keressünk. Fontosak azok a kísérletei is, amelyekben a tudományos kutatásra, szakképzettség növelésére fordított kiadások hatását vizsgálta a technikai haladásra. Solow bizonyítja, hogy a különböző évjáratú tőkék eltérő hatékonyságúak, emiatt nem lehet társadalmi szinten egyszerűen összegezni őket. A különböző években beruházott tőkeállomány más-más szintű technikai haladást testesít meg, azért ezekre különkülön ágazatmodelleket dolgoz ki. Mindez a megtestesült technikai haladáson alapszik. Úgy gondolom mindezek alapján Soron legtekintélyesebb megállapításai közé azt kell sorolnunk, hogy kimutatta: a növekedési ütem és a beruházási hányad növekedése között nincs közvetlen öszszefüggés, hiszen a beruházási hányad növelése csak átmenetileg befolyásolja a technikai haladást. Mindez ellentmondott a megelőző közgazdasági felfogásnak. Solow, több munkatársával együtt bírálta a Cobb-Douglasféle termelési függvényt. Nem ismerték el, hogy a helyettesítés rugalmassága egységnyi és ezt országokra és iparágakra külön-külön számították. Ennek alapján egy új termelési függvényt szerkesztettek, amelyet a szakirodalom CES- függvényként ismer és amely határesetben tartalmazza a Cobb-Douglas-féle termelési függvényt. A neves professzor ezen kívül foglalkozott még a munkanélküliség kérdésével, a munkanélküliség és az infláció kapcsolatával, a piaci mechanizmusokkal, a tőke- és kamatelmélettel és egyensúlyi problémákkal. Bírálta a Római Klub 1972-ben kiadott „A növekedés határai” című tanulmányát. Két amerikai elnök gazdasági tanácsadó testületének is tagja volt. Véleményével minden esetben az állami beavatkozás gazdaságpolitikáját hirdette, természetesen annak továbbfejlesztett, neoklasszikus változatát. Ha munkásságát és elméletét röviden értékelni kellene, akkor én egy momentumot emelnék ki ezzel kapcsolatban. Solow professzor tanai és megállapításai ma részét képezik Magyarországon a felsőoktatás tananyagainak. E szerint alkotása időtálló, maradandó, a közgazdaságtudományt előrevivő. Növekedési elmélete alapján nagyon sokan foglalkoznak ma is e témával, hiszen megállapításaival a tudományos gondolkodásra is termékenyítőleg hatott. Dr. Guth László egyetemi tanársegéd Я Тτ1ل: Vizsgálunk*. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem januárról mindig a vizsgaidőszak jut az eszembe. Ha mondjuk egy túlságosan is forróvérű lány lennék a budapesti éjszakából, valószínűleg a pangó idegenforgalomra és az ezzel járó jelentős jövedelemkiesésre asszociálnék. Tekintettel azonban arra, hogy jószerivel még baráti köröm is az egyetemről kerül ki, talán nem csoda, ha az év első hónapja kapcsán más, izgalmakban nem kevésbé bővelkedő aktualitások rémlenek fel: szigorlatok, kollokviumok, beszámolók, hogy a pótvizsgák legkülönbözőbb fokait már ne is részletezzem. Ha annak idején Lev Tolsztoj egy férjét jobb híján éppen megcsaló sztudentkáról formázza meg Anna Karenina tragikus történetét, a meseeposz feltehetően így kezdődött volna: „Minden sikeres vizsga hasonlít egymásra, de minden sikertelen a maga módján az.” Mert a kettes — vagy uram bocsá' jobb érdemjegy — láttán mindenki egy csapásra elfelejt mindent. Mindenekelőtt a tantárgyat, aztán fokozatosan a tanárt, s ez így megy egészen a legközelebbi vendéglátó-ipari egységig. Ott aztán az odasereglett, még a felkészülés stádiumában tartó hallgatóságot a hős meggyőzi arról, hogy milyen „öcsi” vizsga volt, és csak azért nem kapott jobb jegyet, mert a professzor pikkelt rá. Ezzel szemben a vizsgázóból az elégtelen a legkülönfélébb reakciót váltja ki. Van, aki illedelmesen elköszönve alapozza meg a következő találkozót, és elhatározza, hogy már este hozzálát a könyv ismételt elolvasásához. Mások fel sem veszik a kudarcba fulladt kettesszerzési kísérletet, s csak amikor az adminisztrációban feliratkoznak a következő viszganapra, akkor sejthető, hogy valami velük is történt. A harmadik típust főként az úttörők nyakkendőjének színére hasonlító fejéről lehet megismerni, és ez azt is jelzi, hogy az illető nem egy echte Andaxin reklám. Egyszóval mindenki a maga módján. Pedig a felkészülésnek megvan a biztos stratégiája. Például összegyűjteni az összes ajánlott irodalmat legalább nyolc nappal a vizsga előtt, így egy hétre megnyugtatjuk lelkiismeretünket. A vizsga előtti konzultációra nem célszerű elmenni. Ugyanis itt döbbenünk rá, hogy: a) a többiek már mindent tudnak, csak mi nem tanultunk még eddig; b) a könyvben nincs benne semmi, a vizsgán az előadási jegyzetet kérik. c) ebben a tanévben nem is X tartotta az előadást, hanem Z, és ő nem fogadja el a tavalyiaktól kölcsönkért puskát. ■n" Ezértjobb, ha a felkészülés végső fázisában — tehát utolsó éjjel — tudományos szempontból szilárdabban megalapozott módszereket választunk. Azaz a párnánk alá helyezzük a vizsgáztató által írt tankönyvet, és az így készített speciális szendvics-vánkossal a tanár dolgozószobájának küszöbén vetünk ágyat. Így reggel biztosan elsők leszünk, ami figyelembe véve az egyetemeken elterjedt kávézási szokásokat, igen előnyös. Egyes szovjet szakirodalmak szerint a félcipőbe helyezett ötkopejkás legalább egy jegyet segít, bár jómagam leginkább fordítva felvett ingnek szavazok nagyobb bizalmat. A vizsgán pedig a legfőbb a határozottság. A felkészülés alapján szinte biztosak lehetünk benne, hogy bal kézzel olyan tételt húzunk, amiről fogalmunk sincs. Mivel a puskázás nagyon kifinomult kézügyességet és sokéves gyakorlatot igényel, csak azok vállalkozzanak rá, akik kellően képzettek. A többieknek célszerűbb felkészülési idő nélkül elkezdeni a válaszadást. Ebben hangsúlyozni kell, hogy ez a tárgy számunkra a legkedvesebb, és fölöttébb sajnálatos, hogy milyen kevés óraszámban szerepel a tantervben. Éppen ezért a következő szemeszterben, ha indul ilyen fakultáció, akkor feltétlenül felvesszük az indexbe. Maga a tételben szereplő kérdés nagyon érdekes problémát vet fel, amit most, kihasználva ezt a rövid konzultációs lehetőséget, szeretnénk megvitatni, ha lehet, mert ugye az világos, hogy számunkra nem az érdemjegy a fontos, sokkal inkább a tudomány és az ismeretanyag minél mélyebb elsajátítása. És készen is vagyunk. Az persze nem vitatható, hogy vannak nagyon nehéz szituációk is. Ma már egy politikai gazdaságtan szigorlat sem úgy megy csak, hogy ami csúnya és rossz eszünkbe jut, azt beírjuk a kapitalizmus jellemzői rovatba, míg a szocializmus ismérveit egyszerű előjelváltással kaphatjuk meg. Mert annak idején az egyik legfőbb növekvő erényünkként számon tartott életszínvonalról és folytonos gazdasági növekedésről kiderült, hogy csak vulgáris leegyszerűsítések, spekulatív modellek. (A stabil árakról már nem is szólva.) Az általam már említett nem túl jó hírű éjszakai lányokról egyébként egy másik vizsga is az eszembe jut. Nevezetesen az orosz nyelv. A közelmúltban ugyanis kezembe akadt egy szovjet lap, és csak úgy vizsgafelkészülés gyanánt beleolvastam. Az ominózus cikkben egy lelkes moszkvai hölgy kolléganői nevében nyílt levéllel fordult az illetékesekhez: engedélyezzék már a jelenleg illegálisnak minősített, de bizonyítottan ősidők óta létező mesterségük zavartalan űzését. Mert ugye ők is igényt elégítenek ki, a külföldiek elvárják egy világvárostól az ilyen jellegű szolgáltatást is. Ráadásul nem is ingyen gondolták a lányok. A jelenlegi — a rajtakapástól függő esetenkénti — nevetséges néhány rubelnyi bírság helyett felajánlják bevételük jelentős részét. Nem tudom, honi sorstársnőik szaknyelvként beszélik-e az oroszt. Ha igen, és szintén olvasták ezt a levelet, lányaink közismert tehetsége miatt aggodalom fog el. Félek attól, hogy az éjszaka amazonjai — az útkeresés kapcsán — egyes korábbi erkölcsi tételeinkről is bebizonyítják, hogy nem többek vulgáris leegyszerűsítéseknél, dogmáknál. És akkor aztán szabad a (lány-) vásár, persze csak kemény valutáért. Mivel azonban ehhez a szolgáltatáshoz is minden állampolgárnak joga van, egyéni devizaszámlájáról, a márciusig fehéríthető kétes eredetű dollárkészletéből bárki leemelhet egy százas címletet. Hogy ez tilos dolog? Ugyan kérem! Csak nem szabad megbukni! — szí —