Gömöri Hirlap, 1900 (12. évfolyam, 7. szám)

1900-02-11 / 7. szám

is­ mogatni fogják a meghívottak a tisz^­ elkes kis magyar csapatot hazafia­­man­* czélzatu törekvésében. - közönség Szives örömmel hivjuk előadásra, mert gyermét erre a mükecsjzórakozást talál ez e^T^SZt ^e^effiásrószt hazafias köte­?* " Tiszolcjp.­,, midőn a kis gárdának ez altal ^‹^vések elérésére segéd­kezet űsr tiszolczi magyarok nemcsak a várme­gye, de az egész ország közönségének ro­­konszenvére érdemet nyertek. Mert azt mi nem tartjuk hazafias érdemnek, ha az alsó Sajó völgy lakosai megmaradnak magya­roknak, de azt igenis érdemül rójjuk fel, hogy Tiszolczon, ahol perczről-perezre kell küzdeni a nemzetiségi áramlattal , tem­plomot építenek a magyar hazaszeretetnek. Hatóságok és egyesek karöltve támogas­sák a tiszolczi magyarokat lelkes igyekeze­tükben ! A tiszolczi Magyar Kaszinó folyó évi feb­ruár hó 26-án­ (hétfőn), a városi vendéglő nagytermében tánczczal egybekötött jóté­­konyczélú műkedvelői előadást rendez. — Színre kerül: Mozgó fényképek. Bo­hózat 3 felvonásban. írták Blumenthal Osz­kár és Kadelburg Gusztáv. Magyarosította: Heltai Jenő. — Személyek: Kapor Kálmán, Hegedűs Zoltán. Mariska, a felesége: Kar­­czag Józsefné. Göncs Bálint, az apósa : Leskó Lajos. Róza, a felesége : Schlosser Sámuelné. Kazár Vilma: Dianiska Mariska Kaján Tó­biás : ifj. Gerley Adolf. MeDszky Borisz: Szirák Emil. Ladányi: Kardos Miklós. Gom­bos, könyvvezető: Diviánszky János. Julis, szobaleány: Solcz Etelka. Történik Buda­pesten. — Előadás kezdete este pont fél 8 órakor. Helyárak: Körszék 2 kor. 40 fill. I-sű rendű zártszék 1 kor. 60 fillér. 11-od rendű zártszék 1 kor. 20 fillér. Állóhely 1 korona. Gyermekek felét fizetik. — Felülfi­­zetések a jótékony czél érdekében köszönet­tel fogadtatnak s hirlapilag nyugtáztatnak. Idegenek elszállásolásáról, ha előre beje­lentik, a rendezőség készséggel gondoskodik. te _ ^--------v------------------— ■ Italméresi ügyek. Az italmérések czimezése. Az 1899. évi XXV. t.-cz. végrehajtására vonatkozó utasítás 10. §-a világosan elren­deli, hogy az italmérések üzleti helyisége kívülről az engedélyes teljes nevének illetve c­égének kitétele mellett, valamint az ital­nemek megnevezése mellett a kimérést, il­letve kismértékben való elárusítást vagy nagyban való eladást kitüntető felírással, pl bor, sör, pálinka, korlátlan kimérése vagy­­ korlátolt kimérése, bornak, (saját termésű boroknak) sörnek, szesznek, likőröknek stb. kismértékben való elárusítása, vagy égetett szeszes italok, szesznek nagyban való el­adása felírással látandók el. Saját érdekükben hívjuk fel tehát az en­gedéllyel bíró italmérőket, hogy ezeket a felírásokat függesszék ki, mert különben bírságolva lesznek. Egyúttal a régi italmérési engedélyeket is terjes­szék be az igazgatósághoz, hogy azok az új törvény rendelkezései szerint mielőbb pótoltassanak. Válaszok: Cs. B. Kereskedésekben és szatócsüzletek­ben az állami italmérési jövedékről szóló 1899: XXV. törvényczikk 5. §-a szerint a szesz és abból készült közönséges pálinka kizárásával, csakis egyéb égetett szeszes italoknak álló vendégek részére való po­harazása az utczára való kimérése gyako­rolható. Szatócsoknak szeszt és az abból készült közönséges pálinkát csakis zárt edé­nyekben, az üzleti helyiségen kívül történő fogyasztásra, kicsiben szabad iparszerűleg eladni. K. P. Az árusítást ön most, miután az új törvény már életbe lépett, csakis az új törvény fentebb közölt rendelkezése szerint folytathatja, még, ha nem is cserélték még ki ujjal a régi engedélyét, a­mely önt többre jogosítja. Ha mégis a régi engedély szerint árusít, kiteszi magát annak, hogy megbünte­tik és az engedélyét is megvonják. SAEPMOBI&LÖM. KÉRDEZGETI . . . Kérdezgeti ezt, azt is: Babérra miért vágyom ? Miért irok mindig egyre, Az időmet üdvösebbre Miért nem használom ? Meghiszem, hogy igazuk van, Hogy délibáb éltem, Hogy hiába lelkem álma, Hogy e kétes, rögös pálya Csak tövist hoz nékem. Óh, de mikor e bohó szív Csak dalolni óhajt. Csak dalolni egyre, mindig Eldalolni egytől-egyig A sok vágyat, sóhajt!. . . Pap Dezső. NEKEM MINDHIÁBA . . . Nekem mindhiába beszéltek, A ti nyelveteken nem értek. Nem tudok én mostan egyebet, Csakhogy végtelenül szeretek ! Nem tudok én mostan semmi mást, De én ebbe’ nem vagyok hibás. Barna kis­lány mosolygó szeme: Hibáztatnotok azt kellene ! Farkas Alajos. LENNÉK BÁR KOLDUS . . . Lennék bár koldus rongyba járva, Ez volna éltem boldogsága, Nincs szivemnek más óhajtása ! Gyűlölhetnél te, én nem bánnám ! Ezer könyüim nem hullatnám, Leány szivednek csalfaságán ! Így élni néken édes_xelija,. . , Lelkedre olykor rágondolva, Olykor, ha szivem felzokogna! Ne hidd, hogy kelve házról-házra kerülném, hol a házad tája Arany időmnek legszebb álmai Liszkay Miklós. A TITOK. — Szersó Mah­id utás németből. — Tikkasztó hőség volt ezen az augusztusi napon a zárt szobában; kora reggeltől züm­mögtek a legyek, melyeket az éjjeli szek­rényen lévő nyitott czukortartó, a lemoná­­déval teli serleg és egy üveg nyakáról le­csöppenő szörp, azonkívül a szobában ural­kodó nehéz betegszag csalt elő. A betegnek sárgásbarna arczára repkedtek, mialatt ő azon mély és zsibbasztó álomba volt me­rülve, a­mely a halálnak előhírnöke. Hasz­talanul igyekezett az ifjú őket egy legye­zővel elűzni; visszatértek, hogy a betegnek félig nyitott ajkaira üljenek, a­melyek közül a lehelet röviden, rekedten és hörögve szál­lott kifelé. Estétől nem lehetett kinyitni az ablakot, léghuzam sem lobogtatá a gyer­tyának lángját; este óta szállott a meleg izzósága, kiverve az anizsviz és a lepárolt föld-olaj szagával, Sándor fejébe, a­ki any­jánál virrasztott. — A szoba csendjét csak a haldokló tüdőnek hörgése, néha pedig nehéz és száraz köhögése zavarta meg Virasztott, erős, mozdulatlan tekintetét anyjára szegezve. — úgy látszott, mintha ő ezen éles, a betegségtől lesorvadt arezot, a melyen már minden vonás mozdulatlan volt, erősen emlékező tehetségébe akarná vésni. S ámbár jól tudta, hogy anyja meg fog halni, mégis mindig ismételve gondolt reá, mintha meg akarna győződni róla. Egy könycsep sem csordult ki az ifjú szeméből, egy zokogás sem tört elő kebléből. — El­tompult. Mint egy kőoszlop élt ő ezen szo­bában, miközben jött-ment, orvosságot ho­zott, a párnákat igazgatta és a beteget tá­mogatta. Úgy élt, mint egy álomittas; moz­dulatlan, rögzött tekintettel végzé a beteg­körüli szolgálatot épugy, mint egy beteg­ápoló nő. Nem izget- mozgott ; arczára egy­kedvűséget erőltetett; csak midőn a beteg köhögni kezdett, forditá el tőle sápadt arczát. Csak most, virasztásának legrosszabb ide­jében, midőn anyja a halállal küzdött, gon­­dolá el: »Mit veszit el benne?« Anya és fiú nagyon szerették egymást. Mindent meg­tett fiának egészségéért és jólétéért, a gyer­mekkori súlyos betegségektől ő mentette meg, lelkének művelésére Ő viselt gondot; gyakran elkísérte őt az iskoláig, midőn az eső esett; otthon pedig ő tanította. S nem nem egyszer történt meg, hogy egész éjszaka, — mig fia aludt — törte fejét a mathesisi problémák megfejtésén. Midőn együtt mentek sétálni, Sándor min­dig szépen és finoman volt felöltözve, míg anyja csak szegényesen. Naplementekor egy­más mellé ültek és ilyenkor mindenféléről beszélt neki; elmondta mi jó és mi rossz az életben. A fiú pedig csendesen hallgatta az anyai tanácsokat. De ő magáról soha­sem beszélt, mindig csak fia jövőjét emle­gette. Midőn nagyobb lett, gyakran mondá: — Beszélj nekem valamit magadról, jó anyám. — Nem. Az neked úgyse használ semmit, — mondá röviden az anya és elsápadt. Ily anya volt 6 hozzá. A fiú pedig min­den vonásában, minden tettében, sőt min­den gondolatában hasonlított anyjához. — De azon gyermek, — míg ő halálos ágyán fekszik, — a­kit ő táplált és nevelt, mos­tan már egy 19 éves, erős, izmos, és az emberek által becsült és szeretett ifjú. Minél inkább közeledett a halál órája, a szeretet annál jobban nőtt az anya és fia között. — Anyám, anyám! — kiáltott fel ismé­telve, azt gondolván, hogy ezáltal meg kell őrülnie. A beteg feléje forditá arczát s nyugodt tekintetét, melyben az egész anyai szeretet volt összpontosítva — Hogy érzed magad, anyám • > —Jobban. — Drága anyám, jó anyám­ . . És az ifjú a párnák közé rejtette fejét. Ezután egy hosszú és kínos hallgatás kö­vetkezett. — Adj nekem valamit anyám . . . De ő erre oly gesztussal felelt, mely által az ifjú megértette, hogy nem tud. — Majd lecsukta szemeit és fáradtan rázta fejét, oly mély álomba merült, a mely miatt arcza már merevséget öltött. — Anyám­ ! — mondá halkan. A beteg fölébredt, de megtartotta a ke­mény vonásokat, a merev, üvegesedő sze­­meket. — Anyám, beszélj hozzám, mond meg nekem . . . Tovább nem folytatta, mert midőn a halni készülő lelket felébredni látta azon utolsó egykedvűséggel, a melylyel a haló lélek minden földitől elválik és azon érdektelen­séggel, a mely a haldoklót, mint egy­más Iphaerának részesét tünteti fel, kétségbe esett és zavart hangon kiáltott fel: — Anyám ! Anyám ! Még élt. Anya és fia megfogta egymás kezét. Sándor visszafojtott, csendes hangon beszélt, mint egy gyermek ; hízelgő szavak­kal mondá neki, hogy őt szereti, imádja, hogy ő neki az egyetlen, drága, jó édes­anyja. — E szavakra, mintha kissé magá­hoz tért volna, kezei nem voltak oly for­rók, homlokán nem volt annyi verejték. — De midőn ezen szép szavak közé mintegy önfeledve téve azon kérdést: »mond meg nekem, hogyha e visszafojtott kíváncsiság­gal egybekötött tudásvágyat fiának szavá­ban észrevette, hátradőlt párnái közé, sze­meit behunyta fejét rázta és mintha helyet keresett volna, hogy békében halhasson meg. És midőn a fiú hevesen kétségbeesve, egy komor vagy szerelmes ösztöntől indíttatva gyakran kérdé: »mondd meg nekem? mondd meg nekem ?« mindannyiszor egy sötét pa­nasz szállott ki a megrongált kebelből: a haldokló kétségbeesett lélek panasza. Tíz nap óta küzdött így egymással az anya és fiú a kik egymást imádták. Ez az anya, a ki fia iránt való szeretetból nem

Next