Gömöri Hirlap, 1900 (12. évfolyam, 7. szám)
1900-02-11 / 7. szám
is mogatni fogják a meghívottak a tisz^ elkes kis magyar csapatot hazafiaman* czélzatu törekvésében. - közönség Szives örömmel hivjuk előadásra, mert gyermét erre a mükecsjzórakozást talál ez e^T^SZt ^e^effiásrószt hazafias köte?* " Tiszolcjp.,, midőn a kis gárdának ez altal ^‹^vések elérésére segédkezet űsr tiszolczi magyarok nemcsak a vármegye, de az egész ország közönségének rokonszenvére érdemet nyertek. Mert azt mi nem tartjuk hazafias érdemnek, ha az alsó Sajó völgy lakosai megmaradnak magyaroknak, de azt igenis érdemül rójjuk fel, hogy Tiszolczon, ahol perczről-perezre kell küzdeni a nemzetiségi áramlattal , templomot építenek a magyar hazaszeretetnek. Hatóságok és egyesek karöltve támogassák a tiszolczi magyarokat lelkes igyekezetükben ! A tiszolczi Magyar Kaszinó folyó évi február hó 26-án (hétfőn), a városi vendéglő nagytermében tánczczal egybekötött jótékonyczélú műkedvelői előadást rendez. — Színre kerül: Mozgó fényképek. Bohózat 3 felvonásban. írták Blumenthal Oszkár és Kadelburg Gusztáv. Magyarosította: Heltai Jenő. — Személyek: Kapor Kálmán, Hegedűs Zoltán. Mariska, a felesége: Karczag Józsefné. Göncs Bálint, az apósa : Leskó Lajos. Róza, a felesége : Schlosser Sámuelné. Kazár Vilma: Dianiska Mariska Kaján Tóbiás : ifj. Gerley Adolf. MeDszky Borisz: Szirák Emil. Ladányi: Kardos Miklós. Gombos, könyvvezető: Diviánszky János. Julis, szobaleány: Solcz Etelka. Történik Budapesten. — Előadás kezdete este pont fél 8 órakor. Helyárak: Körszék 2 kor. 40 fill. I-sű rendű zártszék 1 kor. 60 fillér. 11-od rendű zártszék 1 kor. 20 fillér. Állóhely 1 korona. Gyermekek felét fizetik. — Felülfizetések a jótékony czél érdekében köszönettel fogadtatnak s hirlapilag nyugtáztatnak. Idegenek elszállásolásáról, ha előre bejelentik, a rendezőség készséggel gondoskodik. te _ ^--------v------------------— ■ Italméresi ügyek. Az italmérések czimezése. Az 1899. évi XXV. t.-cz. végrehajtására vonatkozó utasítás 10. §-a világosan elrendeli, hogy az italmérések üzleti helyisége kívülről az engedélyes teljes nevének illetve cégének kitétele mellett, valamint az italnemek megnevezése mellett a kimérést, illetve kismértékben való elárusítást vagy nagyban való eladást kitüntető felírással, pl bor, sör, pálinka, korlátlan kimérése vagy korlátolt kimérése, bornak, (saját termésű boroknak) sörnek, szesznek, likőröknek stb. kismértékben való elárusítása, vagy égetett szeszes italok, szesznek nagyban való eladása felírással látandók el. Saját érdekükben hívjuk fel tehát az engedéllyel bíró italmérőket, hogy ezeket a felírásokat függesszék ki, mert különben bírságolva lesznek. Egyúttal a régi italmérési engedélyeket is terjesszék be az igazgatósághoz, hogy azok az új törvény rendelkezései szerint mielőbb pótoltassanak. Válaszok: Cs. B. Kereskedésekben és szatócsüzletekben az állami italmérési jövedékről szóló 1899: XXV. törvényczikk 5. §-a szerint a szesz és abból készült közönséges pálinka kizárásával, csakis egyéb égetett szeszes italoknak álló vendégek részére való poharazása az utczára való kimérése gyakorolható. Szatócsoknak szeszt és az abból készült közönséges pálinkát csakis zárt edényekben, az üzleti helyiségen kívül történő fogyasztásra, kicsiben szabad iparszerűleg eladni. K. P. Az árusítást ön most, miután az új törvény már életbe lépett, csakis az új törvény fentebb közölt rendelkezése szerint folytathatja, még, ha nem is cserélték még ki ujjal a régi engedélyét, amely önt többre jogosítja. Ha mégis a régi engedély szerint árusít, kiteszi magát annak, hogy megbüntetik és az engedélyét is megvonják. SAEPMOBI&LÖM. KÉRDEZGETI . . . Kérdezgeti ezt, azt is: Babérra miért vágyom ? Miért irok mindig egyre, Az időmet üdvösebbre Miért nem használom ? Meghiszem, hogy igazuk van, Hogy délibáb éltem, Hogy hiába lelkem álma, Hogy e kétes, rögös pálya Csak tövist hoz nékem. Óh, de mikor e bohó szív Csak dalolni óhajt. Csak dalolni egyre, mindig Eldalolni egytől-egyig A sok vágyat, sóhajt!. . . Pap Dezső. NEKEM MINDHIÁBA . . . Nekem mindhiába beszéltek, A ti nyelveteken nem értek. Nem tudok én mostan egyebet, Csakhogy végtelenül szeretek ! Nem tudok én mostan semmi mást, De én ebbe’ nem vagyok hibás. Barna kislány mosolygó szeme: Hibáztatnotok azt kellene ! Farkas Alajos. LENNÉK BÁR KOLDUS . . . Lennék bár koldus rongyba járva, Ez volna éltem boldogsága, Nincs szivemnek más óhajtása ! Gyűlölhetnél te, én nem bánnám ! Ezer könyüim nem hullatnám, Leány szivednek csalfaságán ! Így élni néken édes_xelija,. . , Lelkedre olykor rágondolva, Olykor, ha szivem felzokogna! Ne hidd, hogy kelve házról-házra kerülném, hol a házad tája Arany időmnek legszebb álmai Liszkay Miklós. A TITOK. — Szersó Mahid utás németből. — Tikkasztó hőség volt ezen az augusztusi napon a zárt szobában; kora reggeltől zümmögtek a legyek, melyeket az éjjeli szekrényen lévő nyitott czukortartó, a lemonádéval teli serleg és egy üveg nyakáról lecsöppenő szörp, azonkívül a szobában uralkodó nehéz betegszag csalt elő. A betegnek sárgásbarna arczára repkedtek, mialatt ő azon mély és zsibbasztó álomba volt merülve, amely a halálnak előhírnöke. Hasztalanul igyekezett az ifjú őket egy legyezővel elűzni; visszatértek, hogy a betegnek félig nyitott ajkaira üljenek, amelyek közül a lehelet röviden, rekedten és hörögve szállott kifelé. Estétől nem lehetett kinyitni az ablakot, léghuzam sem lobogtatá a gyertyának lángját; este óta szállott a meleg izzósága, kiverve az anizsviz és a lepárolt föld-olaj szagával, Sándor fejébe, aki anyjánál virrasztott. — A szoba csendjét csak a haldokló tüdőnek hörgése, néha pedig nehéz és száraz köhögése zavarta meg Virasztott, erős, mozdulatlan tekintetét anyjára szegezve. — úgy látszott, mintha ő ezen éles, a betegségtől lesorvadt arezot, a melyen már minden vonás mozdulatlan volt, erősen emlékező tehetségébe akarná vésni. S ámbár jól tudta, hogy anyja meg fog halni, mégis mindig ismételve gondolt reá, mintha meg akarna győződni róla. Egy könycsep sem csordult ki az ifjú szeméből, egy zokogás sem tört elő kebléből. — Eltompult. Mint egy kőoszlop élt ő ezen szobában, miközben jött-ment, orvosságot hozott, a párnákat igazgatta és a beteget támogatta. Úgy élt, mint egy álomittas; mozdulatlan, rögzött tekintettel végzé a betegkörüli szolgálatot épugy, mint egy betegápoló nő. Nem izget- mozgott ; arczára egykedvűséget erőltetett; csak midőn a beteg köhögni kezdett, forditá el tőle sápadt arczát. Csak most, virasztásának legrosszabb idejében, midőn anyja a halállal küzdött, gondolá el: »Mit veszit el benne?« Anya és fiú nagyon szerették egymást. Mindent megtett fiának egészségéért és jólétéért, a gyermekkori súlyos betegségektől ő mentette meg, lelkének művelésére Ő viselt gondot; gyakran elkísérte őt az iskoláig, midőn az eső esett; otthon pedig ő tanította. S nem nem egyszer történt meg, hogy egész éjszaka, — mig fia aludt — törte fejét a mathesisi problémák megfejtésén. Midőn együtt mentek sétálni, Sándor mindig szépen és finoman volt felöltözve, míg anyja csak szegényesen. Naplementekor egymás mellé ültek és ilyenkor mindenféléről beszélt neki; elmondta mi jó és mi rossz az életben. A fiú pedig csendesen hallgatta az anyai tanácsokat. De ő magáról sohasem beszélt, mindig csak fia jövőjét emlegette. Midőn nagyobb lett, gyakran mondá: — Beszélj nekem valamit magadról, jó anyám. — Nem. Az neked úgyse használ semmit, — mondá röviden az anya és elsápadt. Ily anya volt 6 hozzá. A fiú pedig minden vonásában, minden tettében, sőt minden gondolatában hasonlított anyjához. — De azon gyermek, — míg ő halálos ágyán fekszik, — akit ő táplált és nevelt, mostan már egy 19 éves, erős, izmos, és az emberek által becsült és szeretett ifjú. Minél inkább közeledett a halál órája, a szeretet annál jobban nőtt az anya és fia között. — Anyám, anyám! — kiáltott fel ismételve, azt gondolván, hogy ezáltal meg kell őrülnie. A beteg feléje forditá arczát s nyugodt tekintetét, melyben az egész anyai szeretet volt összpontosítva — Hogy érzed magad, anyám • > —Jobban. — Drága anyám, jó anyám . . És az ifjú a párnák közé rejtette fejét. Ezután egy hosszú és kínos hallgatás következett. — Adj nekem valamit anyám . . . De ő erre oly gesztussal felelt, mely által az ifjú megértette, hogy nem tud. — Majd lecsukta szemeit és fáradtan rázta fejét, oly mély álomba merült, a mely miatt arcza már merevséget öltött. — Anyám ! — mondá halkan. A beteg fölébredt, de megtartotta a kemény vonásokat, a merev, üvegesedő szemeket. — Anyám, beszélj hozzám, mond meg nekem . . . Tovább nem folytatta, mert midőn a halni készülő lelket felébredni látta azon utolsó egykedvűséggel, a melylyel a haló lélek minden földitől elválik és azon érdektelenséggel, a mely a haldoklót, mint egymás Iphaerának részesét tünteti fel, kétségbe esett és zavart hangon kiáltott fel: — Anyám ! Anyám ! Még élt. Anya és fia megfogta egymás kezét. Sándor visszafojtott, csendes hangon beszélt, mint egy gyermek ; hízelgő szavakkal mondá neki, hogy őt szereti, imádja, hogy ő neki az egyetlen, drága, jó édesanyja. — E szavakra, mintha kissé magához tért volna, kezei nem voltak oly forrók, homlokán nem volt annyi verejték. — De midőn ezen szép szavak közé mintegy önfeledve téve azon kérdést: »mond meg nekem, hogyha e visszafojtott kíváncsisággal egybekötött tudásvágyat fiának szavában észrevette, hátradőlt párnái közé, szemeit behunyta fejét rázta és mintha helyet keresett volna, hogy békében halhasson meg. És midőn a fiú hevesen kétségbeesve, egy komor vagy szerelmes ösztöntől indíttatva gyakran kérdé: »mondd meg nekem? mondd meg nekem ?« mindannyiszor egy sötét panasz szállott ki a megrongált kebelből: a haldokló kétségbeesett lélek panasza. Tíz nap óta küzdött így egymással az anya és fiú a kik egymást imádták. Ez az anya, a ki fia iránt való szeretetból nem