Gyulai Hírlap, 1975. január-június (16. évfolyam, 1-49. szám)
1975-01-03 / 1. szám
Közel-Kelet Az idő Genfbe szólít A az ENSZ-i közgyűlés december 18-án végiét ért 39. ülésszaka, más fontos nemzetközi kérdések mellett nagy figyelmet szentelt a közel-keleti válsággal összefüggő palesztin problémának. A közgyűlés döntő többséggel jóváhagyott határozatában elismerte a palesztinai arabok önrendelkezési jogát és megfigyelői státuszt biztosított a Palesztinai Felszabadítási Szervezetnek. Az ENSZ-közgyűlés döntése újabb mérföldkő a palesztinai arabok törvényes jogainak érvényesítéséhez vezető úton. E siker elérésében (a szocialista országok támogatása mellett) számottevő szerepet játszott az a tény, hogy a palesztinai felszabadítási mozgalomban felülkerekedtek a realitásokkal számoló erők. A mozgalom vezetői felismerték, hogy a fegyveres harc csak a küzdelem egyik formája lehet, s hogy a győzelem eléréséhez legalább olyan fontos a politikai és diplomáciai lehetőségek kihasználása. Fordulatként is értékelhető a Palesztinai Nemzeti Tanács idei kairói ülése, amely a mozgalom programjának régi alapelveit újakkal egészítette ki. Az egyik legfontosabb döntés: a Palesztinai Felszabadítási Szervezet palesztinai fennhatóságot létesít az Izrael által kiürített területeken, és ezzel megteremti a palesztin államiság alapjait. A nemzeti tanács ragaszkodott ugyan ahhoz a régi állásponthoz, hogy csak abban az esetben hajlandó részt venni a genfi konferencia munkájában, ha előzőleg érvénytelenítik az ENSZ 242. számú határozatát, amely a palesztin ügyet csupán menekültkérdésnek kezeli. A megfogalmazás azonban már sejtetni engedte, hogy a PFSZ kész valamiféle kompromisszumra, ha a világszervezet is alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. • Ilyen előzmények után született meg az arab frontországok külügyminiszterei és a PFSZ képviselője által aláírt az a memorandum, amely felkérte a világszervezetet, hogy a közgyűlés 29. ülésszakán a palesztin kérdést mint politikai problémát tárgyalják. A szocialista és más haladó országok által támogatott javaslatot a világi szervezet elfogadta. Erre a folyamatra az arab állam és kormányfők október 26—29-i találkozója, majd az ENSZ-közgyűlés határozatai tették fel a koronát. A rabati csúcstalálkozó dokumentumaiban külön pontként szerepel, hogy a PFSZ a palesztinai nép egyetlen törvényes képviselője. Ezt a formulát ezúttal Husszein j jordániai király is tudomásul vette. Ilyen előzmények után kerülhetett sor arra, hogy a palesztin nép képviselője megjelenjék az ENSZ-ben és személyesen adhassa elő népe problémáját, jogos igényeit. Jasszer Arafatot, a PFSZ «S, nőket New Yorkban fontos személyiségeket megillető fogadtatásban részesítették, és a közgyűlés pulpitusáról elhangzott beszéde napokig a világsajtó elssőoldalas témája volt. Arafat egyik mondata azóta is közszájon forog. A PFSZ elnöke kijelentette: „Olajággal és fegyverrel jöttem, kérem, ne engedjék, hogy az olajág kiessék a kezemből”. A szimbólumokat szívesen alkalmazó arab nyelvet ezúttal aligha kellett bárkinek is magyarázni, hisz értelme nyilvánvaló. Ha a világ nem segíti hozzá a palesztinai arabokat, hogy békés eszközökkel nyerhessék vissza önrendelkezési jogukat, készek folytatni a fegyveres harcot. A hangsúly azonban az olajágon, vagyis a békés rendezésen van. Arafat szavaiból értelemszerűen az is következik, hogy a Palesztinai Felszabadítási Szervezet hajlandó részt venni a genfi konferencián, ha képviselőit egyenjogú partnerként meghívják a tárgyalásokra. Ez pedig a legutóbbi fejleményeik után valószínűnek látszik, bár Izrael mindmáig elzárkózott attól, hogy tárgyalóasztalhoz üljön a palesztinai nép képviselőivel. Izrael időhúzó magatartása tehát e pillanatban még akadályozza a genfi tárgyalások felújítását, az idő azonban azoknak dolgozik, akik a nehézségek ellenére is kitartanak a közelkeleti válság békés rendezése mellett. Jól érzékelteti ezt Leonyid Brezsnyev és Gerald Ford vlagyivosztoki tárgyalásairól kiadott közös nyilatkozatnak a Közel-Kelettel foglalkozó pontja. A közleményben a szovjet és az amerikai fél hangot adott annak az elhatározásnak, hogy a közel-keleti válságot békés úton kell rendezni, s hogy a rendezésnek magában kell foglalnia a térség valamennyi népe, tehát a palesztinai arab nép önrendelkezési jogának és szuverenitásának a biztosítását is. A közleménynek ez a pontja ezzel a mondattal fejeződik be: „A felek úgy vélik, hogy a genfi konferenciának fontos szerepet kell betöltenie a közel-keleti igazságos és tartós béke megteremtésében és a konferencia munkáját a lehető leghamarabb fel kell újítani”. K. A. Szociális intézkedések az NDK-ban Az új év első napján az NDK- ban életbe léptek azok a szociális intézkedések, melyeket az NSZEP Politikai Bizottsága, a Minisztertanács és a szakszervezetek elnöksége közösen határozott el, 1974 április 29-én. Ezek értelmében az állandói munkaviszonyban álló dolgozók minimális évi szabadsága az eddigi tizenöt munkanapról tizennyolcra emelkedik. Az intézkedés több mint másfél millió dolgozót érint. A három műszakban, vagy hosszú műszakokban dolgozók évi alapszabadsága huszonegy munkanap lesz. Három nap, pótszabadságban részesülnek a leszázalékoltak és a tbc-sek, hat nap pótszabadságot kapnak a világtalanok. A szocialista iparban dolgozóknál az éjszakai műszakok után járó prémiumot napi hét márkára emelik. Azok az építőipari munkások, akik huzamosabb ideig családjuktól távol élnek, az új évtől ingyenes szállásra jogosultak és a napi különélési pótlékukat hét márkáról kilencre emelik. Egyes foglalkozási csoportokban, így például a gyümölcs- és zöldségfeldolgozó iparban átlag havi száz márkás béremelést hajtanak végre. A tehergépkocsivezetők különböző új szociális és pénzügyi juttatásokat élveznek. (ADN) A portugál külügyminiszter Moszkvában Moszkvában csütörtökön megkezdődtek a tárgyalások Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter és Mario Soares portugál külügyminiszter között. Soares csütörtökön érkezett hivatalos látogatásra a szovjet fővárosba. A baráti hangulatú tárgyalások során érintették a szovjet— portugál kapcsolatok kérdéseit és fejlesztésük kilátásait. (MTI) Szovjet beruházások 1975-ben tt Iszajev, a Szovjetunió Állami Tervbizottságának első elnökhelyettese nyilatkozatot adott a Pravdának az 1975. évi szovjet beruházásokról. Nyilatkozatában, melyet csütörtökön közölt a Pravda, egyebek között rámutatott, hogy a Szovjetunióban a IX. ötéves terv (1971— 1975.) eddig eltelt négy esztendejében 1700 új nagyvállalatot létesítettek, közöttük elkészült a világ legnagyobb kohója Krivoj Bogban. Az idén, az ötéves tervidőszak utolsó évében a Szovjetunióban összesen 113 milliárd rubelt fordítanak beruházásokra. Ebből óriási összegeket biztosítanak lakásépítésre is. Az idén felépítendő lakások alapterülete összesen 107 millió négyzetméter lesz. A tervek szerint változatlanul folytatják a beruházások koncentrálását, elrendelték, hogy a központi állami beruházások értékének több, mint kétharmadát a már működő vállalatok bővítésére, rekonstruálására és műszaki korszerűsítésére kell fordítani. A műszaki korszerűsítési alap 1974-hez képest az idén 15 százalékkal növekszik. Leggyorsabb ütemben azok az iparágak fejlődnek az idén is, amelyek meghatározzák az egész népgazdaság műszaki fejlődését, vagyis: a villamosenergiatermelés, a fémkohászat, a gépipar, a vegyipar, az olajbányászat és az olajfeldolgozó ipar. Sok olyan üzem is létesül, amely közvetlenül befolyásolja majd a szovjet nép életszínvonalát, így például befejezik a tiraszpoli és osai textilkombináit, a mogiljovi selyemgyár, a ruzajevkai és a zsogyinói ruhagyár, illetve sok más textilipari üzem építését. Változatlanul nagy léptekkel fejlődik a villamos energia termelése. Az idén üzembe helyezendő erőművek összes kapacitása 13 millió kilowatt lesz. Jellemző irányzat, hogy főleg nagy aggregátokkal biztosítják a növekményt. Az uglegorszki és a zaporozsjei erőműben például 800 000 kilowatt teljesítményű turbinákat szerelnek fel, a kunszki atomerőműben pedig megkezdi működését az egymillió kilowattos egység. Elkészül továbbá a reftyintóki és a jermakovszki vízierőmű, valamint a toktogulszki és az Uszty-Ilimszki hőerőmű. Jelentős mértékben növekszik a fűtőanyagok termelése is. Számos szénbányát nyitnak. Új olajfinomítókat létesítenek és egyebek között üzembe helyezik a Közép-Ázsia — köponti iparvidék gázvezeték 1224 kilométer hosszú ágát, a Nadimpunga—Nyizsnyaja Tura gázvezeték 3. ágát, és a Nyizsnyevartovszk—Kurgan— Kujbisev olajvezetéket. Új vasércbányák létesülnek a Szovjetunióban. Jelentős mértékben bővül a gépgyártó hálózat is. Az idén tovább folyik a Kamaz Autógyár, a Bajkai- Amúr vasút és az Uszty-Ilimszk-i fafeldolgozó üzem építése. (MTI) S mit hoz a jövő? Érdemes összefoglalni a legtekintélyesebb hazai és külföldi közgazdászok véleményét. Ennek lényege: vagy sikerül megoldani a világ pénzügyi válságát, amely az egész inflációs folyamat kirobbantója volt, vagy a szükséges pénzügyi reform csak a második világháború óta nem észlelt mértékű gazdasági válság kijózanító hatására következik be. Félő, hogy ez utóbbi történik. Pedig a pénzügyi kérdések megoldása egyszerűbb lenne és kevesebb szenvedést hozna a világ számára. A főbb jelenségek, amelyekkel számolni kell, körülbelül a következők: Miként arról már esett szó, kiéleződhet a tőkés országokon belüli osztályellentmondás. Szélesednek a sztrájkmozgalmak, növekszik a kormányválságok száma. Erősödik a versengés az egyes tőkés államok között. Ami a nyersanyagárakat illeti, a közgazdászok úgy vélik, hogy a termelés stagnálása csökkenti majd az alapanyagfelhasználást, ezzel esik a kereslet, s egyes termékeknél (hiszen spekulációs célból a világon nagy készletek halmozódtak fel) zuhanásszerű áresés is elképzelhető. Ilyen kezdődött például a réz esetében. A gazdasági válság eltérő mértékben érheti a fejlett tőkés országokat. E tekintetben a gyakorlatilag önellátó Egyesült Államok viszonylag kedvezőbb helyzetben van, mint az exportra erősen utalt Japán és Nyugat-Európa. Az amerikai ipar egyébként is — a sorozatos dollárleértékelések után — versenyképesebbé vált külföldön. Árai kedvezőbbek, mint a versenytársaké. Egyes bankok, kereskedelmi és iparvállalatok fizetőképessége kedvezőtlenül alakulhat. Az árfolyam-ingadozások komoly veszteségeket okoztak máris több nyugati banknak, vállalatnak. Az egyik legnagyobb svájci pénzintézet valutaspekuláción 150 millió svájci frankot veszített Egy nagy nyugatnémet bank 800 millió márkát fizetett rá rossz vállalati befektetéseire. Az Egyesült Államok egyik nagy bankját nemrégen az USA központi bankjának 11 milliárd dolláros hitele mentette meg a katasztrófától. Az 1929-es nagy gazdasági válság tanulságaként nyilván a központi bankok mindent megtesznek majd, hogy hitelekkel, pénzeszközökkel akadályozzák a nagyobb megrázkódtatásokat. Persze a bankoknak ezt most nehezíti az összefonódott és összekuszálódott nemzetközi pénzpiac. A tőkés világot átfogó inflációs hullám hatásai természetesen a szocialista országokat is érintik. Az, hogy a nyersanyagárak — amelyek 1958 és 1970 között mindössze 8 százalékkal növekedtek — az idén 280 százalékkal magasabbak, mint 1968- ban, egyetlen nyersanyag felhasználó ország (függetlenül attól, hogy szocialista vagy kapitalista berendezkedésű-e) számára sem közömbös. Hazánk például 900 ezer tonna kőolajat vásárolt 1974-ben a tőkés piacról. Nem mindegy, hogy ennek az olajnak tonnáját 17 dollárért adják (mint 1968-ban) vagy több mint 100 dollárért (mint az idén). A kérdés csak az, hogy sikerül-e megfelelő védőgátakat emelni az Inflációs hullám útjába. Népgazdaságunk sajátos helyzete miatt sokféleképpen kötődik a világgazdasághoz. E kapcsolatoknak alapja, döntő eleme a többi szocialista országhoz fűződő viszonya. Hogy ez mit jelent számunkra, azt talán nézzük meg az ellenünk talán legjobban elfogult vélemények tükrében. Haberler amerikai professzor a közelmúltban, amikor szenátusi viták folytak a szocialista országokat érintő hátrányos kereskedelmi megkülönböztetés feloldásáról, sajátos érveléssel indokolta, miért van szükség — szerinte — a hátrányok fenntartására. Haberler kijelentette: a szocialista országok „diszkriminációt” alkalmaznak a nyugati országokkal szemben. Mi e hátrányos megkülönböztetés lényege? Haberler így fogalmazott: „A szocialista országok a terveken alapuló külkereskedelmi politika, valamint a hosszú lejáratú áruszállítási szerződések következtében egymás közötti kereskedelmükben nem követik a világpiac áringadozásait.” — Ez — mondotta Haberler, a nagy tekintélyű amerikai professzor — a nyugati exportőrök érdekeit sújtja, hiszen azok — magas áraik miatt — a szocialista piacokon hátrányos helyzetekben vannak. Azt most szinte el is hanyagolhatnánk, hogy milyen sajátos logikával értékeli az amerikai professzor azt, hogy ha a szocialista országok a nyugati piacon jelentkeznek áruikkal, az ott kialakult árakon értékesítik azokat, s ha ugyanezen a piacon vásárolnak, ugyancsak magasabb árat kell fizetniük. (Magyarországnak például a külkereskedelmi cserearányok számunkra kedvezőtlen emelkedése miatt az importárukért 13—14 százalékkal magasabb árat kellett fizetnie a tőkés piacon 1974-ben, mint amennyit eladott áruiért kapott.) Koncentráljunk csak az amerikai professzornak arra a megállapítására, hogy különbség van a szocialista és a tőkés piac között. Az egyiket a hosszú távú tervezés és a nyugalom, a másikat a nagyméretű áringadozás jellemzi. Ez a jelenlegi gazdasági helyzetben, amikor éppen az ármozgás, az infláció fenyegeti legjobban a szocialista népgazdaságot, nyilvánvalóan azt jelenti, hogy hatékony eszközünk van gátépítésre a tőkés világgazdaság hullámai elé. Elsőként említendő a szocialista tulajdonviszonyokra épülő tervgazdálkodás , tehát a tervszerű és arányosan fejlődő népgazdaság, amely a védekezés egyik oldala. A másik pedig az a tény, hogy hazánk külkereskedelmének mintegy kétharmadát a szocialista országokkal bonyolítja le, és ezeket a kapcsolatokat nem érintik a konjunkturális tényezők. Hogy az olajnál maradjunk, miközben a tőkés piacon vásárolt mennyiség 1974-ben nem érte el az egymillió tonnát, a Szovjetuniótól 5,7 millió tornát importáltunk. Nyersanyagaink túlnyomó többsége szocialista forrásból származik. Ebből természetesen nem következik az, hogy a tőkés világ egyre nagyobb méretű inflációja nálunk nem érezteti hatását. De miközben a kapitalista országokban 15—20—25 százalékkal rohannak fölfelé az árak, miközben a munkanélküliség fenyegető réme és e beláthatatlan iramú drágulás szorításában élnek az emberek, a szocialista állam tervszerűen, a különböző hatások figyelembevételével, a gazdaság különböző oldalainak előtérbe állításával, az eszközök váltogatásával csökkentheti és csökkenti is a dolgozó emberre háruló terheket, és nem mond le az életszínvonal rendszeres emeléséről. Ennek ipari, gazdasági háttere egyaránt biztosított. (Vége) K. A. • í-r••'TT'-r . ,jx 0 .. -"W: ■■ 'vy INFLÁCIÓ Oz inflációs hullám is a házak