Gyöngyös, 1877 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1877-04-22 / 16. szám
X-VI. Évfolyam. 1877. Előfizetési árak: Egész .évre 6 frt. — Fél évre 3 frt. Évnegyedre 1 frt 51» kr. Egyes számára : 8? kr. Előfizetés, levelezés és minden, a lap szellemi részét illető küldemény kiadóhivatalunkba utasítandó. Bémentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. * VEGYES TARTALMÚ TÁRSADALMI, GAZDÁSZATI, SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. 18-ik szám. Gyöngyös, április 22. 8*Hirdetési dijak: Minden hasálozott ponitsorhely után 6 kr. Nyilttérben zsry striítsorhely áraiO kr. Kéziratok vissza nem küldetnek. Hivatalos hirdetések egykori hirdetésnél 1 frt. Kincstári illeték fejében 30 kr. előre fizetendő. tfcdl Egy eszme. (Gs. K.) A gazdaközönség évi jövedelmét igen nagy mértékben alászállitja azon körülmény, hogy az aratás, takarítás és cséplés idejében legtöbbször igen magas árért lehet a nélkülözhetlen munkás kezeket beszerezni. Nem azt mondjuk ezzel, hogy a szegény földmivelő napszámos néptől irigyelnék azon kenyeret, melylyel családját föntartja és melyért oly annyira majdnem állatiasan megdolgozik. Epen nem. Alert a napszámos ember magas napszáma követelésének megvan az értelme és pedig abban, hogy hazánk legnagyobb részben földmiveléssel foglalkozván, mivel ezen téren a munka télen szűk térre szorítkozik, a földmiveléssel foglalkozó napszámos, a telet leginkább munkátlanul heverve s nem a legritkább esetben, bámulatos nélkülözésben tölti el. Tehát eme földhözragadt szegény népnek, a nyári munkaidő alatt kell az egész évi kenyerét megkeresni. S igy erős izzadsággal keresett kenyere jogos. A magas napszám alászállítását s a szegény nép megélhetésének alapját biztosítani különben nem oly óriási föladat, mint amily nehezen és tartózkodva nyúlnak e kérdés megoldásához. Tévednénk ha azt mondanék, hogy a földmivelő, szegényebb sorsú népünk, kenyérkeresetének előállítására célzó elmélkedések avagy tárgyalások nem történtek. Sőt több is történt. Hangos dikciók, hasábokra nyúló hírlapi cikkek sem maradtak el. De még a kormány is elmondá gondosnak látszó édesatyaként, hogy a helyzeten javítani kell. Részint a hangzatos dikciók, részint a hasábokra nyúló cikkek nyomán , de leginkább a külhon példáin okulva meg is találták a biztos, célhozvezető gyógyszert, mellyel az illetők ideje értékesítve, vagyoni jólétük legalább részben is emelhető. És ez: a házi ipar. A hangzatos kezdeményezés talán az ország egyik vagy másik részében tett is valamit. Tovább azonban alig haladtak; alig tétetett egyébb a honfiúi felsőhajtásnál és az írott malaszttal teljes jókivánatnál. Legalább a mi vidékünkön alig tudunk felmutatni egyebet a jámbor óhajtásnál. Mindent a kormánytól várunk szeretik ránk mondani. Smiles hírneves angol író is azt mondja: „Az a nemzet, mely mindent felülről vár, nem érett a szabadságra s*könyílyen hajlik a szolgaság felé!“ Igaza van az angol írónak, hogy aki önerejében bízik, annak győzelme előbb biztosított, mint aki segélyt vár s attól várja az eredményt is’; mert első esetben az illető, szabad gondolkozású ember; az utóbbi esetben géppé alakul át. Ez azonbéli.len esetnél mi reánk nem alkalmazható. Márpedig azon oknál fogva sem, mert itt átalánosságban, az ország összes szegényebb sorsú népei jólétének emeléséről van szó; de azért sem, mivel a kezdeményezésnek nemcsak szellemi, de anyagi támogatásra is nagy és elkerülhetlen szüksége van, mely utóbbival boldog országunkban, hol a kis birtokosokat a káros uzsora majdnem kipusztitotta; az ipart, a külhon ipara, a káros vámszövetség mellett koldussá tette; s a könnyű vérű nagy urainkat a váltótörvény akkori életbelépte, mig az országban, bankok, olcsó pénzek nem voltak, kipusztította: ily körülmények között, ily nagy horderővel, átalános lelkesedéssel és áldozattal járó dolgok keresztülvitele lehetetlenség. Ennek keresztülvitele, s"az ország minden részében leendő életbeléptetése az országgyűlés teendői közé tartoznék. S ha az ország más befektetésektől — azon édes reményben, hogy kifizeti magát — nem tartózkodik, miért irtóznék ettől, még ha talán nagyobb összeget is igényelne ? Mert míg más befektetés csak föltételesen fizetheti ki magát, ez a kormány részére a legbiztosabb befektetés , mert ha a köznép ideje értékesítve lesz és vagyonosoddá, megnyílik az alkalom az adónemeket alkotó és föltaláló bizottságnak, valami... tudom is én... minő adónem föltalálására! És erősen meg vagyok győződve, hogy legyen az bár nem puska, hintó, mert az már van, — hanem más új adónem, p. o. bunda, ködmöst- vagy vöröscsizma-adó, szívesebben fogja fizetni a minden tekintetben „adófizetésre“ kifogástalanul berukkolt nép, ha keresete, ha pénze lesz, mint most a legjobb akarat mellett is, midőn minden állampolgárban megvan ugyan a jó szándék a fizetésre, de a „nincs“ nagyobb ár nálunk, mint a „muszája.“ A házi iparnak az egész országban, a vidékekhez alkalmazva leendő életbeléptetését tehát egyedül csak az ország előkelői vagy helyesebben a honatyák határozatától várhatnék, mert annak sikeres keresztül vitelére a hatalom, mely a nép kezében a segélyezésben van annyira kicsiny, hogy azzal próbálkozni, arra várakozni ily fontos kérdésnél valóságos idővesztegetés lenne............ Eme házi ipar emelésével lenne a szegény sorsú polgártársainkon segítve. De most veszem észre, hogy én egészen másról beszélek, mint bekezdett soraimban jelzem. Tehát engedelmet kell kérnem a közbeszórásért. No ele azt hiszem, nem hibáztam, midőn a házi ipar emeléséről szóltam. Áttérek tehát tárgyamhoz, melyben azt mondom : gazdaközönségünk kiadásait óriásilag emeli, jövedelmét apasztja az aratási alkalommal előforduló magas napszám, — melyet azonban szegény népünktől az előbb mondott alapon sajnálni ugyan nem lehet, mindamellett erkölcsi kötelessége minden gazdának oda törekedni, hogy kiadásait alászállítsa. Vannak hazánkban oly vidékek, hol a hústermény eltakarítására a nép létszáma kevés, s ez fokozza leginkább a napszám emelését. Vannak ismét olyan vidékek, hol a létszám a termény minőségéhez oly nagy, hogy a munkáskéz majdnem tétlenül áll. E kettő egyeztetésével azon célt érhetnék el, hogy míg a munkás kéz olcsóbban volna beszerezhető, ugyanakkor szegény polgártársainknak * alkalom nyithatnék arra, hogy kenyeröket megszerezzék. Emez előny mellett, midőn kiadásainkat ilyetén alászállítjuk, egyszersmind hazafiusági érdemet is szerzünk, amennyiben a munka nélkül álló polgártársainknak munkát adva, kenyérkeresésre alkalmat nyittatunk. De ellentétben sem jövünk magunkkal, mintha mi, a szegény munkás napszámának átszállításával, azokat, kik eddig nagyobb napszámot kaptak, akarnék megfosztani a kenyérkeresettől, mert mi azok részére a házi ipar életbeléptetését levonjuk. S így, mint látható, e kettő együtt teljesen és jogosan megállhat. De nemcsak megállhat, hanem egyik a másik a jövőjét biztosítja; mert a házi ipart emeli azon körülmény, hogy a nyári napszám nem oly magas mint előbb, s igy a kínálkozó alkalmat a szükség, a has is megragadtatja, s tulajdonosát a házi iparral foglalkoztatni készteti. TÁRCA: Hervadt virág. Hervadt virág, hervadt levél Befújt ablakomon a szél. Ide jöttél, ide szálltál Bús fejemre gondot hoztál. Átellenben van a rózsám Az a hűtlen csalfa kis lány... Az vetett meg, az dobott ki. Veled nem gondol már senki. Hogy gondolna,, a hűtelen Nem tudja, mi a szerelem? Nem szereti a virágot Mihályt illatja elszállott. Csalfa kis lány, tudod-e azt: Idővel te is elhervadsz Lehull arcod szép rózsája Mint e virág koronája. Hervadt virág hervadt levél Jaj keblemre dobott a szél, Megemészt itt szivem lángja Melyet éleszt hiú vágya. K. A. A két testvér. Irta: Plander Fúlné. „Jótettért jót ne várj.“ Egyszerű magányos lakban egy folyó mentében jár képzeletünk, hol sorstól üldözött napjait éli egy éltes ember. Naponként kijár a folyó partjaira, andalgva tekint abba, hol a fürge halak élete ifjú napjainak szintoly fürge perceit juttatják eszébe, mig a folyó lassú moraja valódi jelképe a bánatos szivében féregként rágó fájdalomnak, mely lassanként emészti őt, mig majd végre éltét bezárja. Leül a mohos partra, egy csillogó köny fakad bádgyatt szemeiben, mely a viszontagságtól megszólított redős arcon gyors rohammal gördül alá. — Óh sors! hányszor fakasztál már szemeimből hasonló kényeket, és most, éltem alkonyán a kínos visszaemlékezéssel gyötörve zavarod napjaimat. így beszélgetett az ősz önmagával, miközben egy leányka lepkét kergetve fut a folyó felé, hirtelen megdöbbenve megáll, és megilletődve nézi az aggastyánt; fiatal eszével föl nem fogható: vájjon mi bánthatja ennyire az őszt? nem gondolva arra, hogy az a lepke képe az életnek, melyet ő kergetett, és úgy érheti bánat vélt örömei közt, mist ép most, midőn örömmel futva a lepke után, bánatosj]öregre bukkant, kinek bánatát jó szive egészen átérzé. Végre bátorságot vett magának, nyájasan köszönte az öreget és megcsókoló kezét, hozzá simulva kérdé bánatának okát. — Mi baja kedves bácsi? hisz ön oly jónak látszik lenni, ki bántotta? vagy talán meghalt valakije ? — Igen, igen! mindenkim meghalt, kiben örömemet véltem föltalálni, mert ő volt mindenem, de csak bánatot tudott öreg napjaimra hagyni, hogy halála után se lehessen örömem ez életben. — Talán kedves gyermekei haltak meg, jó bácsi? kiket annyira szeretett, kérdé a kis leány. — Nem! gyermekeim nem voltak, ez öröm nem ért engem, ámbár atyailag viseltem gondját, ki irántam oly hálátlan lett. Itt ismét a könyek tolultak a jámbor öreg szemébe. Ezt látva a kis leány, nagy kék szemeit kérőleg függesztő az öregre, bocsásson meg, édes bácsi, ha tolakodásommal fájdalmat okoztam, de nem tudtam, hogy vannak oly emberek is, kik hálátlanok tudnak lenni. Az ősz egy fájdalmas mosolyt láttatott bánattól remegő ajkain, megfoga a kis leány kezét, és kérdé: Hány éves vagy gyermekem és hogyan hívnak ? — Én 14 éves vagyok, Teréz a nevem, a fönt lakó várúrnak leánya vagyok, egy lepkét kergetve láttam meg önt, óh jöjjön fel oda, majd meglátja, mily szép ott az élet és hogyan fogják ott szeretni. — Óh gyermekem ! rám nézve már az életnek semmi hatása sincs, elvetve egy jobb jövőnek reményét, csupán szomorú óráimnak elve, töltöm bútelt napjaimat. De halld a történteket, te érdemes vagy reá, mert te jó gyermek vagy. Az öreg szemeiben hála könyök ragyogtam, midőn az idegen leány oly figyelmet tanúsított iránta, megfoga mindkét remegő kezével a leányka fejét és homlokon csókoló, és monda: kedves Teréz, téged igen jól neveltek, ugye te nem tudnál hálátlan lenni? ne is légy soha, sóhajtó az