Állami gimnázium, Gyöngyös, 1892
I. A koronázás s Arany, kossorús költőnk ünnepélye alkalmából megnyitó beszéd június 8-án. Igen tisztelt Közönség! Tek Tanári kar! Kedves Ifjúság! Egybe gyűltünk, hogy nemzeti életünk két fontos emlékének fiúi kegyelettel áldozzunk. Első, dicsőségesen uralkodó apostoli Királyunk ő Felsége 26 éves megkoronázásának magasztos emléke, s hol találkoznék széles Magyarországon szív, mely öröm repesve melegebben fel ne dobogna mai napon, mely két hatalmas szivnek, t. i. a magyar nemzet és a fejedelmi szív egybeolvadásának, kibékülésének nagy emléknapja ? Messze mennék, ha az elidegenülés történelmi fejtegetésébe bocsátkoznám, azért a mai ünnepély méltóságához alkalmazkodva, kérdem ismét: nincs-e elegendő okunk örülni szeretett királyunk koronázásának, mint a magyar nemzet nagy kiengesztelődésének örömnapján, mely felkent személyét egy negyeel századon túl azon testi és szellemi erőben, a jóság és minden fejedelmi erények dicső gyakorlatában találja, melyek 26 év előtt az összes birodalom népeit a legszebb, a legmegnyugtatóbb és legmegvigasztalóbb reményekkel ajándékozta meg. Hogy e monarchia és édes magyar hazánk annyi baj, annyi viszontagság, életünkre ólálkodó oly sok ellenségek közepette nemcsak meg tudta őrizni régi hatalmát, de sőt kivívhatta magának azt a dicsőséget is, hogy Európa nagy hatalmai között csaknem egyedül élvezheti ma a legbiztosabb alapra, a népek közös lojalitására fektetett békét, ezt egyedül a lángeszű, aranylelkü, angyalszivü királyunknak köszönhetjük, kit Istenünk, mint különös kegyjelét, e monarchia élére állított. Hogy mennyire érdeklődik e nagy király hazánk és népének minden ügyéért, mutatja az 1879. évi szegedi katasztrophánál történt megjelenése. 26 év óta diszlik már a magyar trón megszentelt magasan apostoli Felségünk áldásos élete, és mi örvendünk és örvendve áldjuk Istent azért, mit a nemzet család életében elérni engedett; áldjuk