Gyógyszerészek Lapja, 1923 (18. évfolyam, 1-31. szám)
1923-01-01 / 1. szám
1. szám. Gyógyszerészek Lapja 3. oldal, mára gyűlölet atmoszférája vesz körül bennünket. A kiéleződött helyzetet csak sulyosbbitotta a negyednapos szabadnapok tűzcsóvája. Mint a kari élet hullámveréseinek figyelője, ámulva állunk némely jelenség előtt s ha pár év óta nem szoktuk volna meg azt, hogy minden „ilyen“ tüneménynek valahol a háttérben kell keresni a magyarázatát, akkor a meglepő jelenségeket soha sem érthetnénk meg. Azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk a magyarázatot és felfedjük a tettek mögött megbújt hátsó gondolatokat. Legelőször is a tulajdonosi kar orgánumainak karácsonyi cikkeire vagyok bátor megtenni azon szerény megjegyzésemet, hogy azok absolute nem igyekeztek oltani a tüzet, a nagy égést, hanem — fájdalom — ehelyett gúny tárgyává tették azokat a harcos bajtársainkat, akik existenciájukat kockáztatták becsületbeli kötelességből az elv hűségéért. A tendenciózus beállítás nem tett szolgálatot az ügynek, mert a 1. túloldali orgánum bizonyára tudja azt, hogy vezetőségünket önzetlen és elfogulatlan intenciók vezérlik akkor, amidőn a tagok által megkívánt szabadnapokhoz ragaszkodik. Ne ámítsuk egymást azzal sem, hogy tagjaink egy része azonnal elfogadta a negyednapokat Mindannyian tudjuk, hogy azt, nem szívesen és nem meggyőződésből tették. Azt is tudjuk, hogy a kényszer elszánt és ádáz elkeseredést váltott ki a hallgatagon megtört alkalmazottak között. Ezek után csak azt kérdezem: várjon megérte-e az actio azokat az emóciókat, melyek ha ma nem is, de talán holnap már bekövetkezhetnek? Úgy gondolom — nem! A harmadnapos szabadnapok miatti küzdelembe bizonyos kerületekre vonatkoztatott lokális jelentőségénél fogva, nem volt célszerű belevinni azon kisebb forgalmú gyógyszertártulajdonosokat, kik vagy egyáltalán nem tartanak alkalmazottat, vagy pedig kisegítő-szusztentánssal bonyolítják le a forgalmat. Az a 30—40 jó forgalmú patika pedig bátran elviselheti tovább is a harmadnapos szabadnapokat, különösen, ha az ennek megszüntetésére pazarolt energiát összetéve, közösen fektettük volna a taxa rendezési akcióba, valamint abba az elvbe , minél nagyobb jövedelmet biztosítani a tulajdonosnak, hogy minél nagyobb fizetést adhasson alkalmazottjának. A tárgyalásokon állandóan ezt hangoztattuk, de szavunk, a kellő mérlegelés híjján, pusztában kiáltott szó maradt. Hiába volt a meggyőzés, rábeszélés, nem használt semmit. És most, kétféle veszedelem fenyeget. Az egyik az, hogy az ifjúság látva a tulajdonosi kar zárkózott álláspontját, lassanként elkeseredik, félre áll az útból és azt gondolja: hát ez az a társadalom, melyért a háborúban az életét áldozta ? A második veszedelem az, hogy a letört, önállósulásra képtelen alkalmazottak, kik ma még nem fenyegetőznek és nem rekriminálnak, de egyszer mégis megunják a küzködést, és akkor nem lesznek válogatósak azon eszközök között, melyet az éhes gyomor és a csalódott szív az elkeseredett kezekbe automatikusan belelop. Lássanak tisztán a túloldalon is, és legyen az alkalmazotti kar helyzetének megoldása egy nyitott kérdés, melynek tapintatos megoldása a kari béke feltámasztásának kardinális tétele. Meg kell találni az egészséges megoldást, mielőtt még jobban és veszedelmesebben elvadul ez a kérdés, és mielőtt az egész művelt világ előtt nevetségesekké válunk. Boglutz Viktor. Egy csütörtököt mondott doktorátus. Irta: Latinovits László. (Folytatás.) Az egyik helybeli patikus, aki a reklámcsinálás terén már minden fogást megpróbált, egy szép napon szabadságot kért a Consejo-tól és nyomtalanul eltűnt a városból. 7—8 hónap múlva aztán megtudtuk távollétének az okát a lapok hirdetéseiből. Nagy garral adta tudtul a publikumnak, hogy megérkezett európai tanulmányútjáról és hogy az ottani egyetemeken tanulmányozta a modern gyógyászatot, amiért is a madridi egyetemen egyúttal doctorrá is avattatott. Lett aztán erre olyan pukkadozás a konkurrencia részéről, hogy az boszúért kiáltott és eget kért. Nem régen avatták fel a helybeli tudományegyetemet, s az egyik kollégának az az ötlete támadt, hogy megfolyamodja a gyógyszerész-doktori katedra felállítását az új egyetemen. Válaszul azt kapta, hogy a katedrát csak abban az esetben hajlandó felállítani a miniszter, ha a legkevesebb 14 doktorandust garantálnak. De a Collega meg akarta mutatatni, hogy van ő oly legény, mint a másik, sőt még külömb, mert ő itt akar doktor lenni és nem Madridban. Elkezdte hát maga köré gyűjteni a kandidátusokat a fiatalok közül, de bizony nem tudott 14-et összehozni. Így aztán az öregebbek között kezdett tapogatózni. Eljött hozzám is, elkezdett a collegialitásról szónokolni és addig kapacitált, amig beadtam a derekamat. Hát legyen meg az örömük. Kissé azonban nekem is hízelgett a dolog, mert mégis csak jó reklám a patikának, és ha az idéncok megkapják is a gyógyszerészi rangot, doktorátust már mégsem ajándékozhatnak nekik , s így a rangkülönbözet mégis fenn fog állani. Mivel azonban jól ismerem az argentínai bürokratizmust, csak oly feltétellel mentem bele a dologba, ha a fiatalok magukra vállalják az összes írásbeli folyamodások és egyéb formalitások elvégzését. Bekérték tehát elsősorban az oklevelet egy írásbeli folyamodvány kíséretében. Pár nap múlva visszakaptuk az oklevelet azzal az indokolással, hogy az nem elég, hanem be kell szereznünk egy bizonyítványt attól az egyetemtől, ahol oklevelet nyertünk, hogy ott tényleg elvégeztük a gyógyszerészi tanfolyamot. Nem fért a fejembe a dolog, mert hát mire való akkor a diploma, ha még külön bizonyítvány is kell hozzá. Ebben a véleményben lehetett a buenos airesi egyetem is, mert írásbeli folyamodványunkra azt a választ adta, hogy ők bizonyítványt nem adnak, hanem oklevelet, és ha valamelyikünk oklevelét elvesztette volna, akkor adhatnak másolatot. Erre