Gyógyászat, 1867 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1867-04-06 / 14. szám

szákra , vagy néha a nélkül is a forrósági következett, midőn a sápadt arc lassan kint kipirult, a hideg végtagok megmelegedtek, az érülés teljes és gyor­sabb (néha 160 egy perc alatt) lett, a gyermek főfájásról nem panaszkodott, nem hányt, hanem kábultan feküdt. Kérdésre olykor felelt, olykor nem, de soha félre nem beszélt. Ezen szak ismét hosszabb-rövidebb ideig tartott, 4—6, egész 20—22 óráig. A rohamok végeztével a kis­fiú elkezdett be­szélgetni, a borogató ruhát elutasította, maga mondta, hogy „a roham el­múlt,“­s többnyire enni kért. A rohamok tartama mindkét szakot összevé­ve , különböző volt, 6 órától egész 26-ig; valamint azok időszakisága is nem volt rendes, mert néha minden nap, máskor minden harmad-, negyed nap mutatkoztak, olykor már a betegség második felében egy hétig is ki­maradtak. Különben ezekről és a láznak egyéb körülményeiről is a be­tegség kezelésem alatti lefolyásánál tüzetesebben szólandunk. Kórisme. Miután a kis­fiú betegsége márt. 18-án kezdő­dött , és pedig csak ápr. 20-án láttam őt Pesten először, betegsé­ge ekkor már több mint egy hónapig tartott, mely idő tehát elégséges volt arra, hogy ha a kórismét nem is egészen biztosan, de mindenesetre nagyobb valószínűséggel lehetett meghatározni, mint a betegség kezdetén, midőn még oly kórfolyamatokról is le­hetett szó, melyek most már kizárhatók voltak. Nézzük azon fő tüneteket, melyek a kórisme meghatározá­sánál vezettek: ide tartoznak az időszakonkint megjele­­nő lázrohamok, azok folyamában föllépő főfájás és hányás, a kancsalság, a tagméredések, a gyer­mek rendkívüli elsoványodása és testének beteg­sége alatti aránytalan megnyúlása. Ezen tünetösszlet már magában véve úgy hiszem elegendő arra, hogy a bal székét a kis­gyermeknél a koponyában, illetőleg az agyban, vagy annak hártyáiban, vagy mindkettőben keressük. Különösen a főfájás, a hányás, a kancsalság és tagmeredés arra mutattak, hogy az agy bizonyos részeire nyomás gyakorol­tatik, és ezen tünetek a nyomás kifolyásai. Az agynyomás oka jelen esetben nem lehetett más, mint vértorlódás által föltételezett láb és izzadmány. A be­tegség elején természetesen csak vértódulás volt jelen az agyhoz, vagy hártyáihoz, s az szabálytalan időközökben lépett föl. Később a torlódás következménye lob lett, melynek folytán létrejött iz­zadmány okozá a második hétben föllépő kancsalságot és gyako­ri tagmeredést. Még később a lob, tehát az izzadmány és az agy­nyomás is növekedett, és­pedig a vértódulás időszaki ismétlődése folytán. Bizonyítja ezt azon körülmény, hogy a lázrohamok ké­sőbb erősebbek lettek, hogy azokhoz hevesebb, sőt utóbb kínzó főfájás járult, hogy a rohamok alatt később hányás is föllépett, s hogy a kancsalság folytonosan nagyobbodott. Mindezen tünetek, és ezen tüneteknek itt előadott fokonkénti növekedése tehát két­ségtelenné tették, hogy az agyban vagy hártyáiban sok van jelen.

Next