Gyöngyszöv, 1992 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1992-01-01 / 1. szám

г Ó-év búcsúztató az Avar Hotelben Napjainkban az ó-év búcsúztatót, a szilveszter estét a technika jóvoltáaból sokan családi körben, televízió képernyője előtt vagy rádiót halgatva töltik. Ám mások a nagyobb társasági szórakozást keresve, jó előre asztalt foglalnak vendéglátó egységeink rendezvényeire. Szövetkezetünk legnagyobb vendéglátóipari egysége, az Avar Hotel több száz vendég fogadására alkalmas. Az ünnepre a természet jóvoltából gyönyörű hólepel fedte be az épületet és környékét. A parkban lévő gyönyörű, nagy fenyőfákon csillogott a hó, bent a szálló előterében és az eladóterekben elhelyezett fenyőkön pedig a szép karácsonyfadíszek. Mondhatjuk, hogy igazi karácsonyi szilveszteri hangulat fogadta az itt pihenni és szórakozni betérő vendégeket. Tóth Ignáccal, a szálló igazgatójával az ünnepek előtt is szót váltottunk az év végi felkészülésről, aki elmondta, hogy minden helyet már jó előre lefoglaltak vendégek a szilveszter esti azévi búcsúztatóra. Most, az új év első napjaiban arra kértem, ossza meg olvasóinkkal szilveszteri élményeit. — Hány vendégük volt? — kérdem elsőként. — Több mint 450 főt láttunk vendégül szilveszter éjszakán. Minden talpalatnyi helyünk foglalt volt. — Milyen volt a vendégkör? Vannak-e visszajáró vendégek? — Nagyon jelentős azok száma, akik visszatérően minden évben itt szilvesztereznek, mint szálló vendégek, de sokan foglalnak asztalt külső vendégek is. — Mennyit kellet fizetni a kedves vendégnek asztalfoglalót? — Volt választási lehetőség kinek-kinek igénye és pénztárcája szerint. Az étteremben és a bisztróban helyet foglaló vendégeknek 800 forintot kellett fizetni. Ettől kevesebbet, 600 forintot kértünk a bárban, s még kevesebbet, 500 forintot a drinkbárban. — Elárulná, hogy mit kapott ezért a befizetésért a kedves vendég? — Az étteremben és bisztróban a meleg étel előtt a aperitifet és jérce-salátát szolgáltunk föl előételként. Utána finom ropogós malacsült és töltött hátszín következett pezsgős káposztával, majd desszert és kávé. Az éjjeli bárban és a drink bárban szintén aperitiffel kezdtünk és utána hideg ételeket, töltött csirkecombot, csabai sertéskarajt és francia hidegételeket terítettünk. A terítéseket este 8 óra után kezdtük. — Zenéről hogyan gondoskodtak? — Két helyen volt cigányzene, illetve tánczene, természetesen élőben, s a bárban disco. — Jó volt a hangulat? — Természetesen. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy vendégeink kitűnően szórakoztak. Mi a szálló szemészete minden tőlünk telhetőt megtettünk ennek érdekében. A teljes személyzet talpon volt és fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a vendégek jól érezzék magukat. Éjfél után virslivel és naranccsal kedveskedtünk, és természetesen gondoskodtunk az elmaradhatatlan korhelylevesről is. — Volt-e valami meglepetés a vendégek számára? — Meglepetésnek talán nem mondhatom mert hiszen már megszokott, de a különböző ajándéktárgyak mellett egy élő malacot is kisorsoltunk. — Meddig tartott a vigasság? — Mint említettem, este 8 órakor kezdtünk és hajnali 4 óra után fejeztük be, s remélem, hogy kedves vendégeink megelégedésével. Örömmel mondhatom, hogy semmi rendzavarás nem volt. Patinszki Alajos GYÖNGYSZÖV 1992. január Gyöngyöshalászi helyzetkép (Folytatás az 1. oldalról) — Általánosságban hogyan látja a jövőt? — Nagyon optimista vagyok. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb ettől az alacsony szintről el kell mozdulni. Akik befektették a pénzüket szakcsoporti ültetvényekbe azok termelni fognak a jövőben is, nem beszélve arról, hogy itt falun általában családonként sertést saját célra hizlalnak az emberek, melyet levágás után fagyasztó ládában tárolnak. Ez szinte általános jelenség. A jövőben is szükség lesz a felvásárlótelepre, és az itt dolgozóknak előbb-utóbb nagyobb anyagi elismerésben kell részesülni. — Kővári — Csak egy időszak az életükből? Erre a kérdésre és arra, hogy érzik magukat egy elismerő megemlékezés után, adnak válaszokat a megkérdezettek. Arról van szó, hogy szövetkezet alapításának évfordulóján került sor a törzsgárda tagokkal törtéő beszélgetésre, házi ünnepségre. Az elismerésben részesültek közül hárommal beszélgettem. Hogy is kerültek a jelenlegi munkahelyükre? Antal Jánosné, a gyöngyöstarjáni 202. számú ABC dolgozója pénztárosi feladatokat lát el, most kapta meg a 20 éves törzsgárda elismerést. — Azóta vagyok itt, amia koris a kiskernél elvégeztem kereskedelmi iskolát, miután férjhez mentem, haszakerültem ebbe a boltba. Igaz, azóta több vezetőváltás történt itt is, mint a magyar politikai életben. A kollektíva is alakult, illetve változott azóta is, azonban a régebbi dolgozók többen vagyunk. Megszoktuk egymás bogarait. — Akkor ez az első munkahelye? — Igen. — Hogyan bírja ennyi erővel és ennyi időt? — Hát nem könnyű, de miután itt lakunk, családom is itt él, alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz. 41 éves vagyok, két nagy fiam van, akik közül az egyik már önálló kereső, 21 éves Вő,dolgozó, a másik most szakmunkástanuló a központifűtés-szerelő szakmában. A férjem pedig ács- állványozó, jelenleg egy abasári cégnél dolgozik. Lakásunk itt van a községben ,tehát ide kötődök, még akkor is, ha a gyerekeim esetleg máshová kerülnek. — Mindig ezt a munkát végezte? — Az első időkben eladóként dolgoztam. Egy pár év elteltével azonban bekerültem a pénztárba, és mint mondottam, azóta ezt a munkakört látom el. Az emberek ismernek, és ez egy élményt ad az embernek, mert nap mint nap találkozunk velük. Van, amikor sokan megfordulnak a boltban, akkor nem, de ha kevesebben vannak, akad egy jó szó mindenkihez. Hát így élünk mi Gyöngyöstarjánban. Kik Nőkről általában nem iséletkort érdeklődni és leírni, de azt hiszem, ez egy rendhagyó eset. Ugyanis a következő riportalany sem kezdő dolgozó. — Igen — mondja Lados Tiborné, aki Gyöngyöspatán az iparcikk boltban dolgozik, mint vezető helyettes. — Mióta van itt? — 1960 óta dolgozom ezen a helyen, tehát több mint harminc éve. Azóta is mint helyettes boltvezető végzem a mindennapi munkát a pult mögött, ugyanis a berendezés sem változott a boltban azóta sem. — Hányan vannak a boltban? a — Most hárman. A férjem boltvezető és van egy eladónk. Korábbi időkben is általában három vagy négy fő dolgozott itt. Volt vagy 10 tanulónk a 30 év alatt, akik ma is a kereskedelemben dolgoznak, illetve egy személy, aki nemrégiben elhagyta a pályát, s most a községünk polgármestere. Ezekre az időkre és emberekre jó visszaemlékezni. — A bolt profiljáról mondana valamit? — Annyiban változott, hogy kezdetben vegyesboltként működött, majd az egyesülést követően megmaradt iparcikk jellegű boltnak. Itt a helyi lakosok, mint vásárlók megtalálhatnak az ezer aprócikktől kezdve a korszerű elektromos cikkekig mindent. Beleértve a mezőgazdasági kisgépeket is, valamint a növényvédőszereket. Éppen ezért a helyi lakosokon kívül megállnak az átutazók, sőt visszatérő vásárlóink is vannak. — Meddig bírja még ezt a strapát? — Hát a mindennapos állás bizony fárasztó, de ha az ember megszokja, akkor nem figyel oda, ha fáj valamije, hanem végzi a munkáját, méri az anyagot, lót-fut a pult egyik végétől a másikig. Végül is ebben az évben már nyugdíjba készülök. Készülök a nagymama szerepre, illetve a szabadidőmet lesz mire fordítanom, van három unokám. Így remélem, mindennapi elfoglaltság a jöőben is biztosítva lesz számomra. A harmadik riportalanyom a harmadik településen dolgozik, mint a 217. számú élelmiszerbolt vezetője. Nagy Jánosnéról van szó. Arra a kérdésemre, hogy hogy érzi magát így válaszol: — Jól is meg rosszul is. Jól, mert még bírom magamat, a mindennapos munkát, az állást a pult mögött. Rosszul, mert én is vásárló vagyok, nem csak eladó, és naponta érzem, hogy emeljük az árakat, hol itt, hol ott, a fizetésünk meg ha emelkedik is, nincs összhangban az árakkal. így van ez Szűcsiben is, ahol most vagyunk. — Mióta végzi ezt a munkát? — 11 éve vagyok itt, azelőtt a kiskernél dolgoztam, mindösszesen 21 éve dolgozom a kereskedelemben. Azok előtt bedolgozó tsz-családtag voltam. Talán nem is gondoltunk arra, hogy valamikor is nyugdíjba megyünk. Pedig ebben az évben már én is nyugdíjba készülök. — És utána? — Én szeretek dolgozni, és ha lehet, utána is szeretnék még a vásárlókkal foglalkozni. Úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy elégedett vagyok, ha a vásárlókat ki tudjuk szolgálni, idegesít az, ha a vásárló esetleg rajtunk kívül álló okok miatt, elégedetlenül megy el. Ez szerencsére ritkán fordul elő, mert ha valamilyen áruból kevés van, megyek és hozom az árut, nem várunk a szállítókra. Ezt bizonyítja az, hogy a bolt még a nehéz körülmények között is, mert kisközségről van szó, és egyre másra nyílnak a különféle boltok, nyereségesen üzemelt, illetve üzemel. — Az utánpótlással hogy van? — Hát mi kis bolt vagyunk, mert mindössze hárman dolgozunk a boltban, így mindössze két tanulónk volt a vezetésem ideje alatt, mert úgy érzem, mindig a nagy boltokba adták a tanulókat. Holott úgy érzem, hogy megtanulni a szakmát igazán ott lehet, ahol minden munkafolyamatot végig kell csinálni, szatócs módon. — Mit szólnak az elismeréshez, mely, igaz, csekély anyagiakkal jár? — Az a véleményem alakult ki, hogy azt kell elfogadni, amit adnak, bár jobb lenne, ha adómentes volna. Tehát a mostani gazdálkodás körülményei között, látjuk, hogy az emberek hogyan küszködnek, hogyan csappant meg a forgalom mindenhol, csoda, hogy még ezt is adni tudja a szövetkezet vezetése. Köszönjük. — Én is köszönöm, hogy válaszoltak kérdéseimre. Bakos László Lados Tiborné Nagy Jánosné (Fotó: Vidók Róbert) Nandi bácsi Igen, csak így röviden, hogy Nandi bácsi Patáról. Én csak hét éve ismerem, de azóta sem változott, ugyanolyan szikár ember, mint hét évvel ezelőtt volt, s ugyanolyan fürge, örökmozgó. Most tapossa a 77-ik életévét, s talán a legöregebb — igazi nyugdíjas — dolgozónk, aki naponta kiszolgálja a vásárlókat, utasokat, mert, ugye, Nandi bácsi a benzinkutas Patán, ugyancsak ő méri a háztartási tüzelőolajat is. A „bolt” a 216. számot viseli. — Mióta is van a szövetkezetnél, Nandi bácsi? — Korábban, 58-ig gebines kocsmáros voltam. A saját lakásomban mértem az italt a szövetkezetnél. Akkor még patai szövetkezet volt. 1958- ban bezáratták a kocsmát, ahol mentem el a visontai bányához, ahol nyugdíjazásomig dolgoztam a külfejtésen. Emellett másodállásban csináltam, illetve végzem még ma is a benzinkút és az olajkút kezelését, miután a törpe benzinkút a lakásom előtt van az utcán. — Az olajkút is megvolt már akkor? — Nem, azt később telepítették a Patavár vendéglő udvarához, azelőtt az udvaromból hordoztuk az olajat. Most annyival könnyebb, hogy a „kúton át” tudom mérni a télirevalót. — Hogy alakul a forgalom, ha ilyen hangyaszorgalommal végzi ezt a munkát? — Átlagosan úgy havi 300 ezer körül van, de december hónapban elérte a félmilliót is. Ugyanis a benzinen és olajon kívül kenőanyagokat és petróleumot is tartok, illetve vásárolhatnak. Ugyanis itt sok a kisgép Gyöngyöspatán, szükség van arra, hogy „kéznél” legyen mindig az üzemanyag. Kiszolgálunk közületeket is, hiszen az óvoda, a helyi önkormányzat is tőlünk vásárol. Oda el szoktam szállítani az olajat társadalmi munkában. — Hogy bírja erővel? — Igaz, hogy 77 éves vagyok, de szeretném tovább is csinálni, amíg mozogni tudok, mert a munka éltet. Igaz, hogy most már kicsit nehezebb, mint néhány évvel ezelőtt volt, meg nem is nagyon fizetik meg ezt a munkát. Szünnapot nem tartok, bármilyen időben, mindig kiszolgálom a „szomjazókat”, ha esik, ha fúj. Hivatalosan ugyan csak három órás vagyok. — Pihenni szokott egyáltalán? Mert folyamatosan a kutak körül, az utcán vagy a kis traktoron látom. — Amikor a vásárlók hagynak. Mert nem mondtam még senkinek, hogy most éppen zárva tartok. Mert az átutazók tovább szeretnének menni, az itteniek meg elvárják, hogy azonnal kiszolgáljam őket. Igaz, minden évben elmegyek vagy Balatonfüredre, vagy Hajdúszoboszlóra, legalább 2 hétre. Egyik hely a szívemnek tesz jót, a másik a lábaimnak. Ugyanis a szívemmel is gondom van, mert túl sok volt a hajsza, különösen húsz éven át 1945 és 1956 között. A lábamban pedig szilánk van a háború óta, de azt hiszem, azt már nem is fogják kioperálni. Ezért segít Hajdúszoboszló. Az említett húsz év egy külön történet, melyet érdemes lenne megírni. Most nemrégiben kaptam 500 forint nyugdíjemelést, kárpótlásként. — Mint mondtam, máshol is látom dolgozni, nemcsak a kutaknál. — Igen, mert azt mondtam már, hogy a munka éltet. Ha nem lenne munkám, nem is tudom, mi lenne velem. Nyári, illetve tavaszi és őszi időkben a határban is megfordulok, ugyanis van 800 négyszögöl szőlőm és egy kis kert és van egy pince a falu közepén. gi — Mielőtt a mezőgazdasámunkákról beszélnénk, egy szót csak a pincéről. Mikor is keletkezett az a pince? — Ügy az 1200—1300-as években, tehát Mátyás király idejében már megvolt, amikor Pata település a királytól megkapta a városi rangot. Általában minden munkát saját magam végzek el, csak a szezonmunkára veszek igénybe segítséget. A Rába kistraktorhoz van eke, borona és más szükséges felszerelés is, így könyebben elvégzem a talajmunkát, de a növényvédelmi munkákat is, így megvan a konyhára való zöldség és gyümölcs is. — Említette, hogy a pince a falu közepén van. Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával már szólt olyanról, hogy a lánya szeretne egy olyan vendéghelyet kialakítani, ami akár a külföldieket is vonzaná. Mi valósult meg ebből a tervből? — Igen, a pince kialakítása tervbe van, már olyan értelemben, hogy vendégeket is tudnánk benne fogadni. Ugyanakkor egy nagyon régen épült kőfalú lakrész is van fölötte, egy méteres falakkal, amelyet mint említettem, a lányom vendégek fogadására is alkalmassá kíván tenni. Itt már szóba jöhet a falusi turizmus is. A falusi turizmusról egy más helyen írtam a Gyöngyszöv újságban. Ott azt nyilatkozta az interjúalany, hogy a pataiakat nem érdekli ez a téma. Mi a helyzet ténylegesen? — Én csak azt tudom, hogy ha a tervünk megvalósul, jó hírnevet szerezhetünk a falunak is, meg a patai bornak is. És úgy tudom, hogy a Deák Laci is épített egy olyan pincefogadót vagy nyezetben fogadhatja majd helyet, ahol szintén szép körű vendégeket. Én csak annyit tudok a magamfajta patai emberekről, hogy szorgalmas, dolgos nép lakik itt, s ha netán pénzről is van szó, akkor valószínű, hogy érdekli őket az, hogy akár bel-, akár külföldieket vendégül lássanak. Persze, ezt a témát, mint minden mást sem, nem lehet az emberekre ráerőszakolni. Csak akkor teszik, amikor saját maguk is rájönnek, hogy érdemes. — Nem akarok azok közé állni, akik azt mondják: ennek a Nandinak nincs szüksége arra, hogy ezt csinálja! — Hát igen, sokan mondják azt, hogy miért csinálom? A mozgás ad erőt az élethez, én pedig szeretem az életet. Itt, Patán a feleségemmel élünk ketten. Én magam is kevés ilyen embert ismerek, aki annyit mozog, mint én ebben a korban. Mit kívánhat egy ilyen embernek akárki? Csak további jó sok mozgást Bernáth Nándornak, azaz Nándi bácsinak. Bakos László Bernát Nándor (Fotó: Vidók Róbert)