Gyógyászat, 1867 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1867-04-06 / 14. szám
szákra , vagy néha a nélkül is a forrósági következett, midőn a sápadt arc lassan kint kipirult, a hideg végtagok megmelegedtek, az érülés teljes és gyorsabb (néha 160 egy perc alatt) lett, a gyermek főfájásról nem panaszkodott, nem hányt, hanem kábultan feküdt. Kérdésre olykor felelt, olykor nem, de soha félre nem beszélt. Ezen szak ismét hosszabb-rövidebb ideig tartott, 4—6, egész 20—22 óráig. A rohamok végeztével a kisfiú elkezdett beszélgetni, a borogató ruhát elutasította, maga mondta, hogy „a roham elmúlt,“s többnyire enni kért. A rohamok tartama mindkét szakot összevéve , különböző volt, 6 órától egész 26-ig; valamint azok időszakisága is nem volt rendes, mert néha minden nap, máskor minden harmad-, negyed nap mutatkoztak, olykor már a betegség második felében egy hétig is kimaradtak. Különben ezekről és a láznak egyéb körülményeiről is a betegség kezelésem alatti lefolyásánál tüzetesebben szólandunk. Kórisme. Miután a kisfiú betegsége márt. 18-án kezdődött , és pedig csak ápr. 20-án láttam őt Pesten először, betegsége ekkor már több mint egy hónapig tartott, mely idő tehát elégséges volt arra, hogy ha a kórismét nem is egészen biztosan, de mindenesetre nagyobb valószínűséggel lehetett meghatározni, mint a betegség kezdetén, midőn még oly kórfolyamatokról is lehetett szó, melyek most már kizárhatók voltak. Nézzük azon fő tüneteket, melyek a kórisme meghatározásánál vezettek: ide tartoznak az időszakonkint megjelenő lázrohamok, azok folyamában föllépő főfájás és hányás, a kancsalság, a tagméredések, a gyermek rendkívüli elsoványodása és testének betegsége alatti aránytalan megnyúlása. Ezen tünetösszlet már magában véve úgy hiszem elegendő arra, hogy a bal székét a kisgyermeknél a koponyában, illetőleg az agyban, vagy annak hártyáiban, vagy mindkettőben keressük. Különösen a főfájás, a hányás, a kancsalság és tagmeredés arra mutattak, hogy az agy bizonyos részeire nyomás gyakoroltatik, és ezen tünetek a nyomás kifolyásai. Az agynyomás oka jelen esetben nem lehetett más, mint vértorlódás által föltételezett láb és izzadmány. A betegség elején természetesen csak vértódulás volt jelen az agyhoz, vagy hártyáihoz, s az szabálytalan időközökben lépett föl. Később a torlódás következménye lob lett, melynek folytán létrejött izzadmány okozá a második hétben föllépő kancsalságot és gyakori tagmeredést. Még később a lob, tehát az izzadmány és az agynyomás is növekedett, éspedig a vértódulás időszaki ismétlődése folytán. Bizonyítja ezt azon körülmény, hogy a lázrohamok később erősebbek lettek, hogy azokhoz hevesebb, sőt utóbb kínzó főfájás járult, hogy a rohamok alatt később hányás is föllépett, s hogy a kancsalság folytonosan nagyobbodott. Mindezen tünetek, és ezen tüneteknek itt előadott fokonkénti növekedése tehát kétségtelenné tették, hogy az agyban vagy hártyáiban sok van jelen.